Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy azokat a két világháború között keletkezett szövegeket, amelyek a parlamentarizmus válságával foglalkoznak, elhelyezze saját kontextusukban, értelmezze egy olyan keretrendszerben, amely a válságdiskurzus időtlennek tűnő, örök jelenségét távlatokba helyezi és egyben némileg meg is kérdőjelezi, miközben az értelmezett szövegek ezen értelmezési keretrendszer segítségével tulajdonképpen mának szóló üzenetekként is olvashatók lesznek. Ezen hármas célkitűzés megvalósítása során először tisztázzuk, hogy milyen típusú válságjelenségekről beszélünk: megkülönböztetünk a parlamentáris rendszer funkcióihoz köthető válságokat (képviseleti, jogalkotási, ellenőrzési funkciók válsága), illetve rávilágítunk az ezen funkciók kapcsán megfogalmazott elvárások és a modern parlamentek valós működésmódja közötti diszkrepanciára. Ez a feszültség kétségkívül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a válságnarratíva dominálja a parlamentről szóló közéleti és tudományos diskurzust, ugyanakkor a válságnarratíva egyik komoly hiányosságának tűnik, hogy az a válság okait és annak megoldását is csak a képviseleti intézményrendszer oldalán keresi és találja meg. Az ellennarratíva viszont azt állítja, hogy nemcsak a kínálati oldalon lenne tennivaló, hanem a keresleti oldalon is, mégpedig elsősorban a parlament egyes funkciói kapcsán megfogalmazott elvárások realitásokhoz közelítése révén. Az elvárások csökkentése vagy átalakítása ugyanakkor már a két világháború közötti időszak szerzőinek írásaiban is fellelhető. A tanulmány így az Interparlamentáris Unió kérdőívére adott válaszok kontextualizálását követően arra vállalkozik, hogy megmutassa, milyen mértékben volt jelen egyrészről a válságnarratíva klasszikus formája, másrészről pedig az ellennarratíva egyes elemei miként bukkantak fel már ezekben a szövegekben is.
A válság örökkévaló, a parlamentarizmus válsága pedig mindörökké való - szólhatna a kissé esetlenül megfogalmazott tételmondata az alábbi tanulmánynak, amelynek egyik célkitűzése, hogy megpróbálja kontextusában elhelyezni azokat a két világháború között megjelent tanulmányokat, amelyeket a Parlamenti Szemle legutóbbi három számában közöltek újra a szerkesztők. A kontextualizáláson túl jelen írás arra is vállalkozik, hogy ezeket a szövegeket a jelen felől értelmezze, rávilágítva arra, hogy a parlamentarizmus válságának narratívája nem a
- 7/8 -
két világháború közötti időszak sajátos elbeszélése, hanem tulajdonképpen egy örök narratíva, ami nemcsak a második világháború utáni nyugat-európai közbeszédet, hanem a tudományos diskurzust is meghatározta.[1] Éppen ezért jelen tanulmány harmadrészt arra is vállalkozik, hogy rávilágítson a két világháború között keletkezett szövegek jelenkor számára releváns üzenetére. Nemcsak kontextualizálni akar, nemcsak azt vizsgálja meg, hogy a mából olvasva mit jelentenek ezek a szövegek és miként értelmezhetőek egy kortárs elemzési keretrendszer segítségével, hanem egyben arra is rá szeretne világítani, hogy a múlt írásai milyen tanulsággal szolgálhatnak a jelen számára.
Ahogy az a Parlamenti Szemle összeállításából is kiderül, az 1920-as évek közepén az Interparlamentáris Unió is felismerte a választók parlamenti rendszerekkel, egészen pontosan a parlamentek intézményével kapcsolatos széles körű elégedetlenségét. Az IPU felkért néhány neves szakértőt, hogy osszák meg nézeteiket a válság okaival és következményeivel kapcsolatban, és tegyenek olyan javaslatokat, amelyek a válság megoldására vonatkoznak. Az IPU Magyar Nemzeti Csoportja politikusoknak és tudósoknak továbbította a parlamentarizmus válságára vonatkozó kérdéseit, sőt 1929-ben egy szerkesztett kötetet is publikált a magyar válaszadók reakcióval. Jelen tanulmány ezekről az IPU-javaslatokhoz érkezett magyar reakciókról ad egy áttekintést, amihez először egy narratív keretet vázolunk fel. Ezt követően a kontextualizáció céljából betekintést nyújtunk a parlamentarizmus válságával kapcsolatos két világháború közötti közéleti vitákba, majd az IPU-javaslatokra adott magyar reakciókat elemezzük az első részben felvázolt elméleti keretrendszer segítségével.[2]
Mióta a kormányzás domináns formájává vált, a parlamentarizmusra vagy parlamentáris kormányzásra úgy tekintenek, mint amely folyamatos válságban van.[3] A válságnarratíva gyakran a parlamentarizmus sosem létező aranykorának idealizálásához kapcsolódik, mely a "parlamentarizmus hanyatlásaként" vagy a "par-
- 8/9 -
lamenti hanyatlás téziseként" (parliamentary decline thesis, PDT) is ismert. Ez a nézet nemcsak a jogtudósok körében, hanem a 20. századi közéleti vitákban is domináns volt, sőt még ma is nagy hatással van a parlamentek megítélésére.[4] Ha valaki egy alapos és részletes áttekintést adna arról, hogy a tudósok és a közvélemény a 19. század közepe óta hogyan tekintett az európai parlamentekre, minden valószínűség szerint csalódással és kiábrándultsággal teli képekkel kellene szembesülnie. Mivel ilyen összehasonlító áttekintést eleddig még senki nem írt, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a parlamentek megítélése soha nem volt túl pozitív sem a tudományos közösségen belül, sem pedig a közvéleményben az elmúlt bő 150 évben. Mióta a parlamentek a politikai döntéshozatal középpontjába kerültek, az általános benyomás mindig is az volt, hogy a parlamentarizmus állapota messze van az évtizedekkel vagy akár évszázaddal korábban megvalósult ideális állapotától. Ezen narratíva szerint a kormányzás parlamentáris formája mindig is hanyatlott és sosem találkozott a közvélemény vagy az akadémiai szféra elvárásaival. A válság bizonyára nem a parlamentarizmus mulandó velejárója, hanem annak lényegi tulajdonsága - legalábbis a parlamentáris kormányformára jellemzően így tekintettek a parlamenti hanyatlás tézisének hívei.
Ahogy arra Gerhard Loewenberg már az 1970-es évek elején rámutatott, a modern parlamentarizmus a 19. század vége óta legalább három különböző válságot élt meg.[5] Az első válság ahhoz köthető, amikor a politikai pártok a 19. század végén és a 20. század elején a parlamentek és a választási kampányok központi szereplőivé váltak. A választójog kiterjesztése azt jelentette, hogy a politikusoknak a választók egyre szélesebb rétegét kellett elérniük. Ahhoz viszont, hogy megszólítsák őket és megszerezzék szavazataikat, a politikusoknak és a politikai mozgalmaknak szervezettebbnek kellett lenniük. A tömegpártok megjelenése a parlament működésének természetét változtatta meg: a parlamenti munkát a pártfegyelem kezdte el dominálni, mely látszólag ellentétes volt a korábbi parlamenti munkával, a szabad mandátum elvével és az észszerű vitával. Ennek következtében diszkrepancia alakult ki az észszerű vitán alapuló kormányzás iránti igény (elvárás) és a tömegpártok, illetve a pártfegyelem által dominált politikai élet valósága között. A közvélemény és a tudósok általános értékelése szerint a parlamentek a tö-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
