Az Európai Unió külső kapcsolatrendszerét áttekintve nehéz találni más, az uniós jog szempontjából olyan elemi vitákat indukáló kérdéskört, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és az Európai Unió jogi összefüggéseinek meghatározása. E téma jelentősége persze mindenek előtt abból a gyakorlati szempontból eredeztethető, hogy az uniós külkereskedelmi forgalom tetemes hányada bonyolódik az EU és a - várhatóan 2007. januártól már 150 tagot számláló - WTO szerződő felei között. Ilyenformán ennek tudható be az is, hogy az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulását követően nyomban megválaszolásra várt, hogy miként illeszthető be a közös piac rendszere az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretei közé, hogyan történhet e multilaterális szinten a közösségi fellépés és érdekérvényesítés, továbbá a legalapvetőbb kérdések a GATT-normák, mint nemzetközi jogi kötelezettségek s a sui generis közösségi jog viszonyát firtatták. Nem rendezte e problémát az Európai Bíróság olyan egyértelműséggel, mint ahogy tette azt egy másik relációban, a közösségi jog és a tagállami jogok viszonyában, miként már az EGK működésének korai időszakában kimondta, majd következetesen alkalmazta az elsőbbség doktrinális tételét. A közösségi jogrend külső viszonyainak másik iránya (nemzetközi szerződések - közösségi jog) tekintetében viszont a bírósági gyakorlat lényegesen összetettebbnek, a GATT-kötelezettségek vonatkozásban pedig homályosabbnak tűnik.
A '90-es évekig ugyanis az EGK kizárólagos hatáskörébe tartozó közös kereskedelempolitika keretében elfogadott nemzetközi egyezmények kötőerejének megítélése még nem vetett fel komolyabb kérdéseket, hiszen azokat
- 577/578 -
az EGK szerződő félként köthette meg. Következésképpen e szerződések rendelkezései is közvetlenül és teljes terjedelmében a Közösséget, mint a nemzetközi jog akkoriban újszerűnek számító alanyát kötelezték, valamint az Európai Bíróság gyakorlata szerint azok a Közösségi jog integráns részének voltak tekintendők. Eredetileg a GATT-normák tartalmi szempontból a kizárólagos jellegű közös kereskedelempolitika biztosította hatásköri kereteknek megfeleltek, azonban mivel a Közösség nem volt formálisan részese a GATT-egyezménynek, így annak státuszát nem lehetett igazolni a nemzetközi szerződések helyzetére vonatkozó általános elvekkel. Mindezen túl további lényeges változás következett be a WTO alapításával, ugyanis az 1994-ben megkötött WTO-egyezmény már túllépett a nemzetközi árukereskedelem hagyományos keretein, ezért a Közösség egymaga azt a közös kereskedelempolitika kizárólagos hatásköri alapjára hivatkozva nem köthette meg, szükség volt az EK mellett a tagállamok részvétele is. Habár a WTO-nak az EK így már formálisan is alapító tagja lett, a hatásköri rendszer differenciálódása miatt a Közösség és a WTO, továbbá a közösségi jog és a GATT-WTO-normák viszonya nem hogy átláthatóbbá, hanem éppen ellenkezőleg, még ködösebbé vált, amit az Európai Bíróságnak sem sikerült eloszlatnia az elmúlt évtizedben. Mindemellett ha még a WTO azóta tartó folyamatos bővülését is figyelembe vesszük, akkor e probléma gyakorlati következményei ma már ebből az okból kifolyólag is jelentősebbnek tekinthetők, mint egykoron.[1]
E dilemmák illusztrációjaként elég utalni az elmúlt időszak olyan jelentősebb ügyeire, mint a banánpiaci rendtartással,[2] vagy a hormonkezelt
- 578/579 -
húsimport tilalmával[3] kapcsolatos esetek. E jogviták közös sajátossága, hogy mivel nem rendezett a GATT-WTO-normák és a közösségi jog viszonya, ezért kiszámíthatatlan az esetleges kollízió sorsa, másképpen azon közösségi jogi normák érvényessége, melyek beleütköznek a GATT-WTO-szabályokba. Mindemellett kérdéses a GATT-WTO-normák közvetlen alkalmazhatósága és közvetlen hatálya is, vagyis megválaszolásra vár, hogy magánszemélyek (természetes- és jogi személyek) hivatkozhatnak-e a GATT-WTO-normákra és ha igen, akkor milyen módon: fordulhatnak-e a nemzeti bírósághoz, illetve az Európai Bíróság előtt közvetlen keresetekre indult eljárásokban érvényesíthetők-e az említett szabályok? Ez különösen olyan esetekben jelenthet problémát, amikor a Közösség által kibocsátott és a GATT-WTO-normarenddel össze
- 579/580 -
nem egyeztethető jogszabállyal (pl. importtilalmat előíró rendelettel) összefüggésben uniós vállalkozások (pl. importőrök) szenvednek kárt.
Jelen tanulmány e dilemmákat körbejáró, átfogóbb kutatási projekt[4] részeként, első megközelítésben az EK és a GATT-WTO nemzetközi közjogi kapcsolatrendszerét, illetve ennek közösségi jogi alapjait elemzi: a GATT-WTO sajátosságai után a GATT 1947 és az EGK összefüggéseiről, majd az EU Kereskedelmi Világszervezetben betöltött pozíciójáról fog szó esni.
A II. világháború lezárását megelőzően, a Bretton Woods-i tárgyalások[5] során napirendre került egy átfogó nemzetközi kereskedelmi szervezet létrehozása, amelynek célkitűzései között a kereskedelmi akadályok fokozatos lebontása, általánosságban: a kereskedelemi folyamatok liberalizálása állt volna. E törekvések akkor indultak el a megvalósítás útján, amikor az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának égisze alatt életre hívott kereskedelmi és foglalkoztatási konferencia az 1946. november 17-i havannai ülésén közzétett dokumentumában a kereskedelem-, verseny-, foglalkoztatási és fejlesztési politika területén a multilaterális viszonyok egységes kereteit kívánta kialakítani. Ennek nyomán 1948. március 24-én több mint
- 580/581 -
félszáz állam elfogadta a Havannai Chartának[6] nevezett megállapodást, amely a fentieken túl az ENSZ szakosított szerveként a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (ITO) létrehozását is előirányozta.
Már a tárgyalások során nyilvánvalóvá vált, hogy utóbbi szervezetre vonatkozó tervezet az egész Charta ratifikációs folyamatát megnehezítheti. Gondolni lehet itt elsősorban arra, hogy az Egyesült Államok kongresszusa a Charta előkészítése során kifejezésre juttatta: elsősorban szuverenitási megfontolások miatt nem támogatja az ITO létrehozását.[7] Minthogy a biztos kudarc előre borítékolható volt, a kongresszushoz ratifikáció végett be sem nyújtották a Chartát. Több más aláíró viszont az Egyesült Államoktól tette függővé a dokumentum beiktatását, ennek elmaradása miatt a ratifikációk nem érték el a szükséges számot, így a Havannai Charta soha nem lépett hatályba. Azonban a nemzetközi kereskedelmet érintő szabadkereskedelmi szabályai, mely kapcsán a legszélesebb konszenzus alakult ki tárgyalások során, egy másik multilaterális dokumentum közvetítése révén átkerülhettek a gyakorlatba. Ugyanis már a Charta kidolgozásával párhuzamosan elkezdetek dolgozni egy olyan egyezményen, amely többek között a Charta e "magjához" köthető szabályokat, ti. a tagországok konkrét liberalizációs intézkedéseire vonatkozó kötelezettségvállalásait fogta volna keretbe. Ennek eredményeképpen 1947. október 30-án 23 ország a genfi konferencián megállapodott az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményről (GATT[8]), amelyet 1948. január elsejétől életbe léptettek. Az egyezményt az Európai Gazdasági Közösséget alapító tagállamok közül a Benelux-országok és a Francia Köztársaság írta alá. Olaszország 1950-ben, Németország 1951-ben a Torquayi körtárgyalás nyomán lett részese az egyezmények.[9] Látván a Havannai Charta körüli vitákat és elfogadásának
- 581/582 -
esetleges elhúzódását, annak egyes nemzetközi kereskedelempolitikát érintő rendelkezéseit a GATT 1947 egyezménybe implementálták,[10] amely így - az eredeti elképzelések szerint átmeneti jelleggel[11] - előzetesen életbe léphetett. Minthogy a GATT 1947 a Havannai Chartára és annak intézményi pillérére, a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetre épült volna, önálló szervezetrendszert ez az egyezmény nem hozott létre. Miután a Havannai Charta elfogadása zátonyra futott, a GATT 1947 provizórikus állapota állandósult. Más szóval a GATT 1947 részben egy sosem hatályosult szerződés általános elveire építkezett,[12] viszont még ez jelentette a kisebb nehézséget, mivelhogy ezt rendezte az említett implementációs technika. Lényegesen több kérdést vetett fel a stabil intézményi rendszer kialakításának elmaradása. Az intézményi rendszer hiátusát az '50-es években pótolni próbálták a GATT 1947 tagállamai, mikor még az ITO létrehozásának előkészítése céljából működtettek egy ideiglenes bizottságot,[13] amely idővel átvette a GATT adminisztratív feladatainak intézését.[14] 1955-ben szintén sikertelenül próbálkoztak az intézményi rendszer kialakításával, majd az ITO-hoz képest lényegesen szűkebb hatáskörrel felruházott Kereskedelmi Együttműködési Szervezet (OTC[15]) tervezete sem érhetett révbe az Egyesült Államok törvényhozásának ellenszelében.
- 582/583 -
Az állandó intézményi struktúra és a jogi személyiség hiánya miatt a GATT jogi értelemben nem volt nemzetközi szervezetnek tekinthető. Mivelhogy a praxisban a szerződő felek különböző formájú együttműködésének[16] eredményeképpen a GATT 1947 működése biztosított volt, így a szervezeti jellege kapcsán idővel az irodalomban a de facto vagy kvázi nemzetközi szervezeti státusz vált elfogadottá.
A GATT 1947 "állandósult provizóriumán" a '60-as és '70-es években elsősorban az Egyesült Államok kívánt volna változtatni - ami látszólag ellentmond annak, hogy korábban mind az ITO, mint az OTC az USA törvényhozásának ellenkezése miatt hiúsult meg. Az viszont teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Közösség a megszilárdult status quon, vagyis a pozíciójának gyakorlatban kialakult - és lentebb részletesen elemzendő - sajátosságain változtatni nem kívánt, mindemellett nem volt érdekelt a szervezet intézményesítésében sem. Az EK ugyanis akkoriban gyakran volt kénytelen vállalni a protekcionizmus vádját, és a kereskedelmi viták feloldását elsősorban a hagyományos kereskedelmi diplomácia eszközeivel próbálta elérni.[17] A Közösség ilyetén hozzáállásában a '80-as években következett be változás. Ennek jele először abban mutatkozott meg, hogy egyre gyakrabban élt a formalizált vitarendezési eljárás lehetőségével, majd az uruguayi Punta del Este-ben 1986-ban útjára indított felülvizsgálati körtárgyalás[18] során támogatta a Kereskedelmi Világszervezet létrehozását, ennélfogva a GATT intézményesítésének tervezetét.
- 583/584 -
Az Uruguay-forduló eredményeképpen kidolgozott szerződéscsomag, a WTO-egyezmény[19] 1995. január 1. napján hatályba lépett, minek következtében megszűnt a GATT 1947 bizonytalan jogi pozíciója. A GATT 1947 korábbi szabályait módosított formában a WTO-egyezménybe inkorporálták s létrehozták a Kereskedelmi Világszervezetet, amely már de iure nemzetközi szervezetként jogi személyiséggel lett felruházva.[20]
A GATT 1947 és a WTO alapsajátosságainak bemutatását követően érdemes kitérni arra is, hogy miként ragadhatók meg e multilaterális szervezetet konstituáló, a szervezet működéséhez kötődő, valamint a szervezet által létrehozott normák, melyeket az alábbiakban összefoglalóan "GATT-WTO-normarendnek" nevezünk. E strukturált normarend a nemzetközi jog különböző szintű és formájú szabályait öleli fel. Típusai alapján különbség tehető a szerződéses jellegű szabályok és az egyéb normatív aktusokon alapuló kötelezettségek (pl. vitarendezési testület döntése) között. Kötelező ereje szempontjából a GATT-WTO-normarend egyes elemei minden tagországot egyaránt köteleznek (általános kötelezettségek), egyesek viszont csak a részes országok bizonyos körét érintik. Utóbbiak körében találunk olyan normákat, melyek természetüktől fogva csak egy részes országot, vagy azok egy csoportját kötelezik (specifikus kötelezettségek, pl. fejlődő országokra vonatkozó szabályok, vagy az újonnan csatlakozó országokra alkalmazandó egyes specifikumok), illetve olyan szabályokat, melyeket a részes államok választásuktól függően kötelezőnek ismerhetnek el (fakultatív kötelezettségek). A WTO-egyezmény már megpróbálta az egységesség szempontját ("single agreement approach") szem előtt tartani, vagyis csak egy-egy területet elkülönítve tette lehetővé a fakultatív kötelezettségvállalást, a WTO-egyezmény nagy részét általános kötelezettségként minden tagnak el kell
- 584/585 -
fogadnia. Megelőzendő ezzel azt az átláthatatlan "à la carte GATT"-rendszert, amely korábban a GATT 1947 és felülvizsgálatai nyomán alakult ki, minekután - elsősorban a tagok közötti minimális konszenzus kialakításának áraként - a különböző jellegű fenntartások lehetősége és az egyéni kötelezettségvállalások technikája miatt a GATT 1947 szerződő feleinek "mellékkötelezettségei" nem minden esetben volt azonosak.[21]
Történeti szempontból lényeges lesz azon normák megkülönböztetése, melyek a WTO megalapítását megelőzően születtek e multilaterális keretek között. Ennélfogva GATT 1947 elnevezéssel utalunk az Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Foglalkoztatási Konferenciáján 1947. október 30-án elfogadott Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményre. Ahogy az fent látható volt, a GATT 1947 jogi szempontból nem volt nemzetközi szervezet, csak egy multilaterális kereskedelmi egyezmény, amelyet a szerződő felek konferenciákon és ún. körtárgyalások során több alkalommal kiigazítottak, kiegészítettek vagy módosítottak.[22] Az 1994-ben lezárult Uruguay-forduló nyomán létrejött Kereskedelmi Világszervezet[23] és a hozzá kapcsolódó új szerződési rendszer ugyan a GATT 1947 szabályainak jelentős részét utaló módszer alkalmazásával magába olvasztotta, azonban az eredeti szövegen több módosítást is végrehajtott. Ebből kifolyólag a szerződéscsomag részét képező GATT-szabályok - jelezve a bekövetkező változtatásokat - már a GATT 1994 elnevezést kapja.[24] Más szóval a fent említett jelenleg hatályos GATT-WTO-normarend részét képezi a GATT 1994-egyezmény, amely részben az eredeti GATT 1947 egyezmény szabályaira épült rá.
- 585/586 -
A GATT-WTO-normarend forrásjellege kapcsán érdekességként utalni lehet arra a problémára, amely e normák megismerhetőségét nehezíti mind a hazai, mind a közösségi jog szempontjából. Magyarország már részese volt a GATT 1947-egyezménynek is, a csatlakozási jegyzőkönyvet 1973. augusztus 10-én írta alá, amelyet egyéb más mellékletekkel a 23/1973 MT rendelettel kihirdetett.[25] A kihirdetés "érdekessége" viszont az volt, hogy a rendeletbe magának a GATT 1947 szövegét - se eredeti, se magyar nyelven - nem foglalták bele, hanem azt a rendelet értelmében a gazdasági miniszternek kellett "hivatalos kiadványként könyvalakban" közzétennie.[26] Az effajta "közzététel" megtörtént, azonban a dokumentum valójában sokáig az illetékes minisztériumok belső használatú anyagaként a szélesebb nyilvánosság részére nem volt hozzáférhető.[27] A WTO-egyezmény aláírása után, mivelhogy a GATT 1994 a hivatalosan soha ki nem hirdetett GATT 1947 szabályaira épült, volt egy olyasfajta elvárás, hogy annak magyar fordítású szövegváltozata - több mint két évtizeddel az egyezményhez történő csatlakozásunkat követően - hazai jogforrásban is megjelenjen. Végül ez nem történt meg, következésképpen a GATT 1994-egyezmény, így a "GATT-WTO-normarend" hatályos tartalmának magyar nyelven történő megállapítása még ma is adhat némi feladatot. Minthogy a WTO-egyezmény ún. vegyes szerződés, a WTO-nak hazánk az uniós csatlakozást követően továbbra is tagja maradt (a EK közös kereskedelempolitikájának körébe tartozó tárgyakban azonban már nem hazánk, hanem az EU külkereskedelmi igazgatása járhat el). A "GATT-WTO-jogrend" hiteles, magyar nyelven történő hozzáférését tehát uniós csatlakozásunk sem tette megoldottá.
Végül pedig igazán különlegesnek azért nevezhető e látszólag csak technikai jellegű, a közzétételt érintő probléma, mert jelenleg a közösségi jog forrásai között sem találjuk meg a GATT 1947 szövegét. Ennek oka abból az alábbiakban elemzendő helyzetből ered, hogy az EGK (EK) formáljogilag sosem vált a GATT 1947 részesévé, így a Közösség szintjén sem történt meg e normák hivatalos közzététele. Más szóval a WTO-egyezmény, amely viszont már a Közösség részéről is megerősítést nyert, a hazai helyzethez hasonlóan folyamatosan olyan dokumentumra, a GATT
- 586/587 -
1947-re utal vissza, amely szövegét a hatályos jogforrások között nem találjuk. Talán nem is kell tovább magyarázni, hogy a jogbiztonság szemszögéből milyen gyakorlati következményeket is rejthet magában az, ha WTO-GATT-normarend olyan alapvető elvei, mint példának okáért a legnagyobb kedvezményes elbánás elve vagy a belföldi jogegyenlőség szövegszerűen sosem lettek kihirdetve sem a közösségi, sem a hazai jog szintjén.
A GATT és a Közösség jogi kapcsolatát érintő problémák egytől egyig közvetlenül vagy közvetett módon visszavezethetők a közös kereskedelempolitika hatásköri rendszerére, mivelhogy a GATT által szabályozott és az EGK közös kereskedelempolitikájának körébe eső viszonyok között tárgyi átfedés állt fenn. Az EGK esetében e kereskedelempolitikai hatáskörök gyakorlása sajátos volt, ezen oknál fogva - mintegy előkérdésként - szükséges a közös kereskedelempolitikai hatásköri rendszert röviden áttekinteni. E hatásköri rendszer tette lehetővé ugyanis, hogy a Közösség - a tagállamok helyett - a GATT viszonyrendszer egyik résztvevőjévé és aztán alakítójává válhasson, más szóval a megcélzott vámunió működése nem nélkülözhette, hogy a tagállamok a külkereskedelempolitika alakításához szükséges kompetenciákkal felruházzák az integrációs szervezetet. Kérdésként vetődött fel viszont, hogy az EGK milyen módon gyakorolhatja a közös kereskedelempolitikai hatásköröket a GATT keretén belül a tagállamok nevében. Az adekvát válasz következik a közös kereskedelempolitikai hatásköri sajátosságaiból, annak dinamikájából és főszabály szerinti kizárólagos jellegéből.
A kereskedelempolitikai hatáskörök problematikája így hát visszanyúlik egészen az EGK létrehozásához. A közös kereskedelempolitika már az EGK-t alapító szerződés (EGKSz) egyik kulcseleme volt, minthogy az az átmeneti időszak lejártától (1970. január 1.) kezdődően a Közösség kizárólagos hatáskörét írta elő. Az elmúlt évtizedekben azonban sem a közösségi jogalkotó, sem az Európai Bíróság nem határozta meg pontosan a közös kereskedelempolitika fogalmi határait, mármint, hogy a kizárólagos hatáskört teremtő politika mely tárgykörökre terjed ki, így pl. nem volt egyértelmű, hogy az a GATT 1947 viszonyrendszerét felöleli-e avagy nem. Az EGKSz eredeti 113. cikke nem definiálta a közös kereskedelempolitikát, meghatározta, hogy a közös kereskedelempolitika legfontosabb célkitűzése
- 587/588 -
a kereskedelmi akadályok leépítése. Ezen túl az EGKSz szerint a közös kereskedelempolitika egységes elveken alapult; ez vonatkozott különösképpen a példaként megnevezet eszközökre, mint vámtarifák módosítására, a vámtarifa- és kereskedelmi egyezmények megkötésére, a liberalizációs intézkedések egységesítésére, az exportpolitikára, valamint az olyan kereskedelempolitikai védintézkedésekre, mint a dömping vagy szubvenció esetén meghozandó intézkedések. A közös kereskedelempolitika közvetlen összefüggésben állt a vámunió szabályaival, merthogy a közös kereskedelempolitika alapszerződési szabályai a vámunió külső feltételeit teremtették meg.
Minthogy a közös kereskedelempolitika fogalmát az alapszerződés kifejezett módon nem fejtette ki, ezért nagy volt a jelentősége a kereskedelempolitika jogi alapjára épülő gyakorlatnak. Ennek kétségtelen előnyeként jelentkezett, hogy a közös kereskedelempolitika nyitott fogalma a gyakorlat által könnyen alakíthatónak, flexibilisnek bizonyult. Ezáltal lehetővé vált, hogy közös kereskedelempolitika dinamikus jelleget öltsön és az elmúlt évtizedekben a külgazdasági kapcsolatok fejlődését követve a hatókörébe kerüljenek e fejlődés eredményeképpen megjelenő újabb és újabb szabályozási területek is. Az Európai Bíróság a '90-es évek közepéig konzekvensen alkalmazta a közös kereskedelempolitika dinamikus felfogását[28] és hangsúlyozta evolutív jellegét. Ezek szerint a közös kereskedelempolitika nem csupán a külkereskedelmi kapcsolatok hagyományos formáit foglalta magában, hanem a világkereskedelem fejlődésével párhuzamosan az újabb területeket is magába olvasztotta. A flexibilis jelleg és a dinamika eredője volt, hogy a közös kereskedelempolitika fontos fogalmi elemeként az EGKSz a Közösség világkereskedelem harmonikus fejlődéséhez való hozzájárulását is nevesítette, ez ugyanis nehezen lett volna elképzelhető egy hagyományos, a Római Szerződés megkötésekor 1957-ben statikusan, állandó jelleggel előre meghatározott eszközrendszer segítségével. Más szóval tehát a fogalom dinamikáját egyik részről nem más, mint a külgazdasági kapcsolatok fejlődése biztosította.[29] Mindemellett a dinamikus értelmezést támogatta az is, hogy az alkalmazható kereskedelempolitikai eszközöket csak példálózó jelleggel sorolta fel az alapszerződés. Egyébiránt a tagállamok többségének érdekeivel alapvetően ellenkezett a közös kereskedelempolitika ilyetén értelmezése, minthogy az újabb területek
- 588/589 -
közös kereskedelempolitikába történő fokozatos bevonását a tagállami szintű hatáskörök visszaszorulásaként élték meg. Ez az érdekütközés azt eredményezte, hogy az elmúlt évtizedek gyakorlata szerint általában a közös kereskedelempolitika dinamikájához szükséges lökést a közösségi érdek hordozója, az Európai Bizottság adta valamely javaslatával, amit a tagállamok szűkebb vagy szélesebb köre általában ellenkezéssel fogadott, majd ez a döntéshozatal során a Tanácson keresztül artikulálódhatott. Az Európai Bíróság pedig állandó ítélkezési gyakorlatában, vagy esetlegesen a nemzetközi szerződések megkötésével kapcsolatos véleményeiben - lavírozva a tagállami s közösségi érdekek között - adott iránymutatást, míg az Európai Parlament pedig pragmatikusan, saját hatáskörei fényében értékelte a közös kereskedelempolitika kiterjesztésének kísérleteit.
