Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 23. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2007. 342 o.
Nótári Tamás sokoldalúságának immáron sokadik bizonyítéka a kora középkori salzburgi historiográfiát feldolgozó, a korszak latin nyelvű forrásait ismertető és magyarázó munka. A feldolgozott források filológiai elemzésének eredménye pedig nemcsak a jogtörténészek számára biztosít hasznos adalékokat a VIII-IX. századi Salzburg jogáról, hanem a politika- és egyháztörténet iránt érdeklődők is megtalálják benne a számukra fontos és - nem utolsó szempontként - eddig magyarul meg nem jelent köztörténeti háttérinformációkat. Ismertetésünkben elsődlegesen a munka jogtörténeti szemszögből jelentősebb eredményeire mutatunk rá, a filológiai tárgyú fejtegetéseket csak annyiban érintjük, amennyiben jogtörténetileg jelentősebb hozadékkal bírnak.
A monográfia a Libellus Virgilii, a Gesta Sancti Hrodberti confessoris, a Liber confraternitatum, a Notitia Arnonis, a Breves Notitiae, az ún. Carmina Salisburgenia és a Conversio Bagoariorum et Carantanorum, vagyis VIII. és IX. század hét, illetve hat - mivel hagyományozódását tekintve a Libellus Virgilii a Breves Notitiae részeként maradt fenn - legfontosabb salzburgi forrása köré csoportosul, a felsorolt művek kronológiáját követve.
Egyrészt a salzburgi historiográfia - Nótári e fogalmat itt kiterjesztően értelmezvén ide sorolja a történeti forrásértékkel bíró és önmagukban is történeti tényanyagot elbeszélő hagiográfiát, a birtokjegyzékeket és carmeneket - kiemelkedően gazdag a korabeli bajorországi forrásanyaghoz képest, hiszen keletkeztek ugyan hagiografikus művek, birtokjegyzékek és levelek Freisingban, Regensburgban és Passauban is, ám egyedül Salzburg büszkélkedhet a Conversio Bagoariorum et Carantanorummal, e sajátos, Salzburgra oly jellemző genus mixtummal. Másrészt az Agilolfing-
- 129/130 -
dinasztia utolsó hercege, III. Tasziló Nagy Károly általi trónfosztása és az önálló Bajor Hercegség felszámolása után Regensburg megszűnt hercegi székhely lenni, s a 798-ban érsekséggé emelkedett Salzburgi Püspökség a VIII. század végére vitathatatlan primátusra tett szert a többi bajor egyházi központ felett, vagyis immáron de iure is Bajorország hatalmi centrumává lett - e források kiemelt elemzését tehát már keletkezési helyük történeti-politikai fontossága is indokolja. Harmadrészt pedig a IX. század végi salzburgi források egyedülálló jelentőségű információkkal gazdagítanak bennünket a Kárpát-medence - az avarok - történetét illetően.
"A salzburgi historiográfia kezdetei" címet a szerző így magyarázza. A vizsgálat tárgyául szolgáló források legtöbbje nem elsődlegesen historiografikus céllal íródott: birtokviták jegyzőkönyvszerű lejegyzése, paródiába hajló, álnéven írott kozmográfia, legenda, a kereszténységet imaközösségben összefoglaló névjegyzék, birtok- és adománykatalógus, sírfeliratnak, kísérőlevélnek, talán stílusgyakorlatnak szánt vers, az egyházmegye (vélt vagy valós) joghatóságát megvédő per vádirata vagy legitimációs anyaga. Mindegyikben jelen van a historiografikus elem, ám céljuk sokszor az elmúltak rögzítése mellett (vagy inkább által) gyakorlati, legitimációs, pragmatikus: a szerény locusból Bajorország szellemi, világi és egyházi középpontjává lett Salzburg helyének, szerepének, jelentőségének meghatározása, rögzítése a számunkra történelemmé szelídült politika árjában.
A mai Salzburg Claudius császár (41-54) idején vált - Iuvavum név alatt - a Római Birodalom új egységének, Norica provinciának központjává, és Antonius Pius uralkodásakor élte dinamikus fejlődésének virágkorát. A szerző már itt felveti a város és az itt élő keresztény közösség kontinuitásának problematikáját, hangsúlyozva azt a körülményt, hogy nem maradtak fenn írott források Noricum ripense 488-ban történt kiürítése és Rupert VII. század végi megérkezése közötti periódusból. Azért emeljük ki Rupertet, mert személye kulcsfontosságú Salzburg történetében, és erre tekintettel a Rupert-legendát tárgyaló Gesta (Vita) Hrodberti confessoris helyet kapott a kötetben.
