Kevés magyar törvénykönyv büszkélkedhet olyan hosszú előtörténettel, mint az 1911. évi polgári perrendtartás. A szóbeliségen és közvetlenségen alapuló modern polgári eljárás megteremtésének a gondolata már a kiegyezés után felmerült, de erre a bírósági szervezet fogyatékossága, az anyagi eszközök és nem utolsósorban a "minden oldalról kellően megvitatott javaslat" hiányában nem kerülhetett sor.1 Miközben a francia szóbeli per már "megtette hódító útját egész Európán át" és Németország legnagyobb része is "levetette az írásbeli per nyűgét" a magyar törvényhozás még nem látta az időt elérkezettnek arra, hogy "a polgári per nagyszabású reformját" keresztülvigye. Az 1868:LIV. tc.-be foglalt polgári törvénykezési rendtartás alapjául az az osztrák Provisorische Civilprozessordnung szolgált2, amelyet a bírák és az ügyvédek a több évi gyakorlatból jól ismertek.3 Az ideiglenes szabályozásnak szánt polgári törvénykezési rendtartás elfogadásakor senki sem gondolhatott arra, hogy a törvény 1915-ig (!) hatályban marad.
Az írásbeliségen és a kötött bizonyítási szabályokon alapuló törvény nehézkessége és korszerűtlensége nagyon hamar megmutatkozott. Mivel a kirívó hiányosságokat módosításokkal orvosolni nem lehetett, a képviselőház 1880. április 23-án arra utasította a kormányt, hogy a szóbeliségen és közvetlenségen alapuló perrend végleges javaslatát készíttesse el. Az igazságügy-miniszter Plósz Sándor egyetemi tanárt és Emmer Kornél képviselőt bízta meg a tervezetek elkészítésével.
A két jogtudós már 1883-ban vitára bocsátotta téziseit, de a törvényjavaslatok hivatalos közzétételére csak két évvel később került sor. Plósz 613 szakaszból álló, a bizonyítási eszközök kivételével a teljes polgári peres eljárást átfogó tervezete az 1877. évi német polgári perrendtartáson alapult.4 Emmer szerényebb terjedelmű munkája a francia szabályozást részesítette előnyben.5
Plósz tervezete kezdetben nem váltott ki osztatlan elismerést, mivel a közvélemény az angol és a francia perjogi eszményeket többre tartotta a német dogmatikánál.6 A polgári eljárás reformja körül a jogirodalomban élénk vita bontakozott ki, ez azonban nem ösztönözte gyorsabb munkára a törvényhozást.7
A reform csak 1889-ben indult meg, amikor Szilágyi Dezső vette át az igazságügy-miniszteri tárcát. Az új miniszter a törvénykezés reformját nem egyszerre, hanem részenként szerette volna megvalósítani, elsősorban azért, hogy "a jogászközönség a teljes reformra elkészüljön és hogy az minden rázkódás nélkül keresztülvihető legyen".8 Ezért a reformot ott kezdte el, ahol az a legkönnyebbnek látszott, éspedig a sommás eljárásnál,
-321/322-
mivel ennek a jelentős része amúgy is szóbeli volt. A törvényjavaslat és az indokolás elkészítésére ismét Plósz kapott megbízást. Az 1892-ben benyújtott javaslatot a képviselőház azzal a nevezetes kiegészítéssel látta el, hogy azokat a rendelkezéseket, amelyek nem függenek össze elválaszthatatlanul a szóbeliséggel, a rendes (írásbeli) eljárásban is alkalmazni kell.9
Még javában folyt a képviselőházban a sommás eljárás reformja körüli vita, amikor Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter megbízásából Plósz Sándor elkészítette a magyar polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslat újabb előadói tervezetét.10 Ám hiába lett Plósz 1894-ben igazságügyi államtitkár, a század utolsó évtizedében a polgári eljárás reformjának az ügye nem haladt előre.
A következő javaslattal sem volt Plósznak több szerencséje. 1899-től a Széll Kálmán kormány igazságügy-minisztere volt, de az 1902. évi tervezete csak a Igazságügyi Bizottságig jutott el.11 1903 és 1910 között öt kormány és hét igazságügy-miniszter váltotta egymást, ami érthetővé teszi azt, hogy ezekben az években a kormányzat és a törvényhozás számára nem a polgári perrendtartás kodifikációja volt a legfontosabb feladat. Ennek ellenére Günther Antal igazságügy-miniszter 1907-ben ismét benyújtotta a javaslatot, de a vita néhány szakasz után már a képviselőház Igazságügyi Bizottságában félbeszakadt és a "beállott politikai viszonyok miatt" nem került a képviselőház napirendjére.
Az évtizedes vajúdást gyorsan pergő események zárták le az első világháború kitörését megelőző években. Székely Ferenc, a nem túl hosszú életű második Khuen-Héderváry-kormány igazságügy-minisztere 1910. július 16-án terjesztette a képviselőház elé a polgári perrendtartás törvényjavaslatát, 1885 óta az ötödiket. A miniszteri indokolás "a legsürgősebb igazságügyi feladatok" egyikének nevezte a perjog reformját, egyben drámai hangon ecsetelte a régi szabályozás tarthatatlanságát.12 Az 1907. évi változathoz képest a törvényjavaslat eltérései jelentéktelenek voltak, leginkább a hatásköri értékhatárok emelkedtek. Az Igazságügyi Bizottság a 792 szakaszból álló javaslaton mindössze néhány kisebb módosítást hajtott végre és meleg ajánlással küldte a tervezetet a képviselőházhoz.
