Az egyenlőség szeretete az emberi lélek eledele, e nélkül az ember önmaga iránti és mások iránti tisztelete nem létezik... Írásomban az esélyegyenlőség hazai történetének alakulásáról, az esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód fogalmak hasonlóságáról és különbözőségéről, ezek színtereiről olvashatnak.
A kiegyezés előtti, de főleg a kiegyezés utáni Magyarországon meghatározó helyzetet foglaltak el a szegényügyben az egyházi és a civil szervezetek tevékenységei. Az első világháború előtt állami szegénygondozásról Magyarországon aligha beszélhetünk, azonban voltak kivételek. Kecskeméten, 1877-ben a város szegényházat bérelt, hogy mentesítsék a várost a koldusoktól, mert a szegénység két irányba ható erő, lehet rugója a fejlődésnek, de lehet indító oka, szülője a nyomornak, bűnnek, gyűlöletnek, alattomosságnak, tehát fő gátlója a haladásnak.[1] A szegények gondozását a városban a XII. században letelepített Ferences Rend végezte. Járványok idején is helyt álltak, segítséget nyújtottak az 1740-es pestisjárvány, illetve az 1873-as kolerajárvány idején. A városban 1898-ban alakult meg a Katolikus Népszövetség. Munkájuk során kifejezetten törekedtek a falusi és városi szegények gondjainak megoldására. Az 1919-es Tanácsköztársaság után még inkább közéleti szereplővé vált a keresztény szociális gondolkodás, a pápai körlevél alapján.[2] Az első világháború után az állami szervek fokozatosan vettek át egyházi szociális szolgáltatásokat, hol erőszakos megszüntetéssel, hol törvényi rendelkezésekkel. Az Egri Norma által az egyház összekapcsolta az önkéntes társadalmi mozgalmat az egyházi karitatív munkájával. Az 1920-as években "3 millió koldus országa" volt Magyarország. P. Oslay Oswald ferences tartományfőnök indította el a kis közösséget, Páhok Mária Franciska és Kroumann Mária Magdolna segítségével, ferences világi rendi lányokból. Oswald atya felismerte korának szükségletét, és az a társadalmi kihívás foglalkoztatta, miként lehetne megoldani a szegények és elesettek ügyét. Ennek a munkának fő szervezői és lebonyolítói a szegénygondozó nővérek voltak, akik csak Krisztusnak kívántak szolgálni, felkarolva a társadalom legszegényebbjeit: koldusokat, hajléktalanokat, öregeket és mindazokat, akiknek senkijük nem volt, akik kiszolgáltatottak voltak.[3] Kecskeméten pl. az Angol Kisasszonyok Iskolája 1917-ben kezdte meg működését. Megszervezésre került többek között a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete, Egyházközségi Munkás Szakosztályok szervezete, a Katolikus Ifjúmunkások Egyesülete, valamint a Katolikus Asszonyok és Leányok Szövetsége. A "Diákkaptár" tagjai hulladékot dolgoztak fel, melyet eladtak és a bevételeket jótékony célra fordították. Az "Őrangyal" mozgalom a felsőbb osztályok tanulói között szerveződött, melyek a rászoruló tanulókat segítették. A Szent Erzsébet Egyesület az árvákat támogatta ruhával, cipővel és tandíjmentességgel. A "Sarlós Boldogasszony Szent Rita Kongregáció" 1919-ben alakult, mely a gazdálkodó leányokat fogta össze, gondozást végeztek temetőkben és kórházakban. Az egyesületeket 1946-47-ben oszlatták fel, az Angol Kisasszonyok iskolája 1948-ig működhetett. A Piarista Rendház és Gimnázium, melyet Gróf Koháry István alapított 1743-ban, nem szűnt meg a szocializmus időszaka alatt sem. Az "Assisi Szent Ferenc Leányai" társaság kórházi gondozást végzett 1950-ig. A Jópásztor Nővérek Társasága 1925 és 1948 között működött. "Megtévedt" leányokat fogadtak be, ma úgy mondanánk: devianciákkal élőket gondoztak. A "Jézus Szíve Nép Leányai" Társaság 1928 és 1950 között működött, felkutatták a "szemérmes szegényeket" és leveleket és csomagokat küldtek nekik. A katolikus egyház segélyszervezete, a Karitász 1938-ban alakult meg országosan, Kecskeméten is, mely ma is működik.[4] A rendszerváltás után a "szegényügyet" zászlajára tűző országos szervezetek (pl. Máltai Szeretetszolgálat, Ökonomikus Szeretetszolgálat, Baptista Szeretetszolgálat, Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata, Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány stb.) szabadon választott, de államilag ellenőrzött szervezeti formában szabadon működnek napjainkban. Tevékenységükben a szegénygondozás az elsődleges, hatósági feladatokat nem látnak el.
