A versenyügyek bizonyítási kérdései képezik az eljárások gerincét a közigazgatási és a bírósági eljárásokban egyaránt.[1] A versenyfelügyeleti eljárás során érvényesülő bizonyítási kötelezettség a bizonyítási teher, a bizonyítékok értékelése és a bizonyítási mérce mentén határozható meg, melyek rendkívül összetett és sokrétű fogalmak. Ügytípustól, ügyszaktól, illetve a bizonyítandó ténytől függ, hogy a bizonyítási teher a hatóságot vagy az eljárás alá vont vállalkozást terheli. A bizonyítási mérce, a bizonyítékok gyűjtése és értékelése is olyan komplex kérdések, amelyek az elmúlt időszakban - főként a Gazdasági Versenyhivatal határozatainak bírósági felülvizsgálata során - sok vitára adtak okot. A Gazdasági Versenyhivatal hatáskörébe tartozó leggyakoribb[2] ügytípusok, az ún. fogyasztó megtévesztéses és a kartelljogsértések bizonyítása során irányadó elvek, az ügyfajtára jellemző speciális bizonyítási szempontok és lényeges különbségek összegző jellegű értékelése az elmúlt időszak jogfejlődésére tekintettel szükséges.[3]
A bizonyítási mérce és a bizonyítási teher fogalma nem azonos. A versenyfelügyeleti eljárás során a jogsértés bizonyítása kétségkívül a versenyhatóságot terheli. Ezzel szemben a hatósági határozat bírósági felülvizsgálatára indult közigazgatási perben a határozat jogszabálysértésével kapcsolatos bizonyítási teher a vállalkozásokon nyugszik. A bizonyítási mérce ezzel szemben azt jelenti, hogy a bizonyítási teher alatt álló hatóságnak a tényállás tisztázása érdekében lefolytatott bizonyítási eljárás során milyen mérce szerint kell kialakítania a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az üggyel kapcsolatos meggyőződését.
Attól függően, hogy közigazgatási, polgári vagy büntetőeljárásról van-e szó, változhat a bizonyítási mérce. Az angolszász országokban honos common law jogrendszerek sajátja, hogy eljárástípusonként kategorizálják a bizonyítási mércét: eszerint polgári ügyekben a "bizonyítékok túlsúlya", közigazgatási ügyekben a "lényeges bizonyítékok", míg büntető ügyekben a "kétségkívül ésszerű" standardot alkalmazzák. A kontinentális jogrendszerekben a büntető, a polgári és közigazgatási eljárások bizonyítási szabályai között is különbséget tett a jogalkotó, azonban ezen különbségek közötti határvonal nem minden esetben olyan éles, mint a common law jogrendszerekben.[4]
- 286/287 -
Az Európai Unió Bíróságai versenyügyekben nem határoztak meg olyan bizonyítási mércét, amely megfeleltethető lenne a common law-ból ismert bizonyítási mércéknek. Ennek alapján a luxemburgi bíróságok állandó ítélkezési gyakorlata értelmében az egyedüli mérce, hogy a bizonyíték alkalmas legyen arra, hogy meggyőzze a bírót a tényekről, vagyis az uniós esetjog alapján bizonyítási mérceként csak a szabad bizonyítási rendszerben értékelt bizonyítékok azon hatása azonosítható, amely alkalmas a bíró meggyőződésének kialakítására az adott tényről, amely hatás ügyenként és témánként változhat.[5]
Kiemelendő, hogy elsősorban a büntető eljárásokban irányadó in dubio pro reo elv alkalmazása büntetőügyekben kifejezett törvényi rendelkezésen alapul, mivel a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 4. §-ának (2) bekezdése kifejezetten tartalmazza, hogy "A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére." A Gazdasági Versenyhivatal versenyfelügyeleti eljárásaira irányadó közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) - a Be. 4. §-ának (2) bekezdéséhez hasonló - kétséget kizáró bizonyítási mércét nem tartalmaz. A szerzők