Basa Ildikó: Gondnokság a Római Jogban* (ÁJT, 2006/3., 407-443. o.)[1]

A tanulmányban a gondnokság (cura) római jogi szabályaival foglalkozom, és megkülönböztetem a személy feletti gondnokságot (personalcura) és a vagyon feletti gondnokságot (realcura). Egybevetem a gyámságot (tutelát) és a személy feletti gondnokságot, ehhez kapcsolódóan bemutatom a personalcura közös szabályait, valamint a minorok, az elmebetegek és a tékozlók feletti gondnokságot abból a szempontból, hogy miként keletkezik a gondnokság, ki lehet gondnok, mi a gondnok feladatköre és miként szűnik meg a gondnokság. Ezt követően a vagyon feletti gondnokságot tárgyalom: érintem főbb eseteit, majd meghatározom közös jellegzetességeit. Az összefoglaló részben megvizsgálom, hogy mi a közös és mi az eltérő a personalcura és a realcura között, majd e sajátosságoknak a felhasználásával a "gondnokság" fogalmának tágabb körű meghatározását adom.[1]

A gondnokság keletkezése összefügg a római házközösséggel, feladatát tekintve kisegítő jogintézmény, amelyet olyan rendkívüli helyzetben alkalmaznak, amikor vagy valamely személy vagyoni, jogi és egyéb érdekeit kell megvédeni, vagy meghatározott vagyont kell megőrizni. Amikor a perseonalcurát összehasonlítom a gyámsággal, akkor bemutatom, hogy a személy feletti gondnokságnak olyan sajátos szabályai alakultak ki, amelyek indokolták a gyámságtól eltérő szabályozását. Ezért azokkal a szerzőkkel értek egyet, akik szerint a római jogban a gyámság és a gondnokság megkülön-

- 407/408 -

böztetésének nemcsak történeti okai voltak. Maine a következőt írta:[2] "A gondnokság vagy gyámság a modern jogban meglehetős szabályossággal az ifjú mind testi, mind szellemi éretlenségével indokolt védelmének egyszerű elvéhez igazodott. A szellemi érettség elérésével természetes befejezést nyer. A rómaiak viszont a fizikailag gyengék[3] védelmét és a szellemileg alkalmatlanok védelmét két különböző intézménytől várták, amelyek mind elvüket, mind céljukat tekintve eltérőek voltak."

A gondnokság,[4] a cura, épp oly idős, mint a gyámság. Mindkét jogintézmény szabályai a XII táblás törvényen[5] alapulnak. A gondnokság különböző eseteit csoportosíthatjuk I. kialakulásuk időbeli sorrendje szerint és II. a pandektista felfogás szerint is.[6]

I. Történetileg a gondnokság típusait a XII táblás törvény idején már létezett gondnoksági esetekre és a klasszikus korban keletkezett esetekre oszthatjuk.

II. A pandektisztika - attól függően, hogy mihez kapcsolódott a gondnokság, milyen típusú feladatai voltak a gondnoknak - a gondnokság említett eseteit a következő három kategóriába sorolta: 1. personalcura (személy feletti gondokság), 2. realcura (vagyon feletti gondnokság) és 3. az ún. mixta, azaz vegyes esetek.

A következőkben külön tárgyalom a személy feletti és vagyon feletti gondnoksági eseteket. Ennek oka, hogy a rendkívül sokféle gondnoksági típusok bizonyos hasonlóságot mutatnak, és ezek a hasonlóságok többé-kevésbé egybeesnek a személy feletti és a vagyon feletti gondnoksági esetek el-

- 408/409 -

határolásával, azzal, hogy a gondnok konkrét személyhez kapcsolódóan vagy egy vagyon vonatkozásában látja el a feladatát. Az, hogy ezenkívül a "vegyes esetek" csoportját kialakítjuk-e vagy sem, ennek a tipizálás szempontjából, a sajátosságok megállapításánál kisebb jelentősége van, ezért ettől eltekintek.

1. Személy feletti gondnokság (personalcura)

1.1. A personalcura fogalma, sajátosságai, egybevetése hasonló jogintézményekkel

A gondnokság fogalmára adott meghatározások általában csak a személy feletti gondnokságra vonatkoznak. Például a Földi-Hamza tankönyv gondnokság (jelen esetben a személy feletti gondnokság) definíciója a következő: "A gondnok olyan nagykorú személy - főként vagyonjogi - cselekvőképességét pótolja, vagy egészíti ki, aki nem áll apai hatalom vagy gyámság alatt, és meghatározott, jogilag szabályozott okokból vagy nem, vagy nem teljesen cselekvőképes."[7] A Brósz-Pólay könyv szerint "aki ügyeinek önálló vitelére egészben vagy részben képtelen volt, és nem állott apai hatalom vagy gyámság alatt, gondnokság alá került".[8]

A személy feletti gondnokság kialakulására, fejlődésére, jellegére többféle teória létezett. Az egyik leggyakoribb felfogás szerint az archaikus korban a gondnokság - jellegét tekintve - ugyanolyan hatalmi viszony volt, mint az apai hatalom[9] vagy a gyámság.[10] További sajátossága volt az archai-

- 409/410 -

kus jogi szabályozásnak, hogy a gondnokság főként a gondnok érdekét szolgálta (például a tékozló leendő örökösét nevezték ki a tékozló gondnokának). E felfogás követői szerint a történelmi fejlődés során elhalványodott a gondnokság hatalmi jellege, és háttérbe szorult a gondnok. Ugyanakkor egyre inkább előtérbe került a gondnokolt érdeke. A gondnok számára ez a más érdekében végzett tevékenység egyre terhesebbé vált, ezért a klasszikus korra a gondokság elvállalása a közösség érdekében ellátandó kötelességgé, közfeladattá (munus publicummá) vált.[11] "Valamint a gyámság, úgy a gondnokság is közhivatal (munus publicum), mely a kornak, testi vagy lelki épségnek hiányában szenvedők vagy jogaik gyakorlatában másként gátolva lévők támogatására szolgál."[12] E közfeladat ellátásának nehézségére utal Vécsey a következőkkel: "amióta a gyámság a justinianusi jog szerint közhivatal, főleg mióta házassági akadályt is képez, az emberek annak el nem fogadására sok ürügyet találtak."[13]

A gondnokság mindig képviseletet is jelent, hiszen a gondnokság a cselekvőképesség pótlása révén óhatatlanul más személy helyett való eljárást feltételez. Egyrészt azért, mert vannak olyan speciális, képviseletet igénylő helyzetek, amikor fizikailag nem létezik, vagy fizikailag nincsen jelen az a személy, akinek jognyilatkozatot kellene tennie (például méhmagzatról vagy ismeretlen helyen lévő személyről van szó). Másrészt annak ellenére, hogy jelen van a gondnokolt, mégsem járhat el, mert jogilag nincs cselekvőképessége (például elmebeteg), vagy az csak korlátozott. A rómaiak a gondnokságból származó kötelmet (akárcsak a gyámságból származót), quasi contractuális kötelemnek tekintették, olyan kötelemnek, amely a megbízáshoz hasonlít. "A gondnok és gondnokoltja között nincs ügylet (szerződés), mégis olyan a helyzet, mintha a gondnokolt megkérte, megbízta volna a gondnokát, hogy intézze az ügyeit. Éppen ezért ebből a kapcsolatból is

- 410/411 -

olyan kötelem keletkezik, amelyből mindkét fél kölcsönösen jogosítva és kötelezve van (ha nem is egyenlő mértékben)".[14] A gondnoki ügyvitel tényállása a quasi-contractusok körében a quasi-mandatumok közé tartozik.[15]

A képviselet jellegére nézve elmondható, hogy "a közvetlen ügyleti képviselet intézménye (...) a római jog egész története során egy általánosan elismert tilalomba ütközött."[16] "A direkt képviseletet mintegy ‘helyettesíteni' hivatott ún. szurrogátumok elméleti alapjául lényegében két fő konstrukció - az ún. Treuhand és az ún. Organschaft intézménye szolgált. Természetesen ezek egyike sem tudatos megfontoláson felépülő, hanem sokkal inkább az antik társadalmi szerkezetre támaszkodó konstrukciót jelent. Az ún. Treuhand a saját jogon való eljárás jogilag biztosított lehetőségét jelenti, mivel ilyen módon a tutor, a curator, a fiduciarius, valamint a dominus negotii hozzájárulásával rendelkező személy, az ún. Treuhänder helyzetébe kerül."[17]

"Mindenekelőtt nem a szervezeten, hanem a Treuhandschaft-on alapul a gyám (tutor) és a gondnok (curator) védencével szembeni helyzete. A Treuhandból következik: 1. hogy ő védence vagyoni jogairól saját jogán (domini loco) rendelkezhet, 2. hogy a gyám, legalábbis a birtokot és tulajdont (valószínűleg már a klasszikus időkben) a gyámoltnak megszerezhette."[18]

A cura tehát a képviselet sajátos formája volt.

A római jogban a gondnokságot - és itt ez alatt csak a személy feletti gondnokságot értem - nemcsak a képviselettel, hanem a gyámsággal is össze kell hasonlítani. A gondnok ugyanis, akárcsak a gyám, valamely családtag cselekvőképességét vagy teljes mértékben "pótolta", ha az hiányzott (pl. elmebetegeknél), vagy részlegesen, csak bizonyos ügyletek körében pótolta, ha a cselekvőképesség csak bizonyos vonatkozásban hiányzott (pl. tékozló feletti gondnokság esetén a vagyonjogi ügyletekre nézve).

A gyámság és a gondnokság az archaikus jogban is létezett. A XII táblás törvény szabályozta az elmebetegek és a tékozlók feletti gondnokságot, valamint az impuberes és nők feletti gyámságot is.[19] "Szokásos meg-

- 411/412 -

különböztetés volt a gyámság és gondnokság között, hogy gyámot a személynek, gondnokot a vagyonnak rendeltek. Ez így nem helytálló, mert a gyám is gondoskodott a gyámolt vagyonáról elszámolási kötelezettséggel, és adott esetben (pl. cura furiosi esetén) a gondnoknak is figyelemmel kellett lennie a curandus személyére.".[20]

A gyámság és a gondnokság elhatárolására nézve a jogirodalomban két felfogás létezik. Az egyik szerint: "a gyámság és a gondnokság hasonló célt szolgáló jogintézmények, megkülönböztetésüknek inkább történeti okai vannak."[21]

A másik felfogás szerint nemcsak történeti okai vannak a gyámság- gondnokság szembeállításának, hanem tartalmi okai is. Ezért e felfogás követői keresik azokat a tartalmi különbségeket, amelyek alapján összehasonlítható a gyámság és a gondnokság. Így Vécsey szerint: "A gyámság és gondnokság, mint rokon természetű két intézmény a forrásokban együtt tárgyaltatik ugyan, s mindkettőnél egyforma a felelősség, a számadási kötelezettség és a peres út, mindamellett a következő ellentétek világosan

- 412/413 -

kitűnnek: a) a gyám tekintélyével (auctoritas), a gondnok pedig beleegyezésével (consensus) szerez jogérvényt az oltalma alatti egyén ügyletének. b) Gyámot rendelhet az apa, a törvény, a hatóság, holott gondnokot régente a törvény és hatóság, újabban csak a hatóság rendelhet, legalább ennek megerősítése elengedhetetlen. c) Gyámot, miután a serdült nők feletti gyámság megszűnt, csak serdületlen gyermekek kapnak, gondnokot rendszerint más korbeliek. d) A gyám mind a személyre, mind a vagyonra ügyel, noha amennyiben szükségesnek mutatkozik, a személyre való ügyelés is állhat a gondnok tisztében."[22]

A gyámság és a gondnokság különbségeiről így ír Besnyő Béla az 1900-ban megjelent Magyar jogi lexikonban: "a római jog curateláról és tuteláról beszél, ami azonban a mai gyámsággal és gondnoksággal össze nem tévesztendő. A modern fogalom az, hogy a gyám hatalma a védett minden ügyére kiterjed, míg a gondnoké csak bizonyos vagyoni ügyeire. Ezzel szemben a gyámnak fordíttatni szokott tutor egyes ügyre is lehetett pl. a tutor praetorius, a gyám felügyeletére rendelt ellengyám, a római curator pedig, akit helytelenül gondnoknak szokás fordítani, bizonyos esetekben megint a gondnokolt minden ügyére is felügyel (pl. a curator furiosi). Egyike a legvitásabb kérdéseknek, hogy a curatela és tutela között voltaképpen mi a különbség? Igen gyakori, de helytelen felfogás, hogy a tutela személyi, a curatela csak vagyoni ügyekre hat ki. Az sem az elvi különbség, hogy a tutornak valóságos hatalma van (vis ac potestas) a tutela alatt álló személy fölött, ellenben a curatornak nincs parancshatalma, ő csak gondozza védettje érdekeit. Ez csak a klasszikus időben van így. (...) A leginkább elfogadott megkülönböztetés a cura és a tutela közt az, hogy a tutornak auctoritatis interpositiója van, sőt a tutor mulierisnek és honorariusnak csakis ez van, vagyis a gyámolt ügyleteinél, hogy érvényesek legyenek, a tutornak jelen kell lennie, míg a curatelánál a consensus (előleges vagy utólagos beleegyezés) elegendő, a curatornak az ügyletkötésnél nem kell jelen lennie."[23]

A gyámság és a személy feletti gondnokság közötti különbségek az alábbi táblázatban foglalhatóak össze.

