A készpénzben történő kifizetések gazdasági célú visszaszorítására - ezzel összefüggésben az adóhatóság által történő kontrollálhatóságára és meghatározott értékhatárban való maximalizálására - tett törvényalkotói intézkedések korántsem új keletűek, azokat már az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: régi Art.) 2017. december 31. napjáig hatályos rendelkezései is tartalmazták. A jogszabály 38. § (3a) bekezdése szerint a pénzforgalmi számla nyitására kötelezett adózó adóköteles tevékenysége keretében más, pénzforgalmi számla nyitására kötelezett adózónak a vele vagy más jogalannyal kötött szerződés alapján, az abban meghatározott szolgáltatás vagy termékértékesítés - általános forgalmi adó felszámítása esetén az általános forgalmi adóval növelt - ellenértékeként, szerződésenként egy naptári hónapban legfeljebb 1 500 000 Ft összegben teljesíthetett készpénzszolgáltatást. A szabályozáson érdemben a jelenleg hatályos adózás rendjéről szóló 2017. évi CL. törvény (a továbbiakban: új Art.) sem változtatott. Mindemellett kijelenthető, hogy a készpénzforgalom csökkentését irányzó jogi eszközök ellenére ezen teljesítési forma még mindig jelentős helyet foglal el az adózók szerződéses kapcsolataiban, amelyet - egyebek mellett - az esetleges nemfizetésből eredő pénzügyi kockázat előzetes "szűrése" is indokolhat. Előfordulnak ugyanakkor olyan
- 5/6 -
esetek is, amikor a tényállás minden releváns elemének ismeretében a feleknek az ügylet során tanúsított magatartása kifejezetten a jogi normák kijátszásának célzatával magyarázható. Tanulmányom - egy konkrét adóügy ismertetésén keresztül - a készpénzfizetés adójogi szabályait veszi célkeresztbe, kitérve a megsértése esetén alkalmazható szankcióra, különös figyelemmel a rendeltetésszerű joggyakorlás elvével összefüggésben.[1]
Az adóhatóság által a felperesnél a 2014. január 1. - 2014. április 4. közötti időszakra végzett ellenőrzés során feltárt tényállás szerint a felperes, mint eladó a partner vevővel még 2012. január 1. napján adásvételi keretszerződést kötött, amelyben a jogszabály szerint pénzforgalmi számlanyitásra kötelezett felek megállapodtak, hogy a termékeket előre egyeztetett árral és mennyiséggel a vevő megvásárolja. A szerződés alapján az átvétel után a szállítások kifizetésére a felek között átutalással kerül sor; az eladó minden vásárlásról számlát állít ki. A megállapodásban rögzítésre került, hogy a felek az egyes szállításokra nem kötnek külön szerződést, ellenben az eladó a szükséges okmányokat (számla, szállítólevél) a vevőnek átadja; a keretszerződés beszállítói nyilatkozatnak is megfelel. 2014. január 1. napját követően a felperes az árut - a vevői tartozások miatt - kizárólag készpénzes fizetés ellenében szolgáltatta.
Felperes fenti időszakban összesen 551 db készpénzfizetéses számlát bocsátott ki a vevő felé, a partner az ellenértéket valamennyi esetben a pénztárba fizette be. A bizonylatok kibocsátására 42 nap kapcsán került sor: a teljesítéssel érintett napokon 4-26 db számla kiállítása történt esetenként néhány másodperc (néhány perc) időbeli eltolódással, egymást követő, folyamatos sorszámozással, melyek egyenkénti értékükben nem haladták meg az 1 500 000 Ft-ot. Az elsőfokú adóhatóság álláspontja szerint - tekintettel arra, hogy az értékesítések mindegyike azonos felek között valósult meg, azonos típusú termékkészletek adásvételére irányult, valamint azonos gazdasági célt töltött be - a felek közötti egyes ügyletek egységet alkottak; a régi Art. 38. § (3a) bekezdése szerinti készpénzfizetési korlátozás szempontjából az értékesítéseket egy adásvételi szerződésnek kell tekinteni [régi Art. 1. § (7) bekezdése], függetlenül attól, hogy ezeket a felek milyen módon bizonylatolták, és azok más napokon valósultak meg. Fent hivatkozott számlakiállítási metódus a készpénzes kifizetéssel kapcsolatos előírások - ezzel összefüggésben a régi Art. 2. § (1) bekezdése szerinti rendeltetésszerű joggyakorlás elve - megkerülését szolgálta. Ezeket értékelve a megyei igazgatóság a vizsgált készpénzes kifizetések összegéből levonva a 1 500 000 Ft-ban teljesíthető készpénzszolgáltatások összegét a régi Art. 172. § (20f) bekezdésében rögzített mulasztási bírság kiszabásának alapjául 94 166 885 Ft-ot vett figyelembe, és felperest 18 833 000 Ft mulasztási bírsággal szankcionálta.
