Korábbi cikkeim alapján képet alkothattunk arról, milyen egyezmények alapján határozhatjuk meg egyes külföldi okiratok magyarországi alkalmazhatóságát, avagy hogyan tudjuk leginkább elérni egy külföldi felhasználásra szánt okiratnál, a célzott joghatás külföldön történő kiváltására alkalmas legyen.
Leszögezhető, hogy valamely külföldi elemet tartalmazó jogügyletben az első és legfontosabb kérdés az alkalmazandó jog meghatározása. (hatványozottan igaz ez a hagyatéki eljárásra). Jelen problémakör esetében, azaz a külföldi felhasználású okiratok, vagy a belföldi használat céljából készült külföldi okiratok vizsgálata kapcsán már adott az alkalmazandó jog, hiszen a célzott jogügyletből fakadóan az alapeljárás által determinált normarendszerbe illeszkedik bele.
A fent hivatkozott normarendszer elsősorban a felhasználási ország normarendszere, másodsorban a felhasználási és a kibocsátási ország közötti bilaterális nemzetközi egyezmény norma szintű integrációja, míg harmadsorban, olyan a belső jogrendbe integrált multilaterális egyezmény, amelynek mind a felhasználási, mind a kibocsátó ország részese.
A probléma abból ered, ha a második és a harmadik lépcső jogszabályait eredeztető egyezmények között ellentmondás van. Ez a probléma nem új keletű, hiszen a nemzetközi egyezmények palettája egyébként igen színes. Ebből következően létrehozataluk történjék bármilyen gondosan is, a résztvevő országok néha teljesen ellentétes jogrendje, vagy már érvényben lévő egyezményei óhatatlanul ellentmondásokat indukálhatnak. Egy másik oka a kérdéses eltérések kialakulásának az, hogy míg egy adott nemzet törvényének létrehozatalakor csupán jogi és esetlegesen politikai szempontokat kell a jogalkotónak figyelembe venni, úgy a nemzetközi egyezmények létrejöttekor egy harmadik és esetlegesen a másik kettőnél szignifikánsabb diplomáciai szempont is irányadó, mint figyelembe veendő tényező. Nyilvánvaló, hogy egy többoldalú nemzetközi egyezmény esetében már az is gondot jelent, hogy a részvevő államok egymás közötti diplomáciai kapcsolatai nem azonosak, ráadásul ha ezen tény mellett még az érvényben lévő kétoldalú jogsegély-megállapodásokra is tekintettel kell lenni, az igencsak megnehezíti a szövegezők munkáját.
Korábbi cikkemben érintőlegesen foglalkoztam a Magyar és az Olasz köztársaság között fennálló egyezmények ellentmondásosságával, de azon túl, hogy a problémát felvázoltam és egy opcionális megoldást javasoltam a gondolatmenetet nem tüntettem fel. Az eset ismertetése azért is lényeges, mert hasonló ügyben megoldási útmutató lehet, továbbá vizsgálata során számos általános jellegű következtetés vonható le a témával kapcsolatban.
A Magyar Népköztársaság és az Olasz Köztársaság között Budapesten, az 1977. évi május hó 26. napján aláírt, a kölcsönös polgári jogsegélyről szóló egyezményt kihirdető 1981 évi 11. törvényerejű rendelet 18. cikke kimondja, hogy:
"Az egyik Szerződő Fél erre illetékes hatósága által ügykörén belül a megszabott alakban kiállított vagy hitelesített és hivatalos pecséttel ellátott iratoknak a másik Szerződő Fél területén való felhasználásához diplomáciai vagy konzuli felülhitelesítésre nincsen szükség."
Mindazonáltal mind Olaszország, mind hazánk részese az 1913. évi 11. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a külföldön felhasználásra kerülő közokiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének (felülhitelesítésének) mellőzéséről Hágában, az 1961. október 5. napján kelt egyezmények. Az egyezmény alapján mindegyik szerződő állam mentesíti a felülhitelesítés kötelezettsége alól azokat az okiratokat amelyek az egyezmény hatálya alá esnek (a közjegyző által kiállított okiratok ilyenek), azzal, hogy esetükben egy csekélyebb fokú "egyszerűsített" hitelesítési forma is elegendő (de ez a csekélyebb forma viszont előírt!) ami az okirat származása szerinti ország illetékes hatósága által kiállított tanúsítvány (Apostille). Az Apostille egyezmény meg is határozza, hogy felülhitelesítésnek azt az alakiságot tekinti, amellyel az okirat felhasználása szerinti ország diplomáciai vagy konzuli tisztviselője igazolja az aláírás vagy az okiraton lévő pecsét vagy bélyegzőlenyomat valódiságát, és az aláíró személy minőségét.
Láthatjuk tehát, hogy ellentmondás van a két egyezmény között, mert míg 1973-ban a két ország már lehetőséget teremtett a diplomáciai felülhitelesítés egymás közti mellőzésére bizonyos esetekben egy Apostille tanúsítvány ellenében, úgy 1977-ben olyan kétoldalú egyezmény került aláírásra ami ugyancsak a diplomáciai vagy konzuli felülhitelesítést teszi mellőzhetővé.
