2014. május 24-én védte meg Prof. Dr. habil. Bándi Gyula akadémiai doktori értekezését a Magyar Tudományos Akadémián a címben megjelölt témakörből. Az értekezés egyik opponense eme írás szerzőinek egyike volt, a másik szerző pedig résztvevője volt a védésnek és a vitának. Bándi Gyula e munkájában az emberi faj sorsát és életlehetőségének a kérdéseit vetette fel. A mai rohamos technikai fejlődés ugyanis, amellett hogy az emberiség egy részének a kényelmét szolgálja, ugyanakkor az ellustulás következtében az emberi faj degenerálódásához is vezet. Ezenkívül pedig olyan gyilkos mellékhatásai vannak, amelyek tönkreteszik az ökoszisztémát, az ökológiai egyensúlyt. Az egyre nagyobb méretű gépesítés és automatizálás egyre több energiát és energiaforrás kimerítését igényli, ezen túlmenően a mindebből fakadó lég-, víz- és talajszennyezés, a termőterületek tönkretétele, az őserdők és az egyéb növényi zöldtakarók vészes fogyása egyre több élőhelyet tesz tönkre és veszélyeztet, ami könnyen az emberiség kipusztulásához vezethet. Bándi értekezése ezekkel a problémákkal foglalkozik, amikor felteszi a kérdést, hogy eme technikai-technológiai fejlődésnek és az ezzel járó természeti környezet károsításának és rombolásának hol vannak azok a határai, ahonnan már nincs visszaút és visszafordíthatatlanná válik az a környezet-kirablás, amit a jelen kor emberi társadalma a saját mohósága érdekében elkövet, nagyon könnyen ellehetetlenítve a következő generáció életfeltételeit. Minthogy Bándi Gyula az értekezését csak más formában kívánja és nem a közel jövőben publikálni, a jövő generáció szempontjából lényegesnek tartjuk, hogy mindarról, amit e munkájában megírt, és amelyről csak egy szűk grémium vitatkozott és szertett tudomást, a mostani mellett felnövekvő jogásztársadalom széles köre is tudomást szerezze. Ezért tartjuk fontosnak, hogy Bándi e munkáját saját reflexiónkat is bele dolgozva eme írás keretében közreadjuk.
Bándi Gyula értekezése annyiban hiánypótló mű, hogy a fenntarthatóságot és a fenntartható fejlődést a maga teljességében - ide értve annak jogi relevanciáit is - átfogóan a maga komplexitásában dolgozza fel. Az első ilyen átfogó feldolgozási kísérlet Magyarországon. A bevezető gondolatokat követően, ahol a szerző ismerteti művének rendszerét, egyes tartalmi kérdéseit, valamint azokat az intézményeket, amelyekre a kutatása kiterjedt, az érdemi részt két részre bontja. Az "A" részben hat fejezet a fenntarthatóság és a jog összefüggéseinek a kérdéskörét tárgyalja, ahol az első fejezet a fenntartható fejlődés tartalmát, jelentését lehetőségeit és korlátait, a második a fenntarthatóságot érintő, valamint azzal összefüggésbe hozható nem konzisztens joganyagot mutatja be. A fenntarthatósággal és a vele összefüggő "rezilienciával" foglalkozik a harmadik fejezet, míg a negyedik az etikai kérdéseket tárgyalja, az ötödik pedig a fenntarthatóság jogi és politikai érintkezési, kapcsolódási kérdéseiről szól. A szerző eme "A" rész zárófejezeteként a fenntarthatóság jogáról szóló jogtudományi nézeteket ismerteti. Míg az "A" rész a fenntarthatóságot és a reá vonatkozó jogot a maga globális összefüggésében mutatja be, addig a "B" részben a fenntarthatóságnak egyes részterületeit a reájuk vonatkozó egyes jogterületekkel összhangban vizsgálja. Itt négy témakört vizsgál a szerző négy fejezetben elhelyezve, melyek közül az első a környezethez való jog - aminek a kiemelése azért volt lényeges, mert ahogy a szerző utal rá, a fenntarthatóság és annak joga eme entitáson keresztül ragadható meg a legkézzelfoghatóbban. Ezt követi a szubszidiaritás, az elővigyázatosság és az integráció elve egy-egy fejezetben, amely intézményeknek a gyökerei visszanyúlnak az "A" részbe. Mindezt a szerző helytállóan mutatja be, ezért eme összefüggés-rendszer - amely végig fut az értekezésen - a szerző munkáját társadalom-, és jogelméleti jellegűvé teszi. Az értekezést mind az "A", mind a "B" részre kiterjedő konklúzió zárja. Mindezt követi az igen gazdag forrás-irodalom felsorolása, ami az értekezésben feldolgozásra került.