Az alapszerződés által körülírt és a gyakorlat által formált közös kereskedelempolitika fogalma következésképpen egészen az Uruguay-forduló reformjáig teljes egészében átfogta a GATT 1947-hez kötődő viszonyokat, így magának a Közösségnek volt lehetősége, hogy e területeken a kizárólagos hatáskörét gyakorolva eljárjon a tagállamok helyett. Emellett azonban a közös kereskedelempolitika működtetésének további elengedhetetlen feltétele az volt, hogy a Közösség a politikához tartozó eszközöket a harmadik államokkal és nemzetközi szervezetekkel szembeni, más szóval: külső jogviszonyokban is érvényesíteni tudja. Ennek alappontja eredendően az EGK nemzetközi jogi jogalanyisága és szerződéskötési képessége volt. Az EGKSz 211. cikk[30] alapján a Közösség jogi személynek számított, az EGKSz 228. cikk[31] pedig a nemzetközi szerződések megkötésének lex generalisaként rögzítette az eljárási szabályokat, utóbbit a nemzetközi kereskedelemi viszonyok tekintetében kiegészítette a közös kereskedelempolitikai szerződéskötésre vonatkozó, valamint a társulási egyezmények létrehozásának speciális normái [EGKSz 113. cikk (3) valamint 238. cikk[32]]. E szabályok szerint a jogi személyiséggel felruházott EGK képviselőjeként a Bizottság jelenik meg a külső viszonyokban, a szerződéskötési eljárásban pedig a Bizottság és a Tanács, majd hatáskörtől és tárgykörtől függő sajátosságok szerint a Parlament vesz részt.
A fentieket összefoglalva tehát megállapítható, hogy a Közösség elviekben már az alapszerződés szerint, majd a gyakorlatban pedig az átmeneti
- 589/590 -
időszakot követően a vámunió határain átnyúló nemzetközi áruforgalomi viszonyok szabályozására hatáskörrel rendelkezett. Ennek külső képviseletére pedig nemzetközi jogalanyisága, valamint szerződéskötési képessége okán volt lehetősége. Így rajzolódik ki a GATT 1947 és a Közösség közötti első kapcsolódási pont, amit egyfajta hatásköri átfedésnek, azonosságnak nevezhetünk. A GATT 1947 által átfogott és szabályozni kívánt nemzetközi áruforgalmi viszonyok az EGKSz és a bírói gyakorlat szerint a Közösség hatáskörébe estek.
A hatásköri rendszert követően az EGK és a GATT 1947 viszonyát meghatározó második szintként az vizsgálható, hogy fennáll-e valamilyen összefüggés a szerződéses alapok között, s ha igen, akkor ezek miben mutatkoztak meg.
A szerződéses alapok között az első szembetűnő hasonlóság a GATT 1947 és az EGKSz filozófiájában mutatkozik meg. Előbbi ugyanis a liberális külgazdaságpolitika alaptételét szem előtt tartva a szerződő államok közötti kereskedelmi korlátok fokozatos lebontását célozta, ehhez hasonlóan az EGK kizárólagos hatáskörét jelentő közös kereskedelempolitika is kimondottan ezt a szellemiséget vallotta. Ez konkrétan az EGKSz 110. cikkében jelent meg, amely a vámunió működésének céljaként határozta meg általánosságban a világkereskedelem harmonikus fejlesztését, a nemzetközi kereskedelmi korlátozások fokozatos megszüntetését és a vámakadályok csökkentését.[33] Az alapszerződés ezen szakasza alapvetően a tagállamok elkötelezettségének kifejeződéseként értékelhető, azonban a közös kereskedelempolitikával kapcsolatos irodalomban régóta fel-fellángoló vitatéma, hogy a liberális gazdaságpolitikai (kereskedelempolitikai) céltételezés pusztán csak deklaratív szabály-e, vagy normatív kötelezettségként értelmezendő. Az Európai Bíróság gyakorlata alapján elvi szinten inkább az szűrhető ki, hogy az alapszerződésben megjelenő liberális kereskedelempolitika célkitűzése inkább
- 590/591 -
kötelező norma, e "filozófiától" eltérni csak indokolt - az alapszerződés által meghatározott - esetben lehet.[34] A norma kötelező ereje azonban csak a közösségi intézmények és a tagállamok irányában értelmezhető, vagyis azt semmiképpen sem lehet harmadik államok felé tett kötelezettségvállalásként magyarázni.
A Bíróság az elsősorban agrárpolitikai relevanciájú "Balkan-Import"-ügyben[35] röviden utalt a 110. cikkre: ebből kiolvasható, hogy a közösségi intézményeknek figyelembe kell venniük ezen alapelvet, viszont annak gyakorlatba történő átültetésekor mérlegelési joggal rendelkeznek.[36] A "Dürbeck"-ügyben[37] foglalkozott a Bíróság a részletesebben az EGKSz 110. cikkébe foglalt célkitűzések jellegével. Az alapul szolgáló ügy tényállása szerint egy behozatali korlátozást elrendelő közösség jogszabály nyomán német vállalkozó Chiléből származó almaimportját megakadályozta a német vámhatóság. Utóbbi határozatát bíróságon megtámadva a vállalkozó vitatta a közösségi rendelet jogszerűségét, többek között arra hivatkozással, hogy a kérdéses rendelet az EGKSz 110. cikkébe foglalt, alapvetően a piacnyitásra építő célrendszerrel összeegyeztethetetlen. Az Európai Bíróság előzetes határozatában viszont kimondta, hogy az említett alapszerződési szakaszban szereplő célok (világkereskedelem harmonikus fejlesztése, a nemzetközi kereskedelmi korlátozások fokozatos megszüntetése és a vámakadályok csökkentése) nem értelmezhetők úgy, hogy abba minden olyan közösségi intézkedés beleütközik, mely harmadik országokkal kapcsolatos kereskedelmet korlátozná.[38] Az alapszerződés ugyanis lehetővé teszi meghatározott feltételek mellett, hogy a Közösség formálisan e célokba ütköző - restriktív vagy tiltó jellegű - intézkedéseket hozzon. Ezt az alapelvet a Bíróság a későbbi gyakorlatában is kifejezetten megerősítet-
- 591/592 -
te,[39] más szóval: mindeddig az Európai Bíróság még nem semmisített meg konkrét kereskedelempolitikai rendelkezést (importra vagy exportra vonatkozó közösségi jogi normát) arra hivatkozással, hogy az a liberális kereskedelempolitika princípiumába ütközne. Nem mellékesen érdemes utalni arra is, hogy az említett "Dürbeck"-ügy egyaránt érdekes más szempontból nézve is. A közösségi rendeletet érvényességét ugyanis a Bíróság nem csak az alapszerződés liberális célkitűzéseihez mérte, hanem vizsgálta, hogy az nem ütközi-e esetleg a GATT 1947 szabályaiba. A GATT keretei között felállított szakértői csoport jelentését vette alapul a Bíróság, amely szerint a Közösség kérdéses importkorlátozásai összhangban álltak a GATT-kötelezettségekkel.[40] Ehelyütt utalhatunk arra is, hogy e "filozófiai azonosság" konkrét rendelkezésekben is megnyilvánul. A GATT 1947 olyan alapelve, mint a diszkrimináció tilalma, az EGK-t létrehozó alapszerződés és az arra épülő bírói gyakorlat is a közös piac kialakítása /során az egyik legfontosabb építőkőnek tekinti.[41]
Ebből kifolyólag megállapítható, hogy a liberális külgazdaságpolitikai (kereskedelempolitikai) célkitűzés mind a GATT 1947, mind az EGK körében normatív szabályként egyaránt megjelenik, de egyik entitás alapszerződési rendszerében sem teremt e célkitűzés abszolút, feltétlen kötelezettséget. Vagyis akár a GATT 1947-egyzményt, akár az EGKSz szabályait vesszük alapul, a kereskedelmi akadályok lebontásának távlati célja mellett meghatározott garanciális feltételek között korlátozó intézkedések továbbra is alkalmazhatók maradnak.
Előbbi "filozófiai" összefüggés mellett a GATT és az EGK között a kapcsolat konkrét szerződési rendelkezéshez is köthető, ugyanis az Európai Gazdasági Közösség a GATT 1947 alapján a részes államok által létrehozott vámuniónak számított. A GATT 1947 XXIV. cikk 7. bekezdése a részes államok kötelezettségévé tette, hogy a vámunióhoz történő csatlakozásról haladéktalanul értesítse a többi szerződő partnert. Ennek a kötelezettségnek a teljesítése elindít egy sajátos vizsgálati eljárást, amelyben a GATT szerződő felei arról döntenek, hogy a kérdéses vámuniós megálla-
- 592/593 -
podás megfelel-e a GATT 1947-ben meghatározott szempontoknak.[42] Következésképpen az EGK tagállamai hivatalosan is kezdeményezték még 1957-ben[43] ennek a ténynek az elismertetését, azonban erről a multilaterális egyezmény szerződő felei formálisan nem döntöttek.[44] Létrehoztak ugyan egy munkacsoportot, viszont elsősorban a közös agrárpolitika eltérő megítéléséből adódó viták miatt sosem voltak képesek konszenzusos döntést hozni. A vámunióként történő formális elismerésnek jelentősége abban áll, hogy ezzel kapnak felmentést a GATT 1947 érintett részes országai a legnagyobb kedvezményes elbánás elvének[45] alkalmazása alól. Itt azonban a formális elismerés hiánya nem okozott problémát: a szerződő felek tudomásul vették az EGK megalapítását, és a kifejezett elismerés hiányában sem kérték számon az EGK-n belüli - vámunióból fakadó - kölcsönös mentességek alkalmazását a GATT többi részes államával szemben.
A szerződéses alapok közötti összefüggések kapcsán egy különösnek mondható szabályozási technikával - és egyben összefüggéssel - is találkozhatunk. Az 1952. június 23-án hatályba lépő Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés (ESZAK-szerződés) ugyanis visszautalt a Havannai Chartára, mely dokumentum akkor már valószínűsíthetően arra volt kárhoztatva, hogy végleg megmaradjon tervezet formájában. A közösségi jogban elsődleges forrásként egészen 2002. június 23-ig hatályban lévő ESZAK-szerződés 74. cikke[46] a szén- és acéltermékek esetében felhatalmazta
- 593/594 -
a Főhatóságot (a későbbi Európai Bizottságot), hogy speciális védintézkedést alkalmazzon mindazon nemzetközi kereskedelemi praktikákkal szemben, amelyet a Havannai Charta tisztességtelennek minősített.[47] Az ESZAK-szerződés ebből kifolyólag alkalmazásának feltételeit olyan dokumentumtól tette függővé, amely se az ESZAK-szerződés életbelépésekor, se azt követően nem vált hatályos szerződéssé. Az e fajta utaló technika azonban már nem ismeretlen előttünk, hiszen éppen a GATT 1947 is ezzel módszerrel emelte be szabályai közé a Havannai Charta egyes szakaszait.
A hatásköri átfedés és a konstituáló szerződések kapcsolódási pontjai mellett harmadikként az vizsgálandó, hogy miként írható le az EGK pozíciója a GATT 1947 keretén belül szervezeti szempontból.
Az 1958. január 1-jétől működő Európai Gazdasági Közösség alapító tagállamai akkoriban részesei voltak a GATT 1947 egyezménynek. Az EGKSz tartalmazott egy általános kötelezettséget (EGKSz 229. cikk), amely a Bizottság feladataként megjelölte az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény szerveivel való megfelelő kapcsolattartást.[48] Emellett az EGK létrehozásakor az alapítók külön nem rendelkeztek az EGKSz és a GATT-kötelezettségeik összhangjáról, de az alapszerződés egy általános rendelkezést tartalmazott a tagállamok mindazon nemzetközi kötelezettségei kapcsán, melyek az EGK megalapítását megelőzően keletkeztek. A főszabály akként szólt, hogy az alapszerződés hatálybalépése előtt a tagállamok által kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket az
- 594/595 -
EGKSz rendelkezései nem érintik.[49] Amennyiben viszont e megállapodások nem lettek volna összeegyeztethetőek az alapszerződéssel, az érintett tagállamoknak megfelelő lépéseket kellett tenniük a rendelkezések összehangolására.[50] E tekintetben a tagállamok együttműködésre voltak kötelezve, az alapszerződés szerint szükséges esetben egységes magatartást kellett tanúsítaniuk. A tagállamok által az EGK alapítását megelőzően megkötött GATT 1947-egyezmény és az EGKSz összhangjának megteremtésére azért volt szükség, mert ahogyan az előzőekben arra utalás történt, a GATT 1947 viszonyai tekintetében a tagállamok kereskedelempolitikai hatásköre megszűnt, nevezetesen: e hatáskörök a közös piac működése érdekében átmeneti időszak lejártával átháramlottak a Közösség kizárólagos kompetenciájába. 1968-ban létrejött a vámunió, néhány kivételtől eltekintve pedig 1970. január 1. napjával a közös kereskedelempolitika kizárólagos alakítója az EGK lett.[51] Minthogy a GATT 1947 által szabályozott viszonyok is a közösségi kompetenciába tartoztak, ezért a tagállamok nem léphettek fel, hanem - ahogyan arról már szó esett - az EGK képviselőjeként az Európai Bizottság volt feljogosítva arra, hogy a GATT 1947 szerződő felének számító tagállamok nevében eljárjon.