álláspontja szerint az uniós bíróságok és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) gyakorlata alapján sem vonható le olyan következtetés, amely szerint a Gazdasági Versenyhivatal versenyfelügyeleti eljárásaiban kétségkívüli bizonyítási mércének kellene érvényesülnie. E tekintetben jelentősége van annak, hogy az EJEB a közelmúltban hozott döntésében a Menarini Diagnostics S.R.L. kontra Olaszországban ügyben[6] minden, a Menarini eljárás alá vont vállalkozás által előterjesztett kifogást elutasított, amelyek arra vonatkoztak, hogy az olasz versenyhatóság kartelljogsértés miatt 6 millió Euró bírság kiszabásáról rendelkező határozatával szembeni jogorvoslati eljárás során megsértették az Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdését. Az EJEB a Menarini ügyben az ún. Engel kritériumok[7] alapján arra következtetésre jutott, hogy
a) az olasz versenyhatóság kartelljogsértést megállapító határozatában kiszabott bírságot nem büntetőeljárás, hanem közigazgatási eljárás során hozta;
b) a hatóság határozata a piaci verseny fenntartásával a közérdeket szolgálta, ezáltal a büntető eljárásokhoz hasonlóan a társadalom általános érdekeit hivatott védeni;
c) a határozatban a jogszerűtlen magatartás miatt kiszabott szankció természete és súlyossága alapján, mivel annak célja a generális és a speciális prevenció, megállapítható, hogy a versenyhatóság által kiszabott bírság büntető jellegű szankció.
A Menarini ügy kapcsán utalunk arra, hogy az olasz versenyhatóság eljárása sok hasonlóságot mutat a Gazdasági Versenyhivatalra irányadó törvényi modellel, ugyanakkor szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az EJEB gyakorlata alapján egy adott norma büntetőjogi jellegűvé minősítése kapcsán "nem alakult ki olyan gyakorlat, mely alapján fel lehetne állítani egy megbízható zsinórmértéket a jövőbeni esetetek értékelésére.[8] A szerzők álláspontja szerint - a Menarini ügyre hivatkozással - nem vonható le olyan következtetés, amelynek értelmében a versenyfelügyeleti eljárásokra a Ket. 50. §-ának (6) bekezdése alapján irányadó bizonyítási mércét a büntető eljárásokban érvényesülő kétséget kizáró bizonyítási mércével váltsa fel, hiszen ez contra legem jogalkalmazást eredményezne.[9] Másfelől megjegyezzük, hogy a magyar közigazgatási jog nem minden területén érvényesül a Ket. 50. §-ának (6) bekezdésében szereplő bizonyítási mérce, példának okáért az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 97. §-ának (6) bekezdésében az adóhatóságra az adóellenőrzési eljárás során érvényesülő bizonyítási mércét a - Ket.-től eltérően - a következőképpen határozza meg: "Az adóhatóság a tényállás tisztázása során az adózó javára szolgáló tényeket is köteles feltárni. A nem bizonyított tény, körülmény - a becslési eljárás kivételével - az adózó terhére nem értékelhető." A bírói gyakorlat e tekintetben az Art. 97. §-ának (6) bekezdésének második mondatát akként értelmezi, hogy "a kétséget kizáróan nem bizonyított tény - a becslési eljárás kivételével - az adózó terhére nem értékelhető."[10] Következésképpen a közigazgatási eljárásokban csak azon esetekben érvényesül a kétséget kizáró bizonyítási mérce, amennyiben az adott ügyfajtára irányadó speciális jogszabály kifejezetten így rendelkezik, ennek hiányában azonban a Ket. szabályai az irányadók, amelyek nem teszik a hatóságok, így a Gazdasági Versenyhivatal kötelezettségévé a büntetőügyekkel azonos, kétséget kizáró bizonyítási mérce alkalmazását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
