2006 június 19 és 23 között Pécsett zajlott az első Kriminológiai Nyári Egyetem a freiburgi Max Planck Intézet és a Pécsi Tudományegyetem Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszékének szervezésében. A fő szervezőmunkákat Dr. Michael Kilchling, Dr. Korinek László és Dr. Kőhalmi László végezték. A szemináriumra Németországból, Olaszországból, Csehországból, Szlovákiából, Bosznia Hercegovinából és Görögországból érkeztek résztvevők, de Magyarország több egyeteméről is jöttek érdeklődők, így Szegedről, Miskolcról és Budapestről, valamint az Országos Kriminológiai Intézetből.
A kurzus az "Újabb fejlődési irányvonalak a kriminológia elméletében és a kriminológiai kutatásokban" címet viselte. A címhez hűen valóban nagyon átfogó áttekintést kaphattak a résztvevők a kriminológia elméletéről és gyakorlatáról napjainkban.
Az első nap témája a szervezett bűnözés volt. Elsőként Dr. Letizia Paoli előadását hallhattuk, amelyben arról beszélt részletesebben, hogy mi különbözteti meg az olasz és török maffiát Európa más országainak szervezett bűnözői csoportjaitól. Vizsgálatai során arra a megállapításra jutott, hogy kizárólag az olasz és török bűnözői szervezetre jellemző, hogy nem csupán anyagi haszonra törekednek, hanem mindent megtesznek azért, hogy a politikai hatalom részeseivé is váljanak. Ez több esetben sikerül is nekik, hiszen Paoli szerint nyílt titok, hogy például az olasz Berlusconinak komoly összeköttetései vannak a maffiával. Paoli emellett érdekességként kiemelte azt is, hogy az olasz maffia soha nem törekszik arra, hogy területileg nagyobb részt vonjon a hatalma alá a meglévőnél, mivel attól fél, hogy ezzel kockáztatná a már jól kiépített és megszilárdult hatalmi pozícióit a meglévő területeken. Ezek mellett nagyon erős hierarchizáltság, több évtizedre visszanyúló tevékenység és határozott kollektív identitás jellemzi ezt a csoportosulási formát. A többi európai szervezett bűnözői csoport az olasz és török maffiához képest sokkal kisebb, kevésbé szervezett és kevésbé hierarchizált, de ez nem jelenti azt, hogy pénzszerzésre irányuló tevékenységük kevésbé hatékony.
A szervezett bűnözésről adott nemzetközi kép után valamivel szűkebb területről kaptunk áttekintést Dr. Jörg Kinzigtől, aki a németországi helyzetet mutatta be a hallgatóságnak saját empirikus vizsgálata tükrében. Átfogó kutatásához többek között a szervezett bűnözésről szóló országos, valamint tartományi helyzetjelentéseket használta fel, ezenkívül bűnügyi iratokat tanulmányozott, illetve interjúkat készített tanúkkal és elkövetőkkel egyaránt. A szervezett bűnözéssel kapcsolatos nyomozati tevékenység vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy e bűncselekményekkel kapcsolatban a rendőrség általában nem csupán a feljelentésekre hagyatkozik, hanem aktívan szerzi be információit (ez általában fedett nyomozati eszközök alkalmazását jelenti). Problémát jelent azonban, hogy nem teljesen tisztázott jogi alapokon nyugszik ezen eszközök használata a bűncselekmény alapos gyanújának megállapítása előtti szakaszban. Kinzig a bírósági szakasz nehézségeiről is ejtett néhány szót, majd összefoglalta a szervezett bűnözésről általánosságban szerzett tapasztalatait. Ezek közül a legfontosabb, hogy Németországban alig beszélhetünk jól szervezett bűnözői csoportokról, leginkább csupán "családi vállalkozásokról" a kábítószer-bűnözés területén (ezt bizonyítja, hogy a bíróság elé csupán egy-két fővádlott kerül egy-egy ügy kapcsán, nincsenek tömeges vádemelések). Ennek oka Kinzig szerint abban keresendő, hogy mindenki a saját anyagi érdekeit helyezi előtérbe, és az elkövetők nem rendelik alá magukat egy hierarchizált struktúrának. Amennyiben mégis kialakulnak bűnözői csoportok, úgy azokat általában az ugyanazon kisebbséghez való tartozás és a közös nyelv köti össze (rendkívül magas a külföldiek aránya a németországi szervezett bűnelkövetésben), és professzionalizmus, konspiráció, egyfajta munkamegosztás, tartósság valamint tervezettség jellemzi őket.
