A korábbi Btk. módosításának következtében 2012. január 1. napjától új különös részi tényállások jelentek meg az akkor hatályos büntető törvénykönyvünkben:[2] a visszaélés társadalombiztosítási, szociális vagy más jóléti juttatással, a költségvetési csalás és a költségvetési csaláshoz kapcsolódó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettség elmulasztása. Annak megértése, hogy mi vezetett a három új tényállás (elsősorban a költségvetési csalás) törvénybe iktatásához, nem lehetséges a kodifikáció előtörténetének a megismerése nélkül. Bár maga a jogszabály-előkészítés 2011 elején indult meg, a költségvetést megkárosító bűncselekmények rekodifikációját előidéző anomáliák már jóval régebben megkezdték eróziós munkájukat, mégis nyilvánvalóvá csak 2007-2010 között váltak. A jelen írás célja az, hogy számba vegye a jelentősebb, jogalkotást kezdeményező és befolyásoló tényezőket, és megvizsgálja, hogyan jelentkeztek ezek a tényezők a költségvetést károsító bűncselekményeknél.
A jogalkotás "olyan tudatos és akaratlagos normalétrehozásként - vagyis gondolati szabályoknak jogtételekbe való átültetésként - fogalmazható meg, amely során meghatározott eszközök segítségével szabályokat objektiválnak és pozitiválnak, és ezeket egyidejűleg rendezett összefüggésbe is hozzák".[3] A jogalkotás technológiai folyamat is egyben, ilyenként pedig "mindazoknak a feltételeknek, eljárásoknak, módszereknek az összefüggő együttese, amelyből végeredményképpen a jog szabálya jön létre".[4] Egyszerűbben fogalmazva: "kodifikáció: bármilyen szintű és terjedelmű jogszabálynak mind az előkészítése, mind a megalkotása"[5]. Ugyanakkor a jogszabályok nem, vagy nem kizárólagosan a jogalkotó egyoldalú akarat-elhatározásaként jönnek létre, hanem valamely legitim jogszabály-kezdeményezést követő folyamat eredményeképpen. Persze ez a jogszabály-kezdeményezés is tartalmaz egy (jó esetben) kellően határozott akaratot, hiszen a kodifikátor akkor tud megfelelő normatartalom-hordozó közeget (jogszabályt) létrehozni, ha pontosan ismeri az azt kezdeményező szándékot, lévén a jogszabály "annak pontos meghatározása, hogy mi legyen"[6] ennek a "kitalálása" pedig nem a jogszabály-előkészítő kodifikátor feladata. Ugyanakkor a kezdeményezést követő folyamat sem mindig egyenes vonalú, hiszen a jogalkotást a kezdeményezés csupán megindítja, de a szó klasszikus értelmében nem állítja pályára (egy nagyobb jogszabály, kódex esetében valószínűleg sohasem). Egyetértek a Drinóczi-Petrétei szerzőpárossal: a jogalkotás "számos formális és informális intézmény közrehatásának eredménye".[7] Hozzá kell tennem azonban, hogy ez a folyamat egészét jellemző megállapítás, s ha így van, akkor ez azt is jelenti, hogy a kezdeményező akaratnak megfelelő pályaívet ezek a közrehatások meg-megtörik, gyakran ide-oda hajlítják, és természetesen ennek az is lehet a következménye, hogy a kodifikációs folyamat nem eredményez jogszabályt, vagyis a kezdeményezés elhal. Arra is akad példa, hogy a kezdeményező akaratnak megfelelő kodifikációs vektor is módosul, vagyis itt már az említett közrehatások dominálnak az előbbi (a kezdeményező szándék) fölött, a kiindulóponthoz képest akár teljesen más tartalmat adva a jogszabálynak.[8] Amennyiben tehát nem, vagy nem csak a jogalkotó egyoldalú elhatározása a jogalkotás (Tamás András helyesen mutat rá, hogy "az országgyűlési a képviselők tevékenysége a műveletek végkifejlete, és bizonyos értelemben a csúcs"[9]), meg kell vizsgálnunk, melyek a jogalkotást kiváltó lehetséges impulzusok. (Ezen írás kifejezetten korunk jogalkotásának kiváltó impulzusaira koncentrál. A jog római fejlődéstörténetéből ismert mos-fas-ius, s az utóbbi differenciálódása Ius Quiritiummá, Ius Divinummá és Ius Humanummá, bár fejlett jogrendszerhez vezetett, nem azonosítható a most ismertetendő modellel, annak ellenére sem, hogy a iustinianusi kodifikációt már joggal lehet a modern kodifikáció előfutárának tekinteni.[10]
- 283/284 -
Figyelemre méltó ugyanakkor a római büntetőjog, amely Jusztinger János szerint a bírói jogértelmezésnek a magánjognál sokkal kevesebb teret engedő, normatív jog volt, és amelyre sokkal nagyobb mértékben hatott a politikai befolyás.[11] E tekintetben tehát a XIX. századi jogi pozitivizmussal kibontakozó modern kodifikáció egyik fontos elemét már magában hordozta.)