- 413/414 -

1.2. A personalcura közös szabályai meghatározott szempontok szerint:

1.2.1. Miként keletkezik a gondnokság? "A képviseleti hatalom, amelynél fogva valaki más nevében azt közvetlenül jogosító és kötelező ügyleteket köthet, törvényes szabályon, hatósági kirendelésen, vagy ügyleten alapulhat. Törvényes szabályon alapul az agnatusnak curatori hatalma, hatósági kirendelésen a kirendelt gondnoké, végrendeleten az abban kinevezett gondnoké. Egyébként a képviseleti hatalom a képviseltnek meghatalmazási ügyletén alapul."[24]

- 414/415 -

1.2.2. Ki lehet gondnok? "Gondnoknak az lesz kinevezendő, aki az atyafiak közül leginkább képes; ilyennek hiányában más alkalmas polgárt szemel ki a hatóság az érdekeltek meghallgatásával." [25]

"A gondnokság viselésétől ugyanazon okok mentesítenek, melyek a gyámságtól, de a gondnokságra, mely főleg vagyonkezeléssel jár, nem mondható képtelennek mindaz, aki alkalmatlan az auctoritast gyakorló gyámságra."[26]

1.2.3. Mire terjed ki a gondnok tevékenysége? Az ügyletek vizsgálatánál két lehetőség van: az egyik: sorra végignézni az ügyletekkel kapcsolatos sajátos szabályokat, a másik: az általános megállapítások mellett kitérni a kivételekre. Ez utóbbit követem a röviden ismertetett cura típusoknál, de ezt annyiban nehéz megvalósítani, hogy a jogképesség és cselekvőképesség bizonyos hiányával, és annak következményeivel kell itt foglalkoznom, és ez szinte minden ügyletre kihat. A részletesebben bemutatott három gondnoksági esetnél a gondnok tevékenységét külön vizsgálom a vagyonjogi ügyletek körében, és külön a személyhez fűződő ügyletek körében.[27]

1.2.4. Mikor és hogyan szűnik meg a gondnokság? A cura megszűnik: ha egyik vagy másik fél meghal vagy, ha a curator capitis deminutio maximát szenved (a gondnokolt minimája esetén is). Megszűnik továbbá, ha a curator elveszti a curatori képességét, ha dolus vagy culpa lata miatt méltatlanná válik, illetve hanyagnak vagy alkalmatlannak mutatkozott és hivatalából elmozdították. Ha a curator személye miatt szűnt meg a cura, akkor újabb curatort lehetett kérni. "Mint a jogügyletek általában, a cura is megszűnik, ha a curatort feloldó feltétellel (dies ad quem) vagy bizonyos célra rendelték, és a feltétel beállt, a cél megvalósult."[28] "A gondnokság megszűnik, ha elenyészik azon ok, melynek alapján rendeltetett, p.o. elmúlt a lelki betegség, eltelt a kiskorúság."[29]

A gondnok felelősségére a következő szabályok vonatkoznak: "A gyámság illetve a gondokság mindig ingyenesen és emellett gyakran kötelezően ellátandó tisztség. A gyám és a gondok felelősségi fokozata ezért csak

- 415/416 -

dolus, Iustinianusnál culpa inconcreto."[30] A gondnok nem az ügy urától származó megbízás alapján működik, de mégsem tekinthető megbízás nélküli ügyvivőnek, ezért a curator viszonyait a klasszikus korban az actio negotiorummal, Iustinianus jogában külön keresetekkel rendezték.[31]

1.3. A personalcura egyes nemei:

1.3.1. Cura minorum

A pubertas kor elérése fordulópontot jelentett a fiúgyermek életében. Tulajdonképpen ez az az életkor, "amikortól a gyermekről feltételezték, hogy képes maga is szülővé válni",[32] és innentől a fiúgyermek a politikai jogok teljességével rendelkezett.[33] Magánjogi jogosultságai családi jogállásától függően vagy teljesek, vagy korlátozottak voltak.[34]

Az a nagykorú fiú, aki az apja vagy nagyapja halálával a patria potestas alól felszabadult, "tizenöt éves korának elérésével a személyi és vagyoni függetlenség teljes élvezetébe jutott."[35]A nagykorú fiú tehát résztvehetett a közügyekben, sőt szükség is volt erre, katonáskodott, szavazott. Csak az okozott gondot, ha a fiú nem saját testi épségét kockáztatta, hanem családja vagyonát, mert a fiút tapasztalatlansága miatt könnyen becsaphatták. A cura minorum szabályozását egy olyan körülmény indokolta, amely ma is problémát jelent: A fiatalok nemi érése jóval korábban befejeződik szellemi érésüknél. Jelentősen eltér egymástól a családalapításhoz szükséges biológiai éretté válás ideje, és az önálló életvitelre való szociális-pszichés alkalmasság időpontja. Maine szavaival: (a nagykorúság időpontjáig a gyámolított árva) "nem jutott el a szellemi érettség vagy az ügyintézésre való rátermettség koráig, és ez egyáltalán nem volt összhangban az általános érdekű célokkal. Ezt a rómaiak láthatólag felismerték társadalmi fejlődésük igen korai szakaszán."

- 416/417 -

Ezt az említett problémát a római jog végül is így, a nagykorú, nemileg érett fiatalemberek ügyletképességének jelentős korlátozásával oldotta meg. Az i. e. 200 körül keletkezett lex Plaetoria (Laetoria) indította el azt a folyamatot, amely eredményeként a korábban teljesen cselekvőképes fiúkat 25 éves korukig a posztklasszikus jog az ügyletképesség szempontjából úgy tekintette, mint az impuberes infantia maiorest.[36] Ezek a fiatalemberek, a minorok, csak gondnok közreműködésével (cura minorum) köthettek vagyonjogi ügyleteket.

1.3.1.1. Miként keletkezik a gondnokság? A cselekvőképességnél már leírtak szerint a lex Plaetoria (Laetoria) intézkedéseinek hatására a 25 év alatti pubesek (minorok) egy-egy ügyletre gondnokot kérhettek.[37]

Hosszú ideig csak indirekt kényszerből kértek a minor részére gondnokot, főleg azért, hogy a vagyonjogi ügyletek teljesüljenek. Ha a minornak nem volt vagyona, akkor nem volt igény curatorra.[38] A minor elleni

- 417/418 -

perben is nevezhettek ki gondnokot. Ha a minor azt nem kérte, akkor az ellenfél kérelmére. Marcus Aurelius császár korától kezdve a minorok állandó gondnok kirendelését is kérhették. A posztklasszikus korban az impuberes infantia maiores és a minor jogállása közeledett egymáshoz, de nem egyenlítődött ki teljesen. A minor most már mindig kapott curatort, akinek feladata hasonló lett a tutor impuberuméhoz.[39]

Iustinianus már kötelezően gondnokot rendelt minden 25 év alatti pubesnek. "Mindezen közeledés ellenére mégis maga Iustinianus is fenntartotta az impuberes és a minor közti különbséget."[40]

Ez a gondnokság tehát kezdetben kérelemre keletkezett, majd később hivatalból jött létre, császári rendeletre a magistratus nevezett ki gondnokot.

1.3.1.2. Ki lehet gondnok? A cura minorum esetében Iustinianus idején speciális szabály az, hogy "a minor feletti gondnokság elvállalását megtagadhatja az, aki a minor kiskorúsága idején annak gyámja volt."[41]

1.3.1.3. Mire terjed ki a gondnok tevékenysége? Az ügyletek körében más elv érvényesült a vagyonjogi ügyletek körében, és más elv érvényesült a személyhez fűződő ügyletek körében.

1.3.1.3.1. A vagyonjogi ügyletek körében a gondnok csak a praetor által kijelölt vagyon vonatkozásában járt el,[42] akár egy ügylet kapcsán, akár állandó jelleggel. A vagyonjogi ügyletek terén a curator minoris legfontosabb feladata az volt, hogy el kellett döntenie, hogy a minor vagyonjogi ügyletéhez adja-e hozzájárulását (consensusát) vagy sem.[43] A hozzájárulás formája és ideje nem volt meghatározva. A vagyonjogi ügyletek terén a klasszikus jogban a curator minorum még nem vagyonkezelő, hanem csak egyes ügyletekben támogatja közreműködésével (consensusával) a minort.

- 418/419 -

A posztklasszikus korban lett kötelező a minorok számára a curator-kirendelés, s ez a curator már éppúgy vagyonkezelővé vált, akárcsak a gyám.[44] Ebben a korban a curatornak tehát két feladatköre volt: 1. a consensus-adás, 2. a vagyonkezelés.

Iustinianus jogában a gyámra fennálló szabályokat a cura minorumra is alkalmazták a vagyonkezelés korlátozására, a gondnok felelősségére, kizárására és felmentésére nézve.[45]

Curatorával a minor nem köthetett ügyleteket, csak olyanokat, amelyeknél a curator consensusára nem szorul.[46]

Az említett szabályok csak a minorokra vonatkoztak. A posztklasszikus korban császári engedéllyel nagykorúsítottak nem minősültek minornak, mégis bizonyos korlátozásokat rájuk is alkalmaztak.[47]

Öröklésre általában az képes, akinek aktív vagyonjogi képessége (ius commerciije) van.[48]

A végrendelet alapján történő öröklés még további fontos korlátozással is járt. Egyrészt az érvényes végrendelet megtételéhez - egyebek mellett[49] - szükséges a végrendelkező testamenti factio activája, másrészt a végrendelet alapján történő örökléshez szükséges a leendő örökös végrendelet alapján való öröklésre képessége (testamenti factio passiva[50]). Mind a testamenti factio activa,[51] mind a testamenti factio passiva szűkebb körű, mint a teljes jogú római polgár vagyonjogi jogképessége.

- 419/420 -

Az örökség megnyílása után az öröklési jog megszerzéséhez még az örökösül kijelölt személynek szerző cselekménye is szükséges.[52] Az örökség elfogadása azonban nem csupán jogszerző ügylet, hanem kötelező is, mert az örökös, mint egyetemes jogutód az örökhagyó tartozásait saját tartozásaivá teszi. Ezért csak teljesen cselekvőképes személy fogadhatja el az örökséget.[53] Képviselet ennél az ügyletnél ki van zárva. Ezen lényegileg Iustinianus sem változtatott.[54]

1.3.1.3.2. A személyhez fűződő ügyletek körében a házasságkötés bizonyos fokú testi fejlettséget feltételez,[55] amely a házassági kötelem teljesítését lehetővé teszi. A házasulandó ifjútól tehát megkövetelték a serdült kort, a férjhez menő leánytól pedig, hogy nemi érettségét elérje (viri potens).[56] Mint láttuk a rómaiaknál a cura minorumnál elválik a vagyonjogi ügyletekre és a személyhez fűződő ügyletekre vonatkozó jog- és cselekvőképesség, ami összefügg a testi és szellemi érettség elérésének eltérő idejével.

A személyhez fűződő ügyletek terén a teljes cselekvőképesség megszerzését, a pubertas kor elérését nem "tették" későbbre,[57] mint a lex Plaetoriával a vagyonjogi ügyletek körében, hanem megmaradt a pubertas kor határa. Ennek oka talán az is, hogy a "serdült korban való házasságot természeti, vallási, állami[58] és családi szükségnek tartották". [Mindenesetre az apai hatalom megszűntével önjogúvá (sui iuris) vált egyén, ha hetedik

- 420/421 -

évét betöltötte, az eljegyzést, ha pedig serdült korát elérte, a házasságot minden gyámi vagy gondnoki beavatkozás nélkül megköthette.][59]

Mint említettem a cselekvőképesség szabályai eltértek egymástól a vagyonjogi és a személyhez fűződő ügyletek körében. Ez - mai szóval - a házassági vagyonjog terén idézhetett elő ütközést. Vitatott is volt a XIX. század végi szakirodalomban, hogy például a kiskorú árva fiú, mint férj önállóan elfogadhat-e hozományt.[60] Vécsey ebben a kérdésben úgy foglalt állást, hogy "a kiskorú házasságához semmiféle gyámi vagy gondnoki megegyezés nem kívántatott, visszás lenne tehát feltenni, hogy az ifjúnak gondnoki hozzájárulás nélkül szabad feleséget választani, de ennek vagyonát hozományul megszerezni gondnoki consensusra szorul."[61]

A házassági joghoz és ily módon - közvetetten - a házassági vagyonjoghoz is kapcsolódik az a kérdés, hogy köthet-e a gondnok gondnokoltjával házasságot? A Digesta szerint nem. A gondnoki tisztség, akárcsak a gyámi,[62] házassági akadálynak számított, és ezért a gyám és a gondnok, továbbá azok meghatározott rokonai[63] és örökösei nem vehették feleségül

- 421/422 -

a gyámleányt, illetve a gondnokság alatt álló lányt. (Ez az akadály csak a gyámság illetve gondnokság alatt álló lányra vonatkozott.[64])

A házassági akadály megszegésének többféle következménye volt: egyrészt a házasság érvénytelensége, másrészt, hogy az így házasulókat megbüntették: büntető jellegű[65] és vagyonjogi szankcióval[66] sújtották őket.

