Az atipikus ritkán előfordulót, nem jellemzőt, a közfelfogásban hagyományosnak minősülőtől eltérőt jelent. Bár a digitális ipari forradalom átélőiként egyre "tarkább" foglalkoztatási formákat fedezhetünk fel - nem említve a foglalkoztatási következményeivel szembesítő automatizációt -, a jogalkotás a munkajog keretei között változatlanul a határozatlan idejű, teljes munkaidőre létrejött munkaviszonyt tekinti tipikusnak. Ha például az Európai Unió (a továbbiakban: EU) jogalkotását tekintjük, a közösségi szabályozás - egyrészt az uniós szinten működő szociális partnerek törekvéseit akceptálva - irányelvben hirdette ki két atipikus munkaviszony tárgyában kötött keretmegállapodásukat. A részmunkaidő[1] esetében különösen gátat szabva az időarányosság elve alaptalan kiterjesztésének, a határozott idejű munkaszerződések tekintetében[2] a meghosszabbítások korlátozásával kívánja elejét venni, hogy e szerződés felválthassa a határozatlan idejű munkaviszonyt. Ugyanezen megfontolás fedezhető fel a munkaerő-kölcsönzéssel kapcsolatban, például a kölcsönzés ideiglenességének irányelvi kimondásával.[3] A kölcsönzött munkavállaló igénybevétele ne lehessen egyenértékű alternatívája a határozatlan idejű munkaviszonynak, ha a munkáltató valamely tevékenységéhez éppen hogy nem átmeneti munkaerőigény kapcsolódik; hogy az atipikus csupán egy feltételezett hatékonyság okán ne léphessen a tipikus helyébe. Ahogyan az írásom fókuszában álló munkaerő-kölcsönzéssel kapcsolatban "legkisebb uniós közös többszörösként" megfogalmazásra került: általános érdeket szolgálnak azok a tilalmak, illetőleg korlátozások, melyek a munkaerőpiac megfelelő működésére és a visszaélések megelőzésére szolgálnak.[4]
A következő oldalakon megkísérlem megítélni - kiemelten kezelve az uniós jogközelítési kritériumokat -, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó egyes szabályai megfelelnek-e az indokolt rugalmasság követelményének, valamint azok mely esetekben tekinthetők aggályosnak.
1. Jogfejlődés és jogalkotási modernizáció - a kölcsönzés európai szabályozásának fél évszázadáról dióhéjban
1.1. Európa országai - két csoport, két egymást váltó szabályozási szemlélet
1.2. A holland példa - jogalkotási reakció a rugalmasság iránti igényre
1.3. Kis magyar munkajogtörténet
2. Indokolt-e a rugalmasság? - Az Mt. egyes kölcsönzésre vonatkozó szabályainak megítélése
2.1. A kikölcsönzés ideiglenessége - öt évre átszámítva
2.2. A kölcsönzés munkaerőpiaci szerepe - a korlátozások és a tilalmak felülvizsgálata
2.3. Az egyenlő bánásmód alapelve - három kivétel kérdőjelei
2.4. A kölcsönzöttek leépítése - a csoportos létszámcsökkentés kizárása az Mt. hatálya alatt
2.5. "Magunkban" maradva - különös szabályok és az atipikus indokoltság hiánya
A szabályozás értékeléséhez hasznos az alapozás, áttekintve a kölcsönzést is érintő szabályozási tendenciákat, s mindennek mozgatórugóit. Nem hagyható ki a modernizáció, ami régiónk országainak fejlődésére - történelmünk közös zsákutcája folytán - meghatározó fogalom: azon erőfeszítések sorozatára utal, melyek révén egy társadalom fel akar zárkózni a nála fejlettebbekhez.[5] A modernizáció ugyanakkor kétélű eszköz, amennyire szolgálhatja a felzárkózást, annyira távol is tarthat a cél elérésétől. Ez utóbbi veszélyét jelentheti a gazdaság
- 9/10 -
felzárkóztatásának jegyében a foglalkoztatás jogszabályi feltételeinek indokolatlan liberalizálása azon megfontolás alapján, miszerint ez vonzza a külföldi befektetőket.[6] A modernizáció tetten érhető a hazai munkajogi kodifikációban. Mindennek példája a munkaerő-kölcsönzés 2001-es "törvényesítése", a munkajogi triangulumnak is elkeresztelt atipikus munkaviszony az EU-csatlakozáshoz kapcsolódó jogharmonizációs kötelezettség teljesítésének egyik állomásaként elfogadott törvénymódosítások részeként, de - akkor még közösségi szabályozás hiányában is - nem a jogharmonizáció közvetlen szándékával integrálódott a korábbi munkajogi szabályozásba.[7] A kontinensük gazdag részét reprezentáló korábbi Európai Gazdasági Közösség (a továbbiakban: EGK) országaiban több évtizedes jogfejlődés eredményeként formálódott a munkaerő-kölcsönzés, Magyarországon nem az organikus munkaerőpiaci fejlődés elemeként jelenik meg a munkaerő-kölcsönzés szabályozása, hanem a közel fél évszázadnyi kényszerszünet után globális léptékben feléledt kapitalizmus elvárásaihoz való felzárkózás részeként.