Elsősorban ajánlatos a kapcsolódó tájékoztatók/jogszabályok áttekintése - a 8001/2001-es IM tájékoztató Olaszországot azon országok közé sorolja, akikkel szemben az Apostille egyezmény nem kerül alkalmazásra, mert kétoldalú megállapodás áll fenn vele.
Ebből, az az általános következtetés vonható le, hogy amennyiben egy adott országgal kétoldalú egyezmény áll fenn akkor ezen tekintetben a kétoldalú egyezmény alkalmazandó az Apostille egyezmény helyett!
Esetileg helyesen fogalmaz ugyan a fentiek szerint az IM tájékoztató az Apostille egyezmény Olaszország tekintetében történő mellőzhetőségéről, de általánosságban véve az indokolása helytelen, mert nem azért nem kerül alkalmazásra az Apostille egyezmény az adott országgal mert kétoldalú megállapodásunk van vele, hanem azért, mert a kétoldalú egyezményben előírt felülhitelesítés alóli mentesség enyhébb szabály, mint az Apostille egyezmény előírásai. Az Apostille egyezmény 8. cikke pedig kimondja, hogy ameny-nyiben olyan egyezmények vannak hatályban két vagy több szerződő állam között, amelyek felülhitelesítési kötelezettséget írnak elő - ezt az Apostille egyezmény módosítja, de csak akkor, ha az előírt szabályok szigorúbbak a hivatkozott másik egyezményekben.
Indokolt az Apostille egyezmény szövegének vizsgálata is miszerint: A 3. cikk a hitelesítési tanúsítvány mibenlétének meghatározását követő bekezdésében kimondja, hogy az egyezmény által előírt tanúsítványt nem lehet megkívánni, ha akár az okirat felhasználása szerinti állam törvényei, vagy más jogszabályai, vagy az ottani gyakorlat, akár két vagy több szerződő állam közötti megállapodás az említett alakiságot nem kívánják meg, azt egyszerűsítik, vagy az okirat felülhitelesítésétől eltekintenek.
A fenti bekezdés alapján tehát az Apostille egyezmény, mint multilaterális megállapodás azon értelemben, ha a benne előírtnál enyhébb szabályok kerülnek alkalmazásra, az egyes országok közötti más multilaterális, vagy bilaterális egyezmények, az országok törvényei vagy más jogszabályai sőt, még az egyes országok jogalkalmazásában fennálló gyakorlatnál is hátrébb kerül az alkalmazás tekintetében. Lényeges, hogy az Apostille egyezmény alkalmazása (azaz a benne előírtaknál nem szigorúbb felülhitelesítési követelmények támasztásának igénye) kötelező erejű - a normaszövegből adódóan - azon államok tekintetében, amelyek részesei és egyébként szigorúbb követelmények állnak fenn esetükben a felülhitelesítésekkel kapcsolatban.
Tanulságos tehát, hogy míg a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendeletet (tehát egy hazai, belső jogszabályt) nem lehet alkalmazni olyan kérdésekben amelyet nemzetközi szerződés szabályoz, addig az Apostille egyezménynél ami egy multilaterális nemzetközi szerződés, bizonyos esetekben még a nemzeti jogalkalmazási gyakorlat is erősebb lehet.
Visszatérve Olaszország esetére, számításba kell vennünk az érem másik oldalát is, azaz bár jogilag helytálló a jogsegélyegyezmény szövegezése, tehát a kívánt eredményt, vagyis az Apostille alóli mentesség biztosítását eléri. Logikailag azonban, továbbá figyelembe véve számos más (mondhatni valamennyi) országgal fennálló jelenleg is hatályos nemzetközi megállapodásunkat a tárgykörben, megállapítható, hogy amennyiben a szerződő felek a felülhitelesítés alóli teljes mentességet kívánják egymás részére biztosítani, akkor konkrétan az kerül bele az általuk megkötött egyezmény szövegébe. Olaszország esetében azonban kifejezetten a diplomáciai felülhitelesítés alól mentesíti a két szerződő fél egymás okiratait, teljes tudatában annak, hogy a szerződő felek már egy más fajta hitelesítési formát előíró egyezménynek is részes felei. Ebből következtetve és az Apostille egyezmény korábbi megkötésére tekintettel is nyilvánvaló, hogy a későbbi kétoldalú egyezmény célja az Apostille egyezmény még mindig összetettebb tanúsítási formájának elengedése, azonban talány, hogy akkor miért nem ez került bele szó szerint az egyezmény szövegébe, mint ahogyan az megtörtént számos - nálánál korábbi és későbbi - egyezmény esetében.
A hivatkozott jogsegélyegyezmény és az Apostille egyezmény közötti időbeli különbség nem segít a megoldás felfedésében, mivel ugyanúgy eltántoríthatja a jogalkalmazót mind az előbbi, mind jelen érvelés elfogadásától.
