Egy korábbi büntetőeljárás terheltje személyhez fűződő jogai megsértése miatt pert indított a Fővárosi Bíróság és a Legfőbb Ügyészség ellen. A felperes több bizonyítási indítvány mellett kezdeményezte a büntetőeljárás egyik vádlottja védőjének tanúként történő meghallgatását. Az eljáró Fejér Megyei Bíróság a folyamatban lévő eljárást felfüggesztette, és kezdeményezte az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (Ütv.) 8. § (3) bekezdés második mondata alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát. Az Ütv. hivatkozott rendelkezése szerint az ügyvéd még a titoktartási kötelezettség alóli felmentése esetében sem hallgatható ki tanúként olyan tényről vagy adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást. Ezt a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény is abszolút tilalomként fogalmazza meg. Az indítványozó bíróság szerint ez a tilalom nincs összhangban a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 170. § c) pontjával, amely lehetővé teszi az ügyvéd kihallgatását a titoktartási kötelezettség feloldása esetén. Továbbá sérti az alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt bíróság előtti egyenlőség elvét és az igazságos tárgyaláshoz való jogot. A felmentést adó személy önrendelkezési jogával és így az alkotmány 54. § (1) bekezdésével is ellentétes, mert akadályozza a személyét érintő tényekről és adatokról való rendelkezés szabadságát. Ezért a Fejér Megyei Bíróság indítványozta az Ütv. támadott rendelkezésének megsemmisítését. Emellett mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is kezdeményezte, mert az Országgyűlés az Ütv.-t nem hozta összhangba a Pp.-vel.
Az indítványozó érvelésével szemben az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában kifejtette, hogy a védő titoktartási kötelezettsége az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdésébe foglalt tisztességes eljáráshoz való jog és ezzel összefüggésben a védelemhez való jog érvényesülését segíti elő. A testület már korábban is rámutatott arra, hogy a büntetőeljárás során kötelező a védelem, és az eljárás alá vont személy döntését maga a védőkirendelés intézménye is korlátozhatja. A védő önálló eljárási státusából egyenesen következik, hogy titoktartási kötelezettsége sem függhet a terhelt akaratától.
Az indítványban kifejtettekkel összhangban a peres felek rendelkezési joga az önrendelkezési jog részét képezi. Azonban az Alkotmánybíróság megítélése szerint a védőként eljáró ügyvéd tanúvallomásra kötelezésének tilalma e jog szükséges és arányos korlátjának tekinthető, mert az ügyvédi titoktartási kötelezettség fenntartásához nagyobb érdek fűződik, mint a fél rendelkezésére álló bizonyítási eszközök körének kibővítéséhez.
Tehát az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek az Ütv. támadott rendelkezését, ezért az annak megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította. A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt azonban érdemben nem bírálta el, mert annak kezdeményezésére a folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény nem jogosítja fel a bírót.
Az Alkotmánybíróság azonban egyetértett azzal az indítványozói érveléssel, mely szerint a Pp. alapján az ügyvéd a védőként tudomására jutott tényekről és adatokról is kihallgatható lehet. Ugyanakkor a testület álláspontja szerint a védő titoktartási kötelezettségét a büntetőeljárást követően is érvényesíteni kell. A védő későbbi tanúvallomásra kötelezése ugyanis visszahathatna a büntetőeljárásra, perújítást vagy újabb büntetőeljárások megindítását eredményezve. Ezért az Alkotmánybíróság határozatának rendelkező részében alkotmányos követelményként mondta ki, hogy a Pp. 170. § (1) bekezdés c) pontjának alkalmazásakor sem hallgatható ki az ügyvéd olyan tényről vagy adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást.
- 104/105 -
Számos indítványozó kezdeményezte az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény által bevezetett különadó alkotmányossági vizsgálatát. A 2010. október 1-jén hatályba lépett törvény 98 százalékos különadó-fizetési kötelezettséget írt elő a költségvetési szerveknél, valamint az állami, önkormányzati forrásból alapított, fenntartott vagy támogatott jogi személyeknél foglalkoztatottak jogviszonyának megszűnése kapcsán jutatott bevétel kétmillió forintot meghaladó része után. E szerint különadó alapját képezi a végkielégítés és a felmentési időnek azon része után járó juttatás, amikor a foglalkoztatott a munkavégzési kötelezettség alól mentesült. A 2010. évi XC. törvény a különadó-fizetési kötelezettséget visszamenőlegesen a 2010. január 1-jétől megszerzett jövedelmekre is alkalmazni rendelte. Az indítványozók szerint a különadó szabályai többek között sértik a jogállamiság részét képező jogbiztonság elvét [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] és a közteherviselésre vonatkozó alkotmánybeli rendelkezéseket (70/I. §).
A 2010. évi XC. törvény elfogadásával egyidejűleg az Országgyűlés az Alkotmány 70/I. §-át új (2) bekezdéssel egészítette ki, így az indítványokat már erre az új alaptörvényi rendelkezésre tekintettel kellett elbírálni. Eszerint az "[a] közterhek viselésére szolgáló forrásokból, valamint az állami vagyonnal gazdálkodó, illetve az állam többségi tulajdonában vagy irányítása alatt álló szervezetek részéről jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmek tekintetében törvény, az adott adóévtől kezdődően, külön mértékű kötelezettséget állapíthat meg".
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ennek az alkotmánymódosításnak a célja a visszaható hatály tilalmának mellőzése bizonyos esetekben. Így a "jó erkölcsbe" ütköző módon jutatott jövedelmek esetében lehetőség van az adóévtől kezdődő, visszamenőleges adókivetésre. Azonban minden más jövedelem esetében továbbra is érvényes az a jogállamiság elvéből következő szabály, mely szerint az adókötelezettség visszamenőleges hatállyal történő megállapítását alkotmányellenesnek kell tekinteni.
Ezért az Alkotmánybíróságnak azt kellett megvizsgálnia, hogy a 2010. évi XC. törvényben szabályozott különadó "jó erkölcsbe ütköző módon" jutatott jövedelmekre vonatkozik-e. E vizsgálat eredményeként a testület rámutatott arra, hogy a közszféra foglalkoztatási viszonyait nagyrészt olyan jogállási törvények (köztisztviselői törvény, közalkalmazotti törvény stb.) határozzák meg, amelyek kógens módon, részletesen szabályozzák a jogviszony megszűnése esetén járó juttatásokat. Az alkotmánybírák álláspontja szerint csak az érintettek által befolyásolható tényállásoknál merülhet fel a "jó erkölcsbe" ütközés. A törvény egyébként sem a kifizetés konkrét körülményeihez, hanem a juttatás mértékéhez köti a különadó-fizetési kötelezettséget. Mivel pusztán a mértéke alapján nem minősíthető jó erkölcsbe ütközőnek egy törvényben biztosított, meghatározott mértékű, alanyi jogon járó jövedelem, az Alkotmánybíróság a visszaható hatály tilalmával és az Alkotmány új 70/I. § (2) bekezdésével ellentétesnek ítélte a különadó szabályozását.
Emellett a testület arra is rámutatott, hogy a közteher mértéke alkotmányellenessé válik, ha konfiskatórius jellegű. A 2010. évi XC. törvény által bevezetett különadó az adóalapot meghaladó mértékű elvonást eredményez, tekintettel annak 98 százalékos mértékére és a kifizetőt terhelő 27 százalékos egészségbiztosítási járulékra. A törvényhozó az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése szerinti "külön mértéket" teljes elvonásnak értelmezte, és ezzel túllépett az új alkotmányi rendelkezés adta felhatalmazás keretein.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a 2010. évi XC. törvény különadóra vonatkozó rendelkezéseit a kihirdetésére visszamenőleges hatállyal megsemmisítette.