A források - elsődlegesen a Gesta sancti Hrodberti confessoris és a notitiák - vizsgálata kapcsán Nótári kideríti azt a rejtélyt is, mivel magyarázható a város nevének Iuvavumról Salzburgra történő megváltoztatása. A bajorok már korán befolyásuk alá vonták a város környékének, Reichenhallnak a sókitermelését, amely bár a római uralom előtti időkben kezdődött, a II. században megszűnt. (Reichenhall egymás mellett létező latin és germán neve Salinae és Halla, amelyhez a környéken folyó Salzach neve járult, és a névváltoztatást eredményezte.) A kitermelés a VIII. század elején újra-
- 130/131 -
kezdődött, de a sókutak (puteumok) már nagyon mélyek voltak, a sót csak megfelelő merítőszerkezetekkel lehetett kiemelni, amelyhez nagy mennyiségű fára volt szükség, melyet a Salzburg környéki Salzach folyón úsztattak a sókutakhoz, illetve a só főzésére alkalmas ólomserpenyőkhöz. A szerző az általa megvizsgált régészeti forrásokra, valamint a latin és germán terminológia párhuzamos használatára hivatkozva arra következtet, hogy Salzburg már az Agilolfingerek idején már-már ipari jellegű sókitermelés folyt, és e gazdasági fejlődésben az egyháznak, Szent Rupertnek kiemelkedő szerepe volt, aki a VII. és VIII. század fordulóján tevékenykedett a salzburgi keresztény közösségben. Rupert salzburgi éveinek jellemzését megelőzően Nótári kitér arra, hogy Rupert hosszas diplomáciai tárgyalások után hagyta el püspöki székhelyét Wormsot, és Theodo herceg meghívására ment Bajorországba. A mű egyik legérdekesebb szakasza, amelyből megtudjuk azokat az okokat, amelyek Wormsból való távozását előidézték: a Merowingok rokonságába, és a Karolingok nemesi ellenzékébe tartozott. Az Agilolfing származású Theodo felesége egy Merowing-hercegnő volt, így maga is a Karolingok elszánt ellenségeként Rupert püspök személyében politikai szövetségesre lelt. Rupert újjászervezte a keresztény közösséget, és Salzburg 798-ban érsekséggé vált, amely a bajor püspökök körében nem aratott osztatlan sikert, így fokozott szükség volt Salzburg primátusának Rupert általi legitimációjára. Templomokat és szerzetesi közösségeket alapított (pl. a cella Maximiliani és a nonnbergi apácakolostor), viszont halála előtt Wormsba távozott, ahol bizonytalan időpontban - Nótári datálása szerint - 715-ben meghalt.
A Notitia Arnonis, Arn salzburgi püspök feljegyzése, amely a püspök egyházmegyéje által korábban szerzett birtokok és adományok összeírását tartalmazza valamikor 788-790 közötti évekből. Erre a "vagyonleltárra" azért került sor, hogy az adományokat a trónra lépett új uralkodó, Nagy Károly megerősíthesse. A püspök feljegyzései a háttérben zajló politikai események ismeretének hiányában "a levegőben lógnának." A szerző azonban ezzel sem marad adós, e fejezetben újabb izgalmas történelmi konfliktussal gazdagodik az olvasó: az önálló Bajor Hercegség utolsó uralkodójának, III. Taszilónak a frank királlyal való viszontagságos konfliktusába, a 788-ban Ingelheimban ellene lefolytatott koncepciós per és trónfosztásának részleteibe nyerhetünk Nótári munkája által bepillantást. S hogyan kapcsolódik ide Arn püspöke? Tasziló Nagy Károly általi politikai elszigetelésében a bajor "ellenzéki" nemesség mellett Arn püspöke is kiemelkedő szerepet játszott. A Taszilóval szembeni ellenszenvet az váltotta ki, hogy a gyámság alól "szabaduló" Tasziló nagybátyja, Pippin felé tett hű-
- 131/132 -
