Az Európai Unió Bírósága (EUB, Bíróság) alapításának 70. évfordulója késztette a jelen tanulmány szerzőit arra, hogy áttekintsék a bűnügyi együttműködés témájában született ítéleteket, melyeket már számos alkalommal feldolgoztak a jogirodalomban. Valójában kíséreltet sem kívántunk tenni a teljeskörűségre, csak a bűnügyi együttműködés gyakorlati megközelítésben vett legfontosabb csomópontjai - a ne bis in idem elve, a kettős büntethetőség, az európai elfogatóparancs végrehajtása során érvényesülő kölcsönös bizalom elve, valamint az ítéletek érvényének elismerése - körében született ítéleteket kívántuk vizsgálni, abban a megközelítésben, hogy az előzetes döntéshozatali eljárásokban felvázolt változó jogi környezet mellett az Európai Unió Bíróságának gyakorlata mennyiben változott az elmúlt években. A Bíróság fennállásának 70 éve alatt óhatatlanul változott a jogi környezet és ennek megfelelően a Bíróság ítélkezési gyakorlata is. A Bíróság jog-gyakorlatáról tett egyes megállapítások így szükségszerűen az adott határozat meghozatalának időpontjával, illetve időszakával együtt értelmezhetőek. Az Európai Unió Bíróságának büntetőügyekben hozott határozatai kétségtelenül meghatározó jogfejlesztő tevékenységet eredményezett, az tetten érhető a tagállami nemzeti büntetőeljárásokban vagy a nemzetközi bűnügyi együttműködési eljárásokban attól függetlenül, hogy az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárását alapvetően a belső piac közjogi szabályozórendszerének a kialakítására és arra történő alkalmazásának céljával alkották meg. Az EUB eddigi joggyakorlatának első felében a büntetőjogi és büntető eljárásjogi szabályozórendszerrel kapcsolatos ítélkezés nem igazán volt jelen. Az integráció kezdetén, még a közösségi jog időszakában alakult ki az a nagyvonalú befogadási gyakorlata a Bíróságnak, amivel a hozzá intézett kérdéseket gyakran rendkívüli módon kiterjesztette, ezzel kialakítva az európai jog uniós szintű értelmezési monopóliumához szükséges ún. aktivista szerepét. Ez a befogadási gyakorlat tette lehetővé, hogy igazán hatékonyan tudjon segíteni a jogkérdésekben hozzá forduló tagállami bíróknak, bíróságoknak.
Az általánosan elfogadott álláspont szerint az 1990-es évek elején, a Maastrichti Szerződéssel indult a büntetőjogi és büntető eljárásjogi területen a tagállamok közötti szorosabb együttműködés, amely ezt követően az Amszterdami, majd a Nizzai Szerződésen keresztül a Lisszaboni Szerződésen át egyre bővült és mélyült.[2] A kölcsönös bizalmon alapuló kölcsönös elismerés elve a szerződésekben foglalt kötelezettségek révén vált a tagállamok jogrendjének részévé, így pl. a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével egyidejűleg a magyar Alkotmány is módosult, és a "nullum crimen sine lege", illetőleg a "nulla poena sine lege" elv alapját képező jogszabályi (törvényi) kört bővítette ki az Európai Unió jogi aktusaival és az Európai Unió tagállamainak jogával.[3] A kezdetektől fogva a kölcsönös bizalom volt az, amelyre alapozták, illetőleg alapozni kívánták az európai unió büntetőjogi igazságügyi együttműködést. Noha ezen elv nem a bűnügyi kooperáció során került elsőként megfogalmazásra, de az igazságügyi együttműködésnek is minden téren kiindulópontja lett. Az Európai Tanács a Tamperei Programjában 1999-ben
- 26/27 -
már kifejezetten célul tűzte ki, hogy a büntető igazságügyi együttműködésben érvényesíteni kell a kölcsönös elismerés elvét.[4] A kölcsönös elismerés a kölcsönös bizalmon alapszik: a tagállamok bíznak egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerében, fő szabály szerint nem támasztanak kétséget a megfelelő működésével kapcsolatosan.[5]
A harmadik pilléres joganyag egységes uniós jogba való beépülésével az Európai Unió Bírósága (továbbiakban Bíróság) általános előzetes döntéshozatali hatáskörébe került a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség vonatkozásában hozott normák összessége. Ezáltal a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés vonatkozásában a Bíróság előzetes döntéshozatali hatásköre kötelezővé válik, és nem függ többé az egyes tagállamok e hatáskört elfogadó és a Bírósághoz fordulásra jogosult nemzeti bíróságot meghatározó nyilatkozatától. Az átmeneti rendelkezések szerint azonban az előzetes döntéshozatal tárgyában e teljes hatáskör csak a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követő öt év elteltével vált alkalmazhatóvá.[6]
A Bíróság jogalakító tevékenysége elvitathatatlan. Mivel kezdetben az integráció nem foglalta magában a büntetőügyekben történő igazságügyi együttműködést, ez a "jogfejlesztő" tevékenység más jogágak területén mutatkozott, de gyökerét adta a később kibontakozó bűnügyi együttműködés körében kifejtett ítélkezésnek is.
Nagyon is különbözőek azonban az egyes jogrendszerek. Elég, ha például a bizonyításfelvétel eljárási szabályainak különbözőségeire gondolunk. A nyomozás során beszerzett bizonyítékok meghatározó szereppel bírnak a bírósági eljárásban a büntetőjogi felelősség megállapítása során. Nem közömbös tehát, hogy a bizonyítékok beszerzése során milyen mértékű garanciákat biztosítanak a terhelt, a védő és a sértett számára a különböző büntetőeljárások. Ezen a területen pedig az EU tagállamai között is jelentős az eltérés. Elég csak arra gondolni, hogy a francia büntetőeljárási törvény szerint a terheltet a nyomozás során elrendelt őrizetbe vétel esetén csak az első tizenkét óra, terrorcselekmény esetén hetvenkét óra elteltével illeti meg a védővel való érintkezés joga. Az első konzultáció azonban egyik esetben sem haladhatja meg a harminc percet. A védő a kihallgatásokon nem lehet jelen. A hallgatáshoz való jogra történő kioktatási kötelezettséget pedig 2003-ban eltörölték. Ezzel ellentétben lehet említeni a magyar Be. erre vonatkozó szabályait, amelyek az előbb említetteknél jóval szélesebb jogosítványokat ad a terhelt és a védő kezébe.[7]
A büntetőjogok és a büntető eljárásjogok különbözősége miatt, valamint a nemzeti sajátosságokra figyelemmel igen óvatosan haladt az európai uniós integráció ezen a téren.
Bár a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta szupranacionális politikaként tekinthetünk a tagállamok büntető igazságügyi együttműködésére, a büntető igazságügyi rendszereik nemzeti sajátosságait őrző tagállamok számára továbbra is biztosított több lehetőség is, amelynek segítségével kivonhatják magukat az EU büntetőjogi tárgyú jogalkotása alól. Az egyik az ún. "opt-out" lehetősége, vagyis a tagállam joga az uniós jogtól való derogációra. A büntető igazságügyi együttműködés másik kormányközi jelleget őrző sajátossága az ún. "vészfékmechanizmus",[8] melynek során, ha valamely tagállam akként ítéli meg, hogy a tárgyalt irányelvtervezet a büntető igazságügyi rendszerének alapvető jellegzetességeit érintené, a tárgyalt javaslatot az Európai Tanács elé viheti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
