A cikkben arra keressük a választ, hogy a spanyol választópolgárok politikai preferenciája hogyan változott meg az elmúlt évtizedben, és ezek a változások hogyan alakították a politikai pártok erejét és képviselői helyeinek számát, valamint a kormányfő személyét. Az elemzés aktualitását a közelmúltban Spanyolországban lezajlott törvényhozási, európai parlamenti, önkormányzati és egyes autonóm közösségek esetében tartományi választások adják. A spanyol politikai életben jelentős változások mentek végbe az elmúlt három évben. Ismertetjük és elemezzük a választási eredményeket, valamint a politikai paletta fragmentálódásának miértjére keressük a választ, az elmúlt évtized kontextusában vizsgálva a folyamatokat, melyben a hagyományos nagy pártok (PP, PSOE) folyamatosan vesztettek népszerűségükből, míg kisebb populista formációk, sőt egyes regionális pártok előretörtek, megerősödtek.
Spanyolország törvényhozása "a spanyol népet képviseli, és a Képviselőházból és a Szenátusból áll". Így kezdődik a Spanyol Alkotmány III. címének 1. fejezete, amely a Cortes Generales (továbbiakban: Cortes) feladatairól és hatásköreiről rendelkezik.[2] Már ebből a mondatból kiolvasható, hogy a Cortes Spanyolország kétkamarás népképviseleti szerve. A Cortes elnevezés az uralkodó körül a középkorban létrejött tanácsadó testületekig vezethető vissza, illetve az Ibériai-félsziget rendi államainak kialakulásáig, ahol a papság, a nemesség és a városok rendekre tagolódva hozták létre az egyes királyságok törvényhozó testületeit, melyek fontos szerepre tettek szert a középkori és kora újkori hispán politikai életben. A 18. század elejéig számos ilyen parlamentet találunk a félszigeten; a 16. századtól Spanyolországot uraló Habsburg-ház nagyhatalmi ambícióit és egységesítő, centralizáló törekvéseit is komoly kihívás elé állította, hogy az azonos jogar alá tartozó területek különböző királyságainak - Kasztília, Aragónia, Katalónia, Valencia, Portugália stb. - saját törvényhozásaik, ezáltal pedig különböző törvényeik voltak. A spanyol örökösödési háború néven elhíresült konfliktusban (1700-1714) győzedelmes Bourbon-dinasztia a rivális Habsburgok támogatásának ellehetetlenítése
- 95/96 -
és a Monarchia reformja jegyében az V. Fülöp által megörökölt területek nagy részén felszámolta az egyes tartományok parlamentjeit, kiterjesztve a kasztíliai Cortes joghatóságát a mai Spanyolország területének nagy részére. Az újjászervezett, már az Aragóniai Korona országait (Katalónia, Valencia, Aragónia, Baleári-szigetek) is képviselő Cortes jelentőségét persze nagyban aláásta, hogy az abszolút monarchia keretei között jellemzően csak akkor került összehívásra, ha az éppen aktuális trónörökösre vagy az új uralkodóra kellett hűségesküt tennie.[3]
A Cortes a 19. század elején kezdett azzá a demokratikus népképviseleti intézménnyé válni, aminek ma ismerjük. Az Ibériai-félsziget napóleoni megszállása alatt, 1810-ben összeülő Cortes 1812-ben Cádizban fogadta el Spanyolország első liberális alkotmányát, mely a nemzeti szuverenitás elvén alapuló alkotmányos monarchiát hozott létre.[4] A cádizi alkotmányt ugyan a királyságába visszatérő VII. Ferdinánd 1814-ben hatályon kívül helyezte, de az 1820-as és '30-as években többször ismét alaptörvényként funkcionált.[5] A stabilitásnak ez a fajta hiánya Spanyolországban az egész 19. századot jellemezte: "130 kormány, 9 alkotmány váltotta egymást, 3 uralkodót döntöttek meg, 5 polgárháború zajlott le, s kb. 2 ezer forradalom, felkelés, lázadás, puccs volt."[6] A Cortes tehát számos új alkotmány megszületése felett bábáskodott attól függően, hogy az éppen aktuális politikai környezet mit tett lehetővé a régensségek, restaurációk, forradalmak és rövid köztársasági epizódok közepette.