ségesküje "inkább személyes, mint közjogi síkon megnyilvánuló, de semmiképpen sem vazallusi jellegű függőségi viszonyt" alapozott meg, és akkor sem volt hajlandó hűségesküjét betartani, miután túszokat - köztük saját fiát is - bocsátott Károly rendelkezésére. A bajor világi és egyházi előkelők azt is Tasziló szemére vetették, hogy feleségére hallgatva - aki apja trónfosztását megbosszulandó arra buzdította férjét, hogy forduljon szembe a frankokkal - szövetségre lépett az avarokkal, akik az akkori keresztény világ, a ius gentium határain kívül helyezkedtek el, és ezért Taszilót is a keresztény világgal szembefordulónak tekintették. Mindez még nem volt elegendő vád a trónfosztáshoz: harisliz elkövetésével is megvádolták, amely a királyi had önkényes elhagyását jelentette, és a bajorok szerint Tasziló 757-ben az aquitaniai hadjáratban futamodott meg, betegségre hivatkozva tért vissza Bajorországba a hadszíntérről. A szerző szerint kétség kívül áll, hogy az Agilolfing-dinasztia félreállítása jogilag nem volt megalapozott. Azt is megvizsgálja azonban, mennyiben tekinthető Tasziló elítélése jogszerűnek, és a vádak ellene hogyan csoportosíthatók és minősíthetők. A dinasztia trónfosztásának jogosságát vonja kétségbe - mutat rá Nótári -, hogy Nagy Károly hat évvel az ítélet kimondását követően arra szorult, hogy Taszilót kihozassa a kolostorból, és Frankfurtban egy zsinat előtt lemondassa hercegségéről maga és összes utódai nevében. Károly tehát nem katonai ütközetben, hanem a iurisdictio eszközével vette át a hatalmat a bajor föld felett, ezen hatalomátvétel alkalmából kellett a püspökségeknek "adományleltárt" készíteni, és jóváhagyatni a királlyal. Arn püspökének feljegyzése így kapcsolódik Salzburg nemcsak egyház-, hanem köztörténetéhez, amely feljegyzés a hercegektől, nemesektől és egyéb személyektől származó adományokat időrendbe és földrajzi rendszerbe foglalva tartalmazza. Nemcsak jogtörténeti szempontból jelentős ezt a forrás - hiszen telekkönyvszerű felsorolást ad a korabeli birtokviszonyokról -, hanem nyelvi szempontból is egyedi: a szerző által vizsgált szövegek közül "ez a textus viseli magán a Karoling-kor előtti grammatikai és stiláris hanyatlás jeleit".
Szintén kapcsolódik Arn személyéhez, és ugyancsak a megszerzett birtokok és adományok felsorolása, de egy későbbi periódusból, 798 és 800 közötti évekből származik. Az összeírás apropóját az adta, hogy Salzburg Püspöksége 798-ban érsekséggé emelkedett, III. Leó pápa palliumot adott Arnnak, ezzel ő lett az új érsekség vezetője. A Breves Notitiaeban (Rövid feljegyzések) a szerző nem szorítkozik pusztán a birtokjegyzék közreadására, alaposan mögé néz az érsekséggé válást megelőző eseményeknek. Salzburg érsekséggé emelésére Tasziló trónfosztását követően tíz évvel,
- 132/133 -
Nagy Károly kívánságára került sor. Nótári áttekinti Arn püspöke, Nagy Károly és a pápaság közötti kapcsolat legfontosabb csomópontjait, ezek politikai-történelmi jelentőségét Salzburg érsekséggé emelésének folyamatában. Ezen események közül különösen izgalmas a - szerző által roppant alapossággal felkutatott - III. Leó pápa elleni 799. évi merénylet, a pápa és a király közötti paderborni találkozás előzményeinek, körülményeinek és következményeinek bemutatása. A szerző - hivatkozva arra a tényre, hogy Nagy Károly nem lépett fel határozottabban a pápa ellenfeleivel szemben - azt valószínűsíti, hogy a király valamilyen módon maga is involválódott a merényletbe. Szemben Peter Classen véleményével - aki szerint a merényletet követően a pápa és Károly több hónapot töltött együtt -, Nótári megfontolandónak tartja, és Einhard feljegyzéseivel támasztja alá, hogy III. Leó csak három-négy napot tartózkodhatott Paderbornban, de - valószínűsíti a szerző - ezalatt tárgyaltak a császárság