Politikai erők eszméiket terjesztendő, hatalmukat érzékeltetendő és legitimálandó alkalmaznak szimbolikus térfoglalási eljárásokat. Ezekkel egy-egy közösség életében kulcsfontosságú terek (például egy ország fővárosa, legfontosabb közterületei, épületei) jelképes birtokbavételére törekednek. Sor kerülhet arra is, hogy e politikai erők nemcsak a teret akarják így meghódítani, hanem hasonló megfontolásokból, azzal párhuzamosan az idő egyfajta birtokbavételét is igyekeznek végrehajtani: bizonyos történelmi események, jelenségek saját maguk előzményeiként, egyes történelmi személyek saját elődeikként való felidézésével - ezzel együtt más események, jelenségek és figurák határozott bírálatával, elutasításával. A tanulmányban részletesen vizsgált két rendezvény, az 1918-as magyar polgári demokratikus forradalom idején a köztársaság kikiáltásának budapesti ünnepsége 1918. november 16-án és pontosan egy évvel később, immár az ellenforradalmi erők felülkerekedésének időszakában, a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulási ünnepsége 1919. november 16-án, jól szemlélteti mindezeket. Elemzésük során pedig az is nyilvánvalóvá válik: e nagy akciók egymás ellen is irányulhatnak - akár úgy is, hogy éppen a hatás érdekében, elutasítandó a másik rendezvény által kifejezett nézetrendszert, rokon jellegű eszközöket alkalmaznak. Így a köztársaság kikiáltásának ünnepségére a rendezvény közvélemény-formálói az általuk mozgósított, ekkor összegyűlt tömeget "a nép" jelképeként szándékoztak megjeleníteni megnyilatkozásaikban. Az ünnepség helyszínét, a magyar Országházat és az épületnél lévő teret nemzeti színű és vörös zászlókkal díszítették. A szónokok megemlékeztek a magyar történelem forradalmárairól, törekedve egy "saját hagyomány" megteremtésére. Az 1919-es bevonulási ünnepség szervezői az általuk mozgósított tömeget már "a nemzet" jelképeként kívánták szerepeltetni. Az Országházat és a teret ekkor is díszítették nemzeti színű zászlókkal, ám a vörös lobogók hiányoztak, az épületre pedig misesátort építettek. A szónokok beszédeikben leszámoltak az 1918-1919-es magyarországi forradalmakkal. A tanulmány végén idézett néhány kortársi vélemény azt szemlélteti, hogy a két ünnepség propagandisztikus tartalmaival megcélzottak miként reagálhattak ezekre.
Különböző politikai erők, eszméik terjesztése, hatalmuk érzékeltetése és legitimálása érdekében nemritkán alkalmaznak szimbolikus térfoglalási eljárásokat, amelyekkel egy-egy közösség életében kulcsfontosságú terek: így például egy ország fővárosa, legfontosabb közterületei, épületei jelképes birtokbavételére törekednek. Előfordulhat ugyanakkor az is, hogy ezek a politikai erők nem csupán a teret akarják
- 78/79 -
ily módon meghódítani, hanem hasonló megfontolásokból, azzal párhuzamosan, az idő egyfajta sajátos birtokbavételét is igyekeznek végrehajtani: bizonyos történelmi események saját maguk előzményeiként, egyes történelmi személyek saját elődeikként történő felidézésével - ezzel együtt pedig más események és figurák határozott bírálatával, elutasításával. Mindezeknek a céloknak a megvalósítására sokféle eszköz kínálkozik: többek között különféle politikai jelképek (képek, szobrok stb.) használata, középületek birtoklásának hangsúlyozása, szimbolikus súlyú közéleti beszédek tartása (amelyeknél különösen fontos az időpont és a helyszín), jelképértékkel bíró közösségi rendezvények, tömeggyűlések szervezése, lebonyolítása, továbbá új ünnepek kijelölése, már meglévők átértékelése vagy eltörlése. Egyes esetekben a politikai erők ezek közül egyszerre többet is alkalmazhatnak céljaik érdekében.[1] A magyar köztársaság 1918. november 16-ai kikiáltása alkalmával lezajlott fővárosi rendezvény és a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg pontosan egy évvel későbbi budapesti bevonulási ünnepsége jól szemlélteti a fentieket. Elemzésük során pedig az is nyilvánvalóvá válik: e nagy akciók egymás ellen is irányulhatnak - akár úgy is, hogy éppen a hatás érdekében, elutasítandó a másik rendezvény által kifejezett nézetrendszert, rokon jellegű eszközöket alkalmaznak.