Miért volt szükség erre a házassági akadályra? Vécsey Tamás szerint "nehogy a gyám vagy gondnok a reá bízott leány hitegetésével, házassági ígéretekkel, vagy egybekeléssel a számadási teher alól menekülhessen, és nehogy túl bizalmassá fajuljon azon férfinak szerepe, ki a leány apjának helyettesítője".[67] A gyámsági és gondnoksági viszonyból eredő házassági akadálynak a számadási kötelezettséggel való összefüggését az is mutatja, hogy csak meghatározott ideig állt fenn. Megszűnt, ha a gondnok megfelelően beszámolt, és eltelt úgy egy év, hogy a gondnokolt nem indított a gondnok ellen keresetet a gondnoki elszámolásból eredő igényei érvényesítésére, illetve az elszámolás utáni egy évben nem kért a gondnok ellen in integrum restitutiót.[68]

1.3.1.4. Miként szűnik meg a gondnokság? A cura minorum megszűnik az általános megszűnési okokon kívül, ha a minort nagykorúsítják (venia aetatist nyer)[69] vagy eléri a 25-ik életévet.

A gondnokság megszűnésével a gondnok beszámolási kötelezettséggel tartozik. A vagyonkezelés korlátozására, a gondnok felelősségére, kizárására és felmentésére nézve Iustinianus jogában a gyámra fennálló szabályokat a cura minorumra is alkalmazzák.[70]

- 422/423 -

1.3.2. Cura furiosi

Az elmebetegek gondnokságát, a cura furiosit már a XII táblás törvény is említi. Az elmebeteg teljesen cselekvőképtelen akárcsak az infans. Miért kell akkor ezt az esetet másként szabályozni, mint az infans feletti gyámságot?

Ennek az az oka, hogy a cura furiosi esetében az elmebetegség miatt "engedelmességről nem lehet szó, már pedig a gyámság (tutela) a klasszikus jogban hatalmi viszony".[71] Azaz a klasszikus jogban a hatalmi jelleg illetve hiánya jelent különbséget a tutela impuberum és a cura furiosum között.

Ezzel ellentétes Személyi Kálmán felfogása. Szerinte "a klasszikus jogban a gyámság és a gondnokság is már elvesztette hatalmi jellegét."[72] Személyi okfejtése - amelyben egyúttal a cura furiosi lehetséges fejlődési tendenciáját modellezi - a következő: A régi római jogban a cura furiosi még éppúgy családi hatalom volt, mint a tutela. Az őrült személyét és vagyonát a curator hatalmába adták, nehogy az vagyonát tönkretegye. Ez a hatalom önérdekű volt, mert a törvény alapján az lett curator, aki az őrült után örökölne,[73] tehát a curator saját érdekét szolgálta, amikor az őrült vagyonára vigyázott. A klasszikus jogban azután ez az intézmény is, (mint a tutela impuberum is) átalakult az őrült érdekében szervezett vagyonkezeléssé, s így - Személyi Kálmán megállapítása szerint - megszűnt a cura hatalmi jellege. Ezt bizonyítja például Antonius Pius rescriptuma, amelyben Antonius Pius az őrült feletti curát az őrült saját fiának adja meg, ha az arra alkalmas.[74]

Miben különbözik akkor az infans és a furiosus helyzete? Nyilván adódtak sajátosságok abból is, hogy az infans csak gyermek, az őrült azonban felnőtt (pubes) is lehetett. További eltérést jelenthetett, hogy az infans esetén még lehetett szó bizonyos tudatos magatartásról, amikor követte a családapa vagy a gyám rendelkezéseit, a furiosus-nál azonban erről a tudatos magatartásról már nem beszélhetünk. Tulajdonképpen nagyon hasonló az infans és a furiosus jogi helyzete. Csak abban tért el egymástól, hogy az infans az adott életkor betöltéséig (illetve a meghatározott testi fejlettség eléréséig) teljesen cselekvőképtelen volt, míg a furiosus vagy teljesen cse-

- 423/424 -

lekvőképtelen volt vagy teljesen cselekvőképes. A furiosus[75] a lucidum intervallum (ún. "világos pillanatok") ideje alatt, amikor eszénél volt, teljesen cselekvőképesnek számított. Furiosus esetében ezért meg kellett vizsgálni, hogy a furiosus az adott jogügylet megkötésénél eszénél volt-e, vagy sem, mert ha igen, akkor ügylete érvényes volt.[76]

A cura furiosi esetén az elmebeteg nem volt képes akarata kifejezésére, ezért gondnoka járt el helyette. Tehát a gondnok nem consensusát, beleegyezését adta az elmebeteg ügyleteihez, hanem a gondnok saját maga alakította ki akaratát, és így kötött például szerződést. Ez esetben tehát a gondnok részéről sem auctoritasról, sem consensusról nem beszélhetünk.

1.3.2.1. A gondnokság keletkezése. Az elmebetegség (furor) az érintettre nézve minden további nélkül teljes ügylet- és vétőképtelenséget jelentett. Csak súlyos és nyilvánvaló esetekben vették ezt figyelembe. A furiosus az elmebetegség kezdetétől gondnokság alatt állt.[77]

A XII táblás törvény már elrendelte, hogy az őrült feletti gondnoki tisztet legközelebbi törvényes örökösei lássák el. Ez a cura tehát cura legitima. Ha nem volt agnat jogosult, vagy nem volt megfelelő e tisztség betöltésére, akkor a hatóság rendelt ki curatort[78] (cura dativa). A végrendeleti gondnok kijelölését az elmebeteg felett (cura testamentoria) csak Iustinianus joga tette lehetővé.[79]

1.3.2.2. Ki lehet gondnok? Az előzőeknek megfelelően az elmebeteg törvényes örökösei, agnat rokonai.[80]

1.3.2.3. Mire terjed ki a gondnok tevékenysége? A curator furiosi köteles volt az elmebeteg vagyonának kezelése mellett gondoskodni az elmebeteg személyéről is: ápolásáról és tartásáról.[81]

1.3.2.3.1. A vagyonjogi ügyletek kapcsán a vagyonkezelésnél ki kell újra emelnem, hogy az elmebeteg bár teljesen cselekvőképtelen, mégis azokban az időszakokban, amikor időlegesen visszanyeri tiszta értelmét (luci-

- 424/425 -

dum intervallum) érvényes ügyleteket köthet, egyébként gondnoka járt el helyette.[82]

A képviselet és a cura furiosi kapcsolódási pontjait itt újra meg kell említenem, merrt a gondnoksági esetek között a cura furiosi hasonlít leginkább a képviselethez, hiszen nemcsak egy-egy ügyben kell eljárnia a curatornak, hanem a képviselt valamennyi ügyét ellátja, sőt még a furiosus személyéről is ő gondoskodik. "Az őrült gondnoka a római jogban sokáig közvetett képviselő volt."[83] A curator furiosi egyébként minden ügyletet maga végzett, és ügyleteiből a curator maga lett jogosított és kötelezett.[84]

A klasszikus római jogban megváltozott a helyzet. Személyi szerint a cura furiosi ügyletei a ritkán előforduló valódi (közvetlen) képviseleti esetek egyike,[85] amelyek közvetlen kihatottak a gondnokoltra.

Továbbá a régi római jog alakszerű ügyleteiben: mancipatio, in iure cessio, cretio hereditatis, stipulatio ki volt zárva a képviselet. A curator furiosit - akárcsak a gyámot - önérdekű családi hatalom birtokosának tekintették, ezért a gondnokolt vagyonából mancipatio útján is elidegeníthetett, de ez nem képviseleti, hanem saját jogon való elidegenítés volt.[86]

Hasonló a helyzet a peres eljárásban a legis actioknál is. Az érdekelt személy helyett más (perbeli képviselő) általában nem járhatott el. Ez alól a szabály alól (többek között) kivételt jelentett, hogy a curator furiosi perelhetett a furiosus helyett annak vagyonához tartozó, vagy azt terhelő actio tekintetében. De akárcsak az előzőekben említett alakszerű ügyleteknél, úgy itt sem jelentett a curator eljárása igazi kivételt, mert a régi jogban a curator furiosi is saját nevében perelhetett, és saját jogát érvényesíthette.[87]

A peres eljárásban a formuláris perben nem volt kötelező a felek személyes részvétele, mint a legis actiókban, hanem a felek képviselő útján is eljárhattak. Perképessége azonban csak a cselekvőképes személynek volt,

- 425/426 -

a furiosusnak tehát nem. A curator furiosi azonban a perben külön perbeli meghatalmazás nélkül is eljárhatott - Személyi szerint - azon tisztség alapján, amely őt általában másért való ügyködésre jogosítja.[88]

A klasszikus korban, ha a curator furiosi perelt, akkor perlése nem szüntette meg a gondnokolt actioját,[89] ezért a praetori edictum szerint a curator köteles volt cautio de ratot[90] és cautio iudicatum solvit[91] adni. Később már nem követeltek tőle cautiot, mert perlését a gondnokolt actioját megszüntető hatással ruházták fel.[92]

A traditionál, mint tulajdonátruházó ügyletnél elismerte a római jog, hogy a gondnokság alatt álló elmebeteg tulajdonos dolga felett a curator furiosinak elidegenítési hatalma van,[93] és ezért a curator eleinte korlátlanul, majd később meghatározott korlátozásokkal[94] jogosult volt a gondnokolt vagyonából vagyontárgyakat elidegeníteni.[95]

Az őrültnél problémás volt a birtok megszerzése is, hiszen a birtoklást a római jogban 1) arra képes személy 2) alkalmas dolog felett 3) a possessio corpore és 4) a külső tényállásban megnyilvánuló animus possidendi útján szerzi meg. A birtok megszerzéséhez akaratképességre is szükség volt, ezért az őrült, akárcsak az infans, saját tényével nem szerezhetett birtokot, csak képviselő útján.[96]

- 426/427 -

A curator a furiosi a klasszikus római jogban, akárcsak a vagyonkezelő procurator, birtokot szerezhetett akár a képviselt tudta, és akarata nélkül is. Ennek következtében a furiosus akkor is birtokos lett, ha nem is tudott a szerződésről.[97]

1.3.2.3.2. A személyhez fűződő ügyletek körében a gondnokolt helyett a curator furiosi sem hozhatott létre olyan ügyleteteket, amelyeket általában nem lehetett képviselő útján létesíteni, így például családjogi ügyleteket (adoptio, emancipatio), és végrendeletet sem tehetett a furiosus helyett.[98]

Köthetett-e házasságot a furiosus? Nem, mert az elmebetegség olyan abszolút házassági akadálynak számított, amely miatt a furiosus senkivel sem házasodhatott. Ha mégis kötött házasságot, akkor házassága érvénytelen lett. Ennek az a magyarázata, miként Ulpianus mondja, hogy "nem az elhálásban fekszik a házasság lényege, hanem a megegyezésben"[99] ezért, aki eszének használatától meg van fosztva, az házasulásra képtelen.[100]

Az elmebeteg férfi nemcsak érvényes házasságot nem köthetett, hanem a hozományt sem szerezhette meg, mert miként Vécsey Tamás írja, "aki bármely házassági akadály következtében férji minőségével nem bír, nem képes a neki hozomány címen juttatott javakat, mint jogérvényes hozományt bírni, mert ahol nincs házasság, ott nincs hozomány."[101]

Ha épeszű felek kötöttek házasságot, majd később az egyikük elmebeteg lett, akkor a következő szabályok érvényesültek: Az őrültségben szenvedő nem bonthatta fel a házasságot, ha voltak "világos pillanatai", vagy "baja a környezetre nem volt kiállhatatlan."[102] Ha ennek ellenére mégis felbontotta a házasságot, akkor a vétkes elválás joghátrányaival sujtották. Ha azonban "az őrültség oly nagy, vad, veszélyes, hogy gyógyíthatatlan, továbbá, ha környezetre irtóztató", és a házasságból nem születtek gyermekek, akkor az őrülttől minden hátrányos következmény nélkül elválhatott házastársa.[103] Az őrült házastárs helyett az apja mondhatta fel a házasságot, mert erre az őrült nem lett volna képes.[104]

- 427/428 -

Ha a feleség lett őrült, akkor a férj jogosult volt az elválásra, de a hozománynak megfelelően továbbra is gondoskodnia kellett volt feleségéről. Ha a volt férj ezt elhanyagolta, akkor tartásra és gyógyításra - a hozomány arányában - a bíróság is kötelezhette.[105]

Az öröklési jogban nem volt testamenti factio activaja a furiosusnak, mert nem volt cselekvőképes, ezért nem végrendelkezhetett.[106] Helyette, mint arról már szó volt, gondnoka sem végrendelkezhetett.

Ha a végrendelkező a végrendelet megalkotásakor még cselekvőképes volt, és később lett elmebeteg, ha a végrendelet egyéb érvényességi feltételei fennálltak, akkor a római jog szerint ilyen esetben, a végrendelet érvényben maradt.

