A klímaváltozás hatásainak felismeréseként a mindennapi közbeszédben egyik leggyakrabban felmerülő témakörként jelenik meg a víz mint az emberi élet egyik alapