A tanulmány az állatok jogi sorsának alakulását elemzi az állattartó örökhagyó halálát követően. A kutatás fókusza annak bemutatása, hogy a hatályos szabályozás miként kezeli az állatok öröklésének dogmatikai kérdését, és milyen magánjogi instrumentumok állnak rendelkezésre a társállatok hagyatéki sorsának rendezésére.
Az állatvédelem jelentősége napjainkban egyre intenzívebben irányítja rá a figyelmet az állatok magánjogi megítélésének belső ellentmondásaira. Hazánkban a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) rendelkezései szerint az állatokra a dolgokra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, a természetüknek megfelelő eltérésekkel.[1] Az irányt szabó kommentárirodalom szerint a kitétel ellenére az állatok továbbra is dolognak minősülnek és ennek az a leginkább elfogadható magyarázata, hogy az állatoknak nincsen személyisége és birtokba vehetőek, tárgyai a vagyoni forgalomnak.[2] Ez a dogmatikai kettősség különösen élesen jelenik meg az öröklési jog területén, ahol az állat - mint a hagyaték sajátos tárgya - kihívások elé állítja a jogtudományt.
A kérdéskör relevanciáját a posztindusztriális államok kultúrájában mélyen gyökerező társállattartás adja, amely a nem állattartó rétegeket is közvetlenül érintve a kedvencek családtagként való kezelését már a XX. század közepe óta előtérbe helyezi. A folyamat globális léptékét kiválóan szemlélteti, hogy a kutya az egyik legnépszerűbb és legnagyobb számban tartott társállattá vált. A kutyatartás jelentős társadalmi súlyát a statisztikai adatok is igazolják. 2023-ban az Egyesült Államok kutyaállománya megközelítette a 89,7 milliót, miközben Európában 89 615 000 egyedet regisztráltak. Utóbbi populációból az Európai Unió területén 69 359 000, azon belül Magyarországon pedig 2 772 000 kutya élt.[3] Ezzel párhuzamosan a Földön élő, közel egymilliárdos egyedszámú és 97 százalékban véletlenszerűen szaporodó macskaállomány európai populációját[4] ugyanebben az évben 108 305 000 példányra becsülték a szakértők, amelyből az uniós tagállamokban 80 965 000, míg hazánkban 2 356 000 egyed élt.[5] A hazai szociológiai beágyazottságot jól tükrözi egy 2022-es reprezentatív felmérés is, amely szerint a magyar felnőtt lakosság 38,5 százaléka él olyan háztartásban, ahol elsősorban kedvtelési célból tartanak valamilyen állatot. Ezen belül a megkérdezettek háztartásainak 30 százalékában kutyát, míg 19 százalékában macskát gondoznak, miközben a válaszadók mindössze 1egy százalékára jellemző a kizárólag egyéb állatfajok kedvencként való tartása.[6]
A széles körű társadalmi jelenlétre tekintettel a tanulmány célja annak bemutatása, hogy a hatályos magyar jog miként kezeli az állatok öröklésének kérdését, és milyen magánjogi megoldások állnak rendelkezésre az állatok hagyatéki sorsának rendezésére.
A Ptk. értelmében az ember halálával hagyatéka mint egész száll az örökösre.[7] Örökölni végintézkedés alapján vagy törvény szerint lehet.[8] Az örökhagyó állata a hagyaték tárgyát képezi.
A hagyatéki eljárás polgári nemperes eljárás, amelyre ha e törvény eltérően nem rendelkezik, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) szabályait a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel kell alkalmazni.[9] A hagyatéki eljárásban a közjegyző eljárása az elsőfokú bíróság eljárásával azonos hatályú.[10]
A hagyatéki eljárás két részre bontható.[11] A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Hetv.) értelmében a hagyatéki eljárásban foganatosítható eljárási cselekmények lefolytatására a közjegyző és a jegyző jogosult.[12] Az eljárás első szakasza az önkormányzati jegyző, a második szakasza pedig a közjegyző előtt zajlik.