Az EGK-országokban a munkaerő-kölcsönzés volt a válasz azon esetre, amikor a vállalkozásnak rendkívüli helyzetben kellett munkavállalókat viszonylag rövid ideig alkalmaznia. Megfelelő eszköz volt erre harmadik fél szolgáltatását ellenérték fejében igénybe venni, és csupán "használni" e harmadik személy munkavállalóját.[8] Kölcsönözni munkaviszony-létesítés helyett. A konstrukció viszonylag szűk körű, de már nem elszigetelt szabályozott megjelenése egyes nyugat-európai EGK-államokban viszonylag csekély időbeli eltéréssel az 1960-as évek végére, illetve az 1970-es évek elejére datálódik.[9] Innen veszi kezdetét a fentebb írt - a változó igényekre és követelményekre reagáló - több évtizedes jogfejlődés. A hazai modernizációs felzárkózási kényszer igényét alátámasztandó: Magyarországon az 1960-70-es évek fordulóján formálódott, majd végül megbukott a szocializmus reformjaként tervezett új gazdasági mechanizmus.
A munkajogi rendszerváltozást megvalósító, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) munkaerő-kölcsönzést intézményesítő módosítása előtt szűk négy évtizeddel, az e foglalkoztatási formára mutatkozó igény alapozta meg először egyes EGK-országokban - az akkor még meglehetősen bizalmatlan - jogi szabályozást.[10] Az uniós tagállamok két csoportra oszthatók aszerint, hogy mikor születtek meg az első munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó jogszabályok. Az elsők: Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Írország, Hollandia, Norvégia és az Egyesült Királyság - régóta létező (1965-1977) jogi alapokkal rendelkeznek. Az első nemzeti szabályozások még a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet "ellenszelében" léptek életbe, az ENSZ szakosított szerve akkori normaalkotásának jellemvonása volt a munkaerő-kölcsönzési tevékenység korlátozása.[11] A második csoport tagjai - Ausztria, Luxemburg, Portugália, Spanyolország és Svédország - a kölcsönzésre vonatkozó jogszabályokat 1980-as évek végétől az ezredfordulóig terjedő időszakban fogadták el. A részleges időbeli átfedés (1998-2004) okán e csoportba sorolhatjuk az EU-hoz 2004-ben, majd ezt követően csatlakozott tagállamok közül Lengyelországot, Romániát, Szlovéniát, Csehországot, Szlovákiát és Magyarországot.[12]
Az első szabályozási "hullám" megszorító felfogását követően a munkaerő-kölcsönzés megítélése az 1980-90-es évek fordulójára megváltozott. Mindennek egyik meghatározó oka, hogy a munkaerőpiac minden szegmensét érintő munkanélküliséget az állami munkaerő-közvetítők képtelenek voltak kezelni, amely széles körű elégedetlenséget eredményezett az állami szolgáltatással kapcsolatban.[13] Ahogyan növekedett a munkaerő-kölcsönzés szerepe a foglalkoztatásban, a közösségi szemlélet megváltozásával párhuzamosan a tagállamok sok esetben ehhez igazítva módosították a kölcsönzést rendező jogszabályaikat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