Végrendeleti öröklésnél a végrendelet érvényességi feltétele volt az is, hogy az örökössé nevezett személy végrendelet alapján való öröklésre képes legyen (testamenti factio passiva). Testamenti factio passivája volt a teljes jogú római polgárnak[107] akkor is, ha elmebeteg.

Ha a nevezett örökös volt elmebeteg, akkor egy speciális szabály érvényesült az örökösnevezésre. A végrendelkező ugyanis a "semel heres" szabály alapján csak egy utódlást szabályozhatott, és nem rendelkezhetett úgy, hogy ha a nevezett örökös az örökséget megszerezte, akkor bizonyos idő után, vagy bizonyos körülmények között más valaki legyen az utóörökös. Egy esetben volt csak erre lehetőség, s ez az ún. pupillaris substitutio.[108] Iustinianus ezt még egy további esetre kiterjesztette. A felmenő rokon ugyanis végrendelkezhetett őrült lemenője helyett arra az esetre, ha le-

- 428/429 -

menője ebben az őrült, végrendelkezésre képtelen állapotban halna meg. Ez volt az ún. quasi pupillaris substitutio.[109]

Mind a végrendeleti öröklésnél, mind a törvényes öröklésnél az örökség megnyílása után, az öröklési jog megszerzéséhez még az örökösül kijelölt személynek szerző cselekménye, az örökség elfogadása is szükséges volt.[110] Az örökség elfogadásánál ki volt zárva a képviselet, ezért a curator az őrült helyett nem fogadhatta el az örökséget. Ezen Iustinianus sem változtatott.[111]

Végrendelet megtételénél érvényesen nem tanúskodhatott az őrült.[112]

1.3.2.4. Mikor és hogyan szűnik meg a gondnokság? A cura furiosi speciális megszűnési módja az elmebetegségből való kigyógyulás.[113]

Miként felelt a gondnokság megszűnésekor a curator? A curatort a klasszikus jogban ügyviteléért actio negotiorum gestorummal lehetett felelőssé tenni, a gondnok viszont contrarium iudiciumban érvényesíthette azokat a kiadásait, amelyeket a cura vitelében teljesített. A curator viszonyait Iustinianus jogában külön keresetekkel rendezték.[114]

1.3.3. Cura prodigorum avagy cura prodigi

A gondnokság eddig említett eseteiben gondnokra olyan állapot miatt volt szükség, amelyről a gondnokolt nem tehetett, például életkora miatt tapasztalatlan volt, vagy például elmebetegsége miatt nem tudott ügyleteket kötni.

Tékozlás esetén azonban a tékozló (prodigus) egészséges, és a furiosushoz képest ép eszű. Saját akaratából, saját belátása szerint tékozolja el vagyo-

- 429/430 -

nát. Marton Géza szavaival a prodigus vagyonát "oktalanul pazarolja".[115] A XII táblás törvény akkor fűzött ehhez joghatást, ha valaki öröklött apai vagyonát oly mértékben pazarolja, hogy magát és családját elszegényedésnek teszi ki. E feltételek esetén a szenátus interdictumban prodigusnak minősíthette az egyént, és ezzel megfoszthatta vagyona feletti rendelkezési jogától (ius commercii).[116]

Heucke szerint eredetileg a prodigus az ab intestato örökölt vagyon kivételével minden más vagyonára megtartotta szabad rendelkezését.[117] A prodigus tehát csak a törvényesen örökölt vagyonával nem rendelkezhetett. Később a praetor már nemcsak a törvényesen örökölt apai vagyon "elszórása" esetén állapíthatta meg a tékozlást, hanem a végrendeleti örökléssel szerzett vagyon pazarlóját is tékozlónak nyilváníthatta.[118] A klasszikus korban általában a praetor már a tékozló egész vagyona feletti rendelkezési jogát felfüggesztette. Ez azonban nem jelentette az ügyletképesség teljes hiányát, csak azt, hogy a tékozló olyan ügyleteket nem köthetett, amelyekkel vagyonát elidegenítette vagy megterhelte. Köthetett azonban olyan ügyleteket, amelyekből kizárólag előny származott. A prodigus helyzete általánosságban közelített az impubes infantia maioréhoz.[119]

Lehetne vizsgálni, hogy kinek az érdekében jár el a curator, a prodigus családja érdekében vagy a saját érdekében. Személyi szerint kezdetben a cura prodigi intézménye is az agnatus-curator önérdekét szolgálta, majd a klasszikus jogban ez a cura a prodigus családjának, és nem a curatornak érdekében szervezett tisztséggé fejlődött.[120] Szerintem azonban itt egybemosódik a tékozló családjának érdeke, abban, hogy a vagyon megmaradjon, a család ne szenvedjen szükséget, és az agnat rokon curator saját érdeke abban, hogy a vagyont megőrizze azért, hogy majd legyen mit örökölnie.

- 430/431 -

A prodigus[121] a ius commerciin kívül rendelkezett a jogképesség többi aspektusával[122] (például a ius connubiivel).

1.3.3.1. Miként keletkezik a gondnokság? A cura prodigi a XII táblás törvény idején cura legitima volt. A tékozlás feltételeinek fennállása esetén hatósági intézkedéssel állapították meg a tékozlást, és egyúttal korlátozták a prodigus cselekvőképességét.

Iustinianus korában ez is cura dativussá vált.[123]

1.3.3.2. Ki lehet gondnok? "A régibb római jog szerint a cura prodigi célja a törvényes örökléssel szerzett vagyon megőrzése, és egyúttal a család megélhetésének biztosítása volt."[124] Ezért ez a cura a legközelebbi törvényes örököst illette.[125] Tehát, ha a prodigus atyjának törvényes örököse volt, akkor a XII táblás törvény a curát a legközelebbi agnat rokonnak biztosította.[126]

Amikor a cura prodigi cura dativa lett, a hatóságnak a curator kijelölésénél továbbra is előnyben kellett részesítenie a legközelebbi rokonokat.[127]

1.3.3.3. Mire terjed ki a gondnok tevékenysége?

1.3.3.3.1. A vagyonjogi ügyletek körében a curator vagyonkezelési és consensusadási joga a vagyonnak arra a részére vonatkozott (a törvényes örökléssel megszerzett vagyonra), ahol hiányzott a prodigus vagyonjogi cselekvőképessége. A prodigus - az interdictum szövege szerint - ki volt zárva a ius commerciumból, ezért ius civile szerinti ügylettel nem idegeníthetett el, és nem kötelezhette magát.[128]

Később az impuberes infantia maiores helyzetéhez hasonló lett az interdictum alatt álló prodigus helyzete: korlátoltan cselekvőképes lett, elidege-

- 431/432 -

nítő és lekötelező ügyletet önállóan nem köthetett, ilyen ügyletei csak curatora consensusaval váltak hatályossá, de jogszerző ügyleteket érvényesen létesíthetett.[129]

Az öröklési jogban, ha a végrendelet alkotása idején megvolt a végrendelkező testamenti factio activája, akkor a cselekvőképesség későbbi elvesztése nem tette érvénytelenné a végrendeletet. Így, ha a végrendelkezőt utóbb tékozlónak nyilvánították, és ezért gondnokság alá helyezték, akkor a végrendelet érvényes maradt.[130]

Ha a végrendelet megalkotásakor a végrendelkező prodigus volt, akkor végrendeletet nem tehetett[131] sem curatora beleegyezésével, sem a nélkül, ugyanis hiányzott a testamanti actio factivája,[132] mert elvonták tőle vagyona feletti rendelkezési hatalmát.[133]

Az örökség elfogadására nézve a prodigus curatora hozzájárulása nélkül is megszerezhette az örökséget.[134]

Végrendelkezésnél a prodigus érvényesen nem tanúskodhatott.[135]

A tékozló köthetett érvényes házasságot. A személyhez fűződő ügyleteknek vagyonjogi kihatásai is voltak. Mi történt a hozománnyal? A hozomány a nővel adatik ugyan, de nem a nőnek.[136] A hozomány csak a férjnek illetőleg apjának vagy képviselőjének adható.[137] A tékozló köthetett érvényes házasságot, ezért megszerezhette a hozományt. A hozomány elfogadásához nem kellett gondnoka consensusát kérnie.[138]

- 432/433 -

1.3.3.3.2. A személyes ügyletek terén nem érvényesülnek speciális szabályok, mert a tékozló a személyes ügyletek körében megtartja cselekvőképességét, például curatora consensusa nélkül köthet érvényes házasságot, vagy munkáját bérbe adhatja.[139] A curator prodigi csak vagyonkezelő, aki a gondnokolt javait kezeli, de a gondnokolt személyére nincs befolyása.[140]

1.3.3.4. Mikor és hogyan szűnik meg a gondnokság? Heucke szerint vitatott, miként szűnik meg a cura prodigi: ipso iure vagy hatósági rendelkezéssel. A legtöbb szerző szerint "a gondokság alá helyezés megszüntetéséhez, miként elrendeléséhez is az illetékes hatóság határozata kell."[141] Más szerzők szerint "vége a cura prodiginek a halállal, és, ha a cura elérte célját (...)".[142]

1.3.4. Cura eorum, qui vitio corporis laborant[143]

Idetartoznak a fogyatékos emberek, továbbá azok az emberek,[144] akik "hosszadalmas morbus sonticuson szenvednek, p.o. kik általános gyengeségben szenvednek."[145] "Gondnokot kérelmükre rendeltek ki."[146]

- 433/434 -

Az ügyletek körében a "nyomorult emberek" oldaláról nézve három típusa volt az ügyleteknek:

Egyes ügyleteknél lehetőség nyílt arra, hogy a beteg ember a jogügyleteknél képviselővel[147] helyettesítse magát, gondnokot kérjen a maga számára.[148]

Más ügyletek esetén a római jog - összhangban a fizikai cselekvőképtelenséggel - jogilag cselekvőképtelennek minősítette ezt a "nyomorult embert", aki még képviselő révén sem járhatott el. Például a süket és a néma szóbeli szerződést (stipulatiót) nem köthetett. A herélt (castratus, eunuchus) érvényes házassági jognyilatkozatot nem tehetett. A süket és a néma Iustinianus kora előtt végrendeletet nem tehetett, nem köthetett szóbeli ügyletet.[149]

És végül az ügyletek harmadik csoportjában a fizikailag cselekvőképtelen személyt - kivételes érdekből - jogilag cselekvőképesnek minősítették meghatározott többlet eljárási szabályok érvényesítésével. Például a vak személy csak meghatározott többletfeltételek mellett tehetett írásbeli végrendeletet.[150]

- 434/435 -

1.3.5. Cura pupillorum

A gyámsági jogviszony ellátása során adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor a gyám vagy ténylegesen (fizikailag) nem tudja ellátni gyámi feladatát, vagy jogilag nem láthatja el tisztjét.

Ténylegesen nem tudja ellátni a gyám feladatát, mert például súlyosan megbetegszik, vagy meghatározott időre - absentia rei publicae causa miatt - le kell mondania gyámi tisztségéről.

Jogilag nem láthatja el a gyám feladatát, mert valamely körülmény folytán e tisztség még jogilag függőben van. Így például a) mert a gyám kifogással, apellatióval élt a gyámi kinevezéssel szemben, és ennek elbírálása még függőben van, vagy b) mert érdekellentét áll fenn a gyám és a gyámolt között (a gyám és a gyámolt szerződést kötne egymással, vagy perelné egyik a másikát), vagy c) mert kétséges, hogy a gyám megfelelően kezeli a gyámolt vagyonát, esetleg hűtlen kezelés miatt eljárás indult a gyám ellen.[151]

Ezek az említett, a gyámi feladat ellátását gátló körülmények belátható időn belül megoldódtak, például úgy, hogy a gyám meggyógyult, vagy elbírálták a gyámi apellatiot. Egyszerűbben, és valószínűleg gyorsabban lehetett ezeket az átmeneti helyzeteket áthidalni, ha nem helyettes gyámot rendeltek ki, hanem gondnokot, aki a mindennapi ügyvitelt consensusával biztosította. Ez a gondnok a curator pupillorum, aki átmenetileg a képviselőt, a gyámot helyettesíti. Ha olyan kivételes helyzet állt elő, hogy gyámi auctoritasra volt szükség, mert például örökség elfogadásáról kellett dönteni, akkor a gyámoltnak másik gyámot rendeltek ki (necessario datust).

Ha azonban a gyám és gyámolt jogviszonyában nem átmenetileg állt be függő helyzet - mint a fent említett esetekben -, hanem olyan helyzet következett be, amelyre az idő múlása nem hozhatott megoldást, mert például a gyám meghalt, vagy capitis deminutio maximát szenvedett, akkor megszűnt a gyámság, és új gyámot rendeltek ki.

- 435/436 -

2. Vagyon feletti gondnokság (realcura)

2.1. A realcura fogalma

Vagyon feletti gondnokság esetén a gondnok feladata egy olyan meghatározott vagyontömeg ideiglenes, meghatározott időn belül történő megőrzése, egyben tartása, amelynek nincsen konkrét tulajdonosa.