A köztársaság kikiáltásának előkészületei során a Nemzeti Tanács 1918. november 15-ei ülésén - amint arról a Pesti Napló november 16-ai számában tudósított - a következőképpen alakította át a politikai ünnepek korabeli sorozatát:
Ünnepnap lett már ma a november tizenhatodika és nemzeti ünneppé deklarálták a Nemzeti Tanács mai ülésén a forradalom kitörésének felejthetetlen napját, október harmincegyedikét. Eltörölték, mint ünnepnapokat a király és királyné születésnapját, Ferenc József halálának napját, április tizenegyedikét, szóval mindazokat az ünnepeket, amelyek a régi rendszerre emlékeztethetnek. Nemzeti ünnep a régiek közül csak kettő marad: március tizenötödike és augusztus huszadika, Szent István napja, amelyet egyházi ünnepnapnak tekintenek.[2]
- 79/80 -
Az új hatalom tehát saját eszmerendszerének kifejezésre juttatása érdekében radikálisan megváltoztatta az ünnepek rendszerét: újakat hozott létre (október 31., november 16.), megerősített egy meglévőt (március 15.),[3] átértelmezett egy már létezőt (augusztus 20.),[4] többet pedig eltörölt (a Habsburg-uralkodókkal kapcsolatos ünnepeket).[5]
A Nemzeti Tanács ugyanezen ülésén - Fritz János, a testület jegyzője 1920-as emlékirata szerint - megállapította a képviselőház november 16-ai ülésének napirendjét és ezzel kapcsolatban foglalkozott Tisza István halálával. Ekkor Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke azt javasolta: "Tisza István halálát be se jelentsék, ne parentálják, bizzák a történelemre"[6] - feltehetőleg azért, hogy a meggyilkolt, sokak számára jelképértékű politikus[7] különféle megítéléseinek esetleges vitája ne zavarja meg a köztársaság kikiáltásának ünnepélyességét. Tisza alakjának efféle kiiktatása a rendezvényből szintén az új hatalmat volt hivatott erősíteni.
A budapesti ünnepségre a szervezők hatalmas tömeget vonultattak fel az Országház elé. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői az általuk mozgósított munkásságot saját maga, sőt általában "a nép" jelképeként szándékoztak megjeleníteni, amint azt a Népszava november 16-ai számában közzétett felhívásuk mutatja. E szerint a "régi rendszer" politikusai
...valószinüen nagy számban fognak megjelenni az országgyülés föloszlatásának aktusára, s amivel sohasem számoltak, amit nem ismertek és nem támogattak, a nép sorfala között fognak fölvonulni a régi rendszer egyik erős intézményének temeté-
- 80/81 -
sére. Mi ismerjük a szervezett munkásságot és ismerjük azt a méltóságot, amelynek magaslatára különösen most, győzelmes erejének tudatában fölemelkedett és fölöslegesnek kell tartanunk a figyelmeztetést, hogy a képviselőház és a főrendiház tagjait még csak szóbeli inzultus se érje, amikor letünt hatalmuk temetésére a nép között elvonulnak. A népnek meg kell mutatnia ezeknek az embereknek, mennyire nem ismerték azokat, akikkel nem akarták megosztani hatalmukat és akiknek a törvényhozástól való távoltartása érdekében vakon követték fanatikus vezéreiket minden praktikájukban és gáncsvetésükben.[8]
Az ünnepség dekorációinak készítői az Országháznál lévő teret főként nemzeti színű és vörös lobogókkal díszítették, póznák közé kifeszített köteleken a magyar trikolór, valamint vörös és a főváros színeit viselő zászlók lengtek. Az épület főhomlokzatára kétoldalt nemzeti színű, középre pedig vörös lobogót tűztek ki, főbejáratánál vörös drapériás emelvényt helyeztek el. A vele szemben lévő épületeket is nemzeti színű zászlókkal és vörös drapériával díszítették.
Az Országház előtti térre november 16-án reggeltől folyamatosan érkeztek a különféle testületek, köztük a szociáldemokrata szakszervezetek csoportjai. A felvonulók nemzeti színű kokárdákat, piros jelvényeket és az 1918-as forradalom jelképének számító őszirózsákat viseltek. A szociáldemokraták irányította munkások pedig piros cédulát illesztettek kalapjukra "Éljen a köztársaság! A magyarországi szociáldemokrata párt" felirattal - amely eljárással a párt sajátosan törekedett hangsúlyozni szerepét, jelenlétét e szimbolikus térfoglalás során.[9] A téren különféle szervezetek képviselői osztogattak röpcédulákat az egybegyűlteknek. A felvonulásról ez olvasható a Pesti Hirlap november 17-ei számában:
Már minden utca, amely a parlament elé vezet, emberek áradatát hozza, zsibongó, mámoros tömegeket, bokrétás lobogókkal és fölhangzik váltakozva a Himnusz, a Kossuth-nóta és a Marseillaise. Zeneszóval érkezik egy csavargyár munkássága a Markó-utca felől, majd szines selyemzászlókkal különféle testületek és egyesületek. A tömegek beözönlenek a térre, amely elnyelni nem birja az áradatot. [...] Féltizenegykor egyetlen fekete folt a hatalmas tér.[10]
- 81/82 -
Az Országházban az államforma megváltoztatására vonatkozó eljárás során először a még 1910-ben megalakult képviselőház mondta ki feloszlását.[11] A Ház ülésén elnökölő Szász Károly - összhangban az idézett, november 15-ei Hock János - javaslattal, ám eltérve a szokástól - nem búcsúztatta el a meggyilkolt Tisza Istvánt, ami azonnal beszéd tárgyává vált a jelenlévők között.[12] A sokak szemében a bukott rendszer jelképének számító politikus hallgatással történő kiiktatása az ünnepségből tehát nem sikerült teljes mértékben. A képviselőház feloszlása után a főrendiház berekesztette ülését.[13]
