A háború utáni évtizedekben mellőzött, elfeledett szegedi professzor, a jogbölcselő Szabó József írta 1941-ben: "Jogász nemzet vagyunk. Nemcsak mert előbb volt Aranybullánk és Hármaskönyvünk, mint a nyugati kultúrközösség nagyon sok tagjának; hanem mert a jogászi gondolkozást ... örökségként hagyták meg nekünk az elmúlt századok"[1]. Az elmúlt századok során a jogváltozó szerepet töltött be Magyarország történetében. Egyszer gazdagított, másszor azonban sajnos a hatalom kiszolgálójaként viselkedett. Számomra a jogeszmény. Az eszményhez pedig hűnek kell maradnunk akkor is, ha elérnünk soha, vagy csak ritkán sikerül.
A költők tudják ezt, és a jogászoknak is tudniuk kell. Jogászok és költők az elmúlt évszázadokban - de különösen az utóbbi kétszáz esztendőben - kiemelten fontos szerephez jutottak hazánk történelmében. Gondoljunk csak a reformkor nagyjaira: a jogász-költő Vörösmartyra, illetve a Himnusz szerzőjére, Kölcsey Ferencre. Kölcsey is jogvégzett ember volt, bár ügyvédi vizsgát nem tett. Vajon mely másik nemzet himnuszának alkotójáról mondható el ugyanez?
Az Igazságügyi Minisztérium az idei évben ünnepli önálló intézményi fennállásának százötvenedik évfordulóját. A mai igazságügyi miniszternek olyan jeles elődök árnyékában - vagy inkább fényében - kell helytállnia, mint Deák Ferenc, Horváth Boldizsár, Szilágyi Dezső, Plósz Sándor, Vladár Gábor, Kulcsár Kálmán... Ennek tudata komoly tehertétel számomra.
Ahhoz, hogy a jogeszményhez hűek maradjunk, magas fokú és minőségű jogászi képzésre van szükség. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara ennek szolgálatában áll. Ezt az ideált még olyan időszakokban sem adta fel teljesen, amelyek egyébként nem kedveztek a jogeszménynek és így a jogászképzésnek sem. Mert az egyetem fennállásának háromszázötven évébe bizony beleestek különböző önkényuralmak súlyos évtizedei is.
Minden intézménynek van keletkezéstörténete és vannak különböző életszakaszai. Persze minden szakaszolás önkényes lehet. Az első szakaszt az alapítástól a kiegyezésig terjedő időben jelölném meg. A második szakasz Trianonnal ér véget, amelyet harmadikként követnek a két világháború közötti évtizedek, majd az 1945-től 1989-ig, s végül a napjainkig tartó idő.
A kar életének első szakasza igen hosszú. Az alapítástól a kiegyezésig húzható meg az első ív. Mit mondhatunk a genezisről és annak körülményeiről?
Amikor a Pázmány Péter alapította nagyszombati főiskola 1667-ben jogi karral egészül ki, Magyarország még három részre szakadt állapotban van. Európa ugyanekkor már az újkorba lépett. A vallásháborúkat az 1648-as vesztfáliai békével maga mögött hagyva, születőben van a modern Európa, amelynek térképén a többnemzetiségű régi birodalmak immár néhány nemzetállammal is osztoznak. Nincs messze a felvilágosodás, az "ész" kora. Az állam és a jog nemsokára új legitimációk után néz: a transzcendens eredet és a természetjog mellett, időnként már ezekkel szemben megjelenik majd a népképviselet és
- 193/194 -
a pozitív törvényhozói akarat. Magyarországon az állam és intézményei nem, de a jogeszmény, a jogtudat viszonylagos épségben vészeli át a török megszállást. Eckhart Ferenc, aki a kar történetét 1667-től 1935-ig megírta, ámulattal állapítja meg, hogy a nagyszombati kar alapítói nem utánozták a külföldi, így a közeli és kézenfekvő bécsi mintát sem, hanem az akkor még csak négy tanár közül kettőnek is a hazai jog előadását szabták feladatul. Ennek okát Eckhart abban látja, hogy a hazai élő jognak volt összefoglalt rendszere, nagy tankönyve a Hármaskönyv és az akkoriban először kiadott Corpus Iuris Hungarici formájában. Bécsben ezzel szemben ekkor még évtizedekig csak római és egyházjogot tanítanak.
