Engedjék meg, hogy e folyóirat mára kialakult arculatához nem illően röviden ismertessek egy jogesetet, érzékeltetendő a továbbgondoláshoz vezetett folyamatot.
Miután az esetet a gyakorlat produkálta, hiszem, hogy az elméleti okfejtés nem tekinthető öncélúnak. A tényállás kissé bonyolult, de remélem, hogy világosan ismertetni tudom.
A jogi személy felperes tulajdonjogát jogutódlás címén 1963-ban jegyezték be a telekkönyvbe. Az ingatlan-nyilvántartás szerkesztésekor a tulajdoni állapot a telekkönyvivel teljes egészében egyezett. Ezt követően - közelebbről meg nem határozható időpontban - a tulajdoni lap II. részén tulajdonosként megjelölt felperes neve fölé - az eredeti bejegyzést érintetlenül hagyva -begépelték a "Magyar Állam" szöveget. A felperes neve mellett, tehát a második oszlopban (!) szintén ugyanazon gépírással - azaz feltehetően azonos időpontban -, az első oszlopba beírt, a felperes tulajdonszerzési jogcímével - "jogutódlás" azonos magasságban a "Kezelő" megjegyzést tüntették fel. Az első rovatba a Magyar Állam bejegyzéssel azonos magasságban 1. sorszámot, az alá 2. sorszámot vezettek fel, melynek következtében a felperes neve és az azzal azonos magasságban bejegyzett szerzési jogcíme új helyzetét tekintve a második oszlopban már az első oszlop 1. és 2. sorszáma közötti helyre esett.
Az új tulajdonos jogszerzésére utaló bejegyzés sem a megkeresés érkezésének idejét, sem annak iktatószámát nem tartalmazta, csupán a tulajdonosváltozásra utalt. Rendelkezésre állt továbbá fénymásolatban egy 1971-ben kiállított telekkönyvi szemle, amelynek tartalma nem egyezett meg sem a telekkönyvi betétével, sem a fentiekben ismertetettek szerinti ingatlan-nyilvántartással. A másolat "Birtoklap" részének első oszlopában továbbra is a felperes 1963. évi jogszerzésére vonatkozó megkeresés iktatószáma és az iktatás időpontja szerepelt, a második és harmadik oszlop bejegyzése a felperes 1/1 arányú tulajdonjogát tüntette fel, a negyedik oszlop - a "szerzési jogcím" oszlopcím alatt - lakonikusan csak az "állami tulajdonba vétel" megjegyzést tartalmazta.
A felperes keresete elsődlegesen a bejegyzés érvénytelenségét állítva annak törlésére és az eredeti állapot helyreállítására irányult, másodlagosan a bejegyzés téves voltára hivatkozással annak kiigazítását kérte az időközben az ingatlanra a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény rendelkezése alapján tulajdonjogot szerzett alperessel szemben.
A perben kirendelt igazságügyi szakértő sem a földhivatal irattárában, sem a levéltárban nem tudott további, az állam tulajdonszerzésére vonatkozó okiratot fellelni, az 1963-1971 közötti időszakban pedig - ugyancsak hosszas kutatás után - nem talált a bíróság olyan jogszabályi rendelkezést, amely a Magyar Állam javára a perbeli tényállásra vonatkoztathatóan tulajdonelvonást rendelt volna el.1
A perben feltárt tényállás indította el e cikk szerzőjében a következőkben részletezendő gondolatsort, kiindulva a kereset elbírálásánál alkalmazandó jogi rendelkezések rövid történeti áttekintéséből.