Ezek után rátérve az érdemi kérdésekre, a szerző a fenntartható fejlődés fogalmát, és tartalmát határolja körül, utalva arra, hogy az ember-, illetve társadalom-centrikusan a föld eltartó képességével függ össze a fejlődés fenntarthatósága. Ha ez a fejlődés a föld eltartó képességét meghaladja, akkor az fenntarthatatlan. A fejlődés ugyanis akkor fenntartható, állítja helyesen a szerző, ha segít megőrizni és fenntartani az ökológiai rendszerek további működését és fenntarthatatlan, ha másként tesz. Lehet ugyanis olyan technológiai fejlődés, ami technikailag, technológiailag egy hatalmas előrelépés, de ha ez az ökológiai eltartó épességet meghaladja, fenntarthatatlan. Utal is arra a szerző, hogy e téren a középutas fejlődés a jó megoldás. Minthogy itt az emberről és az emberek szervezett összességét képező
- 32/33 -
társadalomról, annak gazdaságáról, valamint a mind ennek a terrénumát képező élő és élettelen természeti és művi környezetéről, továbbá mind ezek kölcsönhatásáról és e tényezők együttesének a környezet ökológiai eltartó képességéről van szó, ezért itt globális kölcsönhatások érvényesülnek. A szerző utal is arra, hogy e globális kölcsönhatások natura-, és szociometriai negatív vagy pozitív pro futuro kihatásai előre mennyire láthatók, nehéz megítélni. E hatások jellegétől függ a jogi hozzáállás jellege is. Ezért, miként ezt a szerző helyesen állítja, a környezetvédelem és annak joga az a relatíve biztos pont, amely az értékelés és a megméretés funkcióját el tudja látni.
A szerző ezzel kapcsolatosan - bár az értekezésnek egy későbbi részében - foglalkozik a reziliencia fogalmával, ami egy ökoszisztémának azzal a képességével függ össze, hogy megzavarását tűrni képes anélkül, hogy e közben minőségileg új állapotba kerüljön. Hogy ez a megzavarás által minőségileg keletkező új állapot a társadalomra, a gazdaságra stb.-re negatív hatása miatt ne következhessen be, ehhez az adott ökoszisztéma felhasználja az ellenőrző, javító mechanizmusát, mintegy újjáépítve önmagát, állítja a disszertáns. Ez a természetben, a növény-, és az állatvilágban önmagától, a saját védekező mechanizmusán keresztül is megvalósul. A társadalom esetében azonban mindehhez külső beavatkozásra van szükség. A társadalmi fenntartható fejlődés biztosítása érdekében az "ellenőrző-javító mechanizmust" a jog és az állami, valamint a nemzetközi közigazgatási szervezet látja el, amit megítélésünk szerint helytállóan állít a disszertáns. A "reziliencia" - miként ez szakmailag megalapozva kifejti az értekező - egy olyan dinamikus rendszer az emberi tevékenységhez kötötten, amelyet kifejez az a képesség, hogy miként kezelje a kockázatokat és a zavarásokat, miként reagáljon a bizonytalanságra és a jövőbeli változásra. Ezért az ökoszisztémát, illetve a környezetet, valamint az emberi társadalmat érintő valamely jurisztikus vagy metajurisztikus, egyedi vagy közösségi, privát, vagy etatikus cselekvés a jelent és a jövőt érintve milyen kihatást vált majd ki, arra Bándi a szakirodalom alapján négy "kulcsot" jelöl meg. Ezek: a) a társadalmi ökológiai kockázatok számbavétele; b) a kockázat- és a zavarkezelési képesség; c) a lehetőségek sokoldalú feltárási képessége; d) produktív válaszok megadására alkalmas tények egymáshoz viszonyítása. Eme "négy kulcs" figyelembevételével állítja fel a disszertáns a reziliencia alkalmazásának elveit, így az integrációt, a szubszidiaritást, az elővigyázatosságot, a kooperációt, a tervszerűséget és az emberi jogon nyugvó társadalmi részvétet. Eme elvek tartalmát és funkcióját a szerző a "B" rész második felében, mindegyiknek külön fejezetet szentelve részletesen fejti ki. Ezzel egyúttal választ ad azokra a pro futuro megválaszolandó negatív vagy pozitív tartalmú hatások megközelíthető bemérésére, amelyekről fentebb már említést tettünk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