A kérdésben történő megnyugtató állásfoglaláshoz ajánlott a nemzetközi szerződéseket azok nemzetközi és közösségi jogforrási minőségében is számításba venni. Ez meghatározó a nemzeti joghoz valamint egymáshoz mért viszonyaik megértése tekintetében.
A közösségi jog általános normáit megelőzik az egyes tagállamok között létrejött "speciális" egyedi és eseti egyezmények, amennyiben nem helyezkednek szembe az általános jogelvekkel.
A nemzetközi jogban azok az egyezmények, melyek egy speciális területet szabályoznak, mint az adott ország egy specifikus jogszabálya, a többi rendelkezést megelőzik, míg vannak olyan nemzetközi megállapodások is, amelyeket a szerződő államoknak saját jogszabályaik helyére kell beépítenie. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy valamely nemzetközi egyezményt megkötő államok tekintetében az aláírt egyezmény szabályrendszere mindenképp kötelező.
Az ellentmondás a hazai jogban a belső jogszabályok közti ellentmondások feloldásának mintájára kezelhető, hiszen kihirdetése által a nemzetközi egyezmény a belső jog része lett.
Érdekes kérdés azonban, hogy mi a helyzet akkor, ha valamely ország hatóságai mégis megkövetelik az Apostille-t olyan kétoldalú megállapodás ellenére, ami mindennemű felülhitelesítés mellőzését egyértelműen biztosítja. (Ilyen országok például Románia, vagy Ciprus). Itt azt lehet vizsgálni, hogy az adott hatóság mely egyezmény rendelkezéseit sérti meg azzal, hogy mégis megköveteli egy szigorúbb hitelesítési forma alkalmazását. A válasz egyszerű, elsősorban a kétoldalú egyezmény rendelkezéseit, másodsorban pedig azon belső nemzeti norma rendelkezéseit, ami az adott egyezményt a nemzeti jogba integrálta. Következésképpen a jogorvoslati rend is ennek megfelelően alakul. Sajnos azon okiratok esetében amelyekkel mi találkozhatunk eljárásunk során, szinte mindig alapkövetelmény a határidők betartása és az ügy mielőbbi érdemi befejezése. Ezért, bár a jogorvoslati lehetőség véleményem szerint megvan, de mégsem érdemes élni vele. Úgy gondolom azonban, hogy amennyiben akár egy próbaperből eredően is, de bírósági határozatok születnének a témában, az mindenképpen előremozdítaná jelenlegi - helyenként téves - gyakorlat jogszabályokhoz idomulását.
Jelentős adalék a témával kapcsolatban, hogy a nemzetközi magánjogi törvényerejű rendelet 29. § (2) bekezdése és a 30. § kimondja, hogy amennyiben az egyoldalú jognyilatkozatok (esetünkben meghatalmazások, képviseleti jogok utólagos elismerései, tanúsítványok) alaki okokból nem érvényesek, a bíróság azokat érvényesnek tekinti (tehát nem alternatíva hanem előírás) amennyiben az eljáró bíróság államának, vagy annak az államnak a joga szerint érvényes, amelynek a területén kötötték, vagy ahol a célzott joghatásoknak be kell állniuk. Igaz, hogy a törvényerejű rendeletet felülírják a nemzetközi egyezmények, de esetünkben az Apostille-t megkövetelő hatóság magát a bilaterális egyezményt kérdőjelezi meg, így hazánkban erre is alappal lehet hivatkozni. Külföldi országokban pedig marad az ismert szövegű egyezményt kihirdető belső normára történő hivatkozás lehetősége.
Mindezek alapján megállapítható hogy a korábbi cikkemben foglaltaktól eltérően Apostille Olaszországból nem indokolt mert több érv támasztja alá a megkövetelés mellőzhetőségét, mint magát a megkövetelhetőséget.
Következtetés továbbá, hogy a nemzetközi magánjogi törvényerejű rendelet mint belső jogszabály, a nemzetközi egyezmények alkalmazhatóságát helyezi előtérbe, amelyek (mint esetünkben az Apostille egyezmény) saját magukat bizonyos esetekben ugyanakkor háttérbe szoríthatják visszautalva akár joggyakorlati szintre is az eljárás szabályrendszerének forrását. Ennek következtében előállhat azon furcsa helyzet, hogy egy hazánk belső jogszabálya helyett, egy nemzetközi szerződésre történő kereszt-utaláson át a joggyakorlat érvényesül valamely eljárásban. Így tehát a nemzetközi egyezmények saját magukban hordozzák azt, hogy meddig terjed a hatályuk, teljes szövegük értelmezése ezért elengedhetetlen.
Megállapítást nyert továbbá az is, hogy az Apostille egyezményben hivatkozott tanúsítvány kiállítása bár jogilag igen, de terminológiailag nem felülhitelesítés, hanem, mint ahogyan a neve is mondja egy nemzetközi tanusítvány. ■
Visszaugrás