A nap utolsó előadását Dr. Michael Kilchlingtől hallottuk, aki arról a problémáról beszélt részletesebben, hogy fel lehet-e használni a szervezett bűnözés ellen hatékonynak mutatkozó eszközöket a terrorizmus ellen is. Konkrétan az anyagi javak elvonásának, a pénzmosás szigorú kontrolljának hatásosságát vizsgálta. Előadásában összehasonlította a szervezett bűnözéssel kapcsolatos pénzmosás és a terrorizmus finanszírozásának jellegzetességeit, és ez alapján arra a következtetésre jutott, hogy bár hangzatosnak tűnik az előbbi felvetés a pénzkontrollal kapcsolatban, de sajnos a részleteket megvizsgálva egyértelművé válik értelmetlensége. Ennek okai a következők: míg a "klasszikus" szervezett bűnözés esetében a pénzmosás menete az, hogy egy bűncselekményből befolyó illegális összeget "megtisztítanak", hogy aztán legális üzletekhez használják fel, addig a terrorizmus esetében legtöbbször legális pénzeket legális úton eljuttatva használnak fel illegális cél érdekében, tehát itt egyfajta "fordított pénzmosás" történik.
- 142/143 -
Ráadásul sokszor a terroristaakciók esetében nincs is hivatalos úton követhető pénzáramlás, mert alternatív utakat választanak a finanszírozásra a bankrendszerek megkerülésével. A másik probléma az, hogy sok esetben nincs is szó jelentős összegekről, hiszen sok terroristaakció relatíve csekély összegből végrehajtható. Így összességében sajnos kimondható, hogy a pénzmosás elleni szigorú intézkedések csupán a szervezett bűnözés esetében jelentenek hatékony eszközt a megelőzésre.
A második napon a veszélyes bűnelkövetők, ezen belül kiemelten a szexuális bűncselekményeket elkövetők témaköre került napirendre Dr. Helmut Kury előadásában. Az előadó a téma problematikusságának bizonyítékaként elsőként a veszélyesség fogalmának definiálási nehézségeit mutatta be. A veszélyesnek tartott bűncselekmény és a veszélyesnek tartott bűnelkövetők köre kultúra- és társadalomfüggő, de még egy társadalmon belül sem léteznek olyan pontosan kialakított kritériumok, amelyek alapján egyértelműen meg lehetne állapítani e bűncselekmények és elkövetők halmazát. Amennyiben e problémától eltekintünk, úgy rögtön szembetaláljuk magunkat a következővel. Az egyértelműen veszélyesnek tekinthető bűncselekmények száma (például a gyermekkorúak ellen elkövetett szexuális indíttatású emberölés) rendkívül alacsony, sőt évről évre csökken, a legtöbb ember fejében mégis ellenkező kép él, köszönhetően főként a média szenzációhajhász stílusának, amellyel egy-egy ilyen esetet bemutat és figyelemmel kísér. Ugyancsak tévesnek mondható az az elképzelés, amely szerint az ilyen elkövetőket a legjobb teljesen elzárni a társadalomtól, mivel számos kutatás bizonyítja, hogy nem ez az egyetlen lehetséges eszköz a büntetés céljának megvalósítására. E problémák felvetése után Kury részletesen foglalkozott a veszélyesség fogalmának definiálásával, az ilyen bűnelkövetők diagnosztizálási lehetőségeivel, majd kezelésük posszibilis módjaival. Végül levonta azt a kriminálpolitikai következtetést, hogy e bűnelkövetők pszichiátriai kezelésének biztosítása és a számukra megfelelő büntetési tételek kialakítása mellett legalább ugyanilyen fontos az emberek fejében élő torz kép tisztázása e bűncselekmények gyakoriságával és a büntetési tételek hatékonyságával kapcsolatban.
A első előadást a harmadik nap folyamán Dr. Michael Kilchlingtől hallhattuk, melyben az áldozattan újabb fejlődési eredményeiről számolt be. Élénk előadói stílusa és a téma iránti lelkesültsége magával ragadta a hallgatóságot is, így sok érdeklődő hozzászólás hangzott el.