A törvényjavaslat útja a továbbiakban már valóságos diadalmenet volt. A képviselőház talán évtizedes késlekedését akarta jóvátenni, amikor alig tíz nap alatt végzett a törvényjavaslat tárgyalásával. Valamennyi hozzászóló - kormánypárti és ellenzéki egyaránt - kiemelte a javaslat előadójának, Plósz Sándornak az elévülhetetlen érdemét a magyar polgári eljárásjog reformjában. A képviselőház által elfogadott szöveget 1910. december 20-án tárgyalta meg a főrendiház, és azt változtatás nélkül jóváhagyta. A január 8-ai szentesítés után még ugyanebben a hónapban kihirdették az 1911:I. tc.-et a polgári perrendtartásról. E hosszú történet szomorú befejezése az, hogy a törvény 1915. január 1-jén, "a legnagyobb veszedelem idején, ágyúdörgés közepette lépett életbe".13
Az elhúzódó kodifikáció azzal az előnnyel járt, hogy a törvényhozók jobban megismerhették a XIX. század utolsó harmadának fontosabb polgári eljárásjogi törvényeit, sőt azoknak a fogadtatását is. Az 1911. Pp. terjedelmes indokolásában14 mintegy százhúsz hivatkozás történt elsősorban a német, az osztrák és a francia, valamint az olasz, a genfi és a belga polgári perrendtartásra!15 A készülő magyar törvénynek az európai polgári perrendtartásokkal való "összemérése" a hazai jogirodalomban is nagy hangsúlyt kapott. "A modern culturnépek mind el vannak immár látva perrendtartásokkal. Van miben válogatni. Új alkotást, új rendszert, új perjogi intézmények létesítését nem várjuk és nem várhatjuk. Ma előttünk fekszik az a n g o l peres eljárás; a f r a n c i a per és mindama codexek és rendszerek, amelyek ehhez simultak: (olasz, svájci belga peres eljárások) és a különféle n é m e t partikuláris perrendtartási codifikátiók. Ezen törvénykezési alkotások és rendszerek hol nagyobb, hol kisebb ügyességgel mind fel lettek használva a német birodalmi perrend, az osztrák perrend, a mi sommás eljárási törvényünk és a mostani törvényjavaslatnál."16
Az 1880-as években meginduló magyar perjogi kodifikáció alapjául az 1877. évi német polgári perrendtartás, illetve az 1806. évi francia polgári eljárásjogi törvény szolgált. A kilencvenes évek elején felgyorsuló osztrák kodifikáció hatását először az 1902. évi tervezet indokolása tükrözte. Az osztrák polgári perrendtartás kedvező fogadtatása, valamint a német polgári perrendtartás módosítása további ösztönzést adott Plósz Sándornak. "A törvényjavaslat szerzőjének rendelkezésére állott tehát mindeme bőséges anyag, amelyet figyelemre méltathatott és amelyből felhasználhatta mindazt, amit célszerűnek, jónak és üdvösnek vélt felismerni. Ritka szerencsés körülmények közepette látott tehát napvilágot ezen polgári perrendtartási javaslat" - állapította meg Pap József Plósz újabb tervezetéről.17 1910-ben, a törvényjavaslat legvégső vitája idején a törvényhozók már a német polgári perrendtartás 1909. évi novelláját is ismerhették.
Ennek következtében a magyar Pp. alapelvei már tükrözhették azt a szemléletbeli változást, amely osztrák hatásra a - sokáig mintának tekintett - német polgári perrendtartásban bekövetkezett. Részben ennek a hatásnak, részben a kodifikáció kezdete és a törvény szentesítése között eltelt negyed századnak tulajdonítható az, hogy a liberálkapitalista alapokon induló magyar polgári perrendtartás a kor követelményeinek megfelelő modern törvény lett.18
"A felperes a bíróság előtt előadja a követelését a jelenlévő alperes ellen, az alperes előadja az ellenkérelmét. Ezután következik a vitás követelés létezésének vagy nem létezésének megvizsgálása és eldöntése. Ha
-322/323-
az alperes a bíróság előtt az alkalmas időben nincs jelen, az egész eljárást megelőzi még az alperesnek a bíróság elé állítása. Ez a polgári per typusának, amelyben, vagy helyesebben, amelynek tárgyán a magánérdek uralkodik, a vázlata, szervezete." - Ezekkel a szavakkal kezdte a polgári per szerkezetét bemutató előadását Plósz 1911-ben.19
A polgári per első - bár nem szükségképpeni - cselekménye az idézés, vagyis az alperes perbe hívása volt. Erre nem került mindig sor, mivel a járásbírósági eljárásban a peres felek idézés nélkül is megjelenhettek a bíróság előtt az ügyük tárgyalása végett. A törvény azt is megengedte, hogy a felperes a járásbíróságnál - akár a törvényszék hatáskörébe tartozó ügyben is - egyezségi kísérletre való idézést kérjen. Ha mindkét fél megjelent, de az egyezség megkötése nem sikerült, a bíróság a hatáskörébe tartozó ügyet nyomban megtárgyalta (139. §).
Az 1911. évi törvény - Plósz javaslatának megfelelően - elválasztotta egymástól az írásban benyújtott keresetlevelet és a tárgyaláson szóban előadott keresetet. Az előbbi idézőlevélként vagy idézési kérelemként a per előkészítésére szolgált és a keresetet illetően csak tájékoztató jellege volt.20 A felperes a keresetlevél tartalmához nem volt kötve, a tárgyaláson más keresetet is előadhatott (178. §), bár az ebből eredő halasztás költségeit neki kellett viselnie. A keresetlevél alapján a bíróság idéző végzést bocsátott ki. Ettől csak akkor tért el, ha a hiánypótlás eredménytelensége, az ügyvédi képviselet hiánya vagy a törvényben felsorolt pergátló körülmények miatt a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül hivatalból vissza kellett utasítania (141. §).
Az 1911. évi törvény az elsőfokú eljárást két perszakra osztotta: a perfelvételre és az érdemleges tárgyalásra. "Az első szakban az vizsgáltatik, hogy létrejött-e a per, a második szak pedig a létrejött pernek érdemi tárgyalása."21 A két szak közötti választóvonalat (percezúrát) az alperes érdemi ellenkérelmének az előterjesztése vagy másképpen az alperes perbe bocsátkozása jelentette. A törvényszék előtti eljárásban a perfelvételre és az érdemi tárgyalásra rendszerint külön határnapokon került sor, míg a járásbíróság előtt a perfelvételt nyomban követhette az érdemi tárgyalás.
A perfelvételi tárgyalás kezdetén a felperes szóban előadta a keresetét. Ha a keresetlevélben foglaltakhoz ragaszkodott, a bíróság eltekinthetett a kereset szóbeli előadásától vagy felolvasásától. A törvény megengedte a keresetlevéltől való eltérést, de ezt a felperesnek a törvényszék előtti eljárásban előzetesen írásba kellett foglalnia és abból felolvasnia, míg a járásbírósági eljárásban szóban is előadhatta és a bíróság hivatalból vette fel a jegyzőkönyvbe. Ha a keresetlevéltől való eltérést kellő időben nem közölték, a bíróság az alperes kérelmére a keresetre való nyilatkozás végett köteles volt halasztást adni (178-179. §).
A perfelvételi tárgyaláson az alperes pergátló kifogásokra is hivatkozhatott, de ezeket a kereset előadása után és a perbe bocsátkozása előtt együttesen kellett előadnia. A pergátló kifogásokat a bíróság nyomban, a per érdemétől elkülönítve tárgyalta és a törvényszéki eljárásban ítélettel, míg a járásbírósági eljárásban végzéssel döntötte el.22 Ha a bíróság a pergátló kifogásnak helyt adott, a pert megszüntette (180-182. §).
Az alperes részéről a perbe bocsátkozást az "érdemleges ellenkérelem" előadása jelentette, amelyet a törvényszéki eljárásban, írásból kellett felolvasnia, majd az iratot a jegyzőkönyvhöz kellett mellékelnie. Az alaki előírások megsértése esetén az ellenkérelmet nem lehetett figyelembe venni. Egyszerűbb szabály érvényesült a járásbírósági eljárásban, ahol az ellenkérelmet szóban kellett előadni és a bíróság hivatalból foglalta jegyzőkönyvbe (185. §).