Ezt követően került sor a népköztársaság kikiáltására az épület kupolatermében,[14] ahol ez alkalomból a magyar társadalom legkülönfélébb csoportjai - köztük idős, még az 1848-1849-es forradalomban és szabadságharcban részt vevő katonák - jelentek meg. Ekkor tartott beszédében Hock János áttekintette a magyar történelmet, és így szólt az egyik idős szabadságharcos katonához: "És te, nagy idők tanuja, aki először vettél részt a mi szabadságküzdelmeinkben a magyar köztársaságért, szintén nem lettél rokkant, nem lettél elnyomott vértanu a 48-as küzdelmek lebirása után, hiában mert megérted, amiért küzdöttél: hazádnak feltámadását a magyar független köztársaságban."[15] De nemcsak Hock János tartotta szükségesnek, hogy felmutassa az 1918-as forradalom "történelmi előzményeit", hanem Kunfi Zsigmond szociáldemokrata miniszter is, aki további "elődfigurákat" is felemlegetett beszédében, köztük a "magyar jakobinusokat": Martinovics Ignácot és társait (akiket egyébként már a XIX-XX. század fordulójától rendszeresen méltattak a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kiadványaiban[16]): "Azon a napon, amikor a magyar népköztársaság álomból valósággá serdül, a hála, a kegyelet és megindulás szavával kell köszöntenünk mindazokat, akik életükkel, szenvedésükkel, munkájukkal ezt a napot mindannyiunk számára megérlelték. Gondolok azokra a férfiakra, Martinovics Ignáczra, akik a hóhér bárdja alá hajtották fejüket; gondolok azokra, akik 1849-
- 82/83 -
ben proklamálták a köztársaságot és érette bitófa alá mentek és halált szenvedtek", továbbá a világháború áldozatairól és a munkásmozgalom résztvevőiről is megemlékezett.[17] Beszéde végén a politikus az 1848-1849-es forradalmárok közül felidézte Petőfi Sándor alakját és szavait (a költőt egyébként a XIX. század végétől különféle eljárásokkal rendszeresen méltatták a magyarországi szociáldemokraták[18]), ám az aktuális politikai törekvések történelmi legitimálása érdekében átalakítva az Egy gondolat bánt engemet... című vers "Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal és piros zászlókkal" sorait:
Én azt gondolom, hogy most már eljött az az idő [!] is, melyről a magyar forradalom nagy költője, Petőfi Sándor beszélt, amikor azt mondta, hogy "eljön a nap [!], midőn minden rabszolganép jármát megunva sikra lép".
A továbbiakban a miniszter már nem a jelen, hanem a jövő: a forradalmi változások - köztük a magyar - baloldali irányultságú továbbalakulását kilátásba helyezve idézte fel a költő szavait és alakját:
Én hiszem, hogy Petőfi prófécziájának az a második része is be fog telni és betelőben van már, amely azt mondja, hogy nemcsak "pirosló arczczal", de "piros zászlókkal is" ki fognak állni a népek egymásután és egy hatalmas szimfoniában fogják elzengeni a világszabadság hatalmas dalát.[19]
A beszédrészletek jól mutatják, hogy - a tér elfoglalását mintegy kiegészítve - a rendezvény főszereplői az időben is igyekeztek kijelölni az 1918-as forradalom, az új köztársaság helyét az általuk elődökként értékelt történelmi személyiségek megjelenítésével, méltatásával.
Szintén az új rendszer időbeli elhelyezését volt hivatott szolgálni - a Nemzeti Tanács november 15-ei ülésén hozott határozatokkal összhangban - az a Hock János által előterjesztett indítvány, amely a korabeli ünnepek sorozatának átalakításával foglalkozott: "a győzedelmes forradalom napján, október 31-én és a köztársaság kimondása napján, vagyis november 16-án örök időkre szóló nemzeti ünnepet tartsunk, és a nemzet történetét meggyalázó április 11-ét és a többi királyczafrangos ünnepeket töröljük." A javaslatra a jelenlévők helyeslően reagáltak.[20]
Az Országházban beszédet tartott Károlyi Mihály miniszterelnök is, aki egyebek mellett kijelentette:
Trombitaharsonával fogjuk ennek a mai napnak határozatait széjjelkürtölni az egész világba. A radio, a telefon, a telegráf működni fognak a mai napon és remélem és hiszem, hogy ezek után azok a kételyek el fognak oszlani, ha megtudják, hogy ma itt
- 83/84 -
mi történt, ha megtudják, hogy a köztársaság, a demokráczia és a szocziális intézmények megvalósitásának ünnepnapján odakünn száz meg százezer ember van.[21]
A miniszterelnök tehát az új rendszer legitimációja érdekében az épület elé felvonultatott tömeget - hasonlóan a Magyarországi Szociáldemokrata Párt idézett iránymutatásához - mintegy "a magyar nép" jelképeként ábrázolta. Az ülés után Károlyi az Országház bejáratánál elhelyezett vörös emelvényről mondott beszédet a tömegnek, hangsúlyozva a nép, a forradalom győzelmét, a népköztársaság megalkotásának jelentőségét. Az épület más részeinél és a tér különböző pontjain további szónokok tartottak beszédeket az egybegyűlteknek. A mintegy 200 000 főnyi tömeg a beszédek után, az ünnepség végén szétoszlott.