Az 1971-ben kormányhatározat alapján létrehozott és az állami földnyilvántartást a telekkönyvvel összevont, egységes ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó jelenleg hatályos szabályozás az ingatlanokat érintő jogok és jogi szempontból jelentős tények tekintetében egyik fontos, meghatározó elvként rögzíti a nyilvántartás közhitelességét.2
Ha - ugyan a teljesség igénye nélkül - visszatekintünk a múltba, megállapítható, hogy a közhitelesség elvének szabályozása lényegében egyidős a telekkönyv jogintézményével és párhuzamosan fennmaradt annak fejlődése során is, tekintve, hogy a jogintézmény létrehozását egykoron a kialakuló kapitalizmus viszonyai között tömegessé vált ingatlanforgalom kapcsán megfogalmazódott, a forgalom biztonságát megteremtő garanciák iránti igény indukálta.3
Magyarországon a tulajdon és a hitel biztonsága érdekében az 1852-ben életbeléptetett Osztrák Polgári Törvénykönyv ingatlanszabályozásának megfelelően az 1855. december 15-én kelt telekkönyvi rendtartás szabályozta első ízben a telekkönyv intézményét, melyet az 1861. évi országbírói értekezlet hatályosságában ideiglenesen fenntartott, és amely lényegében alapját képezte Magyarország Magánjogi Törvénykönyve 1928-ban benyújtott törvényjavaslata tulajdonjogra vonatkozó szabályainak is.4
A forgalom biztonsága iránti igény azonban az úgynevezett népi demokratikus államrendszerben is szükségessé tette az ingatlanokra vonatkozó tulajdoni, használati és más viszonyok biztonságát célzó törvényi védelmet és nincs ez másként napjainkban sem. A rendszerváltást követően kialakult piacgazdaság ugyanis a maga anomáliáival különösen megköveteli, hogy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogok és feljegyzett tények törvényileg vélelmezett valósága az ellenkező bizonyításáig egyfelől mindenki számára biztosítsa a ténybeli hivatkozási alapot, másfelől a nyilvánosság elvével összhangban a jogügyletek kötése és teljesítése körében tanúsítandó kellő gondosság fogalma alá vonja a nyilvántartott adatok kötelező ismeretét.
Eltérő vélemények alakultak ki a jogirodalomban arra nézve, hogy a közhitelesség elve mai viszonyaink között valójában milyen tartalommal bír, a többségi álláspont szerint azonban mindenképpen magában foglalja azt a klasszikus - és az Ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 5. §-ának (2) bekezdésében törvényi vélelemként más szavakkal megfogalmazott - meghatározást, mely szerint a bejegyzett jogok és tények a publica fides oltalma alatt állnak. Kolosváry Bálint igen szemléletes és közérthető megfogalmazása szerint tehát: "ami bejegyezve nincs: jogilag nem létező; ami bejegyezve van: az helyesnek, jogosnak, jogilag létezőnek tekintendő."5
E törvényi vélelem azonban az eddig hatályban volt valamennyi, az ingatlanok közhiteles nyilvántartására vonatkozó jogszabályok szerint megdönthető volt, azaz csali az ellenkező bizonyításáig állt fenn. A közhitelesség elve tehát nem jelent feltétel nélküli garanciát a bejegyzések helyességére vonatkozóan.
A törvényi vélelem fogalmából következik azonban az is, hogy érvénytelen, illetve téves bejegyzés esetén az érvénytelenséget a törlési és kiigazítási perben az köteles bizonyítani, akinek bejegyzett jogát az érvénytelen bejegyzés sérti, illetve, aki a téves bejegyzés folytán sérelmet szenvedett.
A bizonyítás Pp.-ben szabályozott eszközei közül e perekben az okiratok szinte kivétel nélkül perdöntő jelentőséggel bírnak, kézenfekvő tehát, hogy a bizonyító fél indítványa elsődlegesen ezek beszerzésére irányul, ha maga a bemutatásukra nem képes, mert nincsenek a birtokában.