Az alperes perbe bocsátkozása előtt a felperes elállhatott a keresetétől (186. §). Az alperes perbe bocsátkozása után a felperes csak az alperes beleegyezésével állhatott el a pertől (187. §) és változtathatta meg a keresetét (188. §).
Az alperes érdemleges ellenkérelmének az előadásával a perfelvételi tárgyalás elérte a célját: megtörtént a peralapítás, amelyet a - sokat vitatott - percezúra, majd az érdemleges tárgyalás követett.23 A törvényszéki eljárásban a bíróságnak "mintegy harmincnapos időközzel" kellett kitűznie az érdemleges tárgyalás határnapját. Ha a felek kölcsönösen beleegyeztek, sürgős esetben pedig az egyik fél kérelmére is, a bíróság a tárgyalási időközt megrövidíthette vagy az érdemleges tárgyalást a perfelvételre bejelentett ügyek elintézése után a perfelvételi határnapon is megtarthatta [191. § (3) bek.]. Ez utóbbi rendelkezésével a törvényhozó azt akarta elérni, hogy a bíróság ne tartson feleslegesen két tárgyalást akkor, amikor egy tárgyaláson is be lehet fejezni az ügyet. Ezt a szándékot még tovább erősítette a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930:XXXIV. tc., amely a bíróság kötelességévé tette az érdemleges tárgyalás perfelvételi határnapon való megtartását akkor, ha a tárgyalás előkészítésére nem volt szükség (13. §). A járásbírósági eljárásra tartozó ügyekben az alperes perbe bocsátkozását rendszerint nyomban követte az érdemleges tárgyalás, de a bíróság a felek közös kérelmére új határnapot is kitűzhetett [191. § (4) bek.].
Nem került sor az érdemleges tárgyalás kitűzésére akkor, ha a felek valamelyike a perfelvételi tárgyalást elmulasztotta,24 ha valamely pergátló körülmény miatt a per megszűnt vagy szünetelt, ha a bíróság elismerés, elállás vagy lemondás alapján határozatot hozott, továbbá, ha a felek egyezséget kötöttek [191. § (1) bek.].
-323/324-
Az 1911. évi Pp. nem fektetett nagy hangsúlyt az érdemi tárgyalás előkészítésére. Mivel a törvény - a német perrendtartás példáját követve - a tiszta szóbeliség elvére alapította az eljárást, a bíróság az ügy eldöntése során csak a szóban előadottakat vehette figyelembe. Az írásbeli előkészítés lényegében az ellenfél és a bíróság tájékoztatására szolgált, hiszen a felek a tárgyaláson nem voltak kötve az előkészítő iratok tartalmához. A szabályozás célja az volt, hogy az írásbeli előkészítést "a lehető legcsekélyebb mértékre szorítsa, másrészt pedig a tárgyalás koncentrációját lehetőleg előmozdítsa".25
Az előkészítő iratok alapján az elnök mindazokat az intézkedéseket megtehette, amelyek a "tárgyalás koncentrálására" szükségesek voltak: így pl. személyes megjelenésre hívhatta fel a bíróság székhelyén lakó feleket, megidézhette az előkészítő okiratban megnevezett tanúkat, szemletárgyak bemutatására szólíthatott fel, hivatalból szerezhetett be okiratokat, elrendelhette idegen nyelvű okirat lefordítását. A 204. §-ban felsorolt intézkedések azt a célt szolgálták, hogy az érdemleges tárgyalás "rendszerint egy határnapon" befejezhető legyen.
A polgári per legfontosabb szakasza a modern perjogi elveket (nyilvánosság, szóbeliség, közvetlenség) megtestesítő érdemleges szóbeli tárgyalás lett. "A szóbeli tárgyalás feladata az egész peranyagot közvetlenül a bíróság elé állítani. Ennélfogva a tárgyalásnak teljes egészet kell képeznie és nem tekinthető az előkészítő iratok folytatásának vagy kiegészítésének. A tárgyalás a felek kérelmeinek az előadásával kezdődik, amire közvetlen egymásutánban a tényállás tisztázása és a bizonyítékok felvétele következik."26
A nyilvánosság elvét a törvény az érdemleges tárgyalásról szóló fejezet élén deklarálta: "A tárgyalás és a határozatok kihirdetése a perbíróság előtt nyilvános" (206. §). Ezután részletesen felsorolta a nyilvánosság kizárásának az okait (207. §). A bíróság a nyilvánosság kizárásáról zárt ülésben döntött, de a határozatát nyilvánosan kellett kihirdetni (208. §). A tárgyalás "alapvető és sarkalatos elve" a szóbeliség volt (219. §). A szóbeli előadást nem pótolhatta az iratokra való hivatkozás. Az iratok felolvasására csak akkor kerülhetett sor, ha azt a törvény kifejezetten elrendelte (pl. a keresetlevéltől való eltérésnél), vagy ha a szószerinti tartalmat kellett irányadónak tekinteni (pl. az okiratok esetében). A közvetlenség elvét a 274. § a bizonyítás felvételéhez kötötte. Eszerint a bizonyítást a perbíróság a tárgyalás folyamán veszi fel, és a bizonyítás felvételét csak a törvényben meghatározott esetekben bízhatja a tanács kiküldött tagjára vagy megkeresett bíróra. Az ítélet hozatalában csak az a bíró vehetett részt, aki a tárgyaláson jelen volt (392. §).
A tárgyalás az ügy kikiáltásával (felhívásával) kezdődött, amely a tárgyalási naplóba beiktatott sorrend szerint történt (218. §). A tárgyalás kezdetén a felek a kérelmeiket adták elő (220. §). Ezek olyan indítványok voltak, melyek "a hozandó ítélet vagy más ügydöntő határozat rendelkező részének a tartalmát" szabták meg. A megalapozásukra szolgáló tények és bizonyítékok előadására a tárgyalás későbbi szakaszában került sor.
Az 1911. évi törvény az eshetőségi elv27 elejtésével és az érdemleges tárgyalás egységének a kimondásával a lehető legszabadabb mozgást biztosította a feleknek. A 221. § megengedte nekik azt, hogy a tényállításaikat és a bizonyítékaikat a tárgyalás bezárásáig bármikor megtegyék, illetve felmutassák. (A 498. § alapján még a fellebbezési bíróság előtt is új tényállításokat és bizonyítékokat hozhattak fel.)
