Az Alkotmánybíróság 2016. júliusi döntéseiben mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg a gyülekezésről szóló 1989. évi III. törvény vonatkozásában. A testület az állam intézményvédelmi kötelezettségéhez kapcsolódóan részben a gyülekezési jognak a más alapjogokkal történő ütközésből adódó jogalkalmazói bizonytalanságok miatt, részben pedig a gyülekezők biztonságának garantálása érdekében hívta fel a jogalkotót a szabályozás pontosítására. Az esedékes közjogi jogalkotásra tekintettel, a jelen írás a békés gyülekezéshez való jog törvényi szabályozására, és az azzal szemben támasztott alkotmányossági követelményekre fókuszál. Mindazonáltal a jogalkotás csak a jogalkalmazás révén lehet képes feloldani a különféle dilemmákat. A gyülekezési jogi kérdések sokszínű természetéből fakadóan pedig kiemelt jelentősége van a pártatlan és körültekintő rendőrségi döntéshozatalnak, a szakszerű bírói felülvizsgálatának, és végső soron a valódi alkotmányjogi panasz révén az Alkotmánybíróság feladata is kiemelkedő.
Miközben alig egy évvel korábban az Alkotmánybíróság egy határozatában a gyülekezésről szóló 1989. évi III. törvényt (a továbbiakban: Gytv.) a rendszerváltás emblematikus jogalkotási vívmánynak nevezte[1], a 2016. júliusi döntéseiben[2] megállapította: mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet áll fenn annak következtében, hogy a jogalkotó nem szabályozta kellő részletességgel a békés gyülekezéshez való jogot, és ezért jogalkotásra hívta fel az Országgyűlést.
Az esedékes közjogi jogalkotásra tekintettel jelen írás a békés gyülekezéshez való jog törvényi szabályozására, és az azzal szemben támasztott alkotmányossági követelményekre kíván fókuszálni. Ennek során először bemutatásra kerül az alapjog jellege (II. A békés gyülekezéshez való jog), és ezt követően pedig a vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlatból kikristályosodó alkotmányos követelmények (III. A gyülekezési jog alkotmányos sarokpontjai). Végül utalni kívánok arra, hogy a gyülekezési joggal kapcsolatos szabályok megfelelő működése jövőben is a jogalkalmazók felelőssége marad (IV. A jogalkalmazókkal szemben támasztott alkotmányos követelmények), az utolsó fejezet pedig összefoglalja a tanulmány fő megállapításait (V. Összefoglaló).
A jogi értelemben vett személyiség, és a hozzá kapcsolódó jogok elismerése és biztosítása konstitutív elemévé vált mindannak, amit jogállamnak, alkotmányos demokráciának[3], illetve egyetemes értékeken értelmezett "európainak"[4] nevezünk. A francia forradalom vívmánya, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát követően a nemzeti alkotmányokban sorra jelentek meg az alapjogi katalógusok. Az alapvető jogok tekintetében az állam pozíciója kettős állást mutat: kötelessége nem merül ki abban, hogy tartózkodik az alapjogok megsértésétől vagy indokolatlan korlátozásától, azaz hogy önmagát korlátozza, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Azaz ily módon az állam önmagától és harmadik személyektől is megvédi az individuumot.[5] Mindezt az Alaptörvény I. cikkének (1) bekezdése is rögzíti, amely szerint: "AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell
- 281/282 -
tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége." Mint látható, a norma első mondata az állam önkorlátozó gesztusát írja elő, míg a második mondat generálisan az állam minden mást megelőző kötelességévé teszi az alapvető jogok védelmét.[6] Mindez azt is jelenti, hogy a "generációnként" is csoportosítható alapvető jogok első generációja esetében is, azaz a politikai szabadságjogokra is - amelyeknek klasszikusan az állam önkorlátozó szerepkörét tekintik fő csoportképző ismérvének - fennáll az állam intézményvédelmi kötelessége.[7]
Az alapvető emberi jogok generációnkénti csoportosítása mellett más distinkciókat is használhatunk, mint például egyéni vagy kollektív, vagy mint első- és másodrendű jogok.[8] A magyar Alkotmánybíróság értelmezését idézve, elöljáróban kiemelendő az élethez és emberi méltósághoz való jog, mint egymást komplementer jelleggel erősítő jogok.[9] Ezek képezik ugyanis az összes többi alapvető emberi jog forrását, mintegy az anyajog szerepét töltve be. Ez jelenti azt az embertől, a személyiségtől elválaszthatatlan alapvető lényeget, amelyet a jog nem érinthet, és amely benne foglaltatik az összes alapvető emberi jogban, egyben azok korlátozásának végső határát jelentve.[10] Az alapjogok közül az Alkotmánybíróság másodikként emelte ki a véleménynyilvánítás szabadságát, amely az úgynevezett kommunikációs alapjogok anyajoga, és ebben a kategóriában helyezte el a gyülekezéshez való jogot is. A közösség elleni izgatás alkotmányosságáról szóló 30/1992. (V. 26.) AB határozat szerint: "A véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen »anyajoga« többféle szabadságjognak, az ún. »kommunikációs« alapjogoknak. [...] A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog - az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan - korlátozhatatlan lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni."
A gyülekezéshez való jog történetileg szoros kapcsolatban áll az egyesülési joggal, ennek megfelelően az Emberi Jogok Európai Egyezményének 11. cikke is együtt deklarálja a két jogot, illetve rájuk nézve közös szabályokat tartalmaz. Mint arra a magyar Alkotmánybíróság is rámutatott, mindkettő összefügg a szólásszabadsággal, illetve a véleménynyilvánítás szabadságával.
A francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata nem tartalmazza nevesítetten a gyülekezési jogot, azt a francia irodalom is a gondolat- és szólásszabadságból tartotta levezethetőnek. A francia Alkotmánytanács pedig kollektív kifejezési szabadságként kezeli azt.[11] A gyülekezéshez való jogot először az európai mintaalkotmánynak tekintett 1831-es belga alkotmány szabályozta: "a polgárok csak békésen és fegyvertelenül gyülekezhetnek a szabad ég alatt tartott gyűlések pedig alá vannak vetve a rendészeti jognak." Kiemelhető, hogy már ebben a textusban is megjelenik a békés és a fegyvertelen gyülekezés kívánalma, amely szóhasználat mintaként szolgált több további alkotmányos megfogalmazásnak.[12] Megelőlegezhető továbbá, hogy a békés jelleg olyannyira konstitutív eleme a gyülekezésnek, hogy például spontán tüntetések esetében ezen attribútum a jogszerűség egyetlen feltételévé válhat.[13]
Hazánkban a jogforrási hierarchia csúcsán található Alaptörvény az Alkotmány 62. §-ához[14] hasonlóan deklarálja: "Alaptörvény VIII. cikk (1) bek. Mindenkinek joga van a békés gyülekezéshez."[15] Az alapjog szabályozásának részleteit az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése követelményeinek megfelelően törvényi szinten lehet szabályozni. Az alapjog korlátozásának meg kell felelnie a szükségességi-arányossági kritériumoknak, és nem érintheti az alapvető jog lényegét. Az Alaptörvény egyetlen újítása, hogy a szabályozással kapcsolatosan megszüntette a kétharmados követelményt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