A bírói gyakorlat a jogerős határozatok (bírósági ítéletek) alapján történt bejegyzések esetében következetes: a törlési perekben nincs helye e határozatok törvényességi felülvizsgálatának, a bejegyzés csak abban az esetben törölhető - az egyéb feltételek fennállása esetén -, ha a határozatot rendes vagy rendkívüli jogorvoslati eljárásban hatálytalanították6. A magánjogi jogviszonyt érintő okiratokon alapuló bejegyzések esetében viszont nincs akadálya annak, hogy a jogügylet érvényessége kérdésében a bíróság állást foglaljon. Helye lehet továbbá az Inytv. 62. §-a (1) bekezdésének c) pontjában szabályozott kiigazítási keresetnek akkor, ha a bejegyzés téves volt, azaz nem felelt meg az abban megjelölt okirat vagy határozat tartalmának.7
Élesen szétválasztható tehát a perben bizonyítandó tény attól függően, hogy a bejegyzés valótlanságát a pert indító fél az okiratba foglalt nyilatkozat érvénytelenségére, a bejegyzés alapjául szolgáló határozat (ítélet) későbbi hatálytalanítására vagy a földhivatal sui generis eljárásának törvénysértő voltára hivatkozással állítja.
Miután a bizonyítás sikertelensége a Pp. 3. §-ának (3) bekezdése alapján a bizonyításra kötelezett felet terheli, a per kimenetele többnyire elsődlegesen azon múlik, hogy a bejegyzés alapjául szolgáló okiratok, illetve határozatok, de nem utolsósorban a földhivatali iratok a bíróság rendelkezésére állnak-e, hiszen csak ezek ismeretében vizsgálhatja a továbbiakban a bejegyzések valóságát, illetve helyességét.
A nyilvántartott jogok közül az okiraton alapuló tulajdonjog telekkönyvi bekebelezésének, azaz - mai jogunk szerint meghatározva - bejegyzésének érvényességi kellékeként Dr. Kolosváry Bálint a bekebelezés alapját képező jogcím érvényességét, a tulajdonjogot átruházó jogelőd tulajdonosi minőségét és végül a bejegyzési eljárás törvényszerűségét jelölte meg.8 E kellékek közül a harmadik, azaz a bejegyzési eljárás törvényessége a határozaton alapuló tulajdonjog esetében is alapvető érvényességi feltétel.
Az ingatlanra vonatkozó tulajdonjog bejegyzése mindenkor két jól megkülönböztethető mozzanatot foglalt magában: egyfelől a bejegyzést elrendelő közhatalmi döntést, másfelől pedig annak végrehajtását, azaz a bejegyzés eszközlését - érvényesítését - korábban a telekkönyvi betétbe, jelenleg a tulajdoni lapra. A jogi szabályozás ennek megfelelően különítette el a hatósági (1973. január 1-je előtt bírósági) eljárás döntéshozatali részére vonatkozó rendelkezéseket a nyilvántartás vezetésére vonatkozó tételes előírásoktól.
A bejegyzési eljárás törvényessége feltételezi tehát mindenekelőtt a bejegyzésről szóló határozat törvényességét, másrészt viszont semmivel sem kisebb jelentőségű ennél, hogy magának a bejegyzésnek is szabályszerűnek kell lennie. A cikk elején felvázolt jogeset kifejezetten ez utóbbi feltétel hiánya miatt vált számomra elgondolkodtatóvá.
A jelen - és lényegét tekintve a korábban hatályban voltakkal azonos szabályozás szerint a bejegyzéseket a tulajdoni lapon sorszámozni kell, és minden bejegyzésben fel kell tüntetni a beadvány iktatószámát és érkezési idejét.9
Ha mindezek előrebocsátása után végiggondoljuk a tulajdonjog törlése, illetve a téves bejegyzés kiigazítása iránti perekben a bizonyítás menetét, a felperes dolga általában nem egyéb, mint a bejegyzésben feltüntetett számú ügy iratait bemutatni vagy azok beszerzését indítványozni. Abban az esetben, ha az iratok még fellelhetőek, a bejegyzés érvényessége vagy a bejegyzést elrendelő határozat szabályszerűsége felülvizsgálható. Ha az iratoknak időközben - amint az pl. állami tulajdonba vétel esetén nem egyszer tapasztalható - nyoma veszett, maga a szabályos, iktatási rendbe sorolt bejegyzés és az egyéb, rendelkezésre álló bizonyítékok - korabeli jogszabályok, kezelői, használati viszonyok alakulása stb. - irányt mutathat a helyes döntés meghozatalához, azzal, hogy kétség esetén a bizonyítási teher szabályai szerint alakul a döntés, és az igényérvényesítés késedelmessége is a bizonyító felet sújtja.
