1. Az egyetemtörténet-írás sosem egyszerű történetírás[1] a szó legnemesebb értelmében. Egy egyetem vagy egy kar történetének a feldolgozása minden esetben az intézmény identitásának megteremtését is célozza, azon keresztül, hogy elmondhatóvá teszi[2] az intézmény múltját kiemelve annak értékeit és eredményeit. Az identitás megteremtése pedig különösen azokban az időszakokban nélkülözhetetlen, amikor egy kar, az alapítást követően még a helyét keresi a felsőoktatás világában vagy pedig a külső környezet - a társadalmi és fenntartói elvárások vagy a finanszírozási lehetőségek - átalakulása szükségessé teszi a számvetést. Túlzások nélkül állítható, hogy az egyetemtörténet-írásnak kulcsszerepe lehet egy intézmény önképének kialakításában.
A jogi karok világában is nagy hagyománya van az identitásteremtő kartörténetírásnak, hiszen magától értetődik, hogy a karok működésének igazolásában fontos szerepet kaphatnak a múltbeli tradíciók. E műveket áttekintve megfigyelhető, hogy azok módszertana szélesebb körű, mint a hagyományos jogtudományi munkák esetében megszokott. Természetesen számos kartörténet született a klasszikus tudományos tanulmány formájában,[3] azonban ez a műfaj egyáltalán nem tekinthető kizárólagosnak, emellett ugyanis találhatunk példát professzorok életútját és munkásságát részleteikben bemutató műre,[4] alapvetően interjúkra építő kötetre,[5] illetve a karalapítás dokumentumait személyes visszaemlékezések keretében közlő vaskos munkára[6] is. Azaz, a kartörténetírás hazai hagyománya nem kizárólag a szűk értelemben vett tudományos feldolgozásra épül, hanem emellett nagy teret enged életrajzok, dokumentumok, interjúk és visszaemlékezések felhasználásának is. E megoldás nyilvánvalóan könnyen védhető, hiszen egy kar történetének lehet számos olyan pillanata, mely a tudományos írás eszközeivel csak nagyon nehezen ragadható meg, azonban egy rövid történet vagy dokumentum mégis könnyen közel tudja hozni az olvasóhoz.
2. A fenti hagyományba illeszkedik Veress Emőd és Kokoly Zsolt kötete, mely a kolozsvári magyar nyelvű jogászképzés szocialista romániabeli történetét dolgozza fel. Az identitásteremtés célja az első pillanattól nyilvánvaló, a kétnyelvű, - magyar és román - jogi képzés ugyanis 2010-ben indult újra a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretei között Kolozsváron és ezért megkerülhetetlen a második világháború után tizennégy évig működő kolozsvári magyar jogi kar öröksége.
E hiánypótló munka olyan értelemben is folytatja a kartörténetírás hazai hagyományait, hogy nem kizárólag a tudományos igényű forrásfeldolgozásra és -történetírásra épít, hanem ennél gazdagabb anyagot tár az olvasó elé. Első, rövidebb fejezete, melyet Veress Emőd, a jelenlegi működő kar alapításában fontos szerepet játszó ügyvéd és egyetemi tanár készített, számvetési kísérlet - igen kifejező címmel: Törésvonal vagy folytonosság - a világháború után működő kar örökségével. A kötet gerincét a következő, közel százötven oldalas átfogó fejezet adja - Kokoly Zsolt egyetemi adjunktus munkája -, mely kimerítő részletességgel elemezve a forrásokat, bemutatja a kar tizennégy éves történetét, beleértve a kar professzorainak élettörténetét és tevékenységét. Ezt követi egy százoldalas rész, melyben volt bolyais jogászhallgatók, a szerzőik által készített, interjúk formájában összegyűjtött visszaemlékezéseit olvashatjuk tematikus csoportokban
- 194/195 -
(pl. felvételi; egyetemi élet; politika és marxizmus). A kötet névmutatóval, román és angol nyelvű összefoglalóval zárul. Külön ki kell emelni, hogy számos kép található a kötetben, részben az egykori professzorokról, részben a diákságról, és e képek különösen alkalmasak arra, hogy a kar történetét közelebb hozzák az olvasóhoz.
3. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a szocialista Romániában tizennégy évig magyar nyelvű jogi kar működhetett. Különös tekintettel arra, mint erre Veress Emőd rámutat, hogy a 19. század második felétől kezdve Erdélyben az a gyakorlat érvényesült, hogy a jogászképzés nyelvét az Erdély felett szuverenitást gyakorló hatalom nyelve határozta meg. Így a 20. századi impériumváltásokat követően a jogászképzés nyelve is változott, magyarról románra, majd ismét magyarra 1940-ben. Továbbá, a nyelvi kizárólagosság eszménye kiegészült azzal, hogy a szuverenitás aktuális gyakorlója az egyetemben nemcsak egy oktatási intézményt, hanem az Erdély feletti kulturális kontroll gyakorlásának eszközét is látta.
Az 1945 második felében létrejött magyar nyelvű Bolyai tudományegyetem jogi karának működése tehát, történelmi léptékben, valójában kivételesnek tekinthető. Veress szerint hiba lenne e kivételes helyzet okának a kisebbségi kérdés rendezésének szándékát látni, sokkal inkább egyedi konjunkturális és politikai okok játszottak döntő szerepet. Az első, alapvetően konjunkturális természetű ok az az egyszerű tény volt, hogy a Szegedről 1940-ben visszatelepült magyar egyetem a front közeledtével nem követte a kiürítési parancsot, hanem Kolozsváron maradt a tanárok egy részével együtt. További fontos mozzanat volt a szovjet politika, mely mesterien használta az fel a "kisebbségi kérdés" lebegtetését Románia engedelmességre szorításához. Utolsóként, nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az 1945 után vezető pozícióba kerülő erdélyi magyar baloldal idealisták valóban elhitték, hogy egy magyar egyetem léte - úgyszólván - természetes a szocialista Romániában. Mindezeket kiegészítette, hogy az 1945-ös Nemzetiségi Statútum előírta, hogy azokban a körzetekben, ahol a lakosság legalább 30%-a nem román nyelvű, lehetővé kell tenni az anyanyelvű igazságügyi ügyintézést - ez pedig önmagában legitimálta a magyar nyelvű jogászképzést.
Ki kell emelni, hogy a bevezetőt jegyző Veress egyáltalán nem idealizálja a Bolyai jogi karát. Egyrészt jelzi, hogy az egyetem "a kezdettől fogva egy nem akart és nem óhajtott, valójában csak megtűrt intézmény"[7] volt, és emiatt születésébe már a későbbi sorsa - megszűnés az egyetemegyesítéssel párhuzamosan - is kódolva volt. Másrészt arra is rámutat, hogy a magyar nyelvű jogi oktatás létrehozásának egyértelmű politikai célja is volt: a régi, "polgári szellemiségű" bírák, ügyészek és ügyvédek lecserélése a marxista ideológia szellemében felnevelt új jogásznemzedékre, mely a későbbiekben képes lesz a szocialista törvényesség megfelelő biztosítására. Azaz, a jogi kar működését áthatotta az ideológia, melyről a tananyag átideologizáltsága is tanúskodott.[8]
4. A kötet különösen értékes része a volt bolyais jogászhallgatókkal készített - oral history jellegű -, tematikusan feldolgozott, interjúkat tartalmazó hosszabb rész. Ennek értékét mi sem mutatja jobban, mintha a pusztán történeti tényként jelentkező 1959-es egyetemegyesítéshez "hozzáolvassuk" a visszaemlékezéseket is. Egyszerre végtelenül tragikus, másrészt bizonyos szempontból tragikomikus kép bontakozik ki a szemünk előtt. A zajos sikerrel végződő egyetemegyesítő gyűlésről, mely formálisan kimondta az Babeş és a Bolyai egyesülését, az egyik részt vevő joghallgató így számol be: "S akkor, többek között azt mondta [Nagy István író és egyetemi tanár], ezt sosem felejtem el, hogy az egyesülés olyan, mint egy házasság. De nem akármilyen házasság, mert itt a násznagy a párt. Hát, ennél vonalasabb mondatot én el sem tudtam volna képzelni. [...] A legvégén Ceauşescu szólt hozzá. Hát akkor én észrevettem, hogy ez az ember nem normális. Azzal kezdte, hogy ráförmedt Nagy Istvánra. [...] Hát hogy lehet egy házassághoz hasonlítani ezt az egyesülést? Mert ez válással sosem végződhet. Nagy István felugrott és úgy leteremtette Ceauşescut, hogy elsápadt. Hát, én azután becsültem Nagy Istvánt."[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