Szervezett állami szegényügyről Magyarországon az 1800-as éveket megelőzően nem beszélhetünk. A feudalista rendszerben a földesúr biztosított a cselédek számára például orvosi ellátást, ilyen irányú kötelezettsége azonban nem volt. A feudális abszolutizmust hirdető uralkodók teremtették meg a magyar állami intézményrendszer alapjait (egészségügy, oktatás, hivatali rendszer).[5] Az állami intézkedések a felsorolt egyenlőtlenségeket próbálták az 1880-as évektől a rendszerváltásig kiküszöbölni több-kevesebb sikerrel, nemegyszer kollektív szabadságjogok megsértésével. Egyesületek alapítását megtilthatták, ha azt veszélyesnek ítélték az államra nézve,[6] mégis számos egészségbiztosítási, segélyező, és nyugdíjbiztosítás célú egyesület működött Magyarországon az első világháborút megelőzően, illetve a két világháború között.[7] Miközben a gyakorlatban lazult
- 23/24 -
az egyesületek állami ellenőrzése, a szabályozásuk - a korábbi falakat egyre kevésbé respektáló civil kezdeményezésekre reagálva - még szigorodott is. Egy 1970-es kormányrendelet kötelezővé tette az egyesületszervezési szándék előzetes bejelentését, egy 1980-as rendelet pedig arra is felhatalmazást adott a hatóságoknak, hogy a szervezést megtiltsák, ha a tervezett egyesületet politikailag vagy gazdaságilag veszélyesnek ítélik. Bár nyíltan ritkán éltek vele, de ez a joguk egészen 1989-ig megmaradt.[8] (Kivételek akkor is léteztek, pl.: Soros, Rubik, Honthy Alapítvány). Az állami szegénygondozásban jelentős lépés volt a szegények községi ellátásának előírása.[9] Köztudomású, hogy az 1948-as választások után a kommunista ideológia a munkás paraszt osztály "érdekeit" preferálta, ebben az időszakban a vallásosság generálisan, valamint az értelmiség, illetve a "kulák" parasztság érdekei kerültek háttérbe. A szocialista Magyarország számos intézkedést tett az oktatás, lakhatás, foglalkoztatás terén, melyek hivatottak voltak szolgálni a társadalmi egyenlőséget. Köztudomású az is, hogy a tervgazdasági rendszerben munkanélküliség gyakorlatilag nem létezett, mert azt törvényben tiltották, kapun belüli munkanélküliség azonban volt. A tanyán élők szociális ellátása az 1970-es évek előtt nem volt biztosított. A "TSZ nővérek" csak az "új gazdasági mechanizmust" követően jelentek meg a vidéki területeken. A gyakran a tanácsi rendszer által létrehozott idősotthonokhoz kapcsolódó szociális szolgáltatásokat tekinthetjük a mai Tanyagondnoki Szolgálat előfutárának. A szocialista lakásépítési rendszer több hullámban épített tömeglakásokat a városokban, melyeket az állam "kiutalt" a munkások részére. "A nyolcvanas évekre (a hatvanas évekhez képest) a szegények száma radikálisan csökkent. A gazdasági növekedés a több munka és kereset révén is, a szociálpolitikai "öntözőrendszer" révén is gyorsan "lecsurgott". A nagyon kiszélesedett foglalkoztatás, a nyugdíjrendszer fokozatos beérése, a relatíve magas és majdnem univerzális családi ellátások legalább szűkös megélhetést és a mindennapi élet viszonylagos stabilitását biztosították."[10] A rendszerváltás a tervgazdaság piacgazdasággá alakulását hozta, a "szocialista" diktatúrát többpárti parlamenti demokrácia és jogállamiság váltotta fel. Az Európa Unióban már a hetvenes években sorra születtek az irányelvek, melyek az esélyegyenlőség megvalósítását szolgálták és a diszkriminációt tiltották.[11] Kezdetben ezek a törekvések a "négy szabadság" férfiak és a nők közötti egyenlőségét, majd a társadalom egészére kiterjedő általános jogegyenlőségét hirdették. Az 1989/90-es rendszerváltás óta eltelt időszak erőfeszítéseinek eredményeképpen kialakultak Magyarországon az antidiszkriminációs és esélyegyenlőségi politika jogi és intézményi keretei.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