Abban az esetben azonban, ha a bejegyzés eleve és úgy szabálytalan, hogy csupán a jogot és annak jogosultját tünteti fel, ennélfogva az ügyiratszám hiányában meg sem kísérelhető a bejegyzés alapjául szolgáló iratok felkutatása, az ellenbizonyítás eleve kilátástalan. A bejegyzett jog valóságához fűződő törvényi vélelem tehát gyakorlatilag a bejegyzéssel egyidejűleg meg-dönthetetlenné válik, holott ezt a jogkövetkezményt az Inytv. a jogszabály alkalmazására általános érvénnyel utat mutató alapelvek szabályozásánál csak meghatározott idő elteltéhez fűzi.10
Kérdésként merül fel tehát, hogy az eleve szabálytalan - azaz a jogszabályi rendelkezéseknek nem megfelelően elvégzett - bejegyzés is közhitelesnek tekintendő-e, másfelől megközelítve: érdemel-e az törvényi vélelemmel történő támogatást a jogtól. Nem lehet kétséges ugyanis, hogy abban az esetben, ha a közhitelesség a nem szabályszerű bejegyzéshez is tapad, ez végső soron a sérelmet szenvedő fél számára a nem létező okiraton alapuló bejegyzéssel szemben semmilyen törvényes eszközt nem biztosít a vélelem megdöntésére.
A probléma megoldása túlmutat a közhitelesség elvén, szoros összefüggésben áll az Inytv. 8. §-ában azonos súllyal szabályozott okirati elvvel, e szerint ugyanis az ingatlan-nyilvántartásba jog bejegyzésére csak jogszabályban meghatározott okirat vagy hatósági határozat alapján kerülhet sor. Szabálytalan bejegyzés esetében tehát az okirati elv is sérül, helyesebben szólva nem bizonyított az érvényesülése.
Véleményem szerint a kifejtettekből okszerűen az következik, hogy a közhitelesség vélelme csak szabályos bejegyzés esetében áll fenn, e feltétel hiányában tehát a bizonyítás terhét nem lehet a jogorvoslatot kereső félre hárítani. Ha a bejegyzésből nem derül ki: volt-e annak törvényes alapja, az ingatlan-nyilvántartás oly mértékben hiányos, hogy az a valóság bizonyítására eleve alkalmatlan. Helyesnek ezért azt tartanám, ha a bizonyítási kötelezettség ilyen esetben a bejegyzett jogosultat terhelné.
A Legfelsőbb Bíróság a határozatainak hivatalos gyűjteményében EBH 814/2002. szám alatt közzétett elvi határozatában akként foglalt állást, hogy szabálytalan építkezés esetében az építtetőt fennmaradási engedély iránti kérelem benyújtására kötelező építésügyi hatósági határozat az építményrész, építési munka szabályossá tétele érdekében tett olyan közbenső intézkedés, amely érdemi határozatnak nem tekinthető, ezért keresettel nem támadható.
A Bírósági Határozatok 2005. évi 3. számában a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma a II/5. pontban az elvi határozatban foglaltakkal egyező tartalmú véleményt nyilvánított ugyanezen kérdésben, és a Pp. 275. §-ának (5) bekezdésére hivatkozva külön kiemelte, hogy a határozattól a Legfelsőbb Bíróság is (!) csak jogegységi eljárás lefolytatásának eredményeként hozandó jogegységi határozattal térhet el.
A kollégiumi vélemény - mintegy kiegészítve az elvi határozat egyébként meglehetősen rövid indokolását -rámutatott arra, hogy a kötelezett azt, hogy egyáltalán joga volt-e a hatóságnak őt a kérelem benyújtására kötelezni (mert pl. nem engedélyköteles építési munkát végzett, vagy nem tért el a tervtől), a fennmaradási engedély iránti kérelme tárgyában hozott jogerős érdemi határozat elleni keresetében vitathatja csupán.