Felperes a fellebbezését érdemben arra alapította, hogy a felek szándéka és nyilatkozata polgári jogi szempontból több adásvétel megkötésére irányult, azok egymástól függetlenül valósultak meg, és semmi nem utal arra, hogy szerződéses egységet alkotnának. A kiskereskedelmi egységek részére szükséges áruszortiment szerint került sor az adásvételekre, így alaptalan az a megállapítás, hogy az értékesítések mindegyike azonos típusú termék adásvételére irányult volna. Felperes hivatkozott a NAV által 3002/2013. szám alatt kiadott útmutatóra, mely értelmezte a szerződéses szabadságból adódóan a keret-megállapodásokra vonatkozó jogi álláspontot; ez alapján - véleménye szerint - a keretszerződésen belüli egyes ügyletek a régi Art. 172. § (20f) bekezdése alkalmazása során egyedi megítélés alá esnek. Nincsen olyan jogszabályi rendelkezés, amely tiltaná a számlák folyamatos sorszámozású, időbeli eltéréssel történő kiállítását és azok készpénzben történő kiegyenlítését. Az ellenőrzés nem támasztotta alá azt, hogy a felperes eljárása sértette a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét; ellenben a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló 2007. évi CXXXVI. törvényben (a továbbiakban: Pmt.)[2] előírt szabályzatkészítést a felperes telesítette, és az illetékes kereskedelmi hatóság is nyilvántartásába vette.
Felperes fellebbezése alapján a felettes szerv az elsőfokú döntést - annak ténybeli, valamint jogi megalapozottsága okán - azonos indokok mentén helybenhagyta. A másodfokú határozat kitért arra, hogy abban az esetben, ha kétséget kizáróan megállapítható, hogy a felek közötti ügyletek nem rendeltetésszerű joggyakorlás miatt kerültek több szerződésben meghatározásra, akkor az ugyanazon felek között létrejött szerződések alapján ugyanazon adózó részére teljesített kifizetéseket össze kell számítani. A rendeltetésszerű joggyakorlás tekintetében előadott felperesi érvelés súlytalan. A tényállást elemezve megállapítást nyert ugyanis, hogy 2014. március 21. napján a vevő a felperes telephelyén úgy eszközölt beszerzéseket, hogy az erre a napra datált 12 db számla kiállítására valamivel több mint 5 perc alatt került sor; vagyis a vevő átlagosan 25 másodpercenként vásárolt, aminek indoka gazdasági racionalitás - életszerűtlenség okán - nem lehet, ezért ezen magatartásnak a rendeltetésszerű joggyakorlás keretei közé való beillesztésére nem nyílhat mód.
Felperes a másodfokú határozatot közigazgatási perben támadta, az ügyben eljárt elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítélet hangsúlyozta, hogy a felperes által hivatkozott szerződéses szabadság elve csak a régi Art. 1. § (7) bekezdésének keretei között érvényesülhet; az adójog ugyanis tiltja a rendeltetésellenes joggyakorlást, vagyis az olyan ügyletek létrejöttét, amelyek célja a jogi rendelkezések - a tárgyi ügyben a
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
