A magyar nyugdíjrendszer rekodifikálása óta immáron tíz esztendő telt el. Napjainkban egyre több fórumon jelenik meg ismételten a további nyugdíjreform szükségességének az igénye. A reform továbbvitele a Magyar Köztársaság Konvergencia-programjában is megjelenik, illetve a miniszterelnök is életre hívott egy bizottságot, melynek a nyugdíjrendszer további reformjának kidolgozása a feladata.
A magyar nyugdíjrendszer 1997-es reformja során a dél-amerikai nyugdíjrendszerek kerültek a szakmai-tudományos vizsgálódás középpontjába, tekintve, hogy ezen megoldást erőltette a Pénzügyminisztérium is. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy akkoriban a fejlett nyugat-európai államok még nem alakították át rendszereiket, már csak azért sem, mert ezen országok megfelelő stratégiai tartalékokkal rendelkeztek, és a reformokat képesek voltak időlegesen halogatni. A világban végbemenő gazdasági változások, demográfiai folyamatok nem csak idehaza, hanem világ- és Európa-szerte rákényszeríttették az államokat arra, hogy szociális ellátórendszereiket felülvizsgálják, és az új gazdasági környezethez igazítsák a nyújtott ellátásokat, mely változások az elmúlt években már megtörténtek, vagy jelenleg mennek végbe.
A holland nyugdíjrendszer, illetve a fenntarthatóságát biztosító intézkedések alapvetően hozzájárulhatnak a magyar reform továbbviteléhez. Bár a vizsgált állam nyugdíjrendszere eltér a hazaitól, a levonható általános következtetések mindenképpen hasznosíthatóak.
A holland nyugdíjrendszer kialakulására alapvető hatást gyakorolt a szomszédos Németországban létrehozott Bismarck-i típusú társadalombiztosítási rendszer. A társadalombiztosítási rendszer nyugdíjága viszonylag későn, 1919-ben, az ún. Ouderdomswet, azaz az öregségi nyugdíjtörvény elfogadásával alakult ki.1 Eredeti formájában nem sokáig működhetett, hiszen a II. világháború veszteségei talán a németalföldi államot sújtották leginkább Nyugat-Európában. A holland nyugdíjrendszer első évei a Bismarck-i nyugdíjrendszer által kijelölt úton való haladás jegyében teltek el, már ami a rendszer finanszírozását, igazgatását, szolgáltatásait illeti. A háborús károk következtében a holland nyugdíjvagyon is megsemmisült, így a háború után válaszút elé került a kormányzat a nyugdíjrendszer hogyan-továbbját illetőleg.
A londoni emigrációban élő holland kormányzat, mondhatni közvetlenül találkozott a Sir Beveridge Social Security and Allied Services2 című tanulmányával, melyben Beveridge a később róla elnevezett Beveridge-terv alapjait, legfőbb célkitűzéseit vázolta. A holland kormányzatra nagy hatást gyakorolt a Sir Beveridge által vázolt szociális biztonsági modell, melynek megvizsgálták hollandiai adaptálási lehetőségeit.3 A vizsgálatot végző Van Rhinj Bizottság a háború után, 1945-ben tette meg javaslatát a holland rendszer fejlesztését illetően.4
A háború után a holland állam nyitott az angol szociális rendszer irányában,5 de nem számolta fel teljesen a Bismarck-i hagyományokat, létrehozva ezzel a nyugdíjrendszerek egy vegyes altípusát. A háború utáni nyugdíjreform első lépéseként az öregségi nyugdíj törvényt alkották meg (Algemene Ouderdomswet) 1956-ban, mely nyugdíj törvény azonban csak az öregség esetére való biztosítást rendezte. Több más európai állammal ellentétben, Hollandiában a hozzátartozói, illetve rokkantsági ellátások jogi hátterét egyéb jogszabályok intézményesítették. A hozzátartozói (nyug)ellátások rendszerét 1959. október 1-jétől az özvegyi és árvasági ellátások törvénye (Algemene Weduwen- en Wezenwet [A WW]) biztosítja, míg a rokkantsági ellátásokkal a munkaképtelenségi törvény.6
Alapvető különbség a többi európai háború sújtotta országhoz képest, hogy Hollandia nem tért át teljesen a felosztó-kirovó elven finanszírozott rendszerre, és a kötelező üzemi biztosításon keresztül gyakorlatilag visszatőkésítette nyugdíjrendszerét.