Jóllehet az alsóbb fokú bíróság sem a kollégiumi véleményt, sem az elvi határozatot nem köteles figyelembe venni a jogalkalmazás során - ez utóbbi esetben a Pp. 275. §-ának (5) bekezdése az eltérést csak a Legfelsőbb Bíróság részére tiltja meg - reményeim szerint még az elvi határozatban kifejtettekkel azonos álláspontra helyezkedő és kötelezően alkalmazandó jogegységi határozat meghozatala előtt a döntést hozók figyelmébe szeretném ajánlani a következők megfontolását:
Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) 72. §-a csak az ügy érdemében hozott államigazgatási határozat ellen engedi meg a bírósági felülvizsgálatot. Abban a kérdésben, hogy mely határozatok sorolhatók ebbe a körbe, a 72. § jelenlegi szövegének az 1991. évi XXVI. törvény 3. §-ával és 1991. július 1-jei hatállyal történt megállapítása óta számos ügy kapcsán foglalt állást a bírói gyakorlat figyelembevételével a Legfelsőbb Bíróság.
Ma már általánosan elfogadott gyakorlattá vált, hogy érdeminek az a döntés tekinthető, amellyel az arra jogosult államigazgatási szerv az ügy tárgyát képező vitát dönti el, illetve a jogviszonyt bírálja el. Ezzel szemben nem érdemi, ezért bíróság által nem vizsgálható felül a másodfokú szervnek az elsőfokú határozatot megsemmisítő és új eljárásra utasító határozata, a jogerős határozat végrehajtása tárgyában hozott döntés, az áttételt elrendelő határozat. E körbe tartozik továbbá az ideiglenes intézkedés, a fellebbezést érdemi vizsgálat nélkül elutasító határozat és még hosszan lehetne sorolni azon hatósági döntés fajtákat, amelyek kapcsán a jogalkalmazás kiforrott, véglegesnek mondható álláspontot foglalt el.
Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság a jogalkalmazás egységesítése érdekében jogegységi határozatban alkotmányossági alapelvre hivatkozással akként foglalt állást, hogy a közigazgatási szervnek a hatáskör hiányát megállapító határozata érdemi, anyagi jogi jellegű, minthogy abban a közigazgatási szerv a közigazgatási jogviszony fennállása kérdésében dönt. A hatáskör elhárítás miatt viszont az ügy soha nem kerülhet olyan szakaszba, amelyben érdemi határozatot lehetne hozni. Ha a döntés téves, de annak bírósági korrekciója kizárt, az az ügyfél Alkotmány 70/K. §-ában biztosított alapvető jogát sértené."
Az építésügyi hatóságok hatáskörét az épített, környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (Eptv.) és a végrehajtására kiadott kormány - illetve miniszteri rendeletek szabályozzák, köztük az építésügyi hatósági kötelezési eljárásról szóló 40/1997. [(XII. 21.) KTM, Vhr. (1)], illetve az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM számú rendelet. [Vhr. (2)]. A hivatkozott jogszabályok rendelkezései részben anyagi jogi, részben eljárásjogi jellegűek.
Az előírások szerint az építési munkák egy része csak hatósági engedéllyel végezhető, és a kivitelezés megkezdésének törvény által szabályozott előfeltétele a jogerős építési engedély. Az építkezés nem térhet el a jogerős engedélyben foglaltaktól, illetve a hozzá tartozó, jóváhagyott - engedélyezési záradékkal ellátott -tervektől. E feltételek bármelyikének hiányában az építkezés szabálytalan, ide sorolandó tehát a jogerős engedély hiányában, vagy az attól, illetve a tervben foglaltaktól eltérő kivitelezés. (A jogerős engedély hiányát jelenti az is, ha az építtető rendelkezik ugyan engedéllyel, azonban még annak jogerőre emelkedése előtt megkezdte az építkezést.)