E rendezvény egészére, illetve egyes elemeire sajátosan utalt vissza pontosan egy évvel később a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulási ünnepsége - immár az ellenforradalom, az 1918-1919-es forradalmak szellemiségével való jelképes leszámolás jegyében.[22] E törekvés megfigyelhető már az ünnepség időpontjának kiválasztásában is: egyik szervezője ugyanis azt kérte, hogy a díszbevonulást lehetőleg november 16-ára tegyék. Ez szerinte politikai okokból lenne fontos, mert ez volt az a dátum, amikor az Országház téren a múlt évben nyilvánosan Károlyira ruházták át a hatalmat.[23] Az ünnepség fogadóbizottsága pedig igyekezett ez alkalomból mozgósítani a "honfitársak" tömegeit, amelyeket a szervezők immár "a nemzet" jelképeként kívántak szerepeltetni a rendezvényen. Felhívásuk ekként buzdított:
- 84/85 -
Honfitársak! [...] Jertek köznapi ruháitokban [az ünnepségre], de fogadjátok szeretettel a csapatokat, hadd érezzék katonáink, hogy végre itthon vannak. Fogadjátok hazafias lelkesedéssel, hadd lássa mindenki, hogy a nemzet együtt érez a hadsereggel. Jertek tömegesen, hadd vegye tudomásul a világ, hogy sokan vagyunk, ha hi a haza![24]
A bevonulásnál Horthy Kelenföldről indult meg fehér lovon, csapataival a Gellért térre vonult, ahol a főváros vezetői fogadták. Itt mondott beszédében a Nemzeti Hadsereg fővezére, Budapestet elítélve, utalt a köztársaság kikiáltására is: "ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját".[25] A Gellért téri fogadás után a menet az Országházhoz vonult. A hadsereg útvonalán hatalmas tömeg sorakozott fel, sok esetben fehér virágokat (köztük őszirózsákat) szórtak a katonák elé.
Az Országháznál lezajló ünnepségre az épület bejáratához - oda, ahol egy évvel korábban az a vörös emelvény állt, amelyről Károlyi beszédet tartott a tömegnek - fehér fából ácsolt, zöld baldachinos misesátort építettek, ebből pedig piros szőnyeg futott le a térre, létrehozva a magyar trikolór színegyüttesét. A sátorban oltár állt, mögötte fehér alapon hatalmas aranykereszt. Ez a sajátos épületegyüttes jól szemlélteti az ünnepség meghatározó eszmei mozzanatát: a forradalmak szellemiségét elutasítva a nemzeti gondolatkör szakralizálását, ugyanakkor a keresztény vallásos eszmerendszer nemzetivé tételét. Az Országház homlokzatán háromszínű zászlók lógtak, a téren pedig fehér póznák közt kifeszített köteleken nemzeti színű és a főváros színeit viselő zászlók lengtek. Ez a dekoráció hasonló jellegű volt, mint az egy évvel korábbi köztársasági ünnepségé, ám a vörös lobogók hiányoztak - nyilvánvalóan a forradalmakat elutasítandó. E politikai törekvés megfigyelhető az itt elhangzott beszédekben is; például Tormay Cécile írónő - aki a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének képviseletében adta át a magyar asszonyok zászlaját Horthynak - így üdvözölte a Nemzeti Hadsereget: "Magyar hajnal és keresztény feltámadás a Ti hazatéréstek, egy szörnyü véres Kálvária után, melyben Károlyi, a magyar Júdás Iskariot és démoni cinkosai elárulták, megkinozták, kifosztották és megcsufolták a magyar nemzetet."[26]
A Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulási ünnepségének szervezői tehát, éppen a forradalmak szellemiségével való leszámolás jegyében, több olyan eszközt, eljárást alkalmaztak, amilyenek jelen voltak a köztársaság kikiáltási ünnepségénél is.
- 85/86 -
Mindkét szimbolikus térfoglalási akció ugyanis Budapest reprezentatív, nagy szimbolikus értékű belső területeinek és az Országháznak a megszállásával-átalakításával igyekezett hirdetni az ezeket az eljárásokat alkalmazó politikai erők világfelfogását, értékrendszerét. Az 1918-as és az 1919-es ünnepségnél is fontos szerepet töltöttek be a domináns - az ezeket felhasználó politikai erők jelölésére is alkalmas - színek: a köztársaság kikiáltásánál a nemzeti színek és a vörös, Horthy bevonulásánál a nemzeti színek és a fehér.