E jogi pozíciót azonban csak a kialakult következetes gyakorlat erősítette meg,[52] a GATT-egyezmény tekintetében közvetlen jogalapja nem volt. Minthogy a GATT 1947 nem számított de iure nemzetközi szervezetnek, ezért az EGK taggá válása kizártnak, részes félként csatlakozása pedig nehezen kivitelezhetőnek tűnt. A GATT 1947 egyezményhez való csatlakozást a XXXIII. cikk szabályozta, amely szerint kormányoknak volt lehetőségük arra, hogy csatlakozási szándékot jelentsenek be. A szerződés szövege szerint nem csak szuverén állam kormánya, hanem egy olyan különálló vámterület nevében eljáró kormány is kezdeményezhette a csatlakozást,[53] amely a külkereskedelmi kapcsolatai terén teljes önállóságot élve-
- 595/596 -
zett.[54] Ez utóbbi esetben használt "kormány" ("government") kifejezés csak extenzív értelmezéssel - vagy inkább analógiával - lett volna a Közösségre, illetve az azt képviselő Bizottságra alkalmazható. Következésképpen a GATT eredeti szövegéből inkább az olvasható ki, hogy a csatlakozás csak államok részére volt biztosított, minekután az EGK csatlakozása nem lett volna elképzelhető szerződésmódosítás nélkül, de mindemellett a Közösség nem is törekedett arra, hogy kifejezett jogi aktussal váljon a GATT 1947 kötelezettjévé.
Ez a helyzet úgy értelmezhető, hogy formálisan az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményből eredő kötelezettségek alanyai továbbra is az EGK tagállamai voltak, azonban a GATT-tagországok a gyakorlatban nem emeltek kifogást az ellen, hogy e kötelezettségek érvényesülését ténylegesen az EGK szavatolja.[55] Ennélfogva az EGK a tagállamokat megillető összes jogosultság és kötelezettség gyakorlójaként felléphetett. A tagállamai mellett a Dillon-forduló óta vesz részt a felülvizsgálati tárgyalásokon, majd 1970 után a tagállamok szavazati jogát is azok helyett az EGK képviselője, az Európai Bizottság gyakorolta. A kötelezettségek köréből az egyik legfontosabb a GATT XXIII. cikk szerinti panasszal kapcsolatos felelősség viselése volt.[56] A '70-es évektől általánosan elfogadottá vált, hogy az EGK egyes tagállamaival szemben nem, csak az összes tagországot bepanaszolva lehetett vitarendezést kezdeményezni.
Az EGK pozíciójának általános szabályai alól szűk kivételként a költségvetési-pénzügyi kérdések említhetők: a GATT 1947 szerződő államait terhelő pénzügyi hozzájárulásokat ugyanis nem a közösségi költségvetésből fedezték, hanem azért minden tagország saját maga volt köteles helytállni. Ebből kifolyólag ebben a kérdésben az EGK-tagállamok kompetenciája megmaradt, a hozzájárulások meghatározásáról továbbra is egyedileg állapodhattak meg.
- 596/597 -
A gyakorlatban kialakult fenti helyzet más szóval azt jelentette, hogy a GATT-tagállamok hallgatólagosan tudomásul vették a Közösség kizárólagos kompetenciáját a GATT-viszonyok körében. Ez annak a veszélyét rejtette magában, hogy a nemzetközi kapcsolatok szempontjából "speciális képződménynek" tekinthető alany volt kötelezettje s jogosítottja olyan jogviszonyoknak, amelyeknek az valójában - pusztán a jogi szabályozást alapul véve - nem is volt formálisan részese (ti.a tagállamok voltak a szerződő felek). Mindemellett az EGK tagországai szempontjából sem volt mellékes kérdés, hogy a GATT-viszonyokban helyettük és nevükben fellépő Közösséget kötelezi-e a GATT 1947. A Közösség már a kezdetekben nyilvánvalóvá tette, hogy a GATT 1947 rendelkezéseit - annak ellenére, hogy nem részese az egyezménynek - magára nézve kötelezőnek tekinti, az Európai Bíróság a GATT 1947 Közösséget kötelező erejét szintén megerősítette. Az International Fruit Company-ügyben[57] a Bíróság abból indult ki, hogy a Közösség tagországai az EGK megalapításával a GATT irányában fennálló kötelezettségeiket nem kívánták felszámolni, csak minthogy a vámunió működtetése megkívánja a külkereskedelmi viszonyok szabályozásának és működtetésének közösségi szinten történő centralizációját, ezért a közös kereskedelempolitika létrehozásával e kompetenciákat az EGK-ra átruházták. Harmadik országok viszonyában - értsd: a GATT ama szerződő felei, melyek nem tagjai a Közösségnek - habár értelemszerűen az EGK-t létrehozó alapszerződés semminemű közvetlen jogi relevanciával nem bír, a Bíróság érvelésének egyik elemeként mégis arra támaszkodott, hogy ezt a hatáskör-átruházást a GATT szerződő felei hallgatólagosan tudomásul vették. A GATT kötelező erejének kimondására alapvetően azért volt szükség, hogy a részes harmadik országok ténylegesen felléphessenek azzal az entitással szemben, amely ténylegesen volt felelős a közös piac és a harmadik országok közötti áruforgalom szabályozásáért.
A fentiek alapján tehát az EGK pozíciója a GATT 1947-ben a pragmatikus gyakorlat alapján a "kvázi részes fél" helyzetével volt leírható. Ha mindemellett elfogadnánk a GATT 1947 de facto nemzetközi szervezeti státuszát, akkor az Európai Gazdasági Közösség helyzete "kvázi tagállamként" lenne meghatározható. Az irodalom erre a sajátos helyzetre a "sui
- 597/598 -
generis tagság",[58] vagy a "de facto tagság" fogalmát használta. Minthogy jogilag a GATT 1947 részesei az EGK tagállamai voltak, e kérdéskör akár "kettős tagságként" - ti a tagállamok de iure valamint az EGK de facto tagságaként - is aposztrofálható lenne. Mint az lentebb látható lesz, a "kettős tagság" a WTO megalapításával jogi realitássá válik.
Megjegyezhető viszont, hogy az EK de facto tagsága mellett tényelegesen is részese volt számos, a GATT keretében megkötött egyezménynek. E multi- illetve plurilaterális megállapodásokat az EK saját hatáskörében kötötte meg, ennélfogva e szerződések de iure részesévé vált. Példaként említhető a GATT Tokió-forduló nyomán elfogadott dömping- illetve szubvencióellenes kódex, vagy az ún. vámérték kódex.[59] Ezen túl a Közösség részese volt számos - többnyire fakultatív jellegű - mellékegyezménynek is (pl. textilmegállapodás,[60] technikai akadályokról szóló egyezmény vagy a közbeszerzési kódex[61] stb.).
A Közösség és GATT viszonyának tehát de facto és de iure aspektusa egyaránt volt, az effajta ingatag pozíció viszont - akár csak a jogbiztonság követelményéből kiindulva is - számos kérdést hagyott megválaszolatlanul. Ezen oknál fogva az EGK és a GATT 1947 kapcsolata egy, az irodalomban megjelenő találó megállapítással összegezhető úgy, hogy a Közösség egyfajta "nemzetközi jogi kísértetként"[62] kötelezettje lett a multilaterális kereskedelmi egyezménynek és az abból fakadó jogosultságokat pedig a tagországai nevében saját maga gyakorolta.
- 598/599 -
A fentiekben az EGK és a GATT 1947 pozíciója kapcsán előkérdésként a hatásköri összefüggésekre utaltunk. Az EK és a WTO kapcsolatának is ez lehet a kiindulópontja, ugyanis a GATT 1947 reformját eredményező Uruguay-forduló nyomán elfogadott multilaterális keretrendszer átrendezte a közös kereskedelempolitika hatásköri viszonyait is. A Közösség gyakorlatban kialakuló hatásköri dinamikája ugyanis megrekedt, mivelhogy az Európai Bíróság a GATT Uruguay-fordulóját követően - alapvetően egyébként a tagállamok törekvéseivel egyező módon - a közös kereskedelempolitika fogalmát már nem terjeszti ki a GATT-reformmal multilaterális szintre emelt egyes újabb szabályozási területekre. A WTO megalapítását követően tehát a Közösség hatásköre már szűkebb, mint az új multilaterális keretrendszer által lefedett viszonyok, ezért az EK pozíciója és WTO-n belüli fellépési lehetőségei is nehezebben meghatározhatóvá váltak.
A közös kereskedelempolitika terjedelme szempontjából az egyik legvitatottabbként a szolgáltatások kereskedelmének, és a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásainak egyes aspektusai kerültek szóba a WTO megalapítása kapcsán. Ezek a területek - és legkorábban talán a szolgáltatási szektor - '70-es évek végétől, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fokozatos átalakulásától kezdődően a gyakorlatban egyre nagyobb szerepet kaptak, azokat viszont a GATT 1947-rendszere még nem vonta közvetlenül és átfogó jelleggel szabályozási körébe. Akkoriban e tekintetben is érvényesült a Közösség kereskedelempolitikai hatásköreinek dinamikája, vagyis erre hivatkozva példának okáért a szolgáltatásokat, mint sajátos, értékkel bíró javaknak a kereskedelmét a közös kereskedelempolitika hatálya alá tartozónak tekintették.[63]
Amikor viszont az Uruguay-forduló nyomán a szolgáltatások kereskedelmének, és a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásainak egyes kérdé-
- 599/600 -
seit multilaterális szintű dokumentumba sikerült összefoglalni (GATS[64] és TRIPs[65]-egyezmények), kérdésessé vált, hogy e területek tekintetében is fennáll-e az EK hatásköre, más szóval: a Közösség megkötheti-e a közös kereskedelempolitika kizárólagos hatáskörére hivatkozással a GATS- és a TRIPs-egyezményeket is. Az Európai Bizottság ennek megválaszolása céljából eljárást indított a Bíróság előtt, amely az 1/94. véleményében külön vizsgálta a két egyezmény megkötésének körülményeit. A GATS által szabályozott szolgáltatások négy alaptípusa közül azokat találta összefüggésben állónak az áruk kereskedelmével, amelyek határokon átnyúló elemet is tartalmaztak. Így az egyéb szolgáltatásokat, tehát amikor a szolgáltató s a szolgáltatást igénybe vevő pl. egyazon államban található, elhatárolta a közös kereskedelempolitikától, valamint hangsúlyozottan kimondta, hogy a közlekedési szolgáltatások eleve kizártak a közös kereskedelempolitika területéről.[66] A TRIPs tekintetében viszont megjegyezte a Bíróság, hogy az alapvetően nem a kereskedelmi forgalmat, hanem a szellemi tulajdon nemzetközi védelmét kívánja elősegíteni, a kereskedelmet is érintő kérdések csak közvetetten, másodlagos tárgyként lettek az egyezmény által megcélozva.[67] Minthogy a közös kereskedelempolitika nem fedte le teljes egészében a két egyezmény terjedelmét, így az Európai Bíróság véleménye értelmében azokat a tagállamoknak és a Közösségnek - ún. vegyes szerződést létrehozva - közösen kellett megkötnie.[68]
A WTO által felölelt eme új területek vonatkozásában tehát az Európai Bíróság nem folytatta azt a korábbi gyakorlatát, amely a hatásköri flexibi-
- 600/601 -
litás elvére épült. Hogy a hatásköri dinamika "lelassítása" a tagállamoknak kifejezetten tetsző fejlemény volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy a Bíróság által az 1/94. véleményben kidolgozott szempontok később a primer jogba is átkerültek. Az Amszterdami Szerződés a korábbi 113. cikk[69] módosításával lehetőséget adott a Tanácsnak, hogy a Bizottság javaslatára, az Európai Parlamenttel történt konzultációt követően egyhangúlag kiterjessze a közös kereskedelempolitikát a szolgáltatásokról és szellemi tulajdonról szóló nemzetközi tárgyalásokra és megállapodásokra, amennyiben azokra a területekre még nem terjedt volna ki amúgy is a közösségi hatáskör. Vagyis az 1999. május 1-én hatályba lépett Amszterdami Szerződés az elsődleges jog által "legitimálta" az Európai Bíróság 1/94. véleményét, minthogy elfogadta, hogy a szolgáltatások és a szellemi tulajdon fent említett egyes kérdései már eleve az alapszerződés kereskedelempolitikai cikkének immanens részének számít,[70] de egyben kifejezésre juttatta azt is, hogy a hatáskör további bővítése már a tagállamok megkerülésével, pl. a bírói esetjogon keresztül nem történhet. A későbbiekben viszont maguk a tagállamok voltak azok, akik "lendítve" a kereskedelempolitikai hatásköri rendszeren, a Nizzai Szerződéssel ennél is tovább mentek és a közös kereskedelempolitika normatív alappontjának számító cikkely hatályát generális jelleggel kiterjesztették a szolgáltatások kereskedelméről és a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásiról szóló nemzetközi egyezmények tárgyalására s megkötésére.[71] Igaz, ez utóbbi területen már nem kizárólagos a Közösség hatásköre,[72] hanem tárgykörtől függően vagy párhuzamos, vagy egyes kivételes területeken (pl. kulturális szolgáltatások) a hatáskör a tagállamok és a Közösség osztott hatáskörébe tartoznak.
