Mint arra már utaltam, a jogalkotó nem magát a készpénzfizetést tiltja, mindazonáltal - noha indirekt módon - meghatározza, hogy a pénzügyi teljesítési módozatok (bankszámlák közötti fizetés, készpénz-helyettesítő fizetési eszköz, készpénz) közül melyiket preferálja.[1] Lényegében erre utal a készpénzes teljesítés felső értékhatárának egzakt meghatározása. Az új Art. 114. § (3) bekezdése alapján a pénzforgalmi számla nyitására kötelezett adózó adóköteles tevékenysége keretében más, pénzforgalmi számla nyitására kötelezett adózónak a vele vagy más jogalannyal kötött szerződés alapján, az abban meghatározott szolgáltatás vagy termékértékesítés - általános forgalmi adó felszámítása esetén az általános forgalmi adóval növelt - ellenértékeként, szerződésenként egy naptári hónapban legfeljebb 1 500 000 Ft összegben teljesíthet készpénzfizetést. A joghely egyes tényállási elemeit az Útmutató bontja ki.
Az első kérdés az, hogy az új Art. keretei között mi minősül készpénzfizetésnek. Erre a konkrét válasz a Pft. 63. § (1) bekezdése, továbbá a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) rendelkezései tükrében válik egyértelművé. Ezek szerint a fizetési műveletek csoportjai a) fizetési számlák közötti fizetés b) fizetési számlához kötődő készpénzfizetés (számlára történő be-, vagy onnan történő kifizetés) c) fizetési számla nélküli, de pénzforgalmi szolgáltatásnak minősülő fizetés d) készpénzfizetés. A Hpt. 6. § (4) bekezdésének a) pontja alapján nem minősül pénzforgalmi szolgáltatásnak a fizető fél, valamint a kedvezményezett közötti közvetlen, közvetítői közreműködés nélküli bankjeggyel és érmével történő fizetési művelet; vagyis a készpénzfogalom negatív irányú megközelítésben minden más fizetési módtól elhatárolható. Az új Art. alkalmazásában kizárólag utóbbi minősül készpénzfizetésnek.
A másik kérdés az ellenérték definíciójának az értelmezése. Az Útmutató szerint az új Art. eltérő rendelkezése hiányában az általános polgári jogi fogalom alkalmazandó. Nem tartozik ebbe a körbe a nem szerződésszerű teljesítés ellentételezése (kötbér, késedelmi kamat, kártérítés), a kötelezettség vállalásának biztosítékául adott foglaló ellenben már igen. Részletfizetésben történő megállapodás esetén az értékhatár megállapításánál ezen szerződéses ügylethez tartozó kifizetéseket össze kell számítani; nem kell beleszámítani az összeghatárba azon részleteket, amelyek kifizetése az adott naptári hónapon túl történik. Általános forgalmi adó köteles ügylet esetén az ellenérték adóval növelt értéken számítandó. Ha az ellenérték rendezésére devizában kerül sor, az összeghatár számításakor a Magyar Nemzeti Bank által adott, a kifizetés napján érvényes árfolyam az irányadó.
A harmadik kérdés a szerződés fogalmának a meghatározása, melynek során ugyancsak a polgári jogi rendelkezések érvényesülnek. Szerződés köthető szóban, írásban, ráutaló magatartással; az a tény ellenben, hogy több, ellenértékkel rendelkező szolgáltatás mennyiben tekinthető egyazon szerződésből fakadónak, csak az eset valamennyi körülménye alapján állapítható meg. Amennyiben a felek a különböző ügyleteket egymásra tekintettel valósítják meg, valamint azok gazdasági céljukat tekintve, vagy a szerződéskötés körülményeit figyelembe véve egységet mutatnak - példának okáért az autószerelő által több alkatrészhez kötődően, a gépjárművön végzett szerelési munka -, úgy a készpénzfizetési korlát szempontjából azokat egy szerződésként kell figyelembe venni. Ha a felek akarata szerint egy megállapodásból eredően történik meghatározott mennyiségű termék - akár rendszeres, több részletben történő - szállítása, előre meghatározott értéken, akkor a szállítások számától függetlenül a készpénzfizetési korlát számításánál ez szintén egy ügyletet jelent.