Mindkét rendezvényen egyszerre volt jelen az elutasítás és a méltatás gesztusa. A köztársaság kikiáltásakor leszámoltak az előző politikai rendszerrel, és megemlékeztek az elődökként méltatott "magyar jakobinusokról", az 1848-1849-es forradalmárokról és szabadságharcosokról, átalakították az ünnepek rendjét[27] - egy nemzeti, köztársasági szemlélet jegyében. Horthy bevonulásakor fehér lovon ült, az Országházra misesátort építettek, az elhangzó beszédekben leszámoltak a forradalmakkal - egy nemzeti és keresztény gondolatvilág hangsúlyozott kifejezéseként. Az 1919-es ünnepségnél megfigyelhetők olyan eljárások is, hogy a szervezők a nézeteiket hirdetni hivatott akciót vagy tárgyat olyan korábbi esemény vagy tárgy helyére illesztették, amely homlokegyenest ellenkező eszmei tartalmat hordozott: ez történt a bevonulás időpontjának meghatározásánál és a misesátornak a vörös drapériás emelvény helyére építésénél.
Sőt, úgy tűnik: a bevonulási ünnepség egyes szereplői azáltal is törekedtek az 1918-1919-es forradalmak szellemiségével való leszámolásra, hogy beszédeikben olykor ugyanazokat a fordulatokat, kifejezéseket alkalmazták, mint az egy évvel korábbi rendezvény szónokai - ám teljesen ellenkező eszmei tartalommal és összefüggésben. Így például 1918-as beszédében Hock János azt mondta az öreg, 1848-1849-es szabadságharcos katonának: megérted "hazádnak feltámadását a magyar független köztársaságban",[28] 1919-ben pedig Tormay Cécile többek között azzal köszöntötte a Nemzeti Hadsereget, hogy "keresztény feltámadás a Ti hazatéréstek".[29] A köztársaság kikiáltásánál Kunfi Zsigmond ekként fogalmazott:
Ma itt áll előttünk az a királyi hatalom, amely meginditotta és elvesztette ezt a háborut. Itt áll előttünk mindazoknak politikai uralma, akik ezzel a királysággal szolidaritásban együtt dolgoztak és állottak. Itt áll előttünk a vádlottak padján az az egész politikai és gazdasági rendszer, amely a latifundiumokkal, a nagy bankoknak és az uzsoratőkének hatalmával egyenlően bünös abban, ami ezekben az esztendőkben itt történt. És én a népnek nevében merem azt mondani: Ide hivom tetemre mindeze-
- 86/87 -
ket. [!] Lelkemben egy óriási ravatalt látok. Ezen a ravatalon ott fekszik az ezer sebből vérző, ellenséges hadseregek invázióját szenvedő, embereit és katonáit ruhával és élelemmel ellátni nem tudó Magyarország.[30]
Az egy évvel későbbi november 16-ai ünnepségen pedig Horthy mondta azt, hogy "[t]etemre hivom itt a Duna partján a magyar fővárost".[31]
Továbbá a rendezvényekre mozgósított és megjelent tömeg szerepe is részben azonos volt: a szervezők, közvélemény-formálók e tömegeket önmaguk ("a nép", majd "a nemzet") jelképének is szánták, amint ez az idézett 1918-as szociáldemokrata iránymutatásban, a Károlyi-beszédrészletben és az 1919-es Horthy-bevonulást szervező bizottság felhívásában is megfigyelhető. A két ünnepség ugyanis egy-egy politikai rendszerváltás jelképeként is hivatott volt működni - a mozgósított tömegeknek ezeket kellett részvételükkel legitimálniuk. Mindezeken túl annak megismeréséhez, hogy e rendezvények miként épültek be a következő évtizedekben a magyar politikai kultúrába, még további kutatásokra van szükség.[32]
Érdemes - persze amennyire a források erre lehetőséget nyújtanak - vizsgálni azt is, hogy a két ünnepség propagandisztikus tartalmaival megcélzottak miként reagáltak ezekre. Például a köztársaság kikiáltásánál hirdetett nézetek elfogadását jelzik Czillich Anna festőművésznő 1918. november 16-ai naplóbejegyzései:
A mai nap Magyarország legnagyobb történelmi dátuma. Ma kiáltották ki a köztársaságot, a magyar nép és százezernyi polgár dörgő éljenébe az én hangom is belevegyült. Hatalmas érzés, igazi szabad emberi büszkeség önti el egész valómat.[33]
Ezzel szemben gróf ifjabb Andrássy Gyuláné Zichy Eleonóra ugyancsak 1918. november 16-ai naplófeljegyzésében ezeket állította:
Ma proklamálják Pesten a köztársaságot. A magy[ar] nemzet millióiról beszélnek, akik ezt az államformát elfogadták, pedig a valóságban csak B[uda]pest fővárosról és néhány vidéki városról van szó.[34]
Az ünnepséggel kapcsolatos vívódásait rögzítette 1918. november 15-ei és 16-ai naplóbejegyzéseiben Herman Lipót festőművész, akinek a rendezvényhez való hoz-
- 87/88 -
záállását nagymértékben befolyásolta az a történelmi helyzet, amelyben a köztársaság kikiáltására sor került. November 15-énél ezzel kezdte aznapi szövegét:
