A Magyar Orvosi Nyelv (MONY) folyóirat 2000-ben indult útjára, és idősebb testvérként a főszerkesztő köszöntötte a Magyar Jogi Nyelv 2017-es születését, mint a második szaknyelvi lapot (Ludányi 2017: 107-108).[1] 2004-ben Bősze Péter már arról számolt be (Bősze 2004: 2-4), hogy a Magyar orvosi nyelv című kurzust a SOTE elindította, és választható tárgyként, elsősorban a szaknyelv történetét, terminológiai fejlődését, helyesírását, írásmódját és a betegek tájékoztatásával összefüggésben a közérthetőséget igyekszik feldolgozni. A tárgyat a doktori képzésbe is beépítették. Mindez jelzi, hogy a szaknyelv ön-reflektív vizsgálata nélkül a szakmai képzés sem lehet teljes.
Az elmúlt két évtizedben a folyóirat igen sokféle részkérdést feldolgozott, néha-néha vitákat is generált. A tartalomjegyzéket átvizsgálva,[2] a bélsebészet kifejezéseivel, a fogak elnevezésével, a biostatisztikával, a farmakológia és az orvosi rovartan nyelvezetével éppúgy foglalkozott, mint a daganatgyógyászat idegen szavainak magyar megfelelőivel és azok egységesítésével, több alkalommal kitért az egybeírás-különírás gondjaira, amely az orvosi nyelvben igen bizonytalan, és akadémiai kanonizálásra vár. Találunk cikket a magyar orvostudományi nyelv terminusalkotásáról (tükörfordítással, szóösszerántással, magyaros formába öntött idegen szavakkal és szóképzéssel), ahogy a szaknyelvi sajátosságokról az orvos-beteg kapcsolatban (az aszimmetrikus viszony makacs megőrzése, a latin helyébe lépő angol és egyéb idegen szavakkal, a betegségek többféle elnevezésével nehezítve). Önálló rovat foglalkozik ugyanakkor a lapban a nyelvhelyességgel, a magyarra váltható kifejezések, az egyszerűbb megfogalmazás gyakorlati példáival, orvosi tanulmányokból, egészségügyi dokumentációkból származó hibákra figyelmeztetve.
Ezért elcsodálkozik az olvasó, amikor kézbe veszi a Magyar orvosi nyelv története című vaskos könyvet, hogy abban nincs a folyóiratra általában, és különösen annak jelentőségére utalás a sokirányú témafeldolgozás előfutáraként. Bár egyes szerzők írásainál a forrásokban felbukkan a MONY, de nincs jelzés arról, hogy a folyóirat valamely téren, tisztázó vitákat folytatva, egy-egy nyelvi jelenséget segített-e még jobban feltárni. Inkább csak bizonyos művek szóanyagának, terminusainak a pontos hivatkozása, egy-egy mű utóélete vagy az orvosi nyelv megújítása révén említik a folyóiratot. Alig érthető ez a mellőzés, hiszen a kötet három szerkesztője (Bősze Péter, Kapronczay Katalin és Keszler Borbála) a MONY alapító-és meghatározó szerzője. A 420 oldalas, súlyos kiadvány apró betűkkel, kevésbé olvasóbarát módon kínálja 25 szerző írásait, akik közt nyolc nyelvész, hat történész, levéltáros, míg tizenegy orvos, gyógyszerész található. Egyszóval interdiszciplináris vállalkozás az orvosi szaknyelv kultúrtörténeti tablójának az összeállítása, amelyet névmutató egészít ki, az egyes írások végén forrásjegyzék, valamint a különböző orvosi kiadványokat, azok részleteit tartalmazó vagy a nevesebb orvosokat ábrázoló, fekete-fehér kis képek, tematikus szószedetek és a feldolgozott orvosi művekből származó idézetek gazdagítanak. Ezeket figyelembe véve, kézikönyvként lehet használni a kiadványt, a lineáris haladás helyett a böngészést, rácsodálkozást, visszalapozást javaslom az olvasóknak.
Az előszót jegyző szerkesztők célja az, hogy a fellelhető források alapján, de a teljesség igénye nélkül tárják fel az orvosi szaknyelv kialakulását, a népi gyógyászattól a képzett orvosok munkásságáig, megemlékezve a XVI. századtól a XXI. századig terjedő forrásokról, egyfajta művelődéstörténeti ívet felrajzolva. A szerkesztők vallják a XIX. századi hagyomány folytatását, miszerint a tudomány művelését nemzeti nyelven is teljesíteni kell, mégpedig többféle szakma együttműködésével. Mivel a szaknyelvek teljes históriájának és sajátosságainak feltárására kevés példa akad, a vállalkozás máris sikerre van ítélve.
További meglepetés akkor ért, amikor olyan szerzők, akik az orvosi szaknyelv története és sajátosságainak a feldolgozása terén már sok írást publikáltak, mint Putz Orsolya (BME) vagy a Magyar Orvosi Nyelv kutatócsoportjának vezetője, Kuna Ágnes (ELTE), nincsenek a fejezeteket írók között. Vajon miért?