Míg az első, cádizi Cortes egykamarás intézmény volt, a Mária Krisztina régens-anyakirályné által kiadott 1834-es uralkodói rendelet, mellyel kénytelen volt nyitni valamelyest az alkotmányosság visszaállítását követelő politikai szereplők felé, már felső- (Estamento de Próceres) és alsóházból (Estamento de Procuradores) álló, kétkamarás parlamentet állított fel.[7] A törvényhozás két házának ezen elnevezései hamar megváltoztak, az 1837-es alkotmány már a máig használatos Congreso de los Diputados (Képviselőház) és Senado (Szenátus) néven hivatkozik ezekre. A 19. század végén, a 20. század elején kibontakozó politikai válság a Cortes társadalmi legitimációjának jelentős erodálódásához vezetett. Primo de Rivera tábornok diktatúrája 1923-ban gyakorlatilag felszámolta az intézményt, amikor pedig a Második Köztársaság kikiáltására sor került 1931-ben, az új alkotmány ismét egykamarás törvényhozást állított fel.[8] Az 1936 és 1939 között dúló polgárháború eredményeként hatalomra jutott Francisco Franco tábornok igencsak jelképes szerepet hagyott meg a korporatív korszellemnek megfelelően átalakított Cortesnek, így a
- 96/97 -
Franco 1975-ös halála után bekövetkező demokratizálódásig nemcsak a Szenátus nem létezett, de semmilyen népképviseleti intézménynek nem volt komoly szerepe az ország kormányzásában.
A jelenlegi Cortes működésének alapjait az 1978. decemberében a Franco-rendszer bukása után ismét restaurált Bourbon-ház feje, I. János Károly király által aláírt, kevés módosítással máig hatályban lévő alkotmány fektette le. Ennek értelmében a törvényhozás alsóháza, a Képviselőház 300 és 400 képviselő közötti létszámmal ülésezhet; a képviselőket "általános, szabad, egyenlő, közvetlen és titkos" választásokon választják meg.[9] A Képviselőház tagjait az 50 spanyolországi megyéből (provinica), valamint Ceuta és Melilla városokból választják.[10] Az így képzett 52 választókörzetben a helyi lakosság arányában választanak képviselőket: a legtöbb képviselőt (37) a madridi körzetben, a legkevesebbet Ceutában és Melillában választják (1-1). A választási rendszer arányos, a mandátumok elosztásához az ún. D'Hondt-módszert alkalmazzák, a körzetenként érvényes bekerülési küszöb 3%. A spanyol törvényhozás alsóháza jelenleg 350 képviselő részvételével működik.
A Cortes felsőháza a jelenleg 265 fős létszámmal működő Szenátus. A Szenátus a területi képviselet szerve, itt az 50 megye, valamint Ceuta és Melilla mellett a Baleári-szigeteken és a Kanári-szigeteken szigetenként van egy választási körzet, így lesz a kerületek száma a képviselőházinál több, összesen 59.[11] Az egyes megyék négy, a szigetek három, Ceuta és Melilla városok pedig két-két szenátort delegálnak. Ezenfelül az egyes autonóm közösségek legalább egy, de minden millió fő után még egy tagot delegálnak a Szenátusba. Az autonóm közösségek olyan területi egységek Spanyolországon belül, amelyek a megyei és az állami szint közé ékelődve számos területen rendelkeznek az ún. autonómiastatútumaikban rögzített hatáskörrel, melyet saját törvényhozásukon és kormányzatukon keresztül gyakorolnak. Ezzel együtt a Cortes felsőháza nem a 17 autonóm közösség föderális képviseletét ellátó szerv (mint amilyen az USA Szenátusa vagy a német Bundesrat), hiszen a Spanyol Alkotmány által kialakított területi képviseleti rendszer több szempontból is "eltér a föderalizmus standard eseteitől".[12] A Szenátus így leginkább az autonóm közösségeknél kisebb területű egységek alapján szervezett, az egyes autonóm tartományok népességi arányaival kismértékben súlyozott második kamaraként jellemezhető, amely kontrollt gyakorol az alsóház által meghozott jogszabályok felett, és garantálja a központi kormányzat és az autonóm tartományok közötti hatáskörmegosztás helyes alkalmazását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