- 601/602 -
Ennélfogva korábban az EGK és a GATT 1947 viszonyát jellemző hatásköri tárgyi azonosság 1995 után már az EK és a WTO-GATT-rendszer kapcsán nem állapítható meg. Az utóbbi a hagyományos nemzetközi áruforgalom szabályozásán túlnyúlva ma már szélesebb körre terjed ki, mint amire az EK kizárólagos hatásköre beavatkozási lehetőséget ad. Ez a WTO-GATT-normarenden alapuló jogosultságok és kötelezettségek gyakorlását megnehezíti, vagy legalább is bonyolultabbá teszi. Míg ugyanis korábban a GATT 1947 tekintetében a kialakult gyakorlatnak megfelelően az EGK egységes és teljes körű képviseleti joga volt biztosított, addig a WTO-n belül ez már nem minden területre terjed ki. Az EK képviseleti és fellépési joga korlátozott, bizonyos tárgykörökben a vonatkozó hatáskörök gyakorlójaként a tagállamok lépnek fel.
Az Uruguay-forduló tárgyalásait hivatalosan a genfi miniszteri találkozón 1993. december 15-én zárták le. A körtárgyaláson résztvevő EK eredeti tagként vett részt a Kereskedelmi Világszervezet megalapításában, képviselője a többi alapító, így az EK tagállamainak kormányképviselői mellett 1994. április 15-én aláírta a forduló eredményeit összegző záródokumentumot, a WTO-egyezményt.
A dokumentum megerősítése a Közösség részéről a nemzetközi szerződéskötési eljárásnak megfelelő döntéshozatal szerint történt. Az EKSz által meghatározott folyamatban a nemzetközi szerződést beiktató közösségi dokumentum javaslatát a Bizottság dolgozta ki,[73] azt a Gazdasági és Szociális Bizottság véleményezte,[74] majd az Európai Parlament elé került, amely 1994. december 14-én ún. hozzájárulási eljárásban hozott pozitív döntést a bizottsági javaslatról. Ahogyan arról fent szó esett, ezzel párhuzamosan a Bizottság kérelmére az Európai Bíróság is véleményezési eljárást
- 602/603 -
folytatott le, amely elsősorban az egyezmény megkötésének hatásköri hátterére irányult. Végül a Bizottság javaslatának megfelelő dokumentumot a Tanács fogadta el és hirdette ki 1994. december 22-i ülésén határozat[75] formájában.
A Közösség tehát alapító, eredeti tagjává vált a WTO-egyezménynek, azonban a WTO-egyezmény és az azt megerősítő tanácsi határozat összevetése alapján kérdésként vetődik fel, hogy valójában milyen entitás is lett a szervezet tagja. A WTO-egyezmény szóhasználata alapján ugyanis az eredeti tagság a GATT 1947 szerződő felei mellett az Európai Közösségeket illette meg,[76] vagyis a multilaterális egyezmény az Európai Unió első pillérét alkotó mindhárom Közösségre egyaránt utalt.[77] Ezzel szemben az egyezményt megerősítő tanácsi határozat már csak egyes számban jelenti ki azt, hogy a WTO-egyezményt elfogadja az Európai Közösség.[78] A pusztán grammatikainak látszó diszharmónia (egyes szám - többes szám) ilyenképpen jogi probléma is egyben: a kérdés ugyanis, hogy a WTO-egyezmény együttesen a közösségeket (EK, ESZAK, EURATOM), vagy csak egyedül az Európai Közösséget köti.
Ha a hatásköri kérdésként megközelítve próbálunk választ adni, akkor arra a következtetésre jutunk - hogy ellentétben a WTO-egyezmény fordulatával - az csak az Európai Közösséget kötelezi. Az Európai Bíróság ugyanis az említett 1/94. véleményében kimondta azt is, hogy a közös kereskedelempolitika kizárólagos hatáskörében az EK kötheti meg az EURATOM és az ESZAK vonatkozásában is azokat a nemzetközi egyezményeket, melyek egyszerre több közösségi alapszerződést is érintenek (ún. horizontális egyezmények). Az EURATOM nem is tartalmaz rendelkezést a hatálya alá tartozó termékek külkereskedelméről, az ESZAK egy helyen utalt nemzet-
- 603/604 -
közi szerződéskötési lehetőségre,[79] azonban ez utóbbi csak a specifikus - vagyis kizárólag a szén- és acélipari termékeket érintő - egyezményekre vonatkozott. Az Európai Bíróság tehát lehetővé tette a több árucsoportot felölelő szerződések - így olyan átfogó, horizontális jellegű megállapodások, mint amilyen a WTO-egyezmény - megkötését a közös kereskedelempolitika hatókörén belül az EK (jelen esetben a tagállamokkal együtt) kötheti meg.[80] Következésképpen a WTO tagja csak az EK lehet, az ESZAK[81] és EURATOM nem.
De ugyanerre a megoldásra jutunk, ha a fenti ellentmondást a nemzetközi közjog szerződéskötésre vonatkozó szabályaival próbáljuk feloldani. Általában a szerződéskötésre alkalmazandó jog alapján egy szerződés kötelezettjévé (részes féllé) válik, aki magára nézve annak kötelező hatályát elismeri.[82] Az elismerés különböző módozatai közül a WTO-egyezmény esetében elfogadásra volt szükség,[83] aminek a Közösség a Tanács 94/800/EK határo-
- 604/605 -
zattal tett eleget. E dokumentum viszont, ahogy a fentiekben látható volt, az elfogadást kizárólag az Európai Közösség nevében tette meg. Ennélfogva a szerződés kötelező hatályának elismerése csak az EK irányban történt meg, más szóval ebben az értelmezésben a WTO eredeti alapító tagjának csak az Európai Közösség számít.
Önmagában eme ellentmondásos helyzet a gyakorlatban nem okoz problémát, ugyanis a többi WTO tagállammal szemben a szó szerinti olvasatban az "Európai Közösségekre" telepített kötelezettségekért az EK egyedül helytáll, és ennek hatásköri alapja is biztosított. Az ellentmondás mögött feltételezhetően pusztán technikai okok húzódnak meg. A WTO-egyezmény szövegéről ugyanis még azt megelőzően megállapodtak az alapítók, hogy az Európai Bíróság kiadta volna említett véleményét, ezt követően viszont már nem volt lehetőség az elfogadás alatt lévő egyezményszöveg módosítására.
A WTO-egyezmény voltaképpen a Közösség státusza szempontjából nem jelent mást, minthogy legitimálták azt a több évtizedes gyakorlatot, amely a Közösséget a GATT 1947 de facto tagjának tekintette.[84] Az eredeti tagság gyakorlati jelentősége egyrészt abban rejlik, hogy a GATT 1947 kötelezettségvállalások és a WTO-egyezmény szabályai között folytonosság áll fenn,[85] másrészt a későbbiekben a WTO-hoz csatlakozó állam státusza minden esetben egyedi csatlakozási megállapodást feltételez, mely adott esetben hosszabb átmeneti időket (ld. pl. Kína csatlakozási szerződését, vagy a jelenleg csatlakozó Vietnámra vonatkozó speciális rendelkezéseket) és végeredményben akár kedvezőtlenebb feltételeket is jelent.
A fentiekből az is következik, hogy az EK-tagállamok, mint a GATT 1947 szerződő felei, szintén a Kereskedelmi Világszervezet eredeti alapítói lettek. Ennélfogva jogi értelemben a tagállamok és Közösség kettős tagságáról beszélhetünk. Kérdés viszont az, hogy a GATT-WTO-normarend milyen módon és milyen mértékben kötelezi a Közösséget valamint a tagállamokat.
Látszólag a nemzetközi közjog szempontjából kézenfekvő lenne, hogy a Közösség, mint a WTO eredeti alapító tagja ugyanolyan módon és mértékben számít kötelezettnek, mint a szintén alapító tagállamok. Eszerint
- 605/606 -
látszólag nem lenne másként megítélhető a GATT-WTO-normarend kötőereje attól függően, hogy a tagállamok, vagy a Közösségről van-e szó. Ez következik abból is, hogy a WTO-egyezmény, szakítva a GATT 1947-re korábban jellemző és fent már említett "à la carte" módszerrel, az egységesség elvét követi s alapvetően csak arra ad lehetőséget, hogy néhány fakultatív kötelezettségtől eltekintve a tagok az egyezményt egészében fogadják el. Ennek oka nyilvánvalóan az volt, hogy a tagok kötelezettségei áttekinthetőbben, egyértelműbben legyenek megállapíthatók.
A jogosultságok gyakorlása kapcsán viszont már nem vonható le ez a következtetés, vagyis az EK és a tagállamok pozíciójának azonossága nem igazolható. A szavazati jog gyakorlásának szabálya ugyanis inkább arra enged következtetni, hogy a Közösség és tagállamok mintegy egymás komplementereként, kiegészítőjeként vesznek részt a szervezet munkájában, ti. a szavazataikat alternatívan adhatják le, vagyis bizonyos tárgykörökben a tagállamok, bizonyos kérdésekben a tagállamok helyett az EK képviselője szavazhat. A WTO-egyezmény IX. cikke szerint a döntéshozatalban minden tagállamnak egy szavazata van. Ahol az Európai Közösségek gyakorolja szavazati jogát, annyi számú szavazata van, amennyi azon tagállamainak száma, amelyek a WTO tagjai. Ehhez az alapító államok hozzáfűzték azt az evidenciaként ható értelmező nyilatkozatot, hogy az Európai Közösségek és tagállamai szavazatainak száma semmilyen esetben sem haladhatja meg az Európai Közösségek tagállamainak számát.[86] Feltételezhetően ezzel azt kívántak nyomatékosítani, hogy alapvetően a WTO szempontjából mellékes kérdés a szavazati jog gyakorlásának megosztása az EK és a tagállamok között. Más szóval az, hogy utóbbiak miként oldják meg a szavazati jog gyakorlásának technikáját, alapvetően a multilaterális szintről nézve irreleváns (pl. együttesen jelen vannak-e az ülésen a tagállami képviselők és az Európai Bizottság reprezentánsa stb.), a lényeg, hogy a leadott szavazatok a tagállamok számát sosem léphetik át.
A közösségi jog irányából nézve a kérdést, első megközelítésben a tagállamok és a Közösség osztott felelőssége következne. A Tanács WTO-egyezményt elfogadó 94/800/EK határozata kizárólag azon szerződéses rendelkezések kötelező erejét ismerte el, amelyek a Közösség kompetenciájába tartozó területeket érintettek.[87] Következésképpen logikailag a közösségi jog szempontjából tehát az következne, hogy a Közösség és a tagállamok
- 606/607 -
külön-külön a WTO-normák csak azon részei által kötelezettek, amelyek a saját hatásköri területeire esnek. Ebben az értelmezésben a hatásköri szabályok rendeznék, hogy a WTO-n belül a konkrét jogviszony alanya az EK vagy a tagállamok lennének-e. Ez az értelmezés megfelelne az említett szavazási szabályok értelmének is, hiszen az EK kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdésekben saját maga szavaz a tagállamok helyett és nevében, illetve vállalhat kötelezettséget, míg azokon a területeken, ahol a tagállamok kompetenciája megmaradt, a tagállamok léphetnek fel (pl. a GATS és a TRIPS egyes területein), ebből kifolyólag a felelősségük is adott területre terjedhetne ki.