A kötet négy érdemi részből áll. Az elsőben mindössze tíz oldalt szenteltek az általános, lényegében a vizsgálódás tárgyát és módszerét meghatározó kérdéseknek. Ezt
- 31/32 -
követi a brutálisan hosszú, kétszáz oldalnyi nyelvtörténeti korszakolás, egyfajta kronologikus rendben a XVI. századtól máig tartó időszakról, a szaknyelv kezdeteitől a standard nyelvezet létrejöttéig. A harmadik részben a jelesebb, a szókincset, szókapcsolatokat és a korszak tudását összegző, XVIII-XX. században tevékenykedett 23 orvos, gyógyszerész munkásságát tekintik át A-tól Zs-ig, azaz Almási Balog Páltól Zsoldos Jánosig, jó nyolcvan oldalban. Innen megismerhetők a fontosabb monográfiák, szakterületi vagy ismeretterjesztő könyvek, cikkek, hogy miként bontakozik ki fokozatosan a néprajzi jelentőségű gyógyítási, valamint a tudományos, rendszerezett orvosi nyelv. Végül a főbb orvosi, gyógyszerészeti szakterületek terminológiáját, szókapcsolatait bemutató alfejezetek alkotják a negyedik egységet, a tárgyban kiadott kézikönyvek, lexikonok és tanulmányok, egyéb szövegtípusok alapján. Ez a száz oldal a kémiai elnevezésektől a szülészetig, a farmakológiától az orvosi egyetemi képzés nyelvéig barangol, meg-megállva a babonáknál, a tájnyelveknél vagy éppen az orvosi recepteknél.
A szerkezetben az aránytalanság jól érezhető, mert bár a részlegességet felvállalták a szerkesztők, de a válogatás elveit, akár szakterületek, szövegtípusok vagy jelentős alkotók kiválasztásának okát, a súlyozás miértjét nem határozták meg. Így kissé esetlegesnek érzi az olvasó, hogy ki és mi miért/nem került bele az összeállításba. Ugyanakkor éppen a névmutatóból derül ki a nem-lineárisan olvasóknak, hogy az Aranka utca névadója (Budapest, II. kerület), Aranka György gyógyszerész csak egyetlen írásban szerepel, míg Bugát Pál tizenötben, Weszprémi István pedig nyolcban. Vajon ezek között az ismétlődést hogyan sikerült kiküszöbölni? Hiszen a jeles orvosok kulturális szervező, nemzetközi kapcsolatokat erősítő, szógyűjtő és kifejezés-gyártó szerepe igen sokrétű volt, gyakran a természettudományos irodalom korszakot meghatározó műveit hozták létre, ahogy például Váradi Lencsés György esetében. Vajon a szerkesztési elvekben egy-egy kiemelkedő orvos munkássága, az életútja, az egyes szaknyelvi réteg fejlesztése terén játszott szerepe vagy a szakmai utóélete volt a hangsúlyosabb?
Az orvosi szaknyelvet csak páciensként és normatív módon elemzőként, a kötet első egységével kapcsolatosan éreztem valódi hiányérzetet. Azt vártam, hogy ott, vagy egy összegző fejezetben megtalálom az orvosi szaknyelv legfontosabb sajátosságait. Sajnos summázó rész nincs, és az első egység reménytelenül csonka. Vajon miért nem támaszkodtak arra, hogy az orvosi nyelv elektronikus korpusz-tervezetét az MTA orvosi nyelvi munkabizottságában Kuna Ágnes terjesztette elő még 2014 júniusában, amely 2016-ra első fázisként már elkészült? (Kuna 2016: 27-31) A szövegtár egyrészt történeti korszakokra oszlik, azok jellegzetes szövegtípusait feldolgozva, hogy a szaknyelv fejlődésének menetét, a társadalmi-gazdasági hatásokat is figyelembe vegyék. A szaknyelv kialakulásának elvi megalapozását célozza az első korszak (XVI-XVII. sz.) teljes feldolgozása, mind a nyomtatott, mind a kéziratos formájú szövegtípusokat illetően. Az MTA Társadalomtudományi Központja és a Pázmány Péter Tudományegyetem együttműködésével végzett munka rendelkezésre állt a kötet írásakor. A szövegtár figyelemmel volt a szövegátírási szabályokra/elvekre is, volt már annotált szógyűjtemény, különböző keresési lehetőségekkel (betegségnevek, latin kifejezések, szövegtípusok, annotálási szempontok szerint). Például már áttekintették a népi gyógyító, a borbély-sebészek és a modern/képzett orvosok nyelvére, azaz a mindennapi és a tudományos nyelv megkülönböztetésére, valamint ezek jellemző szövegtípusára/műfajára (receptgyűjtemények, napi használatú orvosi könyvek, borbély-sebész írások, szakmai értekezések, tudományos cikkek) vonatkozóan a XVI. századtól a fejlődést, illusztrálva annak folyamatszerűségét és nyelvi rétegzettségét. Hiszen abban egyetértés van, hogy a mai nyelv sem értelmezhető a múltja nélkül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