Előadásában a téma történeti hátterének rövid összefoglalása után, amelynek során hangsúlyozta, hogy a viktimológia az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb és leghatásosabb szociális mozgalma volt, Kilchling áttért arra a kérdésre, hogy hogyan járulhat hozzá az áldozat a bűnözés helyzetének jobb megismeréséhez. Ennek alapvető módját természetesen a klasszikus látenciavizsgálatok jelentették és jelentik ma is. Ugyanakkor egyre több metodológiai kérdés merült fel az áldozati megkérdezések során, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ilyen többek között az az igen érdekes jelenség is, hogy az áldozatok hajlamosak a kisebb súlyú bűncselekményeket elfelejteni, illetve időben távolítani, míg a nagyobb súlyúakat nagyon élénken őrzik, és időben közelebbinek élik meg. E szempontokat is figyelembe véve a megkérdezések alapján összességében megállapítható, hogy kivételnek számít mind az ún. krónikus áldozat, mind pedig az olyan személy, aki soha nem vált semmiféle bűncselekmény áldozatává. Általánosságban 50% alatt mozog a viktimizáció aránya az áldozati beszámolók alapján egy 5 éves periódust figyelembe véve.
Az előadás egyik legizgalmasabb része volt annak a problémának a megtárgyalása, hogy az áldozat mennyiben tehető felelőssé az ellene elkövetett bűncselekmény létrejöttéért. Mára kikristályosodni látszik az a nézet, hogy a leginkább az életstílus határozza meg, hogy valakiből mennyire válik könnyedén áldozat. Emellett felismerték azt is, hogy sok esetben az áldozat és tettes szerepkör átfedi egymást, és sok személy felváltva tölti be e két státust. Összességében tehát elmondható, hogy a média által sugallt "ártatlan áldozat" kép csupán egyoldalú sztereotípia, amely nem fedi a valóságot.
Az előadás fontos pontja volt a bűnözéstől való félelem paradoxonának nevezett jelenség bemutatása, amelynek lényege, hogy a bűnözéstől való félelem nagysága és az áldozattá válás között nem találtak összefüggést. Erre a jelenségre még nem született adekvát magyarázat, így a jövő kutatói számára is maradt még kiaknázatlan terület, amelyben lehetőségük van újat nyújtani.
Egy hosszabb rész után, amely arról szólt, hogy milyen elvárásokat támasztanak az áldozatok a tettes felelősségre vonását, a büntetőeljárás folyamatát és az eljárás kimenetelét illetően, befejezésül arról hallhattunk pár szót, hogy milyen új irányvonalak mutatkoznak a viktimológián belül. A legfontosabb változások, hogy új áldozati csoportokra terelődik a figyelem (pl. a szervezett bűnözés áldozataira), illetve hogy a mikroszintű viktimológiai perspektíva makroszintre bővül, és a tudományos dogmák közé főként a terrorizmus kapcsán egyre inkább bekerül a kollektív áldozat fogalma. A délután folyamán - Dr. Helmut Kury előadása után - Dr. Kilchling ez utóbbi témával foglalkozott részletesebben. Bemutatta a terrorizmussal kapcsolatos áldozatvédelmi szabályozá-
- 143/144 -
sokat az USA-ban, Izraelben és Európában. A fő kérdés, amelyet felvetett, és amely sok összetevője miatt mindmáig megválaszolatlan, hogy helyes-e a terrorizmus áldozatai számára privilegizált, különleges tényállásokat alkotni (pl. kiemelt összegű kártérítések, adókedvezmények), vagy egységesen kell kezelni minden, bűncselekmény áldozatává vált személyt.
Dr. Helmut Kury előadása Dr. Kilchling két előadása közé ékelődött, és nagy érdeklődésre tartott számot főként a fiatal kutatók körében, mivel beszámolójából részletesen megismerhették, hogy hogyan zajlanak a nagy volumenű, longitudinális empirikus vizsgálatok, és mely problémákkal kell számolni, ha valaki ilyen kutatásba kezd. Kury többek között problémaként említette, hogy a több földrészre kiterjedő vizsgálatoknál az egységesített kérdőívek használata nem teszi lehetővé, hogy az adott vizsgált ország gazdasági, kulturális viszonyaihoz igazítsák a kérdéssort. Így például az a kérdés, hogy "Milyen büntetést adna egy tolvajnak, aki ellopott egy színes tévét?" egészen mást jelent Németországban, mint például Mongóliában, ezért a válaszok értékelésénél nagyon nehéz az összehasonlítás, pedig az egységesített kérdőívek használatának pont az összehasonlítás megkönnyítése lenne a célja.