Az eljárás szándékos elhúzását a törvény az utólagos előadással okozott költségben való marasztalással és az utólagos előadások esetleges figyelmen kívül hagyásával igyekezett megakadályozni.28 A 387. § alapján a bíróság, mihelyt a per érdemét "végeldöntésre alkalmasnak" találta, a tárgyalást bezárta és ítéletet hozott. A késlekedő fél tehát annak a veszélynek is kitette magát, hogy a bíróság az előterjesztéseinek a bevárása nélkül határozott.29
A határozathozatalt zárt tanácskozás és szavazás előzte meg (393. §). Habár a nyilvános tanácskozásnak Magyarországon is akadtak szószólói,30 az egymást követő tervezetek, majd az 1911. évi törvény is határozottan elvetették azt. A tanácskozás és a szavazás rendjét nem a Pp., hanem az ügyviteli szabályzat állapította meg.31 Az ítéletet a tárgyalás határnapján vagy a bíróság által azonnal kitűzött másik határnapon kellett kihirdetni, de nyolc napnál hosszabb időre nem lehetett elhalasztani (398. §). A kihirdetett ítéletet csak a törvényszéki eljárásban kellett kézbesítés útján közölni a felekkel (399. §).32
Az 1911. évi Pp. egyfelől maradéktalanul érvényre juttatta a XIX. századi jogfejlődés során kialakult alapelveket (szóbeliség, nyilvánosság, közvetlenség, a bizonyítékok szabad mérlegelése), másfelől megteremtette a bíróság és a felek modern együttműködését. Ennek a tartalmát Magyary a következőképpen foglalta össze: "Hogy a bíró és a fél érvényesülésének az egyensúlyát a perben sikerült létrehozni, annak oka főleg kettőben rejlik. Először, hogy sikerült a felek rendelkezését kellő határok közé szorítani. A féltől függjön, akar-e jogvédelmet vagy sem. De ne függjön őtőle, hogy az eljárás miképpen bonyolódjék le és meddig tartson. Ha a fél jogvédelmet kér, ne legyen a bíró akadálya az igazság keresésében. Ez az, amit a mai eljárások vallanak, s amit az új polgári perrendtartásunk megvalósított."33
-324/325-
Az 1911. évi törvény a bíróság kezébe adta a pervezetést. A járásbírósági eljárásban az (egyes)bíró, a törvényszéki eljárásban a tanács elnöke egyaránt jogosult volt az alaki és az anyagi pervezetés körébe tartozó intézkedések megtételére.34 A 792 szakaszból álló törvény összesen 142 alkalommal (!) jogosította fel vagy kötelezte a bíróságot arra, hogy hivatalból járjon el.35 Magyary joggal állapíthatta meg azt, hogy "…a mi jogunk igen széles körű pervezető hatalmat biztosít a bírónak; annyira, hogy e tekintetben más jogokat messze fölülmúl".36
A bírói hatalom megnövelése nemcsak előnyöket jelent a felek számára, hanem bizonyos veszélyeket is rejthet magában. Erre figyelt fel Kovács Marcel, a jeles kommentáríró, amikor arra figyelmeztetett, hogy a bírói pervezetés csak addig fokozható, amíg a rendelkezési és a tárgyalási elvekkel ellentétben nem kerül. "A bíró nem határozhatja meg a felek cselekvését oly magánjogi viszony iránt, melyet egyik fél sem kért, és oly bizonyító eszközök és bizonyítékok alapján, melyeket egyik fél sem hozott fel."37
Az alaki pervezetés körébe tartozó legfontosabb bírói jogosítvány a tárgyalás vezetése volt: "…az elnök nyitja meg a tárgyalást, ő hívja fel a feleket szólásra, és ő vonja meg tőlük a szót; ő kérdezi ki a kihallgatandó személyeket, ő zárja be a tárgyalást, s ő hirdeti ki a bíróság határozatait" (224. §). A tárgyalás rendjének és méltóságának a fenntartása ugyancsak az elnök feladata volt, aki rendzavarás esetén a törvényben részletesen felsorolt intézkedéseket tehette meg (209-216. §).
Az alaki pervezetés részeként a bíróság szabhatta meg a polgári per lefolytatásának az időbeli kereteit. A határnapot az elnök hivatalból tűzte ki; ennek során tekintettel kellett lennie a perfelvételi időközre és a tárgyalási időközre is. Sürgős esetben azonban az elnök mindkét időközt megrövidíthette (145, 485. §). A határnapot a bíróság "fontos okból" bármelyik fél kérelmére elnapolhatta (232. §), a tárgyalást vagy annak folytatását pedig elhalaszthatta (239. §). A határnapokra vonatkozó szabályozás szigorúságát az 1911. évi törvény azzal enyhítette, hogy a felek a tárgyalás előtt legkésőbb nyolc nappal bejelentett közös megegyezésükkel a tárgyalást elnapolhatták (240. §).
Az idézést a felperes keresetlevele alapján a bíróság bocsátotta ki. A törvényszéki eljárásban az idézés a perfelvételi tárgyalásra,38 a járásbírósági eljárásban a perfelvételre és az érdemi tárgyalásra szólt (142. §). A feleken kívül a bíróság a tanút és a szakértőt is idézésben hívta fel a tárgyaláson való megjelenésre. Az idézés (pontosabban idéző végzés) és a többi bírósági határozat kézbesítése nem a felek "szorgalmazására", hanem hivatalból történt.39
Az anyagi pervezetés körében az elnöknek mindenekelőtt az ügy kimerítő tárgyalásáról kellett gondoskodnia (224. §). Köteles volt a feleket felhívni arra, hogy a homályos kérelmeiket, tényelőadásaikat és nyilatkozataikat magyarázzák meg, a hiányos tényelőadásaikat és bizonyítékaikat egészítsék ki, valamint a szükséges kérelmeket és nyilatkozatokat tegyék meg. Ügyelnie kellett a hivatalból figyelembe veendő körülmények felderítésére is. Ebből a célból az elnök és a tanács tagjai a felekhez kérdéseket intézhettek (225. §)
A tényállás felderítése érdekében a bíróság elrendelhette az egyik vagy mindkét fél személyes megjelenését és előre közölhette a félhez intézendő kérdéseket. A felek személyes meghallgatását kiküldött vagy megkeresett bíró is foganatosíthatta (226. §). A tárgyalási elven túllépve a bíróság azt is elrendelhette, hogy a fél leszármazási táblákat, terveket, vázlatokat és más felvilágosító rajzokat terjesszen elő (228. §).
A járásbírósági eljárásban az anyagi pervezetés fontos részét képezte a bíróság kitanítási kötelezettsége. A törvényszéki eljárásban, továbbá az ítélőtábla és a Kúria előtt az ügyvédkényszer (96. §) miatt erre nem volt szükség. A bíróság a jogvita békés megoldása érdekében a per bármely szakában megkísérelhette a jogvitának vagy egyes vitás kérdéseknek az egyezséggel történő elintézését (231. §).
A XX. század első felében a magyar jogirodalom a per célját a magánjog érvényre juttatásában jelölte meg. "A magánjogok fő jellemvonása - írta Plósz - az, hogy a felek szabad rendelkezéseinek vannak alávetve. Ennek folyománya az, hogy a felektől függ a magánjogaik érvényesítése."40 Hasonló megközelítéssel találkozunk Magyarynál is: "…a bíróság csak akkor adjon jogvédelmet, ha a fél kéri, de ekkor mindenesetre köteles azt megadni. Vagyis a fél az ő rendelkezéséből kifolyólag a magánjogi viszony fölött, afölött is rendelkezik, hogy kapjon-e vagy pedig ne kapjon-e jogvédelmet… Ez tehát a fél akaraturalmát jelenti a bíróság akarata fölött a magánjogi védelem tekintetében és a bíróság köteles hozzá alkalmazkodni."41 A rendelkezési elv tehát a feleknek peres úton való rendelkezése magánjogaikról.