létrehozásáról, majd a pápa Arn püspök kíséretében továbbutazott Rómába. Arn akkor is Rómában volt (Károly kíséretének tagjaként), amikor 800. decemberében III. Leó ünnepélyes tisztítóesküt kényszerült tenni. A szerző rámutat, hogy Arn sokkal inkább élvezte Nagy Károly bizalmát, mint a többi bajor püspök, amit Arnnak a 800-as császárrá koronázás előzményei körüli szerepvállalása még inkább megerősített. Mivel a Salzburgnak alávetett bajor püspökségek nem értettek egyet Arn érsekké szentelésével és Salzburg érsekséggé tételével, Salzburg megkísérelte vitatott elsőbbségét alátámasztani, ennek során a Rupert-hagyományra és az immáron nem csak hercegi adományokkal kiegészített birtokfeljegyzésre támaszkodtak. Nótári ebben látja a Breves Notitiae és a Notitia Arnonis közötti legfőbb különbséget. A Breves Notatiae azonban nemcsak e tekintetben tér el az előző fejezetben ismertetett Arn-féle feljegyzéstől: a Breves nem csupán adományjegyzék, hanem egy sajátos "genus mixtum", ugyanis a felsorolás elbeszélő, historikus passzussokkal is büszkélkedik, és így hasonlatossá válik a Vita Hrodbertihez és az Epistola Theotmarihoz.
A 870-ből származó Conversio Bagoariorum et Carantoanorumot (A bajorok és karantánok megtérése) Adalwin salzburgi érsek küldhette Német Lajosnak. A "perirat" előzményeként a szerző a szlávok apostolaként ismert Konstantin (Cirill) és Metód Morávia és Pannónia területén a 860-as években kifejtett missziós tevékenységét, a Metód felett 870-ben megtartott Regensburgi Zsinaton Adalwin érsek és püspökeinek ítéletét említi. Mivel az érsek és megyéspüspökei úgy érezték, hogy Metód Pannónia területén kifejtett missziós tevékenysége sérti Salzburgnak e terület felett hetvenöt éve gyakorolt joghatóságát, ítéletük szerint két és fél éven át fog-
- 133/134 -
ságban tartották, ahonnan csak a pápa beavatkozásának köszönhetően szabadult ki. A szerző által elemzett szöveg vádiratként vagy a pert utólagos legitimációját szolgáló dokumentumként - azaz Salzburg moráviai és pannóniai igényeinek legitimációs irataként - született, amely "nem csekély rafinériával hallgat el nemkívánatos és »veszélyes« összefüggéseket és tényeket, és kapcsol össze egymástól távol álló eseményeket." A Conversióban megfogalmazott vádak kifejtése előtt Nótári a karantánok közti és a pannóniai misszió alakulását vázolja fel, majd Konstantin és Metód e területeken való működését tekinti át. Kis kitérőt tesz a pápa, a basileus és a keleti-frank uralkodó bulgáriai missziós tevékenységének felvillantásával, azért, hogy a történeti háttér teljes legyen, és Metód regensburgi perének körülményeit megismerhesse az olvasó. A vádak hátterét és Metód tanításainak további sorsát a pápaság, a frank király és a morva fejedelem politikai viszonyainak tükrében fejti ki a szerző. Ez a latin nyelvű szöveg azáltal emelkedik ki a kötetben bemutatott bajor források közül, hogy a magyar történelem szempontjából kulcsfontosságú népvándorlás utáni és honfoglalásunk előtti avar korból származik, és - Szádeczky-Kardoss Samu szavaival élve - "az avar kaganátus a későbbi Magyarország előfutára volt."
Kiemelendő, hogy a szerző korábbi kötetében (Források Salzburg kora középkori történetéből, Szeged, 2005) közreadott kora középkori források fordításait akkor ismerhette meg elsőként magyar nyelven a bajor egyház-, jog- és politikatörténet iránt fogékony közönség, ezen monográfiájában pedig a korábban lefordított források mellett számos egyéb kora középkori szöveget elemezve vezeti be az olvasót a kora középkori bajor historiográfia történetébe.■
- 134 -
Visszaugrás
