Az Európai Közösséget létrehozó szerződés (a továbbiakban: EKSz.) 234. cikkében szabályozott előzetes döntéshozatali eljárás kapcsán talán a legtöbb gyakorlati kérdést annak (3) bekezdése veti fel, amely szerint azok a tagállami bíróságok, amelyek döntései ellen a belső jog alapján nincs helye további jogorvoslatnak, kötelesek az Európai Közösségek Bíróságát (a továbbiakban: EKB) megkeresni. Az előterjesztési kötelezettségnek az előzetes döntéshozatali rendszerbe való beültetését mindenek előtt az indokolja, hogy a tagállami bíróságok ne kerülhessék ki teljesen joggyakorlatuk során a luxemburgi Bíróságot, s ezáltal ne kerüljön veszélybe a közösségi jog egységes alkalmazása.
Közel sem ilyen egyértelmű már azonban annak a kérdésnek a megítélése, hogy ezt a kötelezettséget egészen pontosan hogyan kell értelmezni: mechanikusan, minden egyes esetben, ha közösségi jogi kérdés merül fel az adott jogvitában, előterjesztési kötelezettség terheli az EKSz. 234. cikk (3) bekezdésének hatálya alá tartozó tagállami bíróságot, vagy rendelkeznek e vonatkozásban bizonyos mérlegelési mozgástérrel az igazságszolgáltatás nemzeti szervei. Amennyiben igen, mik ennek a korlátai. Összefoglalva tehát: tanulmányunkban arra törekszünk rámutatni, hogy az Európai Közösségek Bírósága milyen útmutatást adott e kérdések kapcsán a tagállami jogalkalmazó szerveknek, s ezen joggyakorlatának a jogirodalomban található leegyszerűsítő, s éppen ezért gyakran pontatlan értelmezései milyen félrevezető útra vihetik a jövőben a magyar bíróságokat is.
Az európai közösségek történetének kezdeti időszakában - az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban: EKB) vonatkozó értelmezésének hiányában - egyáltalán nem volt egyértelmű a különböző tagállami bíróságok között a kérdés megítélése. Sokan abból kiindulva - s ebbe a csoportba taroznak mindenekelőtt a holland bíróságok -, hogy az EKSz. 234. cikkének (3) bekezdése nem tartalmazza a (2) bekezdésnek azt a részét, hogy amennyiben a tagállami "bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére", az érintett bíróságok kötelesek minden olyan esetben automatikusan a luxemburgi Bírósághoz fordulni, amikor az előttük folyó eljárásban közösségi jogi kérdés merül fel. Ezzel szemben elsősorban a francia bíróságok, a hazai közigazgatási jogukban meggyökerezett "acte clair" tant segítségül hívva, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az olyan kérdéseket nem kell előterjeszteni, amelyekkel kapcsolatban semmilyen kétség nem merül fel.1 A német Szövetségi Pénzügyi Törvényszék (Bundesfinanzhof) is hasonlóan vélekedett, amikor egy 1975-ben meghozott ítéletében kifejtette, hogy a "gépies előterjesztések elkerülése végett, csak akkor tekinti magát [a 234. cikk (3) bekezdése alapján] kötelezettnek, ha a közösségi előírás értelmezésével kapcsolatban vitás kérdés merül fel, azaz annak szövegezése valóban több mint egy értelmezést látszik lehetővé tenni."2
Az EKB nem ezen az úton járva kezdte értelmezni az előterjesztési kötelezettség korlátait, hanem következetesen igyekezett meghatározott tárgyi feltételrendszerbe helyezni a kérdést. Ennek első lépéseként a Da Costa-ügyben3 nyílt lehetősége állást foglalni a luxemburgi Bíróságnak, ahol a végső fokon eljáró holland bíróság ugyanazt a két kérdést tette fel megegyező tényállás alapján, mint amit egy évvel korábban egy előtte folyó másik ügy kapcsán már megküldött az EKB-nak. Szemmel láthatólag az EKSz. 234. cikk (3) bekezdésében foglalt kötelezettségét szó szerint értelmezte és kivétel nélkül minden olyan ügyben, amiben közösségi jogi kérdés merült fel, a luxemburgi Bíróság elé terjesztette.