Holnap proklamálják a magyar köztársaságot a képviselőház kupolatermében. Ha akarnék elmehettem volna nézőnek, de tulajdonképpen nem érdekel tulságosan az esemény, mert mögötte áll staffázsul a vesztett háboru következménye - az ország teljes leromlása. Most már mindinkább kiderül, hogy a győző entente Magyarországot mint koncot odadobja a szlávoknak s románoknak. Valakit csak meg kell büntetni s valamivel csak jutalmazni kell a segítőket. Hiszen demokratikus keblemnek jól esik, hogy köztársasággá válunk (az előjogokat, címeket, vagyoni oligarchiát sohsem szerettem, bár művészibb s dekoratívabb a szürke radikalizmusnál) de nem ezért az árért. Különben lehetségesek még meglepetések, bár nem merek optimista lenni -
Ugyane napi feljegyzéseiben azonban később visszatért az ünnepre: "Holnap valószínűleg a képviselőház előtti téren meg fogom nézni egy percre a tömeget (bár zavarok is lehetnek)." A november 16-ai rövid rész indításánál pedig - összhangban az ünnepség közvélemény-formálóinak elgondolásaival - hangsúlyozta az esemény történelmi jelentőségét:
Egy kevés történelem. Délben gyalog mentem bátyám lakása felé ebédelni, látván a jövő tömeget az Országház felől piros s egyébb jelvényekkel jönni, elhatároztam, hogy mégis megnézem, hogy néz ki az Országházon a republikánus piros zászló. [...] a köztársaságot proklamálták. Szörnyen örülnék e ténynek, ha nem deprimálna annyira egyébbként kilátástalan helyzetünk. Hiszen a jelenlegi jelek szerint alig marad Magyarországul 8-10 vármegye. Szomoru gazdasági viszonyok lesznek itt, nincs itt ok valami nagy örömre.
Majd az aznapi bejegyzéssorozat elején írottakhoz hasonló értékelést megfogalmazva ezeket vetette papírra:
A kávéházban (Az Estéknél) fanyar viccek az egész dolog fölött. Mégis nagy dolog ez az átváltozás. De kár, hogy nem évekkel ezelőtt történt. A koronázás persze színesebb látvány volt s bár akkor még háború volt, mégsem voltunk ennyire deprimáltak. De hát "éljen a köztársaság", talán még sem teljesülnek a rémlátásaink egészen - bár a józan ész nem hagy teret az optimismusnak.[35]
A következő évben, a Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulási ünnepsége előtt, 1919. november 15-énél írott sorai sem tanúskodnak a korabeli problémákat figyelmén kívül hagyó lelkesedésről:
- 88/89 -
Őszintén szólva - bár a viszonyok ilyetén alakulása összehasonlíthatatlanul szimpatikusabb, mint a közelmúlt szélsőbaloldalra való kilengés - már kissé unom ezeket az ünnepélyeket, s mindent, ami vele jár. Mert hiszen nem hihető, hogy addig minden rendben menjen, míg nem következik el a hétköznapi munka normális állapota.[36] ■
JEGYZETEK
[1] Lásd ehhez pl. Bodó Julianna - Biro A. Zoltán: "Szimbolikus térfoglalási eljárások" in Bodó Julianna (szerk.): Miénk a tér? Szimbolikus térhasználat a székelyföldi régióban (Csíkszereda: KAM -Regionális és Antropológiai Kutatások Központja - Pro Print 2000) 9-42; Nikitscher Péter: "Tér, hatalom, szimbólumok: hatalmi önreprezentáció és szimbolikus térfoglalás Budapesten a városegyesítéstől napjainkig" in Dull Andrea - Izsák Éva (szerk.): Tér-rétegek: tanulmányok a 21. század térfordulatairól (Budapest: L'Harmattan 2014) 77-102. E tanulmány átdolgozott, bővített, további szakirodalommal és a kortársak reagálásait bemutató negyedik fejezettel kiegészített változata korábbi írásomnak, lásd Vörös Boldizsár: "A magyar köztársaság kikiáltása 1918. november 16-án: szimbolikus helyfoglalás térben és időben" in Vörös Boldizsár: Eszmék, eszközök, hatások. Tanulmányok a magyarországi propagandáról, 1914-1919 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont 2018) 162-169.
[2] "November 16: magyar köztársaság" Pesti Napló 1918/269, 3. A korabeli szövegeket eredeti helyesírással közlöm, kiemelések az eredetivel egyezően. Lásd még pl. "A magyar köztársaság születésnapja. Munkaszünet a Nemzeti Tanács ülése idején" Friss Ujság 1918/269, 2; "Október 31 és november 16 vörösbetüs nemzeti ünnep. A Habsburgokra emlékeztető ünnepnapokat eltörölték" A Nap 1918/269, 3.
[3] Lásd ehhez pl. Gyarmati György: Március hatalma - a hatalom márciusa. Fejezetek március 15. ünneplésének történetéből (Budapest: Paginarum 1998) 19-44; Gero András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből (Budapest: Eötvös -PolgART 2004) 163-170, 177-179; M. Lovas Krisztina: "Ki mire emlékezett március 15-én a dualizmus korában? Az ünnepségek alakulása az aktuális politikai konfliktusok tükrében" Századok 2017, 1223-1246.
