Új színként jelent meg a jogirodalomban az Európai Unió igazságossági deficitjéről való gondolkodás, amely szerint az EU több, mint gazdasági integráció, jogrendszerének az igazságon kell alapulnia. A tanulmány annak a hipotézisnek az igazolására tesz kísérletet, hogy az EU igazságossági deficitjének része az igazságügyi deficit: átgondolt, újszerű szervezeti és hatásköri változtatások nélkül az EU bírósági szervezetrendszere nem tudja hatékonyan betölteni azt a szerepét, hogy ne csak közigazgatási, gazdasági bíróságként működjön, hanem érvényre tudja juttatni a fenti szempontot is. Ennek igazolása érdekében felvázolja az EU jogvédelmi rendszerének aktuális állapotát és felidézi az intézményi-hatásköri változások legfontosabb állomásait. Külön kitér az EU Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozásáról készült 2/13. sz. véleményre, valamint a Törvényszék bíráinak létszámát növelő 2015/2422 (EU, Euratom) rendeletre. Ezt követően rámutat a rendszer működésének nehézségeire és ellentmondásaira, amikkel kapcsolatban végül konkrét megoldási javaslatokat fogalmaz meg.
Az Európai Unió (a továbbiakban: EU) intézmény- és jogrendszeréről szóló rendkívül gazdag szakirodalomban, tudományos vitáiban új színként jelent meg az Európai Unió igazságossági deficitjéről való gondolkodás. Ennek kiindulópontja egy, 2012 szeptemberében Londonban megtartott konferencia volt, ahol az előadók abból a tézisből indultak ki, hogy minden jogrendszernek az igazságosságon kell alapulnia, annak megvalósulását kell szolgálnia.[1] Ez alól nem lehet kivétel az Európai Unió sem, az több, mint egy integrációs modell. Az Európai Unió Bírósága (továbbiakban: EuB) ítéleteiben szükség lenne ennek a szempontnak a megjelenésére, azaz az igazság megvalósítása érdekében, annak fényében kellene értelmezni az uniós jogot.
Ez a diskurzus eddig nem érintett egy fontos szempontot: az EU igazságügyi rendszerének szervezetileg és hatáskörileg is alkalmassá kell válnia a fenti cél megvalósítására. Ebben a tanulmányban ezért azt vizsgálom, hogy az igazságossági deficitet hogyan lehetne az EuB szervezeti, hatásköri módosításával elősegíteni. Ennek alátámasztása érdekében először felvázolom az EU jogvédelmi rendszerének aktuális állapotát, melynek megértéséhez - a szükséges mértékben - felidézem az intézményi-hatásköri változások legfontosabb állomásait. Ezt követően igyekszem rámutatni a rendszer működésének nehézségeire és ellentmondásaira, amikkel kapcsolatban végül konkrét megoldási javaslatokat teszek.
Az EuB szerepét, jelentőségét az európai integráció fejlődésében nem lehet túlértékelni. Elismertségét ráadásul viszonylag változatlan szervezeti-hatásköri szabályok mellett sikerült kivívnia. Még inkább szembetűnő ez a változatlanság a többi intézmény, elsősorban az Európai Parlament üstökösszerű fejlődésével összehasonlítva. Vizsgálódásaim eredményeként mégis arra jutottam, hogy az uniós jog hatékony érvényesüléséhez a tagállamok területén az EuB intézményi-hatásköri átalakítása szükséges, mely gondolat jelenleg nem tartozik az uniós joggal kapcsolatos közgondolkodás fősodrába.[2] Ez a hallgatás különösen megfigyelhető volt az egész EU intézményi és jogrendszerét új alapokra helyezni kívánó Alkotmányos Szerződés, illetve a Reform Szerződés előkészítése során.
Az eddigi lényegi reformok elmaradásából két lehetséges következtetés adódik. Az egyik, hogy az EuB - ha
- 162/163 -
nem is tökéletesen, de - jól végzi a munkáját, átalakításra nem szorul. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a luxemburgi testület joggyakorlata szinte a kezdetek óta rendkívül megtermékenyítő módon hat nemcsak az uniós, de a tagállami jogalkotásra is. A másik lehetséges következtetés, hogy éppen ezek a "sikerek" eltakarják a problémákat, és itt a legfőbb ideje megvizsgálni az EU jogvédelmi mechanizmusait - és azon belül is az EuB szervezetét és hatásköreit -, feltárni annak gyenge pontjait és elkezdeni az együttgondolkodást a lehetséges jobbító változtatásokról.