Az alapítás elválaszthatatlan a sikeres magyarországi ellenreformációtól: annak részeként és légkörében megy végbe. A legfőbb szellemi befolyást a kar életének első, nagyszombati szakaszában a jezsuiták gyakorolják. Legyen szabad mégis megkockáztatni, hogy mindehhez a felvirágzáshoz a reformációra is szükség volt. A reformáció és ellenreformáció kora nemcsak rossz emlékű vallásháborúk, hanem újfajta szellemi pezsgés ideje is volt. A fegyverek küzdelme helyett a kor legkiválóbb elméi szellemi csatározásokat, disputákat folytattak. A reformáció - különösen Kálvin - néhány régi kérdés újragondolását kényszerítette ki a hatalom legitimációjáról, állam és egyház viszonyáról, a jogrend mibenlétéről stb. A jog mint a közhatalom eszköze jelenik meg, ezzel együtt a magánjog által addig háttérbe szorított vagy nem is létező közjog nyer teret. A jog mint a közjó eszköze, a jog és a népfelség, majd népképviselet, a szuverenitás fogalmai és kérdésköre: ezek lesznek az új témák, amelyekkel a jogtudósok, tanárok és tanítványaik foglalkozni fognak az újkor első századaiban.
Természetes, hogy az államot, a felvilágosult abszolutista uralkodókat elkezdte érdekelni a jogi oktatás, és általában az oktatás, ami a korábbi századokban kizárólag egyházi kézben volt. Így került sor Mária Terézia oktatásügyi reformjaira, az állam első, az egyetem és a kar életét érintő beavatkozásaira. A folyamatban, a hazai közoktatás kialakításában mérföldkő a Mária Terézia által 1777-ben kiadott híres Ratio Educationis. Immár maga az uralkodó szab rendtartást a kar számára; a karon működő rendes tanárokat szintén az uralkodók nevezik ki. Mindezekkel egy időben rendeli el a királynő a főiskola - immár egyetem -, és vele a jogi kar Budára helyezését. Amint a királyi rendelet fogalmaz: "egyetem a magyar korona örökös országaiban csak egy van, éspedig Budán". II. József tovább igyekszik erősíteni az állami befolyást. Ő az, aki Budáról Pestre helyezi át a kart. II. József a teljes közoktatást kívánta egységessé tenni valamennyi Habsburg uralom alatt álló országban és tartományban. Úgy vélte, hogy a jogi kar feladata tulajdonképpen nem más, mint állami tisztviselőket nevelni. Míg korábban a jogászokat elsősorban az egyház, úgy innentől kezdve az állam szívta volna fel. Ám a XIX. század elején beinduló polgári fejlődés feltételezte a szabad jogászi hivatásrendek, elsősorban az ügyvédség kialakulását és növekedését. A XIX. század első felétől kezdve a polgári átalakulás mellett a nemzeti törekvéseké a főszerep a jogásztársadalomban és így a jogászképzésben is.
Jogot azonban ekkor már nem csak Pesten tanítanak. A jogi képzés országszerte terjed, és kiépül a jogakadémiák egész hálózata: Pozsony, Nagyvárad, Kassa királyi jogakadémiáknak adott helyt; Egerben, Máramarosszigeten, Eperjesen pedig különböző felekezeti fenntartású jogakadémiák voltak, a királyi akadémiákkal egyenlő jogállással. 1900-ra - a később alapított debreceni, győri, pécsi, kecskeméti és sárospataki akadémiákkal - összesen tíz jogakadémia működött az országban.
Az 1848. március 15-i forradalomban az egyetemi ifjúság - köztük a jurátusok - szerepe a forradalmi eseményekben közismert. A neoabszolutista önkényuralom ezt azután szigorúan megtorolta az egyetem oktatói karán. A megtorlások: az oktatók ellen lefolytatott haditörvényszéki és igazolási eljárások, Tipula Péter dékán bebörtönzése, majd az elbocsátások, az egyetemi autonómia csaknem teljes felszámolása kísérteties párhuzamot mutat a majdani 1956-os forradalmat leverő hatalom intézkedéseivel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