A Bizottság ezt a gyakorlatot felismerve, írásbeli véleményében amellett érvelt, hogy a megkeresést el kell utasítani, mivel e feltett kérdéseket már megválaszolta a Bíróság egy korábbi döntésében, így tehát ez az előterjesztés tárgytalan. Az EKB-nak mindenképpen állást kellett foglalnia ebben az "előkérdésben", már csak a további egyértelmű nemzeti bírói gyakorlat érdekében is. Minden hosszabb érvelés nélkül arra az álláspontra helyezkedett, hogy "a Bíróságnak a 177. cikk szerinti korábbi eljárásában meghozott értelmezésének hatálya egyes (későbbi) esetekben a kötelezettség lényegét szüntetheti meg és így az (előterjesztés) feleslegesnek bizonyulhat. Ez különösen akkor igaz, ha a feltett kérdés ténylegesen egy azonos ügyben már előzetes döntés tárgya volt."4 Mindehhez érdemben még annyit tett hozzá - elutasítva ezzel a Bizottság észrevételét is -, hogy a 234. cikk a nemzeti bíróságok számára mindig lehetővé teszi, hogy a Bíróságnak újból feltegyenek értelmezési kérdéseket, amennyiben azt célszerűnek tartják.
Az EKB ezzel a döntésével tehát nem korlátozta érdemben a tagállami bíróságok előterjesztési kötelezettségét, mindössze annyiban "ésszerűsítette", hogy a megegyező tényállások alapján folyó ügyekben, ugyanazokat a vitás közösségi jogi kérdéseket nem kell újra megküldeni, hiszen - bár ez nem szerepelt szó szerint az indokolásban - a luxemburgi bíróság saját joggyakorlatához következetes módon ugyanazt a választ adná rá, mint a vonatkozó korábbi megkeresésre.
A történeti hűség kedvéért a Da Costa-ügy kapcsán még annyit meg kell jegyeznünk, hogy az előterjesztő holland bíróság az előtte folyamatban lévő ügyben nem volt abban a helyzetben, hogy alkalmazhassa a Bíróság korábbi ítéletét, ugyanis ő - mint az az EKB ítéletének tényállási részéből kiderül - 1962. szeptember 19-én hozta meg az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzését. A Costa/ENEL-ügyben viszont - amire a luxemburgi Bíróság hivatkozik, hogy az mind tényállását, mind a feltett kérdéseket tekintve megegyező - csak 1963. február 5-én hozott ítéletet az EKB. Így tehát a holland bíróságnak nem volt "birtokában" olyan értelmezés, aminek segítségével eldönthet-te volna az előtte folyamatban lévő ügyeket.
Az EKB a későbbiekben is következetes maradt a Da Costa-ítéletben kifejtett álláspontjához, azaz nem utasít el azért egy előzetes megkeresést, mert az már tárgya volt korábban egy ilyen döntésének, hanem - amennyiben az alapeljárás tényállása nem ad okot a kérdés eltérő megítéléséhez - arra hivatkozva válaszolja meg a feltett kérdéseket.5
A peres felek szempontjából ez a gyakorlat azonban azzal a következménnyel járhat, hogy elveszítik még azt a kevés lehetőségüket is egy előzetes döntéshozatali eljárás során, amit az EKB Alapokmányának 23. cikk (2) bekezdése biztosít nekik, azaz, hogy írásban és szóban észrevételeket tegyenek az előterjesztett kérdésekre. Mint azt láttuk, ugyan ezek semmiben nem kötik az EKB-t válaszadása során, mégis nem egyszer előfordul, hogy hasznos adatokat, új szempontokat nyerhet belőlük a Bíróság. Ezért tehát felmerül a kérdés, hogy azokban az eljárásokban, ahol a felek igen nagy számára tekintettel, percélszerűségi okokból a nemzeti bíró elkülöníti egymástól az egyes követeléseket, ám a jogalap tekintetében ugyanaz a közösségi jogi rendelkezés értelmezése, vagy érvényessége a vitás, hogyan jár el helyesen a nemzeti bíró. Elégséges, ha két-három fél tekintetében él az előterjesztés lehetőségével, s a kapott választ a többiek tekintetében is alkalmazza, vagy indokolt, hogy kivétel nélkül mindenki számára lehetővé tegye, hogy a luxemburgi bíróság előtt is kifejthesse álláspontját. Az előbbi megoldás esetén nehézséget okozhat, hogy kik legyenek a "kiválasztottak" és milyen szempontok alapján, s vajon sérelmezhetik-e a többiek, hogy nem rájuk esett a döntés. Amennyiben viszont a nemzeti bíró nem tenne senkivel kivételt, úgy az magának az előzetes döntéshozatali eljárásnak a be nem látható elhúzódásához vezethetne. Hangsúlyozzuk, hogy nem olyan eljárásokról van szó, amelyek időrendben egymás után indultak ugyanazon alperes ellen, megegyező ténybeli és jogi körülmények alapján a nemzeti bíróságok előtt, hanem egyazon "nagy" perről, ahol a felek száma sokszorosa az átlagosnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