2.2. A realcura egyes esetei:

2.2.1. Cura ventris[152]

Cura ventris esetén az örökhagyó apa akkor hal meg, amikor felesége még terhes. Az öröklési jog szerint a gyermek megszerzi az örökséget, amely a fogamzás után reá nyílt. Az ilyen örökség sorsa tehát a gyermek megszületéséig függőben marad. Ha a gyermek életben marad, akkor örököl, és részére gyámot kell rendelni. Ha a gyermek élve születik, de ezután meghal, akkor az öröklés már a gyermek után nyílik meg.Ha a gyermek halva születik, akkor az örököl, aki a hagyaték megnyílásának időpontjában örökölne akkor, ha nem lenne méhmagzat.[153]

Amíg tehát az özvegynő terhes, addig részére curatort kell rendelni (cura dativa). A hatóságnak azt a személyt kell curatornak választania, akit az elhunyt apa végrendeletében születendő gyermeke gyámjának nevezett, és ha erről nincs rendelkezés, akkor a legközelebbi rokonok, vagy barátok egyikét, vagy az örökség egyik hitelezőjét kell curatornak rendelni.

A curator feladata, hogy gondoskodjon az özvegy nő ellátásáról mind az anya, mind a magzat érdekében. További feladata a születendő gyermeket illető örökség zár alá vétele, és ennek a vagyonnak a kezelése.[154]

A cura ventris addig tart, amíg az özvegy nő terhessége.

2.2.2. Cura hereditatis iacentis

A hereditas iacens olyan örökség, amelynek elfogadásáról az örökös még nem nyilatkozott. Amíg az örökös megfontolja, hogy elfogadja-e örökrészét

- 436/437 -

vagy sem, addig függő helyzet áll fenn, és addig az örökrész de facto uratlan vagyontömeg. Nem lehet azonban hagyni, hogy ezt az uratlan vagyont széthordják, ezért a hatóság köteles a hátrahagyott vagyonra nézve curatort rendelni, aki "az idegen javak kezelőinek minden kötelességeit magára vállalja".[155]

2.2.3. Cura ex edictio Carboniano

Ebben az esetben is, akárcsak az előző két curánál, van egy olyan időszak, amikor tisztázatlan, hogy ki lesz az örökös.

Az alaphelyzet az, hogy az elhunyt örökhagyó törvényes örökösei között van egy olyan impubes filius familias, akiről a többi törvényes örökös azt állítja, hogy nem fia az örökhagyónak, vagy legalábbis nem törvényes fia. Az impubes - éppen kora miatt - nem tudja magát perben megvédeni, ehhez meg kell várni, hogy nagykorú legyen. Addig azonban az impubes örökrészét meg kell óvni, ezért rendel gondnokot a praetor. Ez a gondnok a curator ex edictio Carboniano. Feladata a függő helyzet megoldásáig a vagyonrész kezelése.[156]

2.2.4. Cura absentium

Ebben az esetben olyan távollévő személy vagyonáról kell gondoskodni, aki hadifogságba esett[157] vagy ismeretlen helyen tartózkodik. Ilyenkor jogilag van tulajdonosa a vagyonnak, csak a tulajdonos ténylegesen nem tudja gyakorolni jogait. Mivel van esély arra, hogy a tulajdonos visszatérjen, ezért kell vagyonát számára megőrizni. Ez a gondnokrendelés indoka, feltéve, hogy az ismeretlen helyen tartózkodó tulajdonos sui iuris, teljes korú és lakóhelyén nem hatalmazott meg senkit sem vagyona kezelésével. A gondnokot a hatóság rendeli ki, elsősorban a távollevő legközelebbi rokonai közül.[158]

"A curator fő feladata nem az igazgatás, hanem a vagyon megtartása. (...) A curator feladata elsősorban az, hogy a szükséges elidegenítéseket hajtsa végre, keresetet indítson, és a távollévőt a hitelezők által indított

- 437/438 -

eljárásban védje meg. (...) A gondnok nem igazgatja a távollévő hátrahagyott vagyonát, mint a personalcurator, a vagyoni jogok tekintetében a távollévőnek nem direkt képviselője, ezért csak custodiával tartozik."[159]

Megszűnik a gondnokság, ha a tulajdonos újból képes vagyonával rendelkezni, mert visszatért, továbbá akkor is, ha nincs már esély arra, hogy visszatérjen, mert meghalt.

2.2.5. Cura bonorum[160]

Ezt a gondnoksági típust is, akárcsak az előzőeket, az indokolja, hogy ne váljék ténylegesen uratlanná egy vagyontömeg.

Cura bonorum elrendelésére leggyakrabban[161] csődeljárás során kerül sor.[162] Ha egy közadós csődbe ment, akkor vagyonát a hitelezők számára biztosítani kellett. Ezért az adós vagyonával már nem rendelkezhetett. Cura bonorum esetén is van egy olyan időintervallum, amikor jogilag tisztázatlan helyzetet rendeznek. Az eljárás során megállapítják, hogy melyik hitelezőé lesz a csődtömeg, illetve annak meghatározott része. Ezen intervallum alatt a csődtömegben lévő vagyont meg kellett őrizni. A vagyonnak, a csődtömegnek kezelésére curator bonorumot kell rendelni. Ezt a gondnokot vagy maguk a hitelezők választják, vagy, ha a hitelezők nem tudnak megegyezni, a hatóság rendeli ki. A csődtömeggondnok feladata továbbá leltárba venni a vagyont, a kinnlevő tartozásokat behajtani, a vagyont a lehetőségekhez képest hasznosítani, és minderről számot adni a hitelezőknek.[163]

- 438/439 -

A cura bonorum akkor szűnik meg, amikor megállapítják a hitelezői igények kielégítését, és a curator a leltár szerint átadja a vagyont.[164]

2.3. A realcura jellegzetességeinek összefoglalása

A realcura olyan vagyon egyben tartását célozta, amely nem köthető meghatározott, konkrét személyhez. Realcura esetén az a személy, akihez köthető lenne a vagyon, lehet, hogy még meg sem született (cura ventris), vagy ez a személy lehet, hogy már meghalt (cura hereditatis iacentis körében az örökhagyó), vagy ismeretlen helyen tartózkodik, és lehet, hogy vissza sem tér (cura absentis). Lehet, hogy ez a személy még nem döntötte el, hogy elfogadja-e az örökölt vagyont (cura hereditatis iacentis esetén az örökös), vagy kérdéses, hogy elfogadhatja-e a vagyont (cura ex edicto Carboniano), vagy még nincs feltételezett tulajdonos sem, mert nem lehet tudni, hogy marad-e vagyon, és, ha igen, akkor kié lesz a csődvagyon (cura bonorum).

A gondnok felelőssége csak az egyben tartásra, megőrzésre terjedt ki, ezért csak a custodiáért felelt.

Realcura elrendelésére is - akárcsak a personalcuránál - rendkívüli körülmények között kerül sor, azt nem megszokott, hétköznapi helyzetben alkalmazzák.

Ez a cura családi eredetű,[165] azért is, mert a vagyont a család érdekében is meg kellett őrizni, gondoljunk például a cura ventrisre vagy a hagyatékkal kapcsolatos gondnoksági esetekre. (A cura bonorum esetén már nehéz megtalálni ezt a családi kapcsolódási pontot.)

A realcura fennállása alatt értelemszerűen nincsen gondnokolt személy, csak a gondnokra bízott vagyon. A realcura tárgya nem fizikai és nem jogi személy, csak meghatározott vagyontárgyak tömege, amit meg kell őrizni.

- 439/440 -

Realcura esetén is, akárcsak personalcura esetén, fennáll egy bizalmi viszony, hiszen a gondnok úgy jár el, mintha a tulajdonos rábízta volna a vagyon kezelését, noha a vagyonnak még nincsen tulajdonosa. A realcura nagyon hasonlít a képviselethez is, felfoghatjuk úgy is, hogy a curator a meglévő vagy a leendő tulajdonos képviselője. A curator feladata: a perben való részvétel, a viszontperlés, a vagyonkezelés és a vagyon átadása.

Tulajdonképpen realcura esetén is van egy szurrogatio, amint a personálcuránál, ahol a hatalmi viszonyt gyakorló hiányában jár el a curator. Reálcuránál a gondnok a tulajdonos fellépéséig azt mintegy helyettesíti, olyan, mintha azt képviselné, és annak nevében járna el. Érdekes módon realcura esetén a gondnokság időtartama általában meghatározható, kiszámítható. (Például a cura ventris a terhes nő szüléséig tartott.) Ezzel szemben personalcura esetén a két, legrégebben szabályozott esetben határozatlan ideig állt fenn a gondnokság az elmebeteg illetve a tékozló felett. (A cura minorum tartama szintén kiszámítható volt, a teljes korúság betöltéséig tartott.)

3. Összefoglalás

Mi a közös és mi a különbség a personalcura és a realcura között? Összegezve: a gondnokság körében mind a személy feletti gondnokság, mind a vagyon feletti gondnokság szabályainál közös a védelmi jelleg, továbbá hogy rendkívüli, kivételes helyzetben kerül rájuk sor, és meghatározott vagyon megőrzését célozzák. Mind a realcura mind a personalcura szurrogatív, bizonyos képviseletet jelent, és ezért bizonyos bizalmi viszonyt feltételez, valamint családjogi gyökerű fejlődésük önálló.

3.1. Ha részletesen vizsgáljuk e megállapítás elemeit, akkor a gondnokság sajátosságai között először a védelmi jelleget emelném ki. A gondnokság révén a jog olyan rendkívüli helyzetekben nyújt segítséget, amikor a személy feletti gondnokságnál egyrészt szükség van a személy tényleges védelmére,[166] másrészt a személy vagyoni, jogi és egyéb érdekei védelmé-

- 440/441 -

ben a jog lehetővé teszi, hogy curatora révén részt vegyen a vagyoni forgalomban. Vagyon feletti gondnokság esetén pedig a jog curator biztosításával bizonyos "gazdátlan" vagyont véd meg a széthordástól. (Ennek a védelemnek a gyakorlását az archaikus korban a szakrális jog és az erkölcs is kontrollálta.)

3.2. Gondnokságra kivételes esetekben kerül sor. A XII táblás törvény két, személy feletti gondnoksági esetet szabályozott, a cura furiosit és a cura prodigit. Már az alaphelyzet is kivételes, amikor gondnok rendelése szóba jöhet, mert csak olyan személynek lehet gondnoka, aki nem áll apai hatalom, sőt gyámság alatt sem. Ezenkívül az is kivételes körülmény, hogy ez a sui iuris személy vagy elmebeteg, vagy törvényesen öröklött apai vagyonát pazarolja (és interdictumban prodiginek nyilvánították). A personalcura egyik célja volt az őrült vagyonának kezelése, a tékozló öröklött apai vagyonának megőrzése, és a minor megóvása az őt károsító vagyonjogi ügyletektől.

A realcura kialakulásakor, a klasszikus korban, kivételesen, meghatározott okokból olyan vagyon részére is állítottak gondnokot, amely kivételes körülmények miatt a vagyon nem tartozott meghatározott fizikai személy tulajdonába (például cura ventris esetén még meg sem születetett a leendő örökös-tulajdonos), vagy a vagyon nem volt a fizikai személy birtokában.

Mindegyik esetben a vagyon megőrzése, megóvása volt a cél. Ezek a sajátosságok közösek a gondnoksági helyzetekben: egyrészt a rendkívüli körülmények, amelyek indokolják az "uratlan" helyzet megoldását, másrészt meghatározott vagyon megóvása, megőrzése, az arról való gondoskodás.

3.3. A gondnokság szurrogatív jellege azt jelenti, hogy a gondnok az elmebeteg illetve őrült személy képviselőjét, valamint a tulajdonost, mint a vagyon képviselőjét is pótolja, hiszen gondnokságra akkor kerül sor, ha nem áll fenn apai hatalom, gyámság illetve nincsen tulajdonos. A gondnok meghatározott körben képviselőként jár el. A képviselettel is összefüggésben a gondnok tevékenységét mind a személy feletti, mind a vagyon feletti gondnokság esetén bizonyos bizalmi vonás jellemzi, nyilván eredetileg ezért is főként családtagokat nevezték ki gondnoknak. A bizalmi jelleg miatt is olyan, mintha a gondnok szerződést kötött volna az eredeti képviselővel illetve a gondnokolt személlyel gondnoki tevékenysége ellátására, ezért a kötelmek csoportosításakor a curator és a curandus viszonyát a kvázi kontraktuális kötelmek közé szokták sorolni.

- 441/442 -

3.4. Ha a gondnokság történeti fejlődését nézzük, akkor azt látjuk, hogy kialakulása a római családdal, rokonsággal kapcsolódott össze.[167] A személy feletti gondnokság családi jellege megmutatkozik abban, hogy egyrészt eleve az apai hatalom és gyámi hatalom pótlására alakult ki. Másrészt, hogy kezdetben, a XII táblás törvény idején az elmebeteg illetve tékozló személy gondnoka csak agnát rokon lehetett (és, ha nem volt agnát rokon, akkor is csak a gens tagjai közül kerülhetett ki gondnok), és végül abban, hogy. a gondnok tevékenységével a gondnokolt vagyonát nemcsak magának, hanem egyúttal a családnak is megőrizte.