Az EU jelenlegi bírósági-jogvédelmi rendszerének megértéséhez szükséges felidézni az európai gazdasági integráció - II. világháború utáni - kezdeteit. A korszak legkiválóbb, európai dimenzióban gondolkodni tudó államférfijai - Robert Schuman, Jean Monnet, Konrad Adenauer, Walter Hallstein, Paul-Henri Spaak stb. - pontosan felismerték, hogy az európai történelem mérföldkőhöz érkezett. A kontinens és annak népei nem élnének túl még egy világháborút, ezért meg kell találni azt az eszközt, ami képes a békét biztosítani. Zsenialitásuk abban rejlett, hogy erre rátaláltak: nem hangzatos politikai együttműködésben, hanem a jólétet is biztosító gazdasági integrációban. Jól látták azt is, hogy mindezt csak elindítani lehet jogi aktussal, de megteremteni csak hosszú évek alatt, szerves fejlődés útján tudják majd. Nem forradalmi hevülettel, mindent leromboló majd újjáépítő szándékkal láttak munkához, hanem bölcs körültekintéssel, az érintett országok társadalmi igényei közös pontjainak keresésével.
Közel hatvan év távlatából mindez talán magától értetődőnek tűnik, ami viszont csak azt erősíti meg, hogy nemcsak a természet-, hanem a társadalomtudományok területén is gyakran a legegyszerűbb megoldás a legjobb. A siker azonban egyáltalán nem volt magától értetődő: az 1950-es évek elején még sokkal inkább gyanakvással mint megértéssel fogadták az egyes európai országok egymás közeledését. Ebben a politikai légkörben kellett az alapító atyáknak ügyesen egyensúlyozniuk a különböző sérelmek és érdekek között, meggyőzve saját döntéshozóikat a tervezett integráció szükségességéről. Az országok közötti gazdasági együttműködés elindítása érdekében így tehát csak a minimális, a részes tagállamok szuverenitását a legkisebb mértékben korlátozó megoldások kerülhettek szóba. A Párizsi, majd a Római Szerződésekre visszatekintve elmondható, hogy az alapító atyák kiváló politikai érzékkel hozták létre azt a vázat, amely később alkalmasnak bizonyult a bővítésre és továbbfejlesztésre is.[3]
Döntő kérdésnek minősült az alapításkor az új jogforrás, a közösségi jogból eredő kötelezettségek érvényesítése. Ezzel kapcsolatban is csak minimum megoldás született: létrejött ugyan a közösségi jog értelmezési monopóliumával az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban: EKB), de annak alkalmazását a konkrét jogvitákban nemzeti bíróságoknak kellett elvégezni. Azaz, a jogalanyok a közösségi jogon alapuló igényeikkel főszabály szerint a tagállami bíróságokhoz fordulhattak. Kétségtelen tény, hogy ez a modell a lehető legkisebb, intézményi módosítás nélküli változtatást igényelte a már kialakult nemzeti jogérvényesítési modellekben, és így a tagállamok féltett szuverenitását sem korlátozta.
Az EKB kezdetben - sokáig egyfokú bíróságként - elsősorban klasszikus alkotmánybírósági, közigazgatási legfelsőbb bírósági hatásköröket kapott, a tagállami bíróságokkal való kapcsolattartás intézményi kereteit pedig az előzetes döntéshozatali eljárás jelentette. Az első, nem elhanyagolható változatást az Egységes Európai Okmány jelentette. Az Európai Közösséget létrehozó szerződésbe (a továbbiakban: EKSz.) betoldott (ex)168a. cikk felhatalmazta a Tanácsot, hogy egyhangú határozattal az EKB-hoz kapcsoljon egy új intézményt, az Elsőfokú Bíróságot. A Tanács ennek az 1988. október 28-án hozott, 88/591/EGK határozatával tett eleget. Az új testület egy évvel később, 1989 novemberében látott munkához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