Kury az empirikus viktimológiai vizsgálatok fehér foltjaként említette a közlekedési balesetek áldozatainak vizsgálatát, amely azért megdöbbentő, mivel az egyik legkiterjedtebb áldozati körről van szó.
Ehhez a témához többen hozzá is szóltak a hallgatóság soraiból, mivel sokan a személyes életükben vagy ismerőseik által érintettek voltak a témakörben.
Heves beszélgetés bontakozott ki a bűnözési félelemmel kapcsolatos vizsgálatok kapcsán is, amelynek során a legérdekesebb tény, amelyet megtudhattunk az volt, hogy sokan, akik nagy bűnözési félelmet mutattak a kérdőívek alapján, és állításuk szerint speciális biztonsági berendezésekkel rendelkeztek az otthonaikban, valójában - egy ellenőrzés során kiderült - ugyanolyan egyszerű zárakat használtak, mint a többi ember. Amikor megkérdezték őket, hogy mi az oka, hogy mást állítottak, nem adtak meggyőző magyarázatot. Kury szerint talán önszuggeszcióval vagy a biztosítóktól való félelemmel magyarázhatók ezek az esetek.
A negyedik nap előadójaként Dr. Volker Grundiest köszönthettük, aki a metodológiáról, ezen belül a longitudinális és kohorsztanulmányok hatékonyságáról beszélt behatóbban. Előadásának kiindulópontjaként bemutatta azt a két jól ismert jelenséget, hogy egyrészt a rendszerváltás után a keleti blokk országaiban a bűnözés mértéke drasztikusan megnövekedett, majd egy maximum elérése után ismét valamivel csökkent, másrészt az úgynevezett "age crime curve" jelenséget, amelynek az a lényege, hogy a kriminalitás a pubertással éri el maximumát, ezután az életkor előrehaladtával egyre csökken. Ezek a változások szerinte kiemelkedő jelentősséggel bírnak a kri-
- 144/145 -
minológiai kutatás számára, és rengeteg kérdést vetnek fel. E kérdések és kételyek közül a legfontosabbak a következők:
Az életkor és kriminalitás összefüggése csupán aggregált adatok esetében mutatkozik meg, vagy minden egyes individuum életében megfigyelhető?
Retrospektív szemszögből nézve a legtöbb felnőttkorú bűnelkövető már fiatal korában is követett el kisebb-nagyobb törvénysértést, ugyanakkor a fiatalkorú elkövetők közül nagyon magas azoknak az aránya, akik nem követnek el felnőtt korukban bűncselekményeket (paradox of persistence). Mivel magyarázható ez a jelenség?
Mennyiben igazolható a longitudinális vizsgálatok létjogosultsága? Valóban hoznak olyan eredményeket, amelyekhez keresztmetszeti vizsgálatokkal nem lehetséges eljutni?
Milyen válaszokat adnak a vezető kriminológiai elméletek azokra a kérdésekre, hogy mennyiben függ a jelenkor kriminalitása a múlt bűnözésétől, vagy ugyanezen a fonalon haladva: milyen hatással bír a jelenkor a jövő korok kriminalitására? Képesek-e ezen elméletek az életkor-kriminalitás összefüggés valamiféle magyarázatával szolgálni?
Kury végkövetkeztetése szerint az eddigi eredmények alapján úgy tűnik, hogy a leghatékonyabbak a longitudinális és keresztmetszeti vizsgálatok tulajdonságait ötvöző kohorsztanulmányok és az ilyen típusú vizsgálatokat felhasználó elméletek az előbb felvetett kérdések megválaszolásában.