Végül röviden utalni lehet arra, hogy az Európai Bíróság gyakorlatában a fenti lehetőségek mellett (EK és tagállamok együttes vagy megosztott felelőssége a GATT-WTO-jogrend érvényesítéséért) sajátos - és szintén nem teljesen konzekvens - álláspontot alakított ki. Az ugyanis a fentiek alapján is szembetűnő, ha a közösségi jognak (és a WTO-n belüli szavazási szabályoknak) logikailag inkább megfelelő osztott felelősség mellett törünk lándzsát, akkor azzal valójában a Kereskedelemi Világszervezetet magát (pl. vitarendezési testületét), és az EU-n kívüli WTO-tagokat arra kényszerítenénk, hogy minden esetben vizsgálják, hogy adott kötelezettség érvényesítéséért a tagállamok avagy a Közösség tehető-e felelőssé. Ez pedig nem jelentene mást, mint hogy az Unión kívüli aktorok viszonyában a GATT-WTO-jogrend érvényesülését közösségi jogi szempontoktól (ti. a közös kereskedelempolitikai hatásköri rendszerétől és az azzal kapcsolatos hatásköri vitáktól) tennénk függővé. Ezen okból kifolyólag az EU és a tagállamok pozíciója a többi WTO-tagállam aspektusából alapvetően csak az együttes és azonos megítélés[88] alapján határozható meg. Hogy ezen ellentétes szempontok miként hangolhatók össze, az már egy következő írás tárgya lehet majd.
- 607/608 -
A fentiekben megállapítást nyert, hogy a Közösség helyzetét alapvetően két kérdésre adott válasz határozza meg: egyfelől, hogy a multilaterális nemzetközi egyezményekben betölti, illetve betöltheti-e a szerződő fél pozícióját, másrészt milyen módon történhet a kötelezettségekért való helytállás, valamint a jogosultságok gyakorlása.
A GATT 1947 esetében az EGK formális tagsága eleve kizárt volt, ugyanis a GATT 1947 nem számított de iure nemzetközi szervezetnek. A részesi pozíció lehetősége nem volt eleve kizárva, ez azonban a GATT 1947-egyezmény átalakítását is szükségessé tette volna. Mindemellett az EGK megalapítását követő évtizedekben nem is tett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy hivatalosan a GATT 1947 szerződő fele lehessen. Ebben szerepet játszhatott, hogy a Közösség kevésbé volt érdekelt a multilaterális kereskedelmi egyezmény intézményesítésében, és mintegy beérte azzal a de facto szerződő fél pozíciójával, amelyet a GATT-praxis elfogadott és visszaigazolt. Hogy miként történt a GATT 1947-ben a jogosultságok gyakorlása, némileg egyszerűbben és pontosabban meghatározott volt. Az EGK-t alapító szerződés ugyanis a közös kereskedelempolitika kialakításának kizárólagos hatáskörét a Közösségre ruházta, tehát ekkor az EGK a tagállamai nevében gyakorolhatta e jogosultságokat, amit a GATT szerződő felei szintén nem kifogásoltak.
A WTO megalapításával a fenti helyzet részben megváltozott, a problémák viszont továbbra sem szűntek meg. Helyesebben mondva, az első kérdés leegyszerűsödött, míg az utóbbi, amely a GATT 1947-ben rendezettnek tűnt, lényegesen bonyolultabbá és egyben homályosabbá vált. Az első problémára azáltal születik megoldás, hogy a WTO-nak már a Közösség is de iure, eredeti alapító tagja lett. A második kérdés viszont azért válik még komplexebbé, mert a WTO-egyezménnyel létrejött új világkereskedelmi rend anyagi jogi alapja már lényegesen heterogénebb a korábbi GATT 1947-hez képest. Így ez ma már olyan szabályozási területek is érint, amelyek túlterjeszkednek a hagyományos értelemben vett kereskedelempolitika határain, nevezetesen az árukereskedelem mellett a szolgáltatások kereskedelmének és a szellemi tulajdonjogok egyes kereskedelemmel összefüggő kérdéseinek szabályozását is célul tűzi ki. Ez utóbbi tárgykörökben viszont a Közösség nem rendelkezik kizárólagos kompetenciával, következésképpen a hatáskörgyakorlás módja, a konkrét érdekek érvényesítése a Kereskedelmi Világszervezeten belül nem tűnik egyértelműnek. Az új szabályozási területek már túlterjeszkednek a hagyományos kereske-
- 608/609 -
delempolitikai tárgykörökön, ennélfogva a korábban a gyakorlatban kialakult és elfogadott helyzettel szemben a WTO-n belül már nem csak a Közösség az, amely érdekérvényesítőként felléphet. Azokon a területeken, melyeken kizárólagos kompetenciája nincs, a tagállamok közvetlenül jelenhetnek meg az adott jogviszony jogosultjaként vagy kötelezettjeként.
* * *
by Balázs Horváthy
Reviewing external relationship of the European Union it is difficult to find a question inducing such elementary debates as the determination of EU's position in the World Trade Organization (WTO). The essay set down that the status of the EC within WTO is determined by examining the following two problems: firstly, how does EC play or is it allowed to play in the multilateral level a position of a contracting party, and secondly, in what way might the fulfillment of the obligations as well as the exercising of the rights happen. In case of GATT 1947, formal membership of the EEC was in advance impossible, namely the GATT did not pass for an international organisation. It formed in the GATT-practice, that the EEC may hold the position of a de facto party to the contract. Exercise of the rights in international relations depends on dividing of powers between EC and Member States, but the common commercial policy guaranteed exclusive power for EC, consequently, the procedural aspects of EC's position within the GATT-system were clearly specified. The first question was becoming simple by founding the WTO, whilst the latter, which in the GATT 1947 appeared perceptibly definite, was altering significantly more sophisticated and obscure. The first problem is solved thereby that the Community had been already de iure founding member to the WTO. Whereas the second question was still altering more complex, because the substantive legal base of new international trade order established by the WTO Agreement became more heterogeneous compared to the previous GATT 1947. Therefore today the international trade relations have been already concerning such areas, which overstep the traditional limits of commercial policy (eg. questions relating to trade of services,
- 609/610 -
trade aspects of intellectual property rights etc.). Conversely exclusive competence in these fields is not providing to the Community, therefore the mode of exercise of competence within the WTO does not see to be clearly defined. This article tries to analyse these problems and answering the questions, to outline the EU's present legal status in the WTO.■
- 610 -
JEGYZETEK
[1] Ennek ellenére a hazai irodalom e témával csak érintőlegesen foglalkozott. Kivételként említhető Luszcz V.: A WTO és az EU jogának kapcsolatrendszere. Jogtudományi közlöny, 2003/3. 131-144., illetve magyarul is megjelent: Castillo de la Torre, F.: A GATT helyzete az Európai Közösség (EK) jogában. Magyar Jog, 1996/2. 112-119. Emellett e komplex kérdéscsoport néhány aspektusát - pl. a tagállami jog és a GATT-normák közötti jogforrási hierarchia kérdését - kézikönyvében megemlíti Vörös. is. Ld.: Vörös I.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I. kötet. Krim Bt., Budapest, 2003. 77. és köv. Továbbá az Európai Unió jogával foglalkozó kézikönyvek, tankönyvek közvetetten - a nemzetközi szerződéses kötelezettségek és a közösségi jog viszonya kapcsán - felvetnek hasonló problémákat, ld. pl. Várnay E.-Papp M.: Az Európai Unió joga. KJK-Kerszöv, Budapest, 2005. 279. és köv., Kende T.-Szűcs T.: Európai közjog és politika. Osiris, Budapest, 2002. 814. és köv.
[2] Germany v. Council C-280/93 ECR 1994-I 4973. Az eset az USA és az EU "banánháborújának" egyik kezdeti állomásához kapcsolódott, a banánpiaci rendtartás (eredetileg a Tanács 404/93/EK rendelet) ugyanis hátrányosan különböztette meg az USA érdekszférájába tartozó közép- és dél-amerikai országokból származó banán (a publicisztikában: "dollárbanán") és a Közösséghez kereskedelmi egyezménnyel kötött AKCS-országokból (afrikai-, karibi-, csendes-óceáni államokból) érkező gyümölcs importját. Előbbi tekintetében 2 millió tonnás importkvótát határozott meg és az ezt átlépő behozatalt büntetővámmal sújtotta, míg az utóbbi esetében kedvezményes import lehetőségét biztosította. Az "banánügy" máig nem került le a napirendről, a későbbi banánpiaci rendtartásokkal kapcsolatban is felmerült, hogy a WTO-normákba ütköző módon szabályozza az importot és ezt a WTO vitarendezési testülete is megállapította 1999-ben (ld. az ennek nyomán megindult Európai Bíróság előtti ügyet: OGT Fruchthandelsgesellschaft mbH v. Hauptzollamt Hamburg St. Annen, C-307/99 ECR 2000-I 3159.). A kérdést az ügy fényében átfogóan mutatja be: Trachtman, J. P.: Bananas, Direct Effect and Compliance. European Journal of International Law, 1999/4. 655.
[3] A Közösség által a hormonkezelt marhahús forgalmazására bevezetett tilalmat a WTO vitarendezési testülete 1998-ban a multilaterális szabályokkal ellentétesnek találta és kifogásolta, hogy a tilalom bevezetése nem alapult megfelelő tudományos kockázatelemzésen, valamint a testület szerint a hivatkozásul felhozott tudományos bizonyítékok sem voltak kielégítőek. A tilalom leginkább az USA és Kanada exportőreit érintették, amely országok - ellenintézkedésként - 1999-ben kereskedelmi szankciókat vezettek be az EK tagállamaival szemben (különböző termékekre kivetett vámok formájában). A Közösség a szabályozását csak 2003-ban módosította, ebben megpróbálta figyelembe venni a WTO kifogásait. Az Európai Bírósághoz viszont azoktól a vállalkozásoktól számos kereset érkezett, melyek a fenti vitából kifolyólag károsodtak (vagy marhahús-importőrök voltak, vagy éppenséggel az ellenintézkedés miatt csak nagyobb költséggel tudták termékeiket az Egyesült Államokba vagy Kanadába exportálni). Ezekben az esetekben a Bíróság foglalkozott olyan alapkérdésekkel is, mint a GATT-WTO-normarend és a közösségi jog viszonya, ld. pl. Biret International v. Council C-93/02 (30.09.2003.) ECR 2003-I. 10497. Az eset - egyébként ellentétes következtetésre jutó - elemzéseként: Kaddous, C.: The Biret Cases: an open door to EC liability for the non-implementation of a WTO dispute settlement decision? European Law Reporter, 2004. 58. és Lavranos, N.: Die EG darf WTO-Recht weiterhin ignorieren. Europäisches Wirtschafts- und Steuerrecht, 2004. 293.
[4] Az alábbi írás az NKFP6-00075/2005 számú pályázatban a "GATT-WTO-normák - közösségi jog - tagállami jog" alcímmel folytatott kutatás bevezető tanulmányának rövidített változata. A kutatás alapvető célja annak a viszonyrendszernek felvázolása, amely a GATT-WTO-szabályok, mint speciális nemzetközi normák és a közösségi jog, továbbá a tagállami jogrendek között feszül.
[5] Az 1944-es konferencia nyomán kezdte meg a működését a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Nemzetközi Fejlesztési és Újjáépítési Bank (Világbank, IBRD). A GATT történetéhez átfogó jelleggel ld.: Jackson, J. H.: World trade and the law of GATT-a legal analysis of the General Agreement on Tariffs and Trade. Bobbs-Merrill, Indianapolis, 1969. és Benedek, W.: Die Rechtsordnung des GATT aus völkerrechtlicher Sicht. Springer, Berlin... 1990. A GATT, mint többoldalú egyezmény előzményeként az 1941-ben Churchill és Roosevelt által kibocsátott Atlanti Chartát is meg lehet jelölni, amelyben a nemzetközi kereskedelmi viszonyok alapjaként az árukereskedelmet sújtó akadályok lebontását és a diszkriminációmentesség bevezetését jelölték meg. Vö. Vörös: i. m. 75. és köv.