[4] Lásd ehhez pl. Árpád von Klimó: Nation, Konfession, Geschichte. Zur nationalen Geschichtskultur Ungarns im europäischen Kontext (1860-1948) (München: R. Oldenbourg 2003) 92-130.
[5] Lásd ezekhez pl. Hanák Péter: "1898. A nemzeti és az állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában" in Hanák Péter: A Kert és a Műhely (Budapest: Gondolat 1988) 112-129, 286288; M. Lovas (3. lj.).
[6] "Magyarország pusztulásáért a radikálisok és szocialisták felelősek! (Már a Nemzeti Tanácsban megkezdték aknamunkájukat a proletárdiktatura előkészítésére. - Dr. Fritz Jánosnak, a Nemzeti Tanács jegyzőjének, leleplezései.)" Virradat 1920/10, 2.
[7] Tisza meggyilkolása után pl. a Népszava ezt írta a politikusról: "A leggonoszabb és legkonokabb osztályuralomnak - amelyhez foghatót ma már Európában sehol sem lehet találni - ő volt a megszemélyesítője [...] Csütörtökön délben ennek mind vége volt: megdőlt - reméljük, örökre - az őbenne megtestesült junkeruralom és az erőszak kormányrendszere." "Tisza" Népszava 1918/256, 7. Czillich Anna festőművésznő pedig így fogalmazott 1918. november 2-ai naplófeljegyzésében: "És Tisza is halott. Bármennyire gyűlöltem mint a zsarnokság, a rabság megszemélyesítését, mégis egy ember vére folyt ki." Czillich Anna Naplója (Budapest: Lantos 1925) 42. Vö. még Ifj. Bertényi Iván: "A gyűlölt Tisza István" in Maruzsa Zoltán - Pallai László (szerk.): Tisza István és emlékezete. Tanulmányok Tisza István születésének 150. évfordulójára (Debrecen: Debreceni Egyetem Történelmi Intézete 2011) 22-23, 34-40.
[8] "Magyar köztársaság. November 16: a köztársaság születésnapja" Népszava 1918/271, 5.
[9] Az ünnepség vizsgálata során felhasználtam a korabeli újságok tudósításait és képanyagát, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának, a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma Fényképtárának, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye Fotótárának, a Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívumának és a Magyar Távirati Iroda Fotóarchívumának anyagait. A rendezvényről készített, fennmaradt filmhíradó-felvételeket lásd Országos Széchényi Könyvtár, Történeti Interjúk Tára 2747. videokazetta. Az Országháznál lévő tér történetéről, szimbolikus jelentőségéről lásd Gerő András: Térerő. A Kossuth tér története (Budapest: Új Mandátum 2008); Ablonczy Bálint (főszerk.): A Nemzet Főtere. Az Országgyűlés Hivatalának kiadványa a Kossuth tér történetéről (Budapest: Országgyűlés Hivatala 2014).
[10] "Kikiáltottuk a magyar népköztársaságot. Néphatározat a választójogról, a sajtószabadságról, az esküdtbíráskodásról, az egyesülés és a gyülekezés szabadságáról és a földmives-nép földhöz juttatásáról. Szikratávirat a világ minden nemzetéhez" Pesti Hirlap 1918/270, 1. A korabeli újságok beszámolóiból az derül ki, hogy az ünnepségen részt vevők különböző szövegekkel énekelték a Marseillaise-t: a szociáldemokrata szellemiségű magyar szöveggel minden bizonnyal a szociáldemokraták, az eredeti szöveg magyar fordításával pedig más politikai nézeteket képviselő csoportok. Lásd ehhez még pl. Nagy Dezső: Magyar munkásfolklór (Budapest: Gondolat 1987) 119, 127, 172.
[11] Vö. ehhez pl. Schönwald Pál: A magyarországi 1918-19-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései (Budapest: Akadémiai Kiadó 1969) 125. Lásd még Hajdu Tibor: "A köztársaság kikiáltása. 1918. november 16." História 1990/5-6, 39-40; Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története (Budapest: Jaffa 2018) 244-265, 461-463.
[12] Lásd erről "Éljen a magyar köztársaság!" A Nap 1918/270, 2; "November 16. Magyarország független, önálló népköztársaság" Világ 1918/270, 4.
[13] Vö. Schönwald (11. lj.) 125-126.
[14] A Köztársasági Ujság beszámolója szerint az 1918. november 16-ai ünnepség előtt "[u]toljára a koronázást megelőzőleg jutott szerephez a kupolacsarnok. Akkor a képviselőház és főrendiház tartott itt együttes ülést a koronázás megtartásáról." "Megszületett a magyar köztársaság!" Köztársasági Ujság 1918/2, 2. További kutatásokat igényel annak tisztázása, hogy a köztársaság kikiáltási ünnepségének rendezői e helyszínválasztással tudatosan visszautaltak-e a koronázásra - így téve még nyomatékosabbá a királyság intézményével történő leszámolást.