A rendelkezési elv legfontosabb megnyilvánulása az, hogy a bíróság csak a kereset alapján és kizárólag a kereseti kérelem határain belül járhat el. Az 1911. évi Pp. szerint a per megindításához elegendő volt a felperes részéről azt állítani, hogy az alperessel szemben érvényesített magánjoga fennáll. A törvény a keresetlevélben közlendő kereset tartalmi elemeként csak a felperes által érvényesíteni kívánt jog előadását jelölte meg [129. § (3) bek.]. Ebben Plósznak az absztrakt kereset-
-325/326-
jogról vallott álláspontja42 tükröződött, aki a per célját a jogállítás feletti döntésben jelölte meg.
Néhány esetben a törvény hivatalos szerveket jelölt ki a kereset megindítására: Így pl. házasság semmisségének a kimondása iránti pert a királyi ügyész is megindíthatta (1894:XXXI. tc. 47. §). A házasság megtámadására - kiskorú házasfél esetében - a gyámhatóság is jogosult volt (1894:XXXI. tc. 56. §). A kiskorúság meghosszabbítását és az elmebeteg vagy kiskorú gondnokság alá helyezését az árvaszéki ügyész is keresettel kérhette.
A per tárgya feletti rendelkezés a feleket nemcsak a kereset megindításakor, hanem az eljárás során mindvégig megillette. A felperes megváltoztathatta a keresetét [188. § (1) bek.], a kereseti követelését leszállíthatta vagy felemelhette [188. § (3) bek.], új keresetet támaszthatott (189. §), a követeléséről egészben vagy részben lemondhatott (390. §), míg az alperes viszonkeresetet vagy új keresetet indíthatott (189. §), illetve a követelést részben vagy egészben elismerhette (390. §).
A felek rendelkezésétől függött az, hogy a per érdemleges ítélettel fejeződjön be vagy sem. Ha a felperes a perfelvételi határnapon nem jelent meg és újabb idézést sem kért (439. §), ha a keresetétől elállt (187. §), vagy ha a felek egyezséget kötöttek (231. §, 423. §), a bíróság megszüntette a pert. Ha a perfeltételi határnapot az alperes mulasztotta el, a bíróság a felperes kérelmére mulasztási ítéletet hozott (440. §).
A rendelkezési elv lényegéből következik az, hogy a bíróság az ítéletében a kereseti kérelem és az ellenkérelem határait nem lépheti át (ne eat iudex ultra petita partium). A 394. §-ban megfogalmazott tilalom szerint "a marasztalás a kérelmen túl nem terjedhet".43 Ez a szabályt a törvény a mellékkövetelésekre is kiterjesztette, ugyanakkor a perköltségre nézve úgy rendelkezett, hogy arról a bíróság kérelem nélkül is határoz.
A felek nemcsak a per megindítása felett rendelkeztek, hanem az eljárás lefolytatását is befolyásolhatták. Így pl. a bíróság által kitűzött tárgyalást közös megegyezéssel elnapolhatták (240. §), az eljárást pedig mindaddig szüneteltethették, amíg valamelyik fél a folytatást nem kérte (475. §). A fél kérelmére a bíróság a tárgyalást elhalaszthatta (239. §), illetve az eljárás felfüggeszthette (472. §). A felek által kötött egyezség (231. §) nem szorult jóváhagyásra, azt a bíróság, amennyiben nem volt "akadálya", tudomásul vette.44
A per tárgya feletti uralommal ellentétében, a feleknek az eljárás menete feletti rendelkezése nem volt korlátlan. A XIX. századi liberális perrendtartásokkal ellentétben a felek rendelkezési jogosultsága nem terjedt ki arra, hogy a bíróság az eljárási szabályokat hogyan alkalmazza. Néhány kivételtől eltekintve a felek nem határozhatták meg azt, hogy "az eljárás miképpen bonyolódjék le és meddig tartson".45
Magyary a rendelkezési elvvel szemben nem az officialitást, hanem a bíróság rendelkező tevékenységét állította, amely "nem feltétlen rendelkezés, mert a bíróság a jogvédelmi tényeket jól köteles kideríteni és ennek megfelelően köteles rendelkezni. És nem korlátlan rendelkezés. Ezzel egyrészt azt akarjuk mondani, hogy a bíróság csak az eljárási szabályok határai között rendelkezhetik; másrészt …azt, hogy át nem lépheti a feleknek fenntartott akaraturalmi kört, vagyis a felek rendelkezését."46
A peranyag szolgáltatása a tárgyalási elv alapján történt, tehát a peres feleknek volt az elsődleges - bár nem kizárólagos - feladata az, hogy a per eldöntéséhez szükséges tényeket és bizonyítékokat a bíróság rendelkezésére bocsássák. A 269. § egyértelművé tette azt, hogy a bizonyítás azt a felet terheli, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az állított tényt valónak tekintse.47 A jogirodalom a tárgyalási elvet - a rendelkezési elvhez hasonlóan - a feleknek a magánjog feletti uralmából vezette le és a létét a célszerűséggel magyarázta: "A felek ismerik legjobban azokat a tényeket és bizonyítékokat, amelyektől a magánjogi vita eldöntése függ."48
Plósz azzal is érvelt a tárgyalási elv mellett, hogy a magánjog megsértése nem zavarja meg annyira a jogrendet és biztonságot, mint a büntetőjog "szabványainak" megsértése, továbbá az egyéni érdekek a magánjogban inkább előtérbe lépnek, mint a büntetőjogban; ennélfogva az anyag szolgáltatását a felekre lehet bízni. Az állam ennek folytán a polgári peres eljárásban nem is kötelezi a bírót arra, hogy a peranyagot kutassa. "Aki a bírósághoz fordul és ítéletet kér, gondoskodjék arról is, hogy a bíróságnak rendelkezésére álljon a peranyag, amelyre az ítéletét alapítja."49
A felperesnek már a keresetlevélben elő kellett adnia azokat a tényállításait, amelyekből a keresetét származtatta és meg kellett jelölnie ezek bizonyítékait is (129. §). Ha ezt elmulasztotta, akkor az érdemleges tárgyalás kitűzésétől számított három napon belül köteles volt az előkészítő iratban közölni (194. §). Az alperesnek ugyancsak az előkészítő iratban kellett a saját tényállításait és bizonyítékait közölni (195. §). Mivel a törvény nem alkalmazta az eshetőségi elvet, a felek a további tényállításaikat és bizonyítékaikat az elsőfokú eljárás során a tárgyalás bezárásáig bármikor előadhatták (221. §). A feleket a perbeli nyilatkozataik megtétele során igazmondási kötelezettség terhelte (222. §).