Tamás András az ideológia és realitás viszonyát szemlézi, amikor kifejti, hogy "amennyiben ragaszkodunk ahhoz a feltevéshez, hogy a jogszabály társadalmi észszerűségek szerint általános társadalmi célszerűségeket fejez ki, akkor a szabályozás szükségességének képzete a társadalom tagjaitól eredhetne."[12] Ugyanakkor a valóság mást mutat, hiszen a jog határozza meg, hogy konkrétan ki kezdeményezhet jogszabályalkotást[13]; bár ez nem zárja ki eleve azt, hogy ebben a társadalom tagjainak a kezdeményezése is benne van. Ez álláspontom szerint megmutatja a jogszabály-kezdeményezés lényegét, vagyis azt, hogy egy új szabályozás iránti akarat hogyan csatornázódik be a jogalkotási hatáskörrel felruházottakhoz, illetve még ezt megelőzően hogyan jut el a kodifikátorhoz, s indítja el a jogalkotást.
A politika szerepét vizsgálja első helyen Drinóczi és Petrétei is, és mindenekelőtt leszögezi, hogy "a jogalkotás a szabályozandó viszonyok politikai szempontú alakítását és megváltoztatását jelenti. Ennek következtében a jogi szabályozás kifejezésre juttatja az adott korszakban követett politikát: a jogszabályok politikai döntési folyamatok eredményeként keletkeznek, és legtöbbször divergáló érdekek konfliktusai és kompromisszumai termékeként kerülnek kibocsátásra. (…) a törvény a politikai kompromisszumok produktuma"[14]. A jogalkotás eszerint politikai akarat, mint kiváltó impulzus, és politikai akarat, mint befolyásoló tényező erőhatásai mentén megy végbe. Az érdekbefolyásolás, melyet a szerzőpáros külön kiváltó és alakító tényezőként szerepeltet[15], az érdekszervezetek, a politikai pártok és a társadalmi-politikai mozgalmak fő érvényesülési lehetősége. Nem kívánván összemosni a politika és az érdekérvényesítés ilyetén szofisztikált szétválasztását, mégis talán nincs romboló hatása annak az egyszerűsítésnek, ami a már említett gondolatot egészíti ki ilyenképpen: a jogszabály-kezdeményezés lényege, hogy valamiféle akarat (jöjjön az a társadalom vagy az érdektörekvések képviselői felől) becsatornázódjék a jogalkotó felé, a becsatornázás elsődleges közege és fő aktora pedig a politika és a politikus. Drinóczi és Petrétei a jogalkotás befolyásoló tényezőiként említik még az alkotmányi szabályozást is, mint ami behatárolja a normaalkotást (hisz érvényes csak az a jogszabály lehet, ami keletkezésében és tartalmában is összhangban van az alkotmány előírásaival); továbbá a nyilvánosság szerepét, végül a végrehajtást is, amelynek feltétel- és eszközrendszere fokozott figyelmet igényel, ellenkező esetben a norma alkalmazhatósága szenved csorbát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