Bihari Mihály alkotmánybíró egyetértett a döntéssel, de véleménye szerint azt az indítványokban megjelölt további alkotmányi rendelkezések vizsgálatára is építve kellett volna alátámasztani. Párhuzamos indokolásában hangsúlyozta, hogy a 2010. évi XC. törvényben vizsgált legitim jogalkotói célok érvényre juttatása érdekében lehetséges a magánszemélyek egyes jövedelmeire különadót kivetni. A törvénybeli szabályozást azonban ellentétesnek tartja a jogállam egész szellemiségével és értékrendjével. Véleménye szerint az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdését és a normavilágosság követelményét is sérti, hogy a jogalkotó nem határozta meg, mi minősül "jó erkölcsbe ütköző módon jutatott" jövedelemnek. Továbbá az emberi méltóság sérelmének tartja, hogy a törvény a különadó fizetésére kötelezett adóalanyokat "erkölcstelenül szerző" magánszemélynek tekinti. Az alkotmánybíró szerint alkotmányellenes hátrányos megkülönböztetés is megállapítható, mert nincs tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indoka annak, miért csak a közszférában dolgozók a különadó alanyai.
A határozathoz további három alkotmánybíró csatolt párhuzamos indokolást, köztük Kiss László. Szerinte a különadó alkotmányossága az alkot-
- 105/106 -
mány általános közteherviselési klauzulája és az in maiam partem visszaható hatályú jogalkotás tilalma alapján is elbírálható lett volna. Hangsúlyozta, hogy az alkotmány újonnan beiktatott 70/I. § (2) bekezdését nem lehet az alkotmány többi normájától elszigetelten értelmezni. Arra emlékeztetett, hogy az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az alkotmányt ellentmondásmentes zárt rendszerként kell értelmezni. Így alkotmányértelmezés eredményeként nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy valamely alkotmánybeli rendelkezés alkalmazását a másik értelmezése leronthatja. Ezért Kiss László véleménye szerint téves a többségi indokolás azon megállapítása, mely szerint az alkotmány új, "jó erkölcsbe" ütköző módon szerzett jövedelmekre vonatkozó szabálya kivételt jelent a visszaható hatályú szabályozás tilalma alól. Ha az Alkotmány 2. § (1) bekezdését és a 70/I. § (2) bekezdését egymásra tekintettel értelmezzük, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a különadó az adott (következő) adóév kezdetétől állapítható meg. Ez még akkor is igaz, ha az alkotmánymódosító törvény előterjesztői indokolása másként foglalt állást.
Kiss László azt is hangsúlyozza, hogy a tiltott visszaható hatály tilalma nem egyszerűen alkotmányos alapérték, hanem az egyik legfontosabb alkotmányi imperatívusz is. Az alkotmány egészének leginkább megfelelő értelmezés pedig nem hozhat olyan eredményt, amely valamely jogállami szabály eliminálását jelenti. Kiss László felhívta a figyelmet az alkotmányba bekerülő értékkategóriák - mint a "jó erkölcs" - önálló alkotmánybírósági értelmezésének fontosságára. Véleménye szerint az alkotmány cseppfolyósításához vezetne, ha az Alkotmánybíróság nem az alaptörvény rendszerében egymásra tekintettel értelmezné a régi-új értékkategóriákat, hanem utat engedne annak, hogy a törvényhozó töltse ki azokat tartalommal.
Lenkovics Barnabás alkotmánybíró nemcsak a határozat rendelkező részével, hanem annak indokolásával is egyetértett. Szerinte az indokolást még meggyőzőbbé tehette volna, ha az Alkotmány új 70/I. § (2) bekezdés és a diszkrimináció tilalmát kimondó 70/A. § (1) bekezdés együttes értelmezését is elvégezte volna az Alkotmánybíróság. A jogalkotó ugyanis elmulasztotta a megfelelő differenciálást a különadó megfizetésére kötelezettek csoportján belül, hiszen olyanokat is a 2010. évi XC. törvény hatálya alá vont, akiknek semmilyen ráhatásuk nem volt a juttatás mértékének meghatározására.
Stumpf István alkotmánybíró is a diszkrimináció-tilalom sérelmére alapozta volna a törvény megsemmisítését. Párhuzamos indokolásában ugyanakkor kifejtette, nem ért egyet azzal a többségi állásponttal, mely szerint a különadó annak mértéke miatt is alkotmányellenes. Szerinte az Alkotmánybíróság elmulasztotta kiterjeszteni a vizsgálatot arra, hogy a különadó megfelel-e az arányos közteherviselés alkotmányos szabályának. Márpedig az alkotmány általános közteherviselési klauzulája [70/I. § (1) bekezdés] tág lehetőséget enged a törvényhozónak az adókötelezettség megállapítására. ■
Visszaugrás