Az 1911. évi Pp. a tárgyalási elvet csak eszköznek tekintette a per "legfelsőbb céljának", az anyagi igazságnak a kiderítésére.50 Elvetette a tárgyalási elv merev és formális alkalmazását, és anélkül, hogy eljárás pár-
-326/327-
tatlanságát veszélyeztette volna, a bíróságot is belevonta az igazság kiderítésébe. A törvény a bíróság feladatává tette azt, hogy gondoskodjék az ügy kimerítő tárgyalásáról, a felek hiányos tényállításainak a kiegészítéséről, valamint a hivatalból figyelembe veendő körülmények felderítéséről. Az ún. kérdezési jog gyakorlásával a bíróság aktívan bekapcsolódhatott a tényállás felderítésébe (224-226. §). A köztudomású, illetve hivatalosan ismert tényeket akkor is figyelembe vette, ha a felek nem hozták fel (267. §). A felsorolt lehetőségeken túl a bíróság számára a leghatékonyabb eszközt a nyomozati elv alkalmazása jelentette.
A bíróság hivatalból rendelhette el a tanúbizonyítást, ha a per anyagából, nevezetesen a felek előadásaiból, ideértve az előkészítő iratokat is, továbbá más bizonyításfelvétel eredményéből vagy a pernek egyéb adataiból kitűnik, hogy az a tényállás felderítésére szolgálhat (288. §). A bíróság a tanút kötelezhette a birtokában lévő és az ügyre vonatkozó okirat felmutatására (308. §). A bíróság a tényállás felderítése vagy a felek között vitás ténykörülmény bizonyítása végett elrendelhette azt, hogy a fél mutassa fel azt az okiratot, amely a fél előadása vagy a bizonyításfelvétel eredménye szerint birtokában van (326. §). A más bíróság, közhatóság, közhivatalnok vagy közjegyző őrizetében lévő okiratot a bíróság hivatalból is beszerezhette (328. §). A tényállás felderítése vagy a felek között vitás ténykörülmény bizonyítása végett a bíróság a szemlét hivatalból is foganatosíthatta (340. §). A bíróság nemcsak a felet, hanem a perben nem álló harmadik személyt is a kötelezhette a szemletárgy felmutatására (342., 344. §), illetve a szemlét más bíróságnál, közhatóságnál stb. is foganatosíthatta (343. §). A fél eskü alatti kihallgatását a bíróság hivatalból is elrendelhette, ha döntő ténykörülményre nézve a bizonyíték kiegészítésére volt szükség, vagy ha más bizonyíték egyáltalában nem állt rendelkezésre (368. §). A felsorolásból hiányzó szakérőt csak a bíróság nevezhette ki (350. §), ennélfogva törvény a hivatalból történő kirendelést külön nem szabályozta.51
A kártérítési perekben, ahol a bíró a kár mennyiségének megállapítása során mintegy szakértőként járt el, az "információjára szolgáló eszközök megválasztásában" is nagyobb szabadságot kapott. A 271. § lehetővé tette azt, hogy a bíróság a szakértők meghallgatásán kívül a "a bizonyításfelvételt és tudakozódásokat" hivatalból foganatosítsa.52 Ennél is tovább ment a törvény egyes különleges eljárásokban, ahol fő szabállyá tette az officialitást. A házasság semmissége iránti perben a bíróságnak hivatalból kellett minden olyan tényt és bizonyítékot figyelembe vennie, amely a keresetben vagy viszontkeresetben előadott okok megítélésére befolyással volt (669. §).53
A hivatalból elrendelhető bizonyítás tekintetében a magyar Pp. az osztrák perrendtartást is felülmúlta. A magyar jogirodalom nem aggódott a nyomozati elv esetleges túlsúlya miatt, sőt Meszlény a Pp. lényeges vívmányának nevezte azt.54 A bíróság - néhány kivételtől eltekintve - nem végzett valódi nyomozást a perben, mivel a bizonyítást csak olyan tényekre és körülményekre nézve rendelhette el, amelyekről a per adataiból szerzett tudomást. Magyary nem is nyomozásnak, hanem a bíróság adatszolgáltató tevékenységének nevezte, amely a tárgyalási elven alapuló perben kiegészítette a felek adatszolgáltató tevékenységét.55
Az 1911. évi törvény által megteremtett egyensúlyt a jogirodalom csak a harmincas évek végén kérdőjelezte meg, amikor - német és olasz hatásra56 - felerősödtek "a tárgyalási elv anyagi értelemben vett megszorítását" sürgető hangok.57 A bíróság pervezető hatalmának a megerősítése és "az egyéni érdekeknek a köz érdekei alá való helyezése" mégsem ekkor, hanem másfél évtizeddel később következett be, fényesen igazolva Richter Béla 1938-ból eredő megállapítását: "…a tárgyalási elv nemcsak a múltban, hanem a jelenben is az uralkodó politikai momentumoktól nem ment fejlődési tendenciáknak jogi vonatkozású felfogása szerint alakul, hogy dinamikai fejlődése szoros okozati összefüggésben van a kor fejlődési irányzatával, szellemével, politikai irányeszméjével".58 ■
JEGYZETEK
* A tanulmány egy három részesre tervezett cikksorozat nyitánya. A második rész az 1952. évi polgári perrendtartással, a harmadik rész az új polgári perrendtartás szükségességével foglalkozik.
1 Magyary Géza: Magyar polgári perjog. 2. kiad. Budapest, 1924, Franklin, 27. p.
2 Provisorische Civilprozessordnung, für Ungarn, Croatien, Slavonien, die serbische Woiwodschaft und das Temeser Banat. Wien, 1852.
3 A szabadságharc leverése után a bécsi udvar "büntetésből" bevezette az osztrák polgári perrendtartást. Az 1852. évi Provisorische Civilprocessordnung ugyan sokkal fejlettebb volt a magyar perjognál, alkalmazása mégis ellenérzéseket váltott ki. Ezért az 1861. évi Országbírói Értekezlet elvetette az osztrák eljárási szabályokat és ideiglenes jelleggel visszaállította az 1848 előtti törvényeket.
4 Plósz Sándor: A magyar polgári perrendtartás tervezete. Budapest, 1885, Egyetemi Könyvnyomda.
5 Emmer Kornél: Törvényjavaslat a szóbeliség, közvetlenség elvein alapuló polgári törvénykezési rendtartás tárgyában. Budapest, 1885, Egyetemi Könyvnyomda.
6 Spectator: A perjog reformjához. (Négy cikk.) Budapest, 1891, Franklin, 1. o.
7 A szakmai viták elsősorban a Magyar Jogászegyletben zajlottak, amely időről-időre közreadta a felolvasások és felszólalások szövegét. Vö. A polgári peres eljárás reformja. Az 1883. november 17-től december 1-jéig a Magyar Jogászegyletben folytatott vita. Budapest, 1883, Franklin. A polgári perrendtartással kapcsolatos vitacikkek 1902-től a Jogállam című folyóiratban is megjelentek.
