Az új Ptk. szerkesztésének tanulságos és izgalmas munkálatai során előbb örömmel értem meg, hogy a szerkesztőbizottság a másnak okozott vagyoni kár vonatkozásában egyhangú egyetértéssel fogadta cl a kárfelelősség alapjaként a jogellenes okozást. Majd annál csalódottabban vettem tudomásul, hogy legalábbis egyelőre, azt a Legfelsőbb Bíróság heves ellenállása folytán mégis feladta és továbbra is megtartotta kimentő okként a jogellenes okozó részéről, hogy bizonyíthassa, úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható volt. Mindez ideig ugyan egyetlen példát sem tudtak nekem a gyakorlatból mondani, ahol nem lenne elvárható a jogkövető magatartás; bírói részről azzal is szokták elhárítani a kérdést, hogy gyakorlatban éppen a jogkövetés várható el, tehát a felelősség úgyis objektív. Közben egyre-másra találkozunk újabb irodalomban, értelmezésben is azzal a felfogással, amit a magánjogból ki akartunk iktatni, hogy nincs is felelősség vétkesség nélkül, tehát a kárfelelősség fogalmához tartozik a szubjektív elmarasztalhatóság az okozónál. Ezt legvilágosabban és tudományos alapossággal Földi András fejtette ki a másért való felelősségről írott monográfiájában, ami akadémiai doktori értekezése is volt. Amint Siklósi Iván legutóbbi ismertetésében a művel kapcsolatban summázza (Magyar Jog 2004. 10. 626. o.) "a magyar jogi nyelvben a felróhatóság de lege lata is szinonim fogalom a vétkességgel." Ha ezt a jogirodalmi álláspontot összevetjük a bírói érveléssel, kitűnik, hogy a felróhatósággal jogbizonytalanságot viszünk a törvény magánjogi kárfelelősségről szóló fejezetébe, holott a törvénykönyv egyik célja a jogbiztonság. Bárdos Péternek a Polgári jogi kodifikáció 2004. 5-6. számában megjelent legújabb elemzése lángra gyújtotta bennem a reményt, hogy talán még nincs minden elveszve az alkotmányos tulajdonvédelem vonalán. Ezért szeretném a kérdést ezúttal valamivel tágabb összefüggésben magam is ismét felvetni. Hogy Bárdos cikkén kívül római forráshely indított arra, miszerint itt még lehetne újat mondani, egyelőre csak említem, talán érintő-leg még visszatérek rá. Most szándékkal nem ebből, a gyakorlat embere számára talán elvontnak tűnő érvből indulok ki, hanem az alkotmányos tulajdonvédelemből, amivel kapcsolatban ugyancsak a Polgári jogi kodifikáció 5-6. számában Menyhárd Attila adott érdekes és alapos elemzést.
Az Alkotmánybíróság a kárpótlással kapcsolatban hozott határozataiban már maga is hangsúlyozta, hogy a tulajdon jogi kategória, jogellenes tulajdon nem létezik, és fogalmilag nem is létezhet, jogellenesen tehát nem lehet tulajdont szerezni. Menyhárd Attila is felveti azonban azokat az eseteket, mikor társadalmi érdek védelme miatt valakinek a tulajdonában lévő dolgon más személy törvényben biztosított eredeti tulajdonszerzési jogcímen tulajdont szerezhet. A szerzés ugyan sérti az addigi tulajdonos jogvédte érdekét, tulajdonát, de társadalmi érdekből mégis elfogadják. A római jog ilyen eredeti szerzésmódként a specifikációt és az elbirtoklást ismerte. Ám a római jogban specifikáció esetén a tulajdonát vesztő fél teljes vagyoni kielégítést igényelhetett. Másrészt római tulajdonostól való szerzés elbirtoklással a tulajdonos beleegyezése nélkül nem jöhetett létre - kivéve, ha hiba terhelte abban, hogy a tulajdont valaki jóhiszeműn ellenérték fejében meg tudja szerezni. (A tulajdonos birtokközvetítő detentora vitte forgalomba a dolgot, vagy elveszett tárgyat vittek jóhiszeműre forgalomba.) E kivételes eseteken túl a tulajdonosnak az ő akarata nélkül forgalomba került dolga római jog szerint lopott dolog, res furtiva, azon tulajdon jóhiszemű elbirtoklással sem volt szerezhető egészen a késő posztklasszikus korszakig.