[6] Final Act of the United Nations Conference on Trade and Employment-Havana Charter for an International Trade Organization. http://www.wto.org/english/docs_e/legal_e/havana_e.pdf
[7] Az USA kongresszusának félelme az volt, hogy a Charta elfogadásával az USA külkereskedelem-politikai mozgástere lényegesen beszűkülne. Oppermann "kereskedelempolitikai izolacionizmusról" beszél. Vö. Oppermann, T.: Die Europäische Gemeinschaft und Union in der Welthandelsorganisation (WTO). Recht der Internationalen Wirtschaft, 1995/11. 920.
[8] Vö.: http://www.wto.org/english/docs_e/legal_e/gatt47_01_e.htm A WTO megalapítását követően ennek az eredeti egyezmények az elnevezése: GATT 1947. Az alábbiakban ezt használjuk, ld. ehhez a magyarázatot lentebb a II. 3. pontban.
[9] A Közösségek későbbi tagállamai is csatlakozásuk időpontjában már mind részesei voltak a GATT-nak, illetve az összes tagország WTO-alapító (eredeti tag) volt, kivéve: Észtország (csatlakozó WTO-tag 1999. november 13. óta), Lettország (1999. február 10. óta), valamint Litvánia (2001. május 31. óta). Az EU-hoz a jövő évben csatlakozó két ország közül Bulgária nem volt alapító eredeti tag: 1996. december 1-jén válhatott a WTO-egyezmény részesévé.
[11] A Havannai Charta esetleges életbe lépésekor a GATT 1947 II. részének hatálya fel lett volna függesztve (GATT 1947 XXIX. cikk 2. bekezdés). A jogi szabályozás szempontjából érdekes technikára utal ehelyütt az egyezmény. Fontos ugyanis, hogy itt pusztán "felfüggesztésről" volt szó, minthogy a GATT kidolgozói annak az eshetőségével is számoltak, hogy a jövőben a GATT fennállásától függetlenül az esetlegesen mégis életbe lépő Havannai Charta valamilyen módon megszűnne vagy hatályát veszítené. Ebben az esetben a "felfüggesztés" megszűnt volna, vagyis a GATT 1947 - felfüggesztett - II. része újból alkalmazhatóvá vált volna (GATT 1947 XXIX. cikk 4. bekezdés). E szabály fényében akár az a következtetés is levonható, hogy a GATT aláírói a GATT-egyezményt már eleve maradandóbbnak tekintették, mint magát az akkor még csak születőben lévő Havannai Chartát.
[12] GATT 1947 XXIX. cikk 1. bekezdés: "A szerződő felek kötelezik magukat arra, hogy végrehajtó hatalmuk teljes mértékében tiszteletben tartják a Havannai Charta I-VI. Fejezetében és a IX. fejezetében foglalt általános elveket (...)".
[13] ICITO - Interim Commission of the International Trade Organization.
[14] Ott, A.: GATT und WTO im Gemeinschaftsrecht. Carl Heymanns, Köln etc., 1997. 8.
[15] OTC-Organization for Trade-Cooperation.
[16] GATT-Tanács, Főigazgató, Titkárság, egyéb szervek. A GATT folyamatos megújulását és egyben dinamikáját a felülvizsgálati körtárgyalások jelentették.
[17] Benedek: i. m. 351. és köv.
[18] Az Uruguay-fordulót az említett Punta del Este-ben 1986. szeptember 20-án kiadott miniszteri nyilatkozat indította meg hivatalosan. A nyilatkozat alapvetően négy fő irányt jelölt ki a GATT 1947 reformjának tekintetében: eszerint a módosítás során át kell gondolni általánosságban a hagyományos piacrajutási szabályokat (importrendszer, tarifális eszközök stb.), külön kell foglakozni a mezőgazdasági termékek, a textil- és ruházati termékekre vonatkozó eltérő szabályokkal, a nem tarifális védintézkedésekkel (pl. szubvenciólellenes eszköz stb.), valamint a nemzetközi gazdasági kapcsolatok újabb területeinek kérdéseivel (szolgáltatások kereskedelme, szellemi alkotások védelmének kereskedelmi vonatkozásai). A módosító javaslat elsősorban csak az anyagi szabályozást célozta, de idővel körvonalazódott a WTO létrehozásának terve is.
[19] Kihirdette: Tanács 94/800/EK határozat a többoldalú tárgyalások uruguayi fordulóján (1986-1994) elért megállapodásoknak a Közösség nevében a hatáskörébe tartozó ügyek tekintetében történő megkötéséről. HL L 336 (1994. 12. 23.) 1. (A határozat magyar fordítása a Hivatalos Lap különkiadásában megjelent, ld. 11. kötet 80. és köv. Egyébiránt megjegyezhető korábban itthon az egyezmény az 1998. évi IX. törvénnyel lett kihirdetve, azonban a továbbiakban a WTO-egyezményként említett hivatkozások a Tanács által elfogadott és közzétett szövegváltozatra értendők).
[20] WTO-egyezmény VIII. cikk 1. bekezdés: "A WTO jogi személy és minden egyes Tag olyan jogképességgel ruházza fel, amely szükséges lehet feladatai ellátásához".
[21] Oppermann: i. m. 922. és köv.
[22] A GATT 1947 szabályait konferencián módosították Annecyben (1949), Torquayben (1950), Genfben (1956), valamint Dillon- (1960-61), Kennedy- (1962-1967), Tokyo- (1973-1979), majd végül az Uruguay-forduló (1986-1994) során. Az 1995-ben hatályba lépő szerződési rendszer pedig jelen sorok írásakor is felülvizsgálat alatt áll. A mintegy fél évtizede megindult és egyelőre még le nem záródott körtárgyalásokat Doha-fordulóként említik.
[23] A WTO-egyezmény hivatalos magyar fordítása a WTO elnevezéseként a "Kereskedelmi Világszervezet" kifejezést használja (Vö. Tanács 94/800/EK határozat, illetve 1998. évi XI. tv.), a gyakorlatban viszont ezzel párhuzamosan használatosnak tűnik - az eredeti kifejezésnek jobban megfeleltethető - "Világkereskedelmi Szervezet" is. Jelen írásban az egységesség igényét szem előtt tartva a magyar fordításnak megfelelő "hivatalos" elnevezést használjuk (Mindemellett megjegyezhető, hogy a magyar jogszabályi nyelvhasználat sem kifejezetten következetes: a "hivatalos" elnevezés ellenére példának okáért a genfi magyar WTO-képviselet vezetőjét rendre a "Világkereskedelmi Szervezethez" szokták kinevezni, ld. pl. 115/2002. KE határozat).
[24] WTO-egyezmény 1. A) melléklet: Az 1994. évi Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény.
[25] 23/1973. (IX. 9.) MT rendelet a Magyar Népköztársaság Kormányának az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményhez (GATT) történt csatlakozásáról.
[26] 23/1973. (IX. 9.) MT rendelet 3. §.
[27] Az első nyilvános publikáció csak két évvel GATT-csatlakozásunk után, 1975-ben történt meg, ld. A GATT és Magyarország csatlakozása. KJK, Budapest, 1975.
[28] Ld. pl. opinion 1/75. ECR 1975. 1355., opinion 1/78. ECR 1979. 2871.
[29] Ld. Commission v. Council 45/86 (26. 03. 1987) ECR 1987. 1493. para 19.
[30] Jelenleg: EKSz 281. cikk.
[31] Jelenleg: EKSz 300. cikk.
[32] Jelenleg: EKSz 133. cikk (3) és EKSz 310. cikk.
[33] EGKSz 110. cikk: "Az egymás közötti vámunió létrehozásával a tagállamok arra törekednek, hogy közös érdeküknek megfelelően hozzájáruljanak a világkereskedelem harmonikus fejlődéséhez, a nemzetközi kereskedelmi korlátozások fokozatos megszüntetéséhez és a vámakadályok csökkentéséhez. A közös kereskedelempolitika folytatása során figyelembe kell venni azt a kedvező hatást, amelyet a tagállamok közötti vámok eltörlése ezekben az államokban a vállalkozások versenyképességének növekedésére gyakorolhat." A cikk szövege változatlanul szerepel a hatályos alapszerződésben is, ld. EKSz 131. cikk.
[34] Ezzel szemben csak deklaratív "programtételezésnek" tekinti: Kommentar zum EWG-Vertrag (hrsg.: Grabitz, E.). Ch. Beck, München, 1989. 110. cikk 1. széljegyzet.
[35] Balkan-Import-Export v. HZA Berlin Packhof ("Balkan-Import"-ügy) 5/73 (24. 10. 1973.) ECR 1973. 1091.
[36] Vö. "Balkan-Import"-ügy ítéletének 27. bekezdése: "(...) these measures do not contravene Article 110 either, since it has not been established, nor has there been any offer to do so, that by adopting such measures the Council overstepped the boundaries of the wide powers of assessment conferred on it by this provision in matters of commercial policy" (kiemelés: H. B.).
[37] Pirma Anton Dürbeck v. Hauptzollamt Frankfurt am Main-Flughafen ("Dürbeck"-ügy) 112/80 (05. 05. 1981.) ECR 1981. 1095.
[38] "Dürbeck"-ügy ítéletének 44. bekezdése.
[39] EDEKA Zentrale AG v. Germany 245/81. (15. 07. 1982.) ECR 1982. 2745.
[40] "Dürbeck"-ügy ítéletének 46. bekezdése.
[41] Ilyenformán a GATT 1947 II., III., XI., XX. cikkei és az EGKSz 9., 30., 36., 95. cikkei között konkrét hasonlóság áll fenn, ld. ehhez: Held, S.: Die Haftung der EG für die Verletzung von WTO-Recht. Mohr Siebeck, Tübingen, 2006. 57.
[42] GATT 1947 XXIV. cikk 5. bekezdés. E feltételek közül a legfontosabb a korlátozási szintek megemelésének tilalma: a vámunió létrejöttét követően a vámunió és az azon kívüli GATT szerződő felek közötti áruforgalmat terhelő korlátozások szintje nem lehet magasabb, mint a vámunióban résztvevő országok által a vámunió megalapítását megelőzően a harmadik GATT-részesek irányában alkalmazott korlátozások átlaga.
[43] Held: i. m. 58.
[44] Hilpold, P.: Die EU im GATT/WTO-System. Peter Lang, Frankfurt am Main etc., 2000. 15. és köv.
[46] Az ESZAK-szerződésről nem készült hivatalos magyar fordítás, mivel csatlakozásunkkor már nem volt hatályos dokumentum. Azonban - akár könyvészeti különlegességként - megemlíthető, hogy 1971-ben egy nagyszabású vállalkozásként megjelent magyarul a közösségi jog elsődleges és másodlagos kötelező forrásainak jelentős része (kiegészítő tanulmányok kommentárjaival kísérve). Ebből idézve az ESZAK-szerződés 74. cikk vonatkozó szövege a következő: "(...) a Főhatóság jogosult arra, hogy a jelen szerződéssel egyező minden intézkedést megtegyen (...) ha olyan államok terhére, melyek nem tagjai a Közösségnek, vagy az ezen országokban lévő vállalatok terhére dömpingeljárásokat, vagy egyéb olyan gyakorlatot állapítanak meg, amit a Havanai Egyezmény elítél (...)". Az Európai Gazdasági Közösség enciklopédiája (szerk.: Martonyi J.). I. kötet I. füzet, OMKDK, Budapest, 1971. 140.
[47] A Havannai Charta e tekintetben a GATT-normákkal sokszor azonos tartalmú szabályokat tartalmaz, így példának okáért lehetővé teszi a dömpingelt vagy a támogatott importtal szembeni fellépést. Ld. a Havannai Charta (Final Act of the United Nations Conference on Trade and Employment-Havana Charter for an International Trade Organization) IV. fejezet C.-F. részeit, és az V. fejezetét.
[48] A WTO megalapítását követően az amszterdami szerződésmódosítással kikerült az alapszerződésből ez a konkrét együttműködési kötelezettség, de a jelenleg hatályos EKSz 302. cikke általánosan írja elő, hogy a Bizottság minden nemzetközi szervezettel köteles megfelelő kapcsolatot fenntartani.
[49] EGKSz 234. cikk (1) bekezdés. A hatályos alapszerződés egyező szöveggel jelenleg is tartalmazza e szabályt, ld. EKSz 307. cikk (1) bekezdés.