A realcura keletkezésekor lehet, hogy családi érdeket védett, de később egyre inkább az lett a célja, hogy - akár a család érdekében - a függő jogi helyzet megszűnéséig megőrizze a gondnok kezelése alá helyezett vagyont.

3.5. Ha a cura fejlődését vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy bár a személy feletti gondnokság nagyon hasonlított a gyámsághoz, a vagyon feletti gondnokság a megbízáshoz, mégis a personalcura, mint jogintézmény önállóan fejlődött, nem olvadt bele más jogintézménybe.

Legfontosabb különbség a két gondnoksági típus között, hogy a personalcura adott személyhez kapcsolódik, míg a realcura olyan vagyonra vonatkozik, amelynek nincs jogi vagy fizikai tulajdonosa. A gondnokság esetei között csekély eltérést jelent az is, hogy a realcura általában meghatározható ideig áll fenn, míg a personalcura adott esetben határozatlan ideig.

Megállapítható, hogy a gondnokság családjogi gyökerű, többé-kevésbé önálló fejlődésű jogintézmény, amelyet olyan rendkívüli helyzetben alkalmaznak, amikor vagy egy személy vagyoni, jogi és egyéb érdekeit kell megvédeni, vagy meghatározott vagyont kell megőrizni. Kisegítő, szurrogatív jogintézmény, amelyre akkor kerül sor, ha a cselekvőképtelen vagy nem teljesen cselekvőképes személy nem áll apai hatalom vagy gyámság alatt, és (főként) vagyonjogi - cselekvőképességét kell pótolni, vagy kiegészíteni (személy feletti gondnokság), illetve meghatározott vagyontömegnek nincsen jogi értelemben tulajdonosa, vagy a tulajdonosa fizikailag nincs abban a helyzetben, hogy jogait gyakorolhassa, és ezt a vagyontömeget kell ideiglenesen, meghatározott időn belül megőrizni és egyben tartani (vagyon feletti gondnokság). Mind a személy feletti, mind a va-

- 442/443 -

gyon feletti gondnokság bizonyos képviseletet is jelent, és a gondnokság védelmi és szurrogatív jellege miatt a gondnok kiválasztásánál bizalmi elemet is feltételez.

* * *

GUARDIANSHIP IN ROMAN LAW

by Ildikó Basa

The paper analyses the provisions of ancient Roman law regarding guardianship ("cura"). After a summary description of the de facto incapacity and legal incapacity, the paper deals with the definition of cura. A distinction is made between guardianship over persons (personalcura) and assets (realcura). Then a comparison is made between guardianship over minors (tutela) and guardianship over adults from point of view of their creation and the tasks of the guardian. The paper presents the common rules of guardianship and the rules of guardianship over minors (cura minorum), the insane (cura furiosi) and the prodigals (cura prodigi) as to how the guardianship is created, who can be a guardian, what are the tasks of the guardian in regard to business and personal relationship and how the guardianship terminates. After analysing the personal guardianship, the paper discuses the guardianship over assets: its main types and common features. In the summary the common features and differences of personalcura and realcura are analysed and an attempt is made to make a wider definition of guardianship.■

- 443 -

JEGYZETEK

* A szerző ezúton mond köszönetet Nótári Tamás egyetemi docensnek a cikk elkészítéséhez nyújtott értékes észrevételeiért.

[1] Cikkemben a római jogra vonatkozó magyar nyelvű és a témához szorosan kapcsolódó német nyelvű szakirodalmat igyekeztem feldolgozni, és átvettem az ott hivatkozott forrásokra utalásokat. A források közül a magyarul megjelent XII táblás törvényeket, Gaius Institutióit és a iustinianusi törvénykönyvet használtam. Amennyire lehetett, próbáltam a curára vonatkozó szabályok időbeli változását is érzékeltetni.

[2] MAINE, H. S.: Az ősi jog összefüggése a társadalom korai történetével és kapcsolata a modern eszmékkel. Gondolat, Budapest, 1988. 121.

[3] Maine itt "fizikailag gyengék" alatt valószínűleg a kiskorúakra és a nőkre gondol, mert az idézett rész közvetlenül azután a gondolati egység után következik, amelyben a gyámság két típusát, a kiskorúak és a nők feletti gyámságot vizsgálja.

[4] A gondnokság magánjogi szabályaival foglalkozom, és nem azzal a curával, amely a Földi-Hamza könyv szerint "gondoskodással, felügyelettel járó közhivatali tevékenységet" jelentett. FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és instituciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006. 11. kiadás, 258.

[5] XII tab. 5, 7. Vö. FÖLDI-HAMZA: i. m. 259.

[6] Természetesen még másként is lehet csoportosítani. Például Henfefner a következőképpen csoportosít: "A cura jogi természete, és az általa előidézett hatások szerint a jogtanítók annak következő felosztásait állítják fel:1) in simplicem és mixtam, 2) in plenam és minus plenam, 3) in generalem és specialem, 4) in necessariam és voluntariam. HENFNER J.: Római magánjog többnyire Haimberger és Schilling Bruno után. Első köt.Heckenast Gusztáv, Pest, 1860. 277.

[7] FÖLDI-HAMZA: i. m. 258.

[8] BRÓSZ R.-PÓLAY E.: Római jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. i. m. 172., hasonlóan LÖVÉTEI I.: A gyámügyi igazgatás. Jegyzet, Budapesti Corvinus Egyetem Államigazgatási Kar, Budapest, 2005. 5.

[9]"A pater familias családjogi helyzetéből kifolyólag számos olyan jogosultsággal bírt, melyeket a rómaiak a hatalom különböző formáiként fogtak fel. Ezek a hatalmi jogosítványok az archaikus korban még nem váltak el élesen egymástól, ezért a) az apai hatalom (patria potestas), b) a férji hatalom (manus), c) a rabszolgák fölötti hatalom (dominica potestas), valamint bizonyos szabad személyek fölötti hatalom (mancipium) eredetileg egyetlen differenciált uralmat jelentett." Ezt váltakozva manusnak, potestasnak és speciális körben mancipiumnak is nevezték. Lásd: FÖLDI-HAMZA: i. m. 233. A pater familias hatalma és jogai témához lásd például: PÓLAY E.: Az atyai hatalom intézményének alapvonalai a római jogban. Miskolc, 1940; BRÓSZ, R.: Ist die uxor in manu ein Agnat? AnnUB 18. 1976; BENEDEK, F.: Die conventio in manum und die Förmlichkeiten der Eheschliessung im römischen Recht. PTE Dolg. Pécs, 1978; FERENCZY, E.: Eherecht und Gesellschaft in der Zeit der Zwölftafeln. Oikumene 2. Budapest, 1978; PÉTER O.: Nasciturus pro iam nato habetur. Jogtudományi Közlöny, 46. 1991; NÓTÁRI T.: De iure vitae necisque et exponendi. Jogtudományi Közlöny, 53. 1998/11. 421-434.; NÓTÁRI T.: De matrimonio cum manu. Jogtörténeti Szemle, 2005. 2. 52-65.

[10] KASER, M.: Das römisches Privatrecht I-II. köt. C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, München, 1971. I. köt. 83.

[11] Személyi így ír a gyámság változásáról, mint ami párhuzamos a gondnokság fejlődésével: "A gyámság a régi jogban családi hatalom, a klasszikus jogban azonban már nem családi hatalom, hanem magánjogi tisztség (munus)". SZEMÉLYI K.: Római jog I-II. köt. Jóba Elek nyomdája, Nyíregyháza, 1932. II. köt. 268.

[12] VÉCSEY T.: A római jog külső története és institutioi. Budapest, 1885. 497-498.

[13] Dig. 27, 1; Inst.1, 25 pr. Vö. uo. 492.

[14] FÖLDI-HAMZA: i. m. 543.

[15] BENEDEK F.: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog. Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 1995. 115.

[16] HAMZA G.: Az ügyleti képviselet. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1997. 95.

[17] HAMZA: i. m. 95.

[18] KASER, M.: Römisches Privatrecht. C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, München und Berlin, 1960. 52.

[19] Az impuberes feletti gyámságot vethetjük egybe a később kialakult cura minorissal.

[20] BESNYŐ B.: Institutiok és Pandekták dr. Schwarz Gusztáv előadásai alapján. Politzer, Budapest, 1900. 617-618.; BESNYŐ: Cura. In: Magyar jogi lexikon. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt, Budapest, 1899. II. köt. 727.

[21] FÖLDI-HAMZA: i. m. 258-259. Hasonlóan ír Zlinszky János is. "A XII táblás törvény két intézményt ismer az apai gondoskodás pótlására, későbbi szóval a gyámságot és a gondnokságot. Valójában semmi ok nincs arra, hogy a kiskorúakat és a felnőtt nőt a társadalmi norma más intézmény keretében védje, mint az elmebeteget vagy a pazarlót. Ismét a hagyomány kettősségére gondolhatunk, amely egyik esetben tueri, a másik esetben curare rendeli a rászorulókat, s mindkét megoldásra valószínűleg a custos kifejezést alkalmazta egységesen. Nyelvészetileg a cura és custos latin eredetű, a tutela bizonytalan, így erről az oldalról nézve a kettősség nincs kizárva. Későbbi korok nem is értették igazán a kétféle intézmény közti különbséget, és a modern jogok is inkább a pandektista hagyomány alapján választják újra el a gyámságot a gondnokságtól." ZLINSZKY J.: Állam és jog az ősi Rómában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996. 106. Kovács Ferenc szerint a gyámság egyik típusa gondnokság. "A rómaiak kétféle gyámot: a (szorosb értelmű) gyámatyát (tutor) és gondnokot (curator) különböztették meg. E kettő a vagyonkezelést (administratio bonorum), a gyámolt személye fölötti őrködést s annak ügyeiben való eljárást (pro pupillo gestio) illetőleg nem különbözött egymástól. A különbség azonban abban állott, hogy a gyámatya a serdületlen, illetőleg (míg a nők fölötti általános gyámság fönnállott) a nő tökéletlen személyiségét köteles a maga tehetségével kiegészíteni (auctoritas personae datur); a gondnok ellenben a kiskorút csak tanácsaival segíti, csak tapasztalatlansága s könnyelműsége következményeitől óvja, és megegyezése csak akkor igényeltetik, midőn az valamit el akar idegeníteni." KOVÁCS F.: Római jog. Előadva: rendszeresen, történetileg és mai érvényére tekintettel. Debrecen, Kiadja: Telegdi K. Lajos, 1868. 378. Puchta szerint is a gyámságnak (Vormundschaft) két formája van, a tutela és a cura. PUCHTA: Pandekten. Verlag von Johann Ambrosius Varth, 1863. 503.

[22] VÉCSEY: A római jog. i. m. 500.

[23] BESNYŐ: Institutiok... i. m. 617-618. és BESNYŐ: Cura. i. m. II. köt. 727.

[24] SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 167.

[25] VÉCSEY T.: A római jog. i. m. 497-498.

[26] Uo.

[27] Természetesen ez a csoportosítás a mai terminológián alapul.

[28] BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621.

[29] VÉCSEY: A római jog. i. m. 500.

[30] FÖLDI-HAMZA: i. m. 543.

[31] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 168. A gondnok saját kiadásainak megtérítését contraria vagy utilis negotiorum gestorum actio által követelhette. VÉCSEY: A római jog. i. m. 500.

[32] MAINE: i. m. 121.

[33] A teljes jogú római polgárt megillető politikai jogok: jog arra, hogy légióban szolgáljon, a szavazati jog (ius suffragii) és a tisztségviselési jog (ius honorum). BRÓSZ-PÓLAY: i. m. 144.

[34] A teljes jogú római polgárt megillető magánjogok a vagyonjogi jogképesség (ius commercii) és a családi jogképesség (ius conubii). Uo.

[35] Uo. 120.

[36] E folyamat állomásai a következőek: a lex Plaetoria a büntetőkeresetet adott a minort becsapó személy ellen csalás miatt, majd a praetor exceptio legis Plaetoriaet biztosított a beperelt minornak csalás esetén, később pedig mindazon esetben, amikor a minor az általa kötött ügyletből károsodnék. A praetor továbbá in integrum restitutiót biztosított a minornak, ha a minor a szerződésből elszenvedett kárra hivatkozott. Marcus Aurelius korától kezdve a minor a maga számára állandó gondnokot kérhetett a praetortól. A császárkorban a gondnokrendelés szokássá vált. BRÓSZ-PÓLAY: i. m. 169. SAVIGNY: Schutz der Minderjährigen und Lex Plaetoria 1831 (1833). In: Vermischten Schriften. Zweiter Band (1850), Berlin, Bei Veit und Comp. 1850. különösen 330-357. MARTON G.: A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók. Tankönyvkiadó, Budapest, 1960. 3. kiadás, 67., KASER: Das römisches Privatrecht. i. m. I. köt. 277. Bessenyő szerint "a korábbi irodalomban Savigny óta képviselt értelmezéssel szemben, mely szerint az actio legis Laetoria a tapasztalatlan, 25. évnél fiatalabbak védelmére szolgált, meggyőzőbb az olasz Di Salvo közelmúltban felvetett magyarázata, mely szerint a lex Laetoria jogpolitikai célja éppen nem a minor korosztály érdekeinek védelme, hanem ennek a rétegnek a kiszorítása volt a kerskedelmi és hitelforgalomból, a Cato körül csoportosult konzervatív körök politikai és ideológiai álláspontjának megfelelően". BESSENYŐ A.: Római magánjog 3. kiadás. Dialóg-Campus, Budapest-Pécs, 2003. 213-214.