[15] Az 1910. évi junius hó 21-ére hirdetett országgyülés képviselőházának naplója XLI. (Budapest: Athenaeum 1918) 457.
[16] Lásd ehhez Vörös Boldizsár: "A múltat végképp eltörölni"? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1918 (Budapest: MTA Történettudományi Intézete 2004) 28-62, IV.
[17] Képviselőházi napló (15. lj.) 461.
[18] Lásd ehhez pl. Vörös (16. lj.) 29-65, IX-X.
[19] Képviselőházi napló (15. lj.) 463.
[20] Képviselőházi napló (15. lj.) 457.
[21] Képviselőházi napló (15. lj.) 459. Vö. még Jakusch Gabriella: "Magyarország »november 16-án örök időkre szóló nemzeti ünnepet tartson«. Egy emlékezetes dátum: 1918. november 16." A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2008/10, 21-27; Varga Lajos: "A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a köztársasági gondolat" in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében. Tanulmányok (Budapest: Napvilág 2007) 228-229; Gábor Máthé: "The Michaelmas Daisy Revolution - »The Hungarian People's Republic«" in András Gergely - Gábor Máthé (szerk.): The Hungarian State. Thousand Years in Europe (Budapest: Korona 2000) 249-250; Vörös Boldizsár: "Koronátlan címer, vörös zászló. Az új rendszerek szimbólumai az 1918-1919-es magyarországi forradalmakban" in Vörös (1. lj.) 128-132.
[22] Az ünnepség részletes elemzése Vörös Boldizsár: "Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalásai 1918-1919-ben" in Vörös (1. lj.) 147-154; Vörös Boldizsár: "Térfoglalás Budapesten - térfoglalás a történelemben? A Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulási ünnepsége 1919. november 16-án" in Pásztor Cecília (szerk.): Ünnep - hétköznap - emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén. A Hajnal István Kör - Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26 (Salgótarján: Nógrád Megyei Levéltár 2002) 181-186. Lásd újabban Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz 1919-1944 (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet 2016) 70-76.
[23] Lásd Hadtörténelmi Levéltár I. 89. VKF 1919. 13. d. 793.
[24] "A nemzeti csapatok Budapesten. - A románok kivonultak. - Budapest magyar kézen" Budapesti Hirlap 1918/114, 3-4.
[25] "A nemzeti hadsereg Budapesten" Budapesti Hirlap 1919/116, 3.
[26] Tormay Cécile beszédének szövege Kiáltvány a Magyar Nemzeti Hadsereghez! címmel, Tormay nevének feltüntetése nélkül, "A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége" aláírással megjelent röplapon, lásd Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtár 1919/33. Lásd még Hajdu Tibor: "Történeti realizmus és nemzeti bűnbakkeresés: az őszirózsás forradalom példája" in Fischer Ferenc - Majoros István - Vonyó József (szerk.): Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára (Pécs: University Press 2000) 213-215.
[27] Ezekkel az eljárásokkal a korabeli közvélemény-formálók határozottan törekedtek egy "saját hagyomány" megteremtésére is. Lásd ehhez Eric Hobsbawm: "Introduction: Inventing Traditions" in Eric Hobsbawm - Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition (Cambridge: Cambridge University Press 1985) 1-14; Eric Hobsbawm: "Tömeges hagyomány-termelés: Európa 18701914" in Hofer Tamás - Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény (Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport 1987) 127-197; Glatz Ferenc: "A történettudomány és a közgondolkodás történeti elemei" in Glatz Ferenc: Történetírás - korszakváltásban. Tanulmányok (Budapest: Gondolat 1990) 87-90.
[28] Lásd 15. lj. és a hozzá kapcsolódó főszöveg.
[29] Lásd 26. lj. és a hozzá kapcsolódó főszöveg.
[30] Képviselőházi napló (15. lj.) 461.
[31] Lásd 25. lj. és a hozzá kapcsolódó főszöveg. E beszédek keletkezési körülményeivel kapcsolatban még további kutatásokra van szükség.
[32] A Nemzeti Hadsereg 1919. november 16-ai bevonulási ünnepségének utóéletével kapcsolatban lásd pl. Turbucz (22. lj.).
[33] Czillich (7. lj.) 44-45.
[34] Gróf ifj. Andrássy Gyuláné Zichy Eleonóra: Napló 1917-1922 (Budapest: Athenaeum 2018) 40, 388. A kötetre Schweitzer Gábor hívta fel a figyelmemet, szívességéért ezúton mondok köszönetet.
[35] Herman Lipót 1918. július 6. és december 29. közötti naplóját lásd Magyar Nemzeti Galéria Adattár, 19920/1977, a kötetben: 4407-4409. A naplósorozatról lásd Szücs György: "Herman Lipót »forradalmai«" Enigma 2017/93, 6-18.
[36] Bardoly István - Markója Csilla (szerk.): "»Érdekes, de szörnyen drága kísérlet«. Herman Lipót naplójegyzetei (1919. augusztustól decemberig)" Enigma 2018/94, 63.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos főmunkatárs, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 1097 Budapest, Tóth Kálmán utca 4. E-mail: voros.boldizsar@btk.mta.hu.
Visszaugrás