A hagyatéki eljárás alapja a halál ténye. A halál tényének és időpontjának megállapítása orvosi szakkérdés, amely jellemzően halottvizsgálattal történik.[13] A halottvizsgálat eredményeként orvosi bizonyítvány kerül kiállításra és főszabály szerint ez alapján kerül sor az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény (a továbbiakban: Anyakönyvi Tv.)[14] szabályai szerint a haláleset anyakönyvezésére.[15]
A hagyatéki eljárás egyes cselekményeiről szóló 29/2010. (XII. 31.) KIM rendelet szabályozza a hagyatéki eljárás során kiállítandó hagyatéki leltár adattartalmát.[16] A hagyatéki leltár összeállítása során a jegyzőnek nem feladata egyes vagyonelemek felkutatása. A jegyző azt próbálja feltárni, hogy ki lehet az az elérhető hozzá-
- 23/24 -
tartozó, aki a vagyonelemekről szóló leltár összeállításában segítségére lesz.[17] A leltárba azonban csak azok a vagyontárgyak kerülnek be, amelyekről a hozzátartozó nyilatkozik, ezért gyakran kimaradnak belőle a gépjárművek, a takarékbetétkönyvek, a nagy értékű ingóságok, vagy az állatok, amelyek megszerzéséért a későbbiekben póthagyatéki eljárást szükséges megindítani.[18]
A Hetv. értelmében leltározni kell a hagyatékban lévő ingó vagyont, ha értéke a törvényben megállapított öröklési illetékmentes értéket meghaladja.[19] Az illetékről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) értelmében mentes az öröklési illeték alól az egy örökösnek jutó ingóörökség 300 000 Ft forgalmi értéket meg nem haladó része.[20]
A Hetv. és az Itv. fenti rendelkezéseiből megállapítható, hogy a hatályos magyar öröklési jog értelmében az állatokat a hagyatéki leltárba csak abban az esetben kötelező felvenni, ha pénzben kifejezhető értékük meghaladja a 300 000 Ft-ot. Ez a szabály különösen a törzskönyvvel rendelkező háziállatok esetében bír relevanciával, amelyek piaci értéke jellemzően meghaladja ezt a küszöbértéket.
Felmerül ugyanakkor az a kérdés, hogy milyen sors vár azokra az állatokra, amelyeknek a forgalmi értéke nem éri el a 300 000 Ft-os küszöbértéket, és így a hagyatéki leltár kötelező elemei közé sem tartoznak. A szabályozás ilyen esetekben nem biztosít automatikus jogi keretet az állat további sorsának meghatározására, így annak további élete alapvetően az örökösök jóindulatán vagy a hagyatéki eljárás során alkalmazott egyedi megoldásokon múlik.
Tegyük fel, hogy egy örökhagyó hagyatékában található egy regisztráció nélküli házi kedvenc, például egy közönséges házi macska, amelynek piaci értéke körülbelül 10 000 Ft. Tekintettel arra, hogy az állat értéke nem éri el a 300 000 Ft-os küszöbértéket, jogilag nem kötelező a hagyatéki leltárba való felvétele, így a hagyatéki eljárás során nem is keletkezik kötelezettség az állat további sorsának meghatározására. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy csekély piaci értékkel bíró, vagy vagyoni értékkel egyáltalán nem rendelkező állatok esetében az örökösökre hárul a kötelezettség, hogy döntsenek a macska további sorsáról. Az örökösök, illetve az egyéb érdekeltek dönthetnek úgy is, hogy kérik az állat hagyatékba vételét, ekkor megtörténik az állat hagyatéki leltározása. Az örökösök azonban dönthetnek úgy is, hogy mellőzik az állat hagyatéki leltárba történő felvételét, de gondoskodnak az állat jövőjéről. Előfordul, hogy az örökösök az állatot megtartják és vállalják annak további gondozását, illetve dönthetnek az állat elajándékozása mellett, vagy más elhelyezésről is, például úgy, hogy állatmenhelynek adják át, miközben jogilag nincs kötelező eljárás az állat védelme érdekében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