[37] "Ha azonban a serdült ifjú semmiféle követeléssel nem bírt, és éppen nem volt miről vezetni gyámi számadásokat, ily esetben csak külön kérelemre rendeltetett gondnok." "Az árva leányok a régi jog szerint a serdültség által nem menekülhettek a gyámság alól, a lex Claudia után ők is oly gondviselésben részesültek, mint az ifjak." VÉCSEY: A római jog. i. m. 498. Vö. Inst. 1, 23, 2; D. 4, 4, 7, 2.

[38] "A curator minoris hatásköre csak a praetor által megjelölt vagyon igazgatására és ezzel az igazgatással összefüggő intézkedésekre terjedt ki, nem terjedt ki arra a vagyonra, amit a minor később szerzett (...)." ADAMKIEWICZ, A.: Der Rechtsbegriff der Curatel - die Pflegschaft - in systematischer Darstellung mit Bezug auf den Entwurf eines Bürgerlichen Gesetzbuchs für das Deutsche Reich. Carl Heymanns Verlag, Berlin, 1892. 19.

[39] A minor ügyletei is a consensus curatoristól függtek, akárcsak a impubesé a tutor auctoritasától. Hátrányos ügyletektől az impubes és a minor is in integrum restitutio révén szabadulhatott, aminek az eljárása egyszerűsödött. Lásd KASER: Römisches Privatrecht. i. m. 61.

[40] Uo. 61.

[41] HENFNER: i. m. 277.

[42] Savigny szerint, a gondnok tevékenysége, igazgatása csak a kijelölt vagyonra terjedt ki, a minor által később (akár örökléssel, akár a minor szorgalmával) szerzett vagyonra már nem. SAVIGNY: i. m. 382.

[43] A vagyonjogi ügyletek főbb típusai, amelyekhez a gondnok hozzájárulása kellett, a következőek: 1. a minor birtokában lévő javak elidegenítése, 2. a minor javaira vonatkozó per, 3. a gondnokolt adósai által teljesített fizetések elfogadása (bevétele), 4. annak a gyámi számadásnak az elfogadása, amit az addigi gyám a volt pupillusnak ad. HENFNER: i. m. 278.

[44] A posztklasszikus korban mivel a kiskorú (minor) cselekvőképességét a serdületlenekre fennálló szabályok alá vonták, ezért a cura minorumra a tutela impuberum szabályait alkalmazták. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 278. 1. lábj.

[45] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 269-274. és 278.

[46] BESNYŐ: Institutiok... i. m. 620.

[47] Ilyen korlátozások voltak, hogy, ha a nagykorúsítási rescriptum kifejezetten nem engedélyezte, akkor a nagykorúsított személy javait decretum alienationis nélkül nem idegeníthette el, valamint olyan hivatalokat sem vállalhatott, amelyek elvállalásának előfeltétele a nagykorúság volt (ide tartozott például a gyámi tisztség is.) HENFNER: i. m. 279-280.

[48] BRÓSZ-PÓLAY: i. m. 299.

[49] A végrendelet érvényességi kellékei: 1) (a glosszátorok óta alkalmazott terminussal) a végrendelkező testamenti factio activája és a kinevezett örökös testamenti factio passivája, 2) meghatározott alakszerűségek továbbá, 3) hogy legyen a végrendeletben örökös nevezés. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 291.

[50] FÖLDI-HAMZA: i. m. 588.

[51] Testamenti factio activaja van a cselekvőképes római polgárnak, akinek rendelkezési hatalma csorbítatlanul fennáll vagyona felett. Nem végrendelkezhetik, aki általában nem cselekvőképes (...). Ha a végrendelet alkotása idején megvolt a végrendelkező testamenti factiója, akkor a cselekvőképesség későbbi elvesztése nem fosztja meg a végrendeletet érvényétől, (...) de capitis deminutio, vagy a testamenti factio büntetésből való elvesztése esetén a végrendelet érvénye is megszűnik. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 289. és 290., FÖLDI-HAMZA: i. m. 588.

[52] Pap. D. 37, 3, 1. Vö. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 324.

[53] Így például a serdületlen csak a gyámja közreműködésével szerezhetett örökséget. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 326.

[54] C. 5, 70, 7, 3. Vö. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 326.

[55] Ha az egyik házasulandó életkora (pl. gyermekkorú volt még) miatt volt testileg fejletlen, akkor az életkor hiánya - későbbi szakszóval - házassági akadálynak számított. VÉCSEY T.: Római családi jog. Eggenberger, Budapest, 1875. 98-99.

[56] U.o. 99.

[57] A személyhez fűződő ügyletek kapcsán a pubertas kor elérésével a minort a római jog nagykorúnak tekintette, ezért a minor ezekben az ügyletekben mindenféle gyámi és gondnoki hozzájárulás nélkül eljárhatott.

[58] Például a "lex Iulia és a lex Papia Poppaea egyenesen megkövetelte, hogy a nő 20 éves korára már szült, és a 25 éves ifjú már nemzett legyen, amelyet, ha nem tartottak meg, akkor az joghátrányt vonhatott maga után". VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 99.

[59] D. 23, 2, 20. Vö. VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 105-106.

[60] "A hozomány a nővel adatik ugyan, de nem a nőnek. Aki bármely házassági akadály következtében férji minőségével nem bír, nem képes a neki hozomány címen juttatott javakat, mint jogérvényes hozományt bírni, mert a hol nincs házasság, ott nincs hozomány." (VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 197.) "Ha tehát serdületlen korú fiúnak adnának valamit hozományozási szándékkal, ez nem válhatik hozománnyá, még az apai vagy gyámi tekintély mellett sem, mert serdületlen korú gyermek nem képes a házasságra, ha azonban a serdült kort követőleg megköttetik a házasság, akkor az adott javak felöltik a hozomány jellegét." (RóUo. .). "Kiskorú árva fiú, mint férj a hozomány elfogadásához némelyek nézete szerint nem nélkülözheti a gondnok megegyezését, mert az elfogadás előfeltétele a hozomány visszaadásának. Ezen nézetet a régi jog szempontjából nem helyeslem, mert eltekintve azon kortól, midőn a feleség mindenestül manus alá került, az Antoninok kora előtt a kiskorúak feletti gondnokság nem volt előszabva. Ez után pedig a személyes cselekvési képesség bővíttetvén, nem hihető, hogy a férjnek éppen családjogi függetlensége csorbíttatott volna."Uo 200.

[61] Uo.

[62] A Digesta szövege a szabályt a gyámra modellezte, majd azt terjesztette ki a gondnokra: "ami a gyámról mondatott, az a gondnokról is áll". (D. 23, 2, 67, 5.) VÉCSEY: . Római családi jog. i. m. 123.

[63] A Digesta szerint házassági akadálynak számított, és ezért a gyámleányt nem vehettei el, sőt el sem jegyezhette a gyám, a gondnok s bármelyiknek védence, úgyszintén a gyámnak bármely örököse, házasságból, vagy házasságon kívül született fia vagy unokája még akkor sem, ha nem örökölne utána, továbbá a gyám apja vagy az a testvére, ki a gyámmal együtt ugyanazon apai hatalom alá tartozik. VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 121-122.

[64] Ez az akadály csak a gyámleányra vonatkozik. A Digesta szabályai nem tiltják azt például, hogy a gyámfiú elvegye gyámjának leányát. Nincs semmi akadálya, hogy a gyám a maga fiát gyámleányának leányával összeházasítsa akkor sem, ha a gyámleány a gyámi számadás elfogadása előtt meghalt. Mert "az elhúnyt gyámleánynak leánya a gyámsági számadást nem, mint gyámleány, hanem mint örökös követelheti egyszerű adósság gyanánt." Uo. 123.

[65] Büntető jellegű szankció például a becstelenség büntetése. Uo. 122.

[66] A vagyonjogi büntetés az volt, hogy a házastársak egymás után végrendeletileg nem örökölhettek. Uo. 123.

[67] Uo. 121.

[68] Uo. 122.

[69] A kiskorú csak akkor kérhet venia aetatist, ha elérte az aetatem firmatamt és hatósági bizonyítványa van arról, hogy takarékos és erkölcsös életet visel. HENFNER: i. m. 279-280. SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 135.

[70] SZEMÉLYI: i. m. II. köt.. 278. és uo. 269-274.

[71] BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621.

[72] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 276.

[73] A curator a XII táblás törvény alapján az őrült után öröklésre jogosult agnát rokon.

[74] Ulp. D. 27, 10, 1, 1. exstat divi Pii rescriptum filio potius curationem permittendam in patre furioso, si tam probus sit. Idézi SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 276.

[75] "A lelki betegek közül őrültek (furiosi) azok, kiknél olykor világos időköz áll be, midőn is a cselekvési képesség nincs akadályozva; esztelenek (dementes) azok, kik eszük használatától szakadatlanul meg vannak fosztva (qui semper insaniunt)." VÉCSEY: A római jog. i. m. 194.

[76] BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621.

[77] KASER: Römisches Privatrecht. i. m. 61.

[78] HENFNER: i. m. 280.

[79] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 276.

[80] Uo.

[81] "E cura: mixta, minthogy a curator nemcsak az őrültnek javait kezelni, hanem annak czélszerű testi ápolásáról, s bánásáról gondoskodni tartozik" HENFNER: i. m. 280. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 276.

[82] SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 135.

[83] FÖLDI-HAMZA: i. m. 395.

[84] Eredetileg a curatornak teljes rendelkezési hatalma volt a furiosus vagyona felett, abból res mancipit is elidegeníthetett mancipatioval. Később az a gyakorlat alakult ki, hogy a gondnok rendes vagyonkezeléssel nem járó ügyletet nem végezhetett. SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 135., II. köt. 276.

[85] A római jog általában nem kedvezett a képviseletnek, s ha szükséges volt, akkor is inkább a közvetett képviseletet alkalmazta. (Ehhez SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 165-166.) A klasszikus római jogban előforduló valódi (közvetlen) képviseleti esetek egyike a gyám és a cura furiosi ügyleteinek közvetlen kihatása a gyámoltra és a gondnokoltra.. (Uo. 167.).

[86] Uo. 167.

[87] Uo. 190.

[88] Uo. 214.

[89] Természetesen csak akkor perelhetett a gondnokolt, ha lucidum intervalluma volt, vagy, ha meggyógyult.

[90] Cautio ratam rem dominum habiturum: procurator perlésénél a képviseltnek actioja nem szűnik meg, azért az alperes követelheti, hogy a procurator biztosítsa őt arról, hogy az általa képviselt fél a perbeli cselekményeket magáévá teszi, és újból nem perel: ez a cautio a cautio ratam rem dominum habiturum. SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 216.

[91] Cautio iudicatum solvi: Az alperes helyett eljáró képviselőt mindig saját személyében marasztalják, s így vele szemben a felperes mindig követelheti annak biztosítását, hogy az őt majd megillető marasztalási összeg behajtásánál ne érje hátrány abból, hogy az alperes nem személyesen áll perbe, vagyis, hogy a megítélendő összeget meg fogja kapni. Ez a biztosíték a cautio iudicatum solvi. Uo. 217.

[92] Ulp. D. 26, 27, 23. Vö. uo. 218.

[93] Traditio esetén a tulajdonátszállás feltételei: 1) hogy az átruházó elidegenítésre jogosított személy legyen, akinek a tulajdonos joga felett elidegenítési hatalma van, 2) az átvevő szerzőképes legyen, szükséges továbbá 3) a birtoklás átengedése, 4) megegyezés a tulajdonátszállásban és annak jogcímében, az ún. iusta causa traditionisban. Uo. II. köt. 40.

[94] Ilyen korlátozásokra lásd Uo. II. köt. 276.

[95] Traditiohoz lásd pl. uo. II. köt. 40.

[96] Uo. II. köt. 63.

[97] Uo. II. köt. 66.

[98] SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 167.

[99] Nuptias enim non concubitus sed consensus facit. (Ulp. D. 35, 1, 15.)

[100] Uo. 104.

[101] Uo. 199.

[102] Uo. 144. (D. 24, 3, 22, 10.).

[103] Uo.

[104] Ennek az oka Vécsey Tamás szerint, hogy az apát a házasságkötésnél és az elválásnál is "természetellenes beavatkozási hatalom illette meg, és ez csak egyedül azon társadalmi viszonyokból magyarázható meg, melyek Rómában léteztek". VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 148.

[105] VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 144.

[106] "A végintézkedőnél nem a testnek egészségessége, hanem a lelkierők épsége jön tekintetbe, ezért ki oly állapotban szenved, hogy szabad akarata nem működik, végrendelkezni nem képes. Ilyen az eszméletlen, az esztelen, az őrült, de ez utóbbi világos pillanataiban (lucidum intervallum) intézkedhetik, a hatóságilag elismert tékozló sem tehet végrendeletet, de a hatósági kinyilváníttatást megelőző intézkedése megállhat." (Ulp. 20, 12-13.) Uo. 517.