Az építkezés szabálytalanságát az építésügyi hatóság rendszerint az Éptv. 45. §-ában szabályozott építésügyi hatósági ellenőrzés során észleli, de eljárása minden esetben hivatalból indított, akár terv szerinti ellenőrzést tart, akár bejelentés alapján vizsgálódik, akár felettes szerve utasítja. Ha a helyszíni szemlén tapasztaltak nyomán szabálytalan építkezést állapít meg, a szabálytalanság fokától és mértékétől függően választ az Éptv. 47. §-ában szabályozottak szerinti kötelezést tartalmazó határozat meghozatala, illetve a 48. § szerinti fennmaradási engedélyezési eljárás lefolytatása között, feltéve, hogy az engedély megadásának feltételei fennállni látszanak. (Pl. az építmény építésügyi előírásokat egyébként nem sért, vagy átalakítással szabályossá tehető). A fennmaradási engedély lényegében kiküszöböli a szabálytalanságot, törvényesíti az építményt, olyan helyzetet teremt, mintha az építési engedéllyel épült volna meg. Ennek folyománya, hogy az építmény az ingatlan-nyilvántartásba is bejegyezhetővé válik.
A fennmaradási engedély megadásának azonban feltétele az erre irányuló kérelem, amelynek benyújtására az építésügyi hatóság önkéntesség hiányában - az Éptv. 48. §-ának (3) bekezdése szóhasználatával élve -felhívhatja az építtetőt, sőt, az eljárást hivatalból is lefolytathatja az építtető költségére.
Minthogy a Vhr. 35. §-ának (2) bekezdése értelmében a fennmaradási engedély iránti kérelemhez mindazokat a mellékleteket csatolni kell, amelyek az építési engedély iránti kérelemhez szükségesek lettek volna (ezeket a 17. § sorolja fel az építészeti-műszaki tervdokumentációval kezdődően a közművek nyilatkozatáig, a tervtanácsi állásfoglalással bezáróan), továbbá az eljárás illetékköteles is, nem lehet kétséges, hogy a szabálytalan építkezés szabályossá tételének jelentős, esetenként több százezer forintos, vagy azt meghaladó költségvonzata van, amit az építtető kizárólag a hatóság által kifogásolt építmény vagy építményrész bontásával háríthat csupán el. (Megjegyzendő, hogy bontást is csak engedélyes tervek alapján lehet végezni, ha tehát fennállnak a fennmaradási engedély megadásának feltételei, az építtetőnek alapvető érdeke fűződik ahhoz, hogy a fennmaradási engedély iránti kérelmet be-nyújtsa.)12
Azért tartottam szükségesnek összefoglalni a fennmaradási engedély iránti kérelem benyújtására kötelező építésügyi hatósági határozat meghozatalát megelőző hatósági eljárást és a határozat következményeit, mert úgy vélem, mindez így együtt kellőképpen érzékelteti: a hatóság azzal, hogy fennmaradási engedély benyújtására kötelez, eldönti - méghozzá az esetek egy részében (műemlékvédelem) egyfokú eljárásban és jogerősen - azt, hogy az építkezés szabálytalan volt. Dönt továbbá egyidejűleg abban a kérdésben is, hogy az építmény használatbavétele óta még nem telt el tíz év, e határidőn túl ugyanis az Éptv. 48. §-ának (8) bekezdése az intézkedés jogát kizárja.
E releváns tények megállapítása és annak következményeként az engedély benyújtására történő kötelezés ekként aligha minősíthető közbenső intézkedésnek, sokkal inkább a szabálytalan építkezés ténybeli alapját (jogalapot) eldöntő és e kérdésben az eljárást jogerősen lezáró quasi közbenső határozatnak, ami ekként tehát az ügy érdemét érinti. (A közbenső intézkedéseket egyébként a Vhr. 1-5. §-ai sorolják fel, ezek hatálya 30 napig áll fenn, amely határidő alatt a hatóságnak döntenie kell az eljárás megszüntetéséről vagy folytatásáról. Ilyen pl. az építési munka azonnali felfüggesztésére, biztonsági intézkedés megtételére kötelezés stb. Látható tehát, hogy a fennmaradási engedély iránti kérelem benyújtására kötelezés dogmatikailag nem illeszkedik e körbe.)