Magyarán, a magánszférában tulajdont képező dolgon - egyes ritka kivételeken kívül - a tulajdonos hozzájárulása, traditio-ja híján nem lehetne más magánszemélynek tulajdont szereznie. Ha mégis gyakorlati megfontolásból a törvény ad ilyen kivételes lehetőséget, és egyúttal nem gondoskodik a tulajdonától ily módon megfosztott magánszemély kártalanításáról, a megoldás Meny-hárd szerint is alkotmányellenes lesz. "Az elidegenítő érdekei e vo-natkozásban nem védendők az eredeti tulajdonossal szemben".
Messzemenőn egyetértek ezzel a következtetéssel. Kétségtelen számomra, s történetileg is levezethető, hogy rossz irányba, a kereskedelmi érdekek túl hangsúlyozása révén elindult fejlődés eredménye az a mai helyzet, amely a kereskedelmi forgalomban visszterhes szerzőt (és az ingatlan-nyilvántartásban bízó, az abban tulajdonosként bejegyzett személytől visszterhesen szerzőt) a tulajdonossal szemben úgy védi, hogy részükre eredeti tulajdonszerzés-módot teremt a visszterhes vételben, feloldva ezzel jogszavatossági kötelezettsége alól az eladót. Az eladó így a volt tulajdonos terhére "ingyenes juttatásban" részesül. A törvény feloldja a magánjogban kötelező gondosság alól (ius civile vigilan-tibus scriptum). Csak arra az esetre teszi - az állammal szemben, büntetőjogilag és csak másodlagosan a volt tulajdonossal szemben, magánjogikig - felelőssé, ha bebizonyosodik rosszhiszeműsége, ha orgazda. Ennek bizonyítására azonban a volt tulajdonosnak aligha van esélye. A büntető perben minden feltétel ellene szól, és a "vádlottat" védi. S még ha be is bizonyosodott annak vétkessége, épp a büntetés révén csak messzebb kerül a tulajdonától megfosztott a neki járó kártalanítástól: az állami büntetőprevenció érdeke előzi a tulajdonvédelem alkotmányos alapjogával kapcsolatos érdeket! Az alkotmányos alapjogvédelem pedig fordított értéksorrendet követelne!
A tulajdonhoz való jog szorosan kapcsolódik az ember személyes szabadságához. Az emberi személy otthonának, környezetének kialakítása, kulturális igényeinek kielégítése, anyagi biztonságának megteremtése, hivatásának gyakorlása, családjával való együttélésének és ezen élet bensőségességének biztosítása testesül meg abban a jogban, amit a jogállamok a tulajdonban biztosítanak. A tulajdon tárgyainak birtoklása, használata, mégpedig távlatilag, hosszabb, azok természetétől is, az ember életétől is függő időtartamra, az ember létbiztonságát szolgálja, s az ember erre való igénye a szociális biztonság fogalmi körébe esik, ami maga is alkotmányos alapon biztosítandó.
A tulajdonos szabadságában áll, jogaként biztosított a tulajdona tárgyaival való rendelkezés lehetősége, ami magában foglalja azok esetenkénti cseréjét, elidegenítésének lehetőségét. Ez azonban, hangsúlyozom, tulajdonosi szabadság, és nem kényszeríthető ld. Az egyszer magántulajdonba került dolgot annak fennállta alatt e tulajdonból erőszakkal, jogalap nélkül egyáltalán nem, közérdekből csak kivételesen, azonnali és teljes kártalanítás mellett lehet kivonni, kiemelni.
Az ember tulajdona azonban valójában társadalmi célját tekintve nem egyrétű. Abban szerepelnek először is azonnali, egyszeri fogyasztásra szánt javak, (kifli, tej, papírzsebkendő). Ezek vonatkozásában pl. az elbirtoklással szerzés fogalmilag is értelmetlen, elég azok tulajdonosát a közvetlen erőszakicai vagy alattomban való elsajátítás ellen rendészeti eszközökkel védeni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