[50] EGKSz 234. cikk (2) bekezdés [EKSz 307. (2) bekezdés].
[51] EGKSz eredeti 8. cikk 7. bekezdése.
[52] Mondhatjuk azt, hogy a tagállamok az EGKSz 134. cikk szerint akként tanúsítottak "egységes magatartást", hogy ténylegesen már nem gyakorolták a nemzetközi jog szempontjából őket kötelező, a GATT 1947-ből fakadó jogokat és kötelezettségeket, hanem egységesen "belenyugodtak" abba, hogy helyettük a Közösség léphessen fel.
[53] GATT 1947 XXXIII. cikk: "A government not party to this Agreement, or a government acting on behalf of a separate customs territory possessing full autonomy in the conduct of its external commercial relations and of the other matters provided for in this Agreement, may accede to this Agreement, on its own behalf or on behalf of that territory, on terms to be agreed between such government and the Contracting Parties" (kiemelés: H. B.).
[54] A csatlakozás egyéb speciális feltételeit nem határozta meg a GATT 1947, csak utalt arra, hogy a csatlakozás a "régi" és új tag közötti megállapodás útján mehet végbe és a tagok a belépésről kétharmados többséggel döntenek. Vö. GATT 1947 XXXIII. cikk.
[55] Benedek: i. m. 191.
[56] Ha valamely szerződő fél úgy ítélte meg, hogy másik tagország a GATT 1947-egyezményt sértő gyakorlatot folytat, kifogásban szólíthatta fel a szerződéssel egyező magatartásra. Amennyiben ily módon a vitát nem lehetett megoldani, a jogsértéssel érintett szerződő fél panasz benyújtásával vitarendezési eljárást kezdeményezhetett.
[57] International Fruit Company and others v. Produktschap voor Groenten en Fruit 21-24/72. (1972.12.12.) ECR 1972. 1219. 13-18. bekezdések.
[58] Petersmann, E.-U.-Hilf, M.: GATT und Europäische Gemeinschaft. Nomos, Baden-Baden, 1986. 127.
[59] Multilateral Agreements resulting from the trade negotiations of 1973-1979 (GATT) HL 1980 L 71. 90., 72. és 107.
[60] Council Decision of 21 March 1974 concluding the Arrangement regarding International Trade in Textiles. OJ L 118. 1-10.
[61] Multilateral Agreements resulting from the trade negotiations of 1973-1979 (GATT) OJ 1980 L 71. 29., 44.
[62] Eredetileg Petersmann-Hilf idézett munkájában jelenik meg a "völkerrechtliches Gespenst" kifejezés (199.), Hilpold is - igaz forrásmegjelölés nélkül - átveszi és alkalmazza (vö. Hilpold: i. m. 52.).
[63] Az álláspont azzal a tapasztalati ténnyel is indokolható volt, hogy a Közösség által megkötött és a 113. cikkre alapozott több nemzetközi egyezmény is részlegesen kiterjedt a szolgáltatások kereskedelmére, másrészt - gyakorlati oldalról nézve - a nemzetközi kereskedelmi ügyletek nagyon gyakran szolgáltatások nyújtásával együtt teljesülnek (pl. az eladó által a vevőnél vállalt szervízszolgáltatás stb.), de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az irodalomban e vélemény nem volt teljesen egyöntetűen elfogadott, vö. Grabitz: i. m. 113. cikk 33. széljegyzet.
[64] GATS-General Agreement on Trade in Services.
[65] TRIPs-Trade Related Aspects of Intellectual Property Rights.
[66] E kérdések a közösségi közlekedési politika hatókörébe vonhatók, azaz az EKSz V. címe határozza meg a hatásköri szabályokat.
[67] Pl. ilyen, közelebbi kapcsolatban álló tárgykör a belföldi forgalomba helyezés céljából vámkezelt hamisított ("kalóz"-) termékek ellen igénybe vehető védintézkedés meghatározása. Ld. Opinion 1/94. para 55, 71.
[68] Lehet utalni Pescatore egyedi álláspontjára, amely alapján az Európai Bíróság által a véleményben felsorakoztatott indokokat cáfolja, viszont a saját maga által kialakított érvrendszerrel ugyanazon végkövetkeztetéshez jut el. Vagyis álláspontja szerint is a vegyes szerződés indokolt, de a tagállami részvétel amiatt vált szükségessé, hogy a Közösség GATT-státuszából a teljes jogú WTO-tagságba történő átmenet zökkenőmentesen biztosított legyen, felhatalmazza a Közösséget, hogy a kereskedelmi kapcsolatait a WTO teljes hatókörén belül kialakíthassa, valamint egyben a többi WTO tagállam irányában adjon garanciát a tekintetben, hogy az EK teljesíteni fogja a vállalt kötelezettségeket. Pescatore, P.: Opinion 1/94 on "Conclusion" of the WTO Agreement: Is There an Escape From a Programmed Disaster? Common Market Law Review, 1999/2. 402.
[69] Módosítja az alapszerződési cikkek számozását is, a 113. cikk a 133. cikkre változik.
[70] Ld. ehhez: NEFRAMI, E.: Quelques réflexions sur la réforme de la politique commerciale par le traité d'Amsterdam: Le maintien du statu quo et l"unité de la représentation internationale de la Communauté. Cahiers de droit Européen, 1998/1-2. 137.
[71] Vagyis az Európai Bíróság 1/94. véleményében kidolgozott szolgáltatástípusok közötti különbségtétel ettől kezdődően elveszti jelentőségét, vö. Krenzler, H. G.-Pitschas, Ch.: Progress or Stagnation? The Common Commercial Policy After Nice. European Foreign Affairs Review, 2001/3. 302. és Hermann, Ch. W.: Common commercial policy after Nice: Sisyphus would have done a better job. Common Market Law Review, 2002/1. 7.
[72] Ld. továbbá: Cremona, M.: A Policy of Bits and Pieces? The Common Commercial Policy after Nice. The Cambridge Yearbook of European Legal Studies, 2001/4. 61., Neframi, E.: La politique commerciale commune selon le traité de Nice. Cahiers de droit Européen, 2001/5-6. 605.
[73] Com/94/143 final. Proposal for a Council Decision concerning the conclusion of the results of the Uruguay Round of Multilateral Trade Negotiations (1986-1994).
[74] Opinion on the draft Council Decision concerning the conclusion on behalf of the European Community, as regards matters within its competence, of the agreements reached in the Uruguay Round multilateral negotiations (1986-1994). On 4 October 1994 OG C 397 (31. 12. 1994.) 17. A vélemény visszautal a GSZB korábbi állásfoglalásaira, és érdekességként említhető, hogy a felhívja a figyelmet olyan aktuális problémákra, mint pl. a környezetvédelem és a kereskedelempolitika kapcsolata.
[75] A fent már több ízben hivatkozott Tanács 94/800/EK határozatot.
[76] WTO-egyezmény XI. cikk 1. bekezdés: "A WTO eredeti Tagjaivá válnak, akik a jelen Egyezmény hatálybalépése napján a GATT 1947 Szerződő Felei, valamint az Európai Közösségek, amennyiben elfogadják a jelen Egyezményt és a Multilaterális Kereskedelmi Megállapodásokat, valamint Engedményekről és Kötelezettségvállalásokról szóló Listáikat a GATT 1994-hez, és Specifikus Kötelezettségvállalási Listáikat a GATS-hoz csatolják." (kiemelés: H. B.).
[77] A Közösségek alapszerződéseit módosító Maastrichti Szerződés nyomán akkoriban a három közösség az EK, ESZAK és EURATOM.
[78] Tanács 94/800/EK határozat 1. cikk (1) bekezdés: "(...) az Európai Közösség nevében a következő multilaterális megállapodásokat és jogi aktusokat hagyják jóvá (...)" (kiemelés: H. B.).
[79] Az ugyanis nem zárta ki a tagállamok kereskedelempolitikai hatáskörgyakorlását, ld. ESZAK-szerződés 71. cikk: "A jelen szerződés alkalmazása nem érinti a tagállamoknak a kereskedelempolitikára vonatkozó hatáskörét, kivéve a szerződésnek ezzel ellentétes rendelkezéseit (...)". (A jogszabályszöveg forrása: Martonyi: i. m. 139.) Ebből következik, hogy a szén- és acéltermékek vonatkozásában a tagállamok akár továbbra is köthettek nemzetközi megállapodásokat, de csak ha azok nem ütköznek az ESZAK-szerződés rendelkezéseibe (és ti. a Közösség hatáskörét nem sértik). Vö. Ld. opinion 1/94. para 27.
[80] Már az Európai Bíróság fent idézett 1/75. véleménye is a közös kereskedelempolitika ekképpen felfogott egységessége mellet foglalt állást.
[81] E hatásköri kérdés az ESZAK kapcsán ma már azért sem aktuális, mert az ESZAK-szerződés 2002. július 23-án megszűnt. A Nizzai Szerződéssel együtt elfogadott jegyzőkönyv értelmében a szén- és acéltermékekkel kapcsolatos szabályozási hatáskörökre már az EKSz, tehát a közös kereskedelempolitika irányadó. Ld. Jegyzőkönyv az ESZAK-szerződés lejártának pénzügyi következményeiről és a Szén- és Acélipari kutatási alapról. HL "C" 80. szám (2001. 03. 10.) 67. (Magyarul megjelent a csatlakozási szerződésbe foglalva, ld. 2004. évi XXX. tv.)
[82] Az EK, mint nemzetközi szervezet által kötött szerződések helyzetére jelenleg alapvetően csak szokásjogi szabályokat alkalmazhatunk, vagy mintegy "analógiával" idézhetjük az 1986-ban az államok és nemzetközi szervezetek között létrejött szerződésekről szóló Bécsi Egyezményt (VCLTIO-The Vienna Convention on the Law of Treaties between States and International Organizations or Between International Organizations, letölthető: http://untreaty.un.org/ilc/texts/instruments/english/conventions/1_2_1986.pdf - 2006. 11. l.), amely jelen sorok írásakor a szükséges ratifikációk hiánya miatt még nem számít hatályos dokumentumnak. A hatály elismerésének kötelezettsége, és az elismerés módozatai e szerződés 2. cikk (1) bekezdésében szereplő definícióból és 14. cikkéből következik. A megfogalmazások az 1969-es Bécsi Egyezményhez képest hasonlóak.
[83] WTO-egyezmény XIV. cikk. Az elfogadásnak a WTO-egyezményre és az ahhoz mellékelt multilaterális kereskedelmi megállapodásokra kellett vonatkoznia.
[84] Persze a hangsúlyt lehet máshová is helyezni: a WTO-egyezmény szövegének megfogalmazása a "szerződő felektől" elkülönítetten említi az Európai Közösséget.
[85] Igaz ez a Közösség szempontjából kevésbé releváns, mivel a GATT 1947-nek csak de facto volt részese.
[86] Ld. a WTO-egyezmény IX. cikk (1) bekezdéséhez fűzött értelmezést.
[87] A Tanács 94/800/EK határozata 1. cikk (1) bekezdése.
[88] Valamennyire az egységesség irányba hajlik az Európai Bíróság is. A Hermès-ügyben a Bíróság megállapította hatáskörét a teljes WTO-egyezmény értelmezésére vonatkozóan, vagyis nem csak azon részek tekintetében, melyek kötelező hatályát a Tanács elismerte, hanem a teljes szerződésszöveg tekintetében, azonban ebből még ne következik automatikusan, hogy a tagállamok és a Közösség felelőssége is megfelelne az "egységességnek". Hermès International partnership limited by shares v. FHT Marketing Choice BV. C-53/96 (16. 06.1998.) ECR 1998-I. 3603. Az irodalom beszél egyfajta "egyetemleges felelősségről" is, aminek előnye, hogy az Unión kívüli WTO-tagok irányában nem "veszhet el" - pl. egy hatásköri vitában - az EK és a tagállamok felelőssége. Egyetemlegességet említ pl. HELD: i. m. 64., vagy FLEMISCH, Ch. A.: Umfang der Berechtigungen und Verpflichtungen aus völkerrechtlichen Verträgen. Peter Lang, Frankfurt am Main etc., 2002. 39. és köv.
Lábjegyzetek:
[1] Horváthy Balázs, Tudományos segédmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Országház u. 30.; egyetemi adjunktus, Széchenyi István Egyetem, Győr, E-mail: balázs_horvathy@freemail.hu
Visszaugrás