Az Útmutató két szerződéses formát nevesít külön szabályozással. A keretszerződés tartósan határozza meg a felek jogait, kötelezettségeit, és a teljesítésre vonatkozó követelményeket. Mivel az egyes ügyletek "lehívása" a vevő egyoldalú magatartásával - jellemzően szóbeli megrendeléssel, vagy ráutaló magatartással - történik, a keret-megállapodáson belül egyedi szerződések keletkeznek, vagyis minden egyes ügyletet külön, önállóan kell megítélni. Másik körbe a folyamatos teljesítésű gazdasági események (bérlet, közüzemi szolgáltatás, vagyonvédelmi tevékenység stb.) tartoznak, amelyek során azonos felek között, rendszeres és ismétlődő jelleggel, azonos tartalommal történik szolgáltatás és ellenszolgáltatás; minden teljesítés a felek által már korábban megkötött szerződésen alapul, ezért az egy naptári hónapban egymás között teljesített kifizetéseket egybe kell számítani.
Az új Art. 114. § (4) bekezdése szerint azon készpénzben teljesített fizetéseket, amelyeket a pénzforgalmi számla nyitására kötelezett adózó ugyanazon felek között kötött szerződések alapján ugyanazon adózó részére teljesít, a (3) bekezdés alkalmazásában egy szer-
- 1/2 -
ződés alapján teljesített készpénzfizetésnek kell tekinteni, ha kétséget kizáróan megállapítható, hogy a felek közötti jogügylet nem rendeltetésszerű joggyakorlás miatt került több szerződésben meghatározásra. A kifizetési korlát kapcsán a rendeltetésszerű joggyakorlás szabályának megsértése tehát akkor valósul meg, ha a felek - mint azt a már elemzett jogeset részletezi - a kifizetési korlát megkerülése érdekében, célzatosan határozzák meg több szerződésben a közöttük létrejött, egyébiránt egységesnek minősülő ügyletet.
A rendeltetésszerű joggyakorlás az adójogi jogviszonyokban is követelmény, annak alanyai a törvény adta lehetőségekkel azok céljának, funkciójának megfelelően élhetnek; vagyis tilos a joggal való visszaélés.[2] Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az adójog fentiek egyes attribútumait egzakt formában nem rögzíti; következésképp a rendeltetésszerű joggyakorlás - avagy annak a hiánya - meghatározása mindig csak az adott döntést igénylő eset releváns tényállási elemeire vetítve, azok együttes mérlegelése, értékelése alapján, a formális logika szabályai szerint történhet.[3] A valódisági klauzula [régi Art. 1. § (7) bekezdése, új Art. 3. § (1) bekezdése] érvényesülésének igazoltságát már a 724/B/1994. AB határozat is leszögezte; eszerint a valódisági klauzula olyan szabály, amelyre az adóhatóság külön törvényi felhatalmazás nélkül is hivatkozhat. Az adóhatóság nem módosítja a felek között köttetett polgári jogi szerződést (ügyletet, jognyilatkozatot), minden egyes elem vizsgálatával kizárólag annak adóügyi minőségét határozza meg; lényegében a tartalom elsődlegességét jelenti a formával szemben.[4]
A rendeltetésellenes joggyakorlás megállapíthatóságára - függetlenül attól, hogy az alapelvek lényegüket tekintve az adózás általános "zsinórmércéjét" jelentik - tehát csak valamennyi releváns tény, körülmény ismeretében, a megalapozott döntés meghozatalához szükséges mértékben feltárt tényállás mellett kerülhet sor [adóigazgatási rendtartásról szóló 2017. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Air.) 99. § (1)-(2) bekezdései]. Az Air. 1-8. §-aiban meghatározott alapelvek szerint az eljárása során az adóhatóság köteles megtartani, valamint másokkal megtartatni a jogszabályi rendelkezéseket, a szakszerűség követelményeinek megfelelően köteles eljárni; ezen túlmenően az eljárása során az érintett ügyre vonatkozó tényeket kell figyelembe vennie, minden bizonyítékot súlyának megfelelően kell értékelnie, a döntését valósághű tényállásra kell alapoznia. Csak akkor lehet a közigazgatási határozat jogszerű, ha az érdemi döntés és az indokolás összhangban áll, az okszerűség magából a döntésből kitűnik, illetve megállapíthatóak azok a bizonyítékok, amelyekre a hatóság a határozatát alapította[5]; utóbbiaknak tehát alkalmasnak kell lenniük arra, hogy azokból a rendeltetésellenes joggyakorlás ténye megállapítható legyen.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