Amennyiben egy esetleges jogegységi határozat ezzel ellentétes álláspontra helyezkedne, osztva az elvi határozatban kifejtetteket, végső érvként hivatkoznék a következőkre:
Az állandó bírói gyakorlat szerint a jogszabály eltérő értelmezése önmagában nem alapozza meg az államigazgatási szerv kártérítő felelősségét.13 Ha az építésügyi hatóság részben vagy egészben jogellenesen állapította meg a szabálytalanságot, de határozata csak a fennmaradási engedélyezési eljárásban meghozott határozat elleni perben vizsgálható felül, az építtetőt jelentős jogsérelem éri azzal, hogy a fennmaradási engedélyezési eljárásban felmerült költségeit nem háríthatja át az államigazgatási szervre.
Az elvi határozatban kifejtett álláspont továbbá elvezet ahhoz az abszurdnak tűnő helyzethez is, amelyben az építtető a fennmaradási engedélyezési eljárásban meghozott határozat ellen megindított perben lényegében a saját, eljárást megindító kérelmével szemben kényszerül védekezni, állítva, hogy annak előterjesztése nem is volt indokolt. Mindez megelőzhető azonban akkor, ha a bírói felülvizsgálat már a közbenső határozat ellen is igénybe vehető lenne.
Mellesleg az Áe. 62. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel e határozat önállóan megfellebbezhető sem lenne, ha nem tekintenénk érdeminek, tekintve, hogy e rendelkezés alapján a közigazgatási eljárásban is csak az érdemi határozat ellen van helye önálló fellebbezésnek. A 2005. november l-jén hatályba lépő, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 71. §-a értelmében pedig a jövőben ebben a kérdésben a hatóság csak az érdemi határozat elleni fellebbezésben támadható végzéssel dönthetne. Szemben tehát Bacsó Péter "A tanú" című filmjében Virág elvtárs szájából elhangzott, időközben szállóigévé vált mondattal, én szeretném kérni, nyissunk vitát e kérdésben, amíg erre még lehetőségünk van. ■
JEGYZETEK
1 Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 3. Pf. 21. 194/2003; Legfelsőbb Bíróság Gfv. VI. 30. 165/2004.
3 Vö.: Világhy Miklós-Eörsi Gyula: Magyar Polgári Jog I. (Tankönyvkiadó, Budapest 1973. 27. o.)
4 A Magyar Magánjog (szerkesztette: Szladits Károly, Ötödik kötet 257. o.)
5 Lásd: előző jegyzet 259. o.
6 Az ingatlanokra vonatkozó általános szabályok (Módszertani útmutató a bírói munkához I. készítette: Dr. Kovács László, 98. o.) és BH 1995. évi 290. sorszám alatt közzétett eseti döntés.
7 Lásd: előző jegyzet 101. o.
8 Magyar Magánjog (Ötödik kötet 264. o.)
9 Az Inytv. végrehajtására kiadott. 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet 5. §-a, de ehhez hasonlóan szabályozta a kérdést a korábban hatályban volt
21/1972. (XII. 31.) MÉM sz. r. 9. §-a és azt megelőzően a telekkönyvi eljárás egyes kérdéseiről szóló 118/1960. (LK 23-24.) LM számú utasítás 19. §-a is.
10 Inytv. 5. §-a.
11 3/1988. Közigazgatási jogegységi határozat.
12 Igazságügyi építész szakértőtől kértem hozzávetőleges árajánlatot!
13 BH 1996. évi 311. sorszám alatt közzétett eseti döntés.
Lábjegyzetek:
[1] Süliné dr. Tőzsér Erzsébet, bíró, Debreceni Ítélőtábla
Visszaugrás