A holland nyugdíjrendszer - hasonlóan a magyar, a német, illetve sok más állam nyugdíjrendszeréhez - három elkülönült pillérre épül, azonban a pillérek szerkezete, merőben más, mint hazánkban, vagy Németországban.
A holland nyugdíjrendszer 1. pillérét az állampolgári jogon járó (bőkezűnek mondható) alapellátás jelenti,7 melynek finanszírozása felosztó-kirovó elven működik, és szolgáltatásai viszonylagos egységességgel - a minimális megélhetéshez kötötten - meghatározottak.
A rendszer II. pillérét az üzemi biztosítások rendszere képezi, amely quasi-kötelezőnek mondható a németalföldi állam munkavállalói számára, tekintve, hogy a kollektív szerződések alakítják ki szabályrendszerüket.8 Mindazonáltal mégsem tekinthető a kötelező nyugdíjrendszer részének, mert nem törvényi kötelezésen alapul. Tekintve, hogy a legtöbb üzemi-vállalati nyugdíjséma az adott vállalatvezetés és érdekképviselet közötti megállapodás eredménye, a holland üzemi-nyugdíjpaletta igen széles, így elemzése csak általános jellemzők mentén lehetséges.9
A rendszer harmadik ágát a magánbiztosítások képezik, mely alanyává bárki válhat, aki idős korára magasabb összegű ellátást szeretne.10
A holland nyugdíjrendszer felépítése, kialakulásának állomásai számos tanúsággal szolgálhatnak nem csak a magyar, de Európa más, reform előtt álló nyugdíj rendszere számára is. Mondhatni egyszerre startoltunk azonos alapokról (1929, Bismarck-i rendszer), de megállapítható, hogy a hollandok sokkal messzebbre jutottak ,egységnyi idő alatt', aminek azonban sajnálatos történelmi okai is voltak.
A holland állam merőben más választ adott a II. világháborút követő kihívásokra, mint a magyar, vagy a német nyugdíjrendszer. Amíg hazánk a felosztó-kirovó rendszert építgette, és a biztosítási rendszerbe ágyazta az összes szociális feszültséget, addig Hollandia megteremtette a járulékalapú népi biztosítás alapmodelljét, továbbá ismételten feltőkésítette az üzemi nyugdíjbiztosítás rendszerét. Ezen megoldás azért bír kiemelt jelentőséggel, mert az időskori ellátásokat sokkal inkább függetlenítette a kedvezőtlen demográfiai folyamatoktól. Ugyanis amíg a felosztó-kirovó rendszer sikere alapvetően attól függ, hogy hányan tartják fenn a rendszert befizetéseikkel, addig a fedezett pillér lényege a felhalmozott tőke. A nyugdíjrendszer egyik ágának feltőkésítését (hasonlóképp Németország is) csak az elmúlt években tűztük ki célul, míg Hollandia megtette ezt már több mint 50 éve.11
A fenti példából is látszik, hogy az alapellátás a társadalom idős tagjai részére működő, és bevált jogintézmény több olyan országban is, melyek nyugdíjrendszere sokban eltér egymástól, így nekünk sem kell félnünk az egységes magyar alapellátás bevezetésétől.
A holland jog alapvetően más irányból közelíti meg a biztosítottá válás, a biztosítotti alanyiság kérdéskörét, tekintve, hogy a kötelező nyugdíj pillér Hollandiában népi biztosítási jelleggel került megalkotásra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