[107] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 290., FÖLDI-HAMZA: i. m. 614.

[108] Ez akkor volt lehetséges, ha serdületlen leszármazó volt az örökhagyó atyai hatalma alatt, és az örökhagyó attól tartott, hogy leszármazója nem éri meg serdült korát. Ebben az esetben kinevezhette azt az örököst, aki a serdületlen leszármazó halála után örököljön. Ez a pupillaris substitutio (C. 6, 26, 9 pr.) SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 300., BRÓSZ-PÓLAY: i. m. 299., FÖLDI-HAMZA: i. m. 614.

[109] E rendelkezés érvényességének nem volt előfeltétele, hogy az őrült lemenő a végrendelkező atyai hatalma alatt álljon, csak az, hogy a felmenő az őrültet legalább a kötelesrészre örökösévé nevezze, valamint az, hogy a kötelesrészre jogosultak igényét ne csökkentse a quasi pupillaris substitutióval. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 300.

[110] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 324.

[111] Pap. D. 37, 3, 1; C, 5, 70, 7, 3. Vö. uo. 326.

[112] "A tanú képessége azon időpontra vonatkozólag ítéltetik meg, midőn a végrendelet tétetett, a később beállott képesség vagy képtelenség tekintetbe nem jön." VÉCSEY: A római jog. i. m. 519..

[113] BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621. HENFNER: i. m. 280.; "Az őrült iránti gondokság ellenben azonnal önmagától elenyészik, mihelyt az illető észhasználatát (sanae mentis) visszanyeri." KOVÁCS: i. m. 390.

[114] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 276.

[115] MARTON: i. m. 260.

[116] SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 136.

[117] HEUCKE, A.: Begriff und Rechtsstellung des Verschwenders nach römischem und deutschem Recht, bis zum Bürgerlichen Gesetzbuch historisch dargestellt. Stuhr'sche Buchhandlung (Johannes Rade), Berlin, 1898. 65.

[118] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 277.

[119] HONSELL, H.-MAYER-MALY, Th.-SELB, W.: Römisches Recht. Aufgrund des Werkes von P. Jörs, W. Kunkel, L. Wenger Springer Verlag, Berlin-Heidelberg-New York-London-Paris-Tokyo, 1987. 97.

[120] Személyi szerint ez a fejlődési tendencia éppen olyan, mint a törvényes gyámságé. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 277.

[121] HEUCKE: i. m. 64.

[122] A tékozlás és a turpitudo összefüggésére csak Kovács művében találtam utalást. Eszerint "a törvényesen tékozlónak nyilvánított egyén rendesen megvettetésben szokott részesülni." KOVÁCS: i. m. 92. A tékozlóvá nyilvánítás tehát a polgári becsület csökkenését, az erkölcsi tisztelet csorbulását is jelentette, mert turpis személy lett a prodigus.

[123] HENFNER: i. m. 281., BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621-622.

[124] Miként Heucke írja: "A (cura) célja az volt, hogy a (prodigus) vagyonát megtartsák, nehogy tékozlási szenvedélye miatt gyerekei szükséget szenvedjenek, és (mást) esetleg eltartási kötelezettség terheljen. HEUCKE: i. m. 106.

[125] Besnyő szerint "ez a cura megillette az agnatusokat és gentiliseket, de csak akkor, ha a prodigus atyjának törvényes örököse, ellenesetben illetve, ha a legitimus az ügyvitelre képtelen volt, a praetor rendelt curatort". BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621-622.

[126] SZEMÉLYI i. m. II. köt. 277.

[127] HENFNER i. m. 281.

[128] A tékozlók "cselekvési képességükre nézve csak annyiban voltak korlátozva, amennyiben gondnokuk beleegyezése nélkül nem vállalhatnak kötelezettséget." KOVÁCS: i. m. 97.

[129] A curator hatalma nem terjedt ki a res mancipinek mancipatióval való elidegenítésére, s a későbbi gyakorlat a gyámi vagyonkezelés korlátozásait is kiterjesztette a curator prodigire. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 277.

[130] A végrendelet érvényes megalkotása után bekövetkező capitis deminutio, vagy a testamenti factio büntetésből való elvesztése esetén azonban a végrendelet érvénye is megszűnik. SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 289. és 290.

[131] Tulajdonképpen csak a törvényesen örökölt apai vagyonra hiányzott a prodigus végrendelkezési képessége, de a régi szabály szerint, ha a vagyon egy részére hiányzott valakinek a végrendelkezési joga, akkor a vagyon egészéről sem végrendelkezhetett. HEUCKE: i. m. 90-91.

[132] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 290.

[133] Ugyanígy Henfner is. HENFNER: i. m. 281. Ezzel ellentétesen, Besnyő szerint a prodigus szabadon végrendelkezhetett. BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621-622.

[134] SZEMÉLYI i. m. II. köt. 277.

[135] VÉCSEY: A római jog. i. m. 519.

[136] VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 197.

[137] Ha a hozományt adó személy a prodigus, akkor sajátos szabályok érvényesültek. Lásd ehhez VÉCSEY: Római családi jog. i. m. 201.

[138] Uo. 200.

[139] Uo. 281.

[140] SZEMÉLYI: i. m. II. köt. 277.

[141] A hatósági megszüntetés mellett például: BESNYŐ: Institutiok... i. m. 621-622.; KOVÁCS: i. m. 390.; VÉCSEY: A római jog. i. m. 195.

[142] Az ipso iure megszüntetés mellett például: "a cura prodigorum ipso iure elenyészik, ha a tékozló bebizonyíthatólag rendre tért". HENFNER i. m. 281., valamint "vége a cura prodiginek, ha a cura elérte célját (...)". HEUCKE: i. m. 124.

[143] BRÓSZ-PÓLAY: i. m. 172. A testileg fogyatékos személyek gondnokságaként sorolja fel a klasszikus korban létező gondnoksági esetek között .

[144] "A testi egészség fogyatkozása maradandó vagy átmenőleges gyöngélkedésben (corpus morbo laborans) vagy pedig a test alaktalanságában vagy valamely szerv hiányában például a látási, hallási, beszélési képességnek fogyatkozásában áll, az ilyen test nyomoréknak (vitio laborant) mondatik. A jogi cselekvények véghezvitelét lehetetlenítő betegség (morbus sonticus) a perben okozott mulasztást kimenti, a hivatal viselésétől megszabadít. VÉCSEY: A római jog. i. m. 194. "A lelki betegekkel egyenlő gondviselésben részesültek a siketnémák, a nehéz nyavalyában szenvedők, kik dolgaiban el nem járhatnak. A gondviselés kiterjed a lelki betegnek mind vagyonára, mind személyére. A lelki egészség helyreállásával önként elenyészik." Uo. 498.

[145] HENFNER: i. m. 281.

[146] "Minthogy azonban itt minden az egyéni körülményektől függ, melyeket csak a beteg ítélhet meg, e szerint a közönséges véleményt kell pártolnunk, hogy a nyomorult személyek curaja csak voluntaria, tehát kérelmükre adathatik curator". HENFNER: i. m. 281. "További személyeknek is, akik ügyeiket nem szabályozhatták, a felsőbbség által curatort kellett adni. Nemcsak a mente captusnak, hanem a süketnek, a némának, és más tartós betegségben szenvedőnek is. A cura debilium procuratori jellege már elismert. (A süket, a néma választhat magának curatort.) Ez a curator ügyeik igazgatója, mert ők maguk rosszul választanának, és a felsőbbség által rendelt curator nagyobb biztonságot jelent, mint egy maguk választotta képviselő. Egyedül a vak rendelhet magának procuratort". ADAMKIEWICZ: i. m. 36-37.

[147] Ezt a képviselőt hívták curatores debilium personarumnak. Lásd KOVÁCS: i. m. 96. és 391.

[148] A nyomorék ember gondnokot kérhet. VÉCSEY: A római jog. i. m. 194.

[149] "Justinianus szerint a siket, a néma, vagy a siket-néma, ki csak később esett ezen bajba, végrendeletet tehet a megszabott módon: de a siket vagy néma, ha nem képes akaratát érthetően kifejezni, a végrendelkezésre képtelen marad. Később bekövetkezett elvesztése a beszélésnek vagy hallásnak meg nem gyöngíti a korábbi intézkedés erejét." VÉCSEY: uo. 517. "Végrendeletnél nem tanúskodhatnak érvényesen: a (...) a némák és, siketek. A tanú képessége azon időpontra vonatkozólag ítéltetik meg, midőn a végrendelet tétetett, a később beállott képesség vagy képtelenség tekintetbe nem jön." Uo. 519.

[150] "Ha a végrendelkező írástudatlan, vagy tud ugyan írni, de más által íratja végrendeletét, s ezt alá nem bírja írni, még egy nyolcadik tanúra szorul. Nemkülönben egy nyolcadik tanút nem nélkülözhet a világtalan, ha írásbeli végrendeletet akarna tenni, midőn is szükséges, hogy a tanúk előtt kinyilvánított végakarata ugyanakkor, és azok jelenlétében foglaltassék írásba, vagy ha már előbb fel lett volna írva, felolvastassék, s a végrendelkező jóváhagyása után mind a nyolc tanú által aláírassék." Uo. 512-513. "A vaknak végintézkedését sem hagyta helybe a régi kor, csak Justinianus engedte meg, hogy az egyidejűleg előírt formaságok mellett a vak is tehessen végrendeletet." Uo. 517.

[151] HENFNER: i. m. 282-283.

[152] A "cura ventris" kifejezésben a "venter" szónak hasonló értelme van, mint a "nasciturus"-nak, mert azt a "méhgyümölcsöt" jelenti, amellyel az özvegynő terhes. SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 115.

[153] SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 115.

[154] HENFNER: i. m. 283., D. 5, 4, 3, 12. és Ulp. D. 37. 9, 1, 17.

[155] Uo. 284-285.

[156] Uo. 285.

[157] A cura absentis eredetileg azért alakult ki, hogy a hadifogságba esett katonák vagyonáról gondoskodjanak. ADAMKIEWICZ: i. m. 38-39., SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 129.

[158] HENFNER: i. m. 284.

[159] ADAMKIEWICZ: i. m. 38-39.

[160] A csőd alá kerülő vagyon curájának elnevezése Besnyőnél cura bonorum cridae. BESNYŐ: Institutiok... i. m. 622.

[161] Egyéb alkalmazási esete a cura bonorumnak: pl. a végrehajtási jogban alakult ki. A principatus idején a rendes végrehajtás mellett néhány kivételes esetre kifejlődött az az eljárás, hogy egy curator bonorum az adós egyes vagyontárgyait adja el, s csak addig folytatja az eladást, amíg a hitelezők kielégítést nem kaptak. (Ez a distractio bonorum, amely nem az adós vagyonát, mint egészet ragadja meg, hanem annak maradványait az adósnak megőrzi.) Alkalmazási esete például az őrült adós ellen, aki nem védekezik (furiosus indefendus). SZEMÉLYI: i. m. I. köt. 238. és II. köt. 278.

[162] A cura bonorum az eljárásjogba tartozik, "a cura tág jelentéséből adódóan a gondnokságnak ismert olyan esete is, amely ugyan a magánjog keretébe tartozik, de nem a személyi ill. a családjog, hanem az eljárásjog intézménye, nevezetesen a csődvagyon gondnoksága (cura bonorum)." FÖLDI-HAMZA: i. m. 259.

[163] HENFNER: i. m. 284.

[164] Kovács ezt írja a cura bonorumról: "Iustinian alatt a csődeljárás újra rendeztetett. Eszerint a hitelezők beutaltattak ugyan a vagyonba, de a régi vagyoneladási rendszer egészen megváltozott. A hitelezők nevezetesen tartoztak a vagyonigazgatás és kezelés vezetésére külön gondnokot (curator) választani. Ez utóbbi aztán a bíró előleges rendelkezése után az összes vagyont részenkint eladogatván, a bevett összeget a hitelezők között kiosztotta." KOVÁCS: i. m. 194.

[165] Besnyő a cura tárgyalásánál a cura bonorumról is ír. Szerinte "a cura bonorum nem is cura a családjogi értelemben, csak annak mintájára szabályozott ügyvitel." BESNYŐ: Institutiok... i. m. 622.

[166] "A történelmi időkben minden kiskorú, nő és elmebeteg személyére vonatkozott, hogy ha nem állt patria potestas, manus vagy mancipatio alatt, bár sui iuris volt, mégis meghatározott védelmi viszony alá rendelték: a kiskorúak és a nők a tutori hatalom alatt álltak, az elmebetegek a curatoré alatt. Ugyanilyen cura alatt álltak már a XII táblás törvény idején a tékozlónak nyilvánítottak." KASER: Das römisches Privatrecht. i. m. I. köt. 83.

[167] Sem a realcura sem a personalcura nem feltételezi azt a gondozási tevékenységet, ami a magyar kifejezésből eredne. A nevelés a római jog szerint mindig az anya feladata volt.