Az utolsó nap méltó befejezése volt az egész heti munkának, az egyik legizgalmasabb előadást hallhattuk Dr. Dietrich Oberwittlertől, Prof. Dr. Hans-Jörg Albrecht kommentárjaival színesítve. A téma az egyik legmeghatározóbb kriminológiai teória, a General Theory of Crime (az Általános Bűnözési Elmélet) bemutatása és empirikus igazolhatósága volt. Az elmélet alapja az a feltételezés, hogy a jogkövető embereket és a bűnözőket egyetlen meghatározó személyiségjellemző mentén lehet elválasztani egymástól, ez pedig az önkontroll mértéke. Az elmélet szerint az alacsony önkontrollal jellemezhető személyek képtelenek vágyaik késleltetésére, nem tanulják meg felmérni cselekedeteik negatív következményeit, nem racionálisan, hanem impulzívan, a pillanattól vezérelve döntenek. A bűnözésen kívül könnyen válnak a dohányzás, az alkohol rabjává, valamint balesetek áldozatává. Mindez egyrészt születési adottságokra, másrészt a szülők nevelési szokásaira vezethető vissza. A kilencvenes években rengeteg tanulmány született, amely megpróbálta empirikusan alátámasztani az amúgy minden empirikus alapot nélkülöző elméletet. Bár nagyon különböző eredmények születtek, a legkomolyabb vizsgálatok a teória legfőbb pontjait megdönteni látszanak. Így például egyértelműen kiderült, hogy az egy dimenziónak tűnő önkontroll valójában több összetevőre bontható, melyek közül a bűnözés szempontjából a legnagyobb jelentőséggel az úgynevezett szenzációkeresés dimenzió bír. Az erre vonatkozó hatalmas pszichológiai irodalmat azonban az elmélet nem használja fel, arra nem is hivatkozik. A másik komoly probléma a teóriával kapcsolatban, hogy nem igazolódott az a feltevés, miszerint az alacsony önkontrollal rendelkező emberek nem képesek előrelátó döntéseket hozni. Ugyanis amennyiben képtelenek lennének a konzekvenciákkal számolni, úgy nem lenne rájuk hatással a "lebukás" veszélye, azonban a vizsgálatok pont az ellenkezőjét mutatják. Egy másik komoly kritikája az elméletnek, hogy nem veszi figyelembe a szociális körülményeket, amelyek pedig egy gyermek fejlődésére legalább akkora hatással vannak, mint a nevelési módszerek. Végül ez a teória nem képes megmagyarázni azokat a jelenségeket, amikor egy országban rövid idő alatt megváltozik a bűnözési ráta, hiszen az elmélet szerint a bűnözői magatartást egy gyerekkorban gyökeredző, nagyjából állandónak mondható személyiségjellemző határozza meg, amely nem változhat meg egyik pillanatról a másikra. Az elmélet tehát, bár egyszerűségében nagyon kecsegtetőnek tűnt, csupán néhány használható ponttal rendelkezik a kriminológia számára.
Előadásának végén Oberwittler szólt pár szót a kriminológia lehetséges fejlődési irányvonaláról is, amelyet szerinte az agyi neurológiai vizsgálatok jelenthetnének, mivel talán választ adhatnának bizonyos működési mechanizmusokra az emberi természet eddig ismeretlen összefüggéseit illetően.
Összességében elmondható, hogy a nyári egyetem ígéretes szakmai továbbképzési formának tűnik, hiszen lehetővé teszi a közép-kelet európai régió fiatal oktatói, kutatói számára, hogy az egyik legjelentősebb európai kutatóintézet vezető munkatársaitól jussanak hozzá a legfrissebb tudományos eredményekhez. A nyári egyetemen hallottakat a hallgatóság beépítheti saját tudományos munkásságába, világképébe, szemléletébe, és jó esetben multiplikátorként működve továbbadhatja az elhangzottakat tanítványainak, kollegáinak. A nyári egyetem transznacionális kapcsolatok, ismeretek szülőhelyeként is működhet, ahol később akár nemzetközi kutatások is körvonalazódhatnak.
A tervek szerint a nyári egyetem évente kerül majd megrendezésre, felváltva kriminológiai, illetve büntetőjogi témában. Ez a kezdeményezés a "Gesamte Strafrechtswissenschaft" egységét kívánja szolgálni. Fontos tényező, hogy a nyári egyetemnek a Pécsi Tudományegyetem adott otthont, mivel e funkció növelheti az Állam- és Jogtudományi Kar regionális szerepkörét, ismertségét. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