8 Magyary (1. sz. lábj.) 29. o.
9 Fodor Ármin - Márkus Dezső: A polgári törvénykezési rendtartás kézikönyve. I-II. Budapest, 1895, Singer és Wolfner, II. köt. 490-492. o.
-327/328-
10 Indokolás a magyar polgári perrendtartás előadói tervezetéhez. Kiadja a Magyar Királyi Igazságügy-minisztérium. Budapest, 1893, Pesti Könyvnyomda.
11 A magyar polgári perrendtartás törvényjavaslatának indokolása. Közzéteszi a magyar királyi igazságügy-miniszter. Budapest, 1902, Grill.
12 Indokolás az 1911. évi I. törvénycikkhez a polgári perrendtartásról. Corpus Iuris Hungarici. 1911. évi törvénycikkek. Budapest, 1912, Franklin, 4. o.
13 A törvény hatálybaléptetése még tartogatott néhány bonyodalmat. Az 1912:LIV. tc. 1. §-a az igazságügy-minisztert felhatalmazta arra, hogy a polgári perrendtartást 1914. szeptember 1. napja előtt külön rendelettel hatályba léptesse. Ezt a rendelkezést azonban az 1914:XXXIV. tc. megváltoztatta, és a törvény hatálybalépésének időpontjául 1915. január 1. napját jelölte meg. Ezen a napon mind a Pp., mind pedig az átmeneti rendelkezéseket tartalmazó 1912:LIV. tc. hatályba lépett.
14 Az 1911. évi I. törvénycikkhez fűzött miniszteri indokolás (lásd 12. sz. lábj.) Plósz Sándornak az 1893. évi tervezethez, illetve az 1902. évi törvényjavaslathoz fűzött indokolásán alapult.
15 A hivatkozások gyakorisága sokat elárul a külföldi hatások intenzitásáról: 1877. évi német perrendtartás: 45 hivatkozás, 1895. évi osztrák polgári perrendtartás: 40 hivatkozás, 1806. évi francia polgári eljárásjogi törvény: 22 hivatkozás, 1865. évi olasz polgári eljárásjogi törvény: 8 hivatkozás, 1812. évi (1832-ben módosított) genfi polgári perrendtartás: 4 hivatkozás, 1876. évi belga polgári eljárásjogi törvény: 3 hivatkozás.
16 Pap József: Perjogi elvek a magyar polgári perrendtartás törvényjavaslatában. Budapest, 1901, Márkus, 7. o.
17 Uo. 6. o.
18 A külföldi hatások részletes elemzését lásd: Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga a polgári perben. Budapest, 2003, Osiris, 153−166. o.
19 Plósz Sándor: A polgári per szerkezete az új perrendtartásban. Magyar Jogászegyleti Értekezések. II. köt. 14. füz. Budapest, 1911, Pfeifer, 1. o.
20 A törvény csak a hagyományok iránti tiszteletből tartotta fenn a keresetlevél elnevezést. Vö. Plósz (19. sz. lábj.) 6. o.
21 Pap József: A Plósz-féle Polgári perrendtartás tervezetéhez. Perjogi tanulmány. Budapest, 1898,. Eggenberger, 75. o.
22 A törvényszék előtti eljárásban a Pp. azért írta elő az ítélettel való döntést, hogy a bíróság határozatával szemben kétfokú jogorvoslatot (fellebbezés és felülvizsgálat) biztosítson.
23 A peralapításban a római perjog elemeit fedezhetjük fel, amelynek Plósz Sándor kiváló ismerője volt. Az alperes perbebocsátkozása, mint a felperes keresetére adott válasz a litis contestatio megfelelője, amely a peres felek között fennálló vitássá vált jogviszonyt (res de qua agitur) egy jogvitává (judiciummá) változtatja át.
24 Ha a perfelvételi határnapot a felperes mulasztotta el, akkor az alperes kérelmére az idézést végzéssel fel kellett oldani és a felmerült költségekben a felperest kellett marasztalni (439. §). Ha a perfelvételi határnapot az alperes mulasztotta el, őt a felperes kérelmére, a kereseti kérelemnek megfelelően ítélettel kellett marasztalni (440. §). Ezt a határozatot nevezte a jogirodalom makacssági vagy mulasztási ítéletnek.
25 "Ha meg vagyunk győződve arról, hogy a szóbeli tárgyalás célszerűbb eszköze a tényállás kiderítésének, egyszerűsítésének és a bíróság információjának, mint az írásbeli eljárás, akkor ezt az eszközt komolyan kell vennünk és nem szabad megengednünk, hogy a szóbelinek tervezett tárgyalás a gyakorlatban írásbelivé fajuljon." Indokolás, 1911 (12. sz. lábj.) 66. o.
26 Indokolás, 1893 (lásd 10. sz. lábj.) 48. o.
27 Az eshetőségi elv (Eventualmaxime)a perkoncentráció érdekében a felektől azt követeli meg, hogy az egymással összefüggő eljárási cselekményeiket egyszerre végezzék el, így például az egymást feltételező támadó vagy védekező eszközeiket egyszerre terjesszék elő.
28 A bíróság a félnek az olyan utólagos előadásait és utólagosan ajánlott bizonyítékait, amelyeknek a figyelembevétele a tárgyalás elhalasztását tette volna szükségessé, hivatalból figyelmen kívül hagyhatta, ha arról győződött meg, hogy "a fél előadásait az ügy elintézésének késleltetése végett szándékosan halogatta" (222. §).
29 A kilátásba helyezett hátrányok alapján Plósz elégedetten állapíthatta meg azt, hogy a törvény "ilykép más úton eléri mindazokat az előnyöket, amelyeket az eshetőség elvének keresztülvitele nyújthatna, anélkül, hogy ennek a hátrányaival megrontaná az eljárást ". Indokolás, 1893 (lásd 10. sz. lábj.) 51. o.
30 Közéjük tartozott Csatskó Imre, aki szerint "a nyilvános indokolt szavazásnak az is lehet üdvös eredménye, hogy a perlekedők az ítélet alaposságáról meggyőződvén, abban megnyugosznak, és a pert fellebbezni nem fogják". Lásd: uő. A francia polgári törvénykezés különösen a bírósági szervezet és annak alapelvei. Pest, 1867, Első Magyar Könyvnyomda, 98. o.
31 A tanácskozást és a szavazást az elnök vezette. Ha az ügynek előadója volt, a szavazást ő nyitotta meg a véleményének az előadásával. Ha előadó nem volt rendelve, a szavazást a rangban legifjabb bíró kezdte (Törvényszéki ügyviteli szabályzat, 141. §).
32 A járásbírósági eljárásban elegendő volt az ítéletet kihirdetni. Azzal a féllel, aki az ítélet hozatalát megelőző szóbeli tárgyaláson jelen nem volt, csak az ítéletet rendelkező részét kellett kézbesítés útján közölni [399. § (2) bek.].
33 Magyary (1. sz. lábj.) 36. o.
34 A német és az osztrák jogirodalomból származó
-328/329-
különbségtétel alapján az alaki pervezetés körébe tartoznak mindazok az intézkedések, amelyek a per külső lefolyását hivatottak biztosítani (pl. idézés, kézbesítés, határidők és határnapok kitűzése stb.). A anyagi pervezetés az ügy kimerítő tárgyalását és szakszerű eldöntését jelenti, amely magában foglalja a peranyag összegyűjtésében való közreműködést is. Vö. Rosenberg−Schwab−Gottwald: Zivilprozessrecht. München, 2009, Beck, 408−412. o.
35 Összehasonlításképpen: a hatályos Pp. (2010. december 31-i állapot) mindössze 64 alkalommal jogosítja fel vagy kötelezi a bíróságot arra, hogy hivatalból eljárjon. Ebből 44 eset található az általános szabályok (I−XIV. fejezet), 20 eset a különleges eljárásokra vonatkozó rendelkezések között..
36 Magyary (1. sz. lábj.) 287. o.
37 Kovács Marcel: A polgári perrendtartás magyarázata. I-II. köt., 2. kiad. Budapest, 1927-1933, Pesti Könyvnyomda, I. köt. 596. o.
38 1930 után a törvényszéki eljárásban az idézés a perfelvételi tárgyalásra és esetlegesen az érdemleges tárgyalásra is szólt.
39 A kézbesítéseket a bírósági iroda önálló hatáskörben "közvetítette". A kifejezés arra utalt, hogy az iroda vagy közvetlenül bízta meg a "kézbesítő közeget" (posta, bírósági kézbesítő, községi kézbesítő stb.), vagy egy másik hatósághoz fordult, de kivételesen maga is elláthatta a kézbesítést. A törvény csak az előkészítő iratokra és az okiratokra nézve tett kivételt, amelyeket az ügyvédek közvetlenül is kézbesíthettek egymásnak (199., 201. §).
40 Indokolás, 1893 (lásd 10. sz. lábj.) 16. o.
41 Magyary (1. sz. lábj.) 218. o.
42 Az absztrakt keresetjog olyan közjogi jogosultság, amelynek révén az államtól peralapítás, az alperestől perbe bocsátkozás követelhető. A peralapításhoz a magánjognak léteznie nem kell, elegendő azt állítani. A keresetjog a bíróság igénybevételének a jogát jelenti, függetlenül a bírósági eljárás eredményétől. Plósz Sándor: Összegyűjtött dolgozatai. Budapest, 1927, MTA, 31-32. o.
43 "A bíróság a rendelkező elvnél fogva sem a fő-, sem a mellék dolgokban nem ítélhet többet, mint amit a felperes kért és mást sem ítélhet meg, de a vagylagos és esetleges kérelem is elégséges. A felperes mint ilyen, sohasem marasztalható, még az úgynevezett kétoldalú ítéletben (judicia duplicia) sem, mert az ilyen határ- és osztályperekben is a felperes csak viszontkereset alapján marasztalható." Antalfi Mihály: Polgári perrendtartás. I-II. köt. Pécs, 1915, (a szerző kiadása), II. köt. 691. o.
44 A bíróság nem vehette tudomásul az egyezséget, ha az közerkölcsbe vagy hazai tiltó törvénybe ütközött, illetve végrehajthatatlan volt.
45 Így pl. a felek az 512. § alapján úgy rendelkezhettek, hogy a bíróság a fellebbezés szóbeli tárgyalása helyett nyilvános előadást tartson.
46 Magyary (1. sz. lábj.) 22. o.
47 A törvény a bizonyítási teher megosztásáról is rendelkezett: "azokat a tényeket, amelyek a jog megalapítására szolgálnak, annak a félnek kell bizonyítania, a ki a jogot érvényesíteni akarja, ellenben azokat a tényeket, a melyek az érvényesített jog létrejöttét kizárják, vagy a jogot megszüntetik, annak a félnek kell bizonyítania, ki a jog érvényesítését ellenzi" (269. § 2. ford.).
48 Meszlény Artúr: Bevezető a polgári perrendtartáshoz. Budapest, 1911, Athenaeum, 6. o.
49 Indokolás, 1893 (lásd 10. sz. lábj.) 17. o.
50 Plósz Sándor a per célját kezdetben nem az anyagi igazság kiderítésében, hanem az anyagi jog érvényesülésében jelölte meg. Egy évtizeddel később az anyagi igazság kiderítését már a per legfelsőbb céljának nevezte, amelynek a tárgyalási elvet is alá kell rendelni. [Indokolás, 1902 (11. sz. lábj.) 12. o.] Az 1911. évi törvény indokolása is gyakran hivatkozott az anyagi igazságra , jóllehet ez a kifejezés a törvény szövegében nem szerepelt. Lásd Indokolás, 1911 (12. sz. lábj.) 44. o. (79. §-hoz), 83. o. (178. §-hoz), 96. o. (206. §-hoz), 128. o. (317. §-hoz).
51 "A szakértő rendeltetése, hogy a bíró szakértelmének hiányát pótolja. Ha tehát a bíróban a különös szakértelem megvan, nincs szükség szakértőre. Csakis a bírótól függhet tehát annak eldöntése, hogy a konkrét esetben szakértő meghallgatása szükséges-e vagy nem." Indokolás, 1911 (12. sz. lábj.) 138. o. (350. §-hoz).
52 A jogirodalom a "tudakozódást" a hivatalból elrendelt bizonyításnál is hatékonyabb eszköznek tartotta, mivel ebben látta a nyomozati elv valódi megtestesülését: "A bíróság tehát nem elégszik meg azzal az anyaggal, mely az előtte folyó eljárásból tudomására jutott, hanem saját kezdeményezéséből más tényeket és bizonyító eszközöket is felkutat és beszerez." Magyary (1. sz. lábj.) 223. o.
53 "Odáig azonban a bíróság nyomozási kötelessége nem terjedt, hogy e meghallgatáson kívül más bizonyítékok után kutasson." Sárffy Andor: Magyar polgári perjog. Budapest, 1946, Grill, 498. o.
54 Meszlény (48. sz. lábj.) 7. o.
55 Magyary (1. sz. lábj.) 222-223. o.
56 A hatást az 1933. évi novella, a ZPO átalakítását célzó nemzetiszocialista elképzelések, valamint a készülő olasz perrendtartás tervezete váltotta ki.
57 Richter Béla: A polgári igazságszolgáltatás jövője. Szeged, 1935, Városi Könyvkiadó, 28-30. o.; Richter Béla: Politikai irányeszmék hatása a polgári perjogra. Szeged, 1938, Egyetemi Kiadó 58-74. o.; Slezák Lajos: A perrendi reform és a tárgyalási alapelvek. Budapest,1937, Grill, 25-31. o.
58 Richter, 1938 (57. sz. lábj.) 73. p.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kengyel Miklós egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs
Visszaugrás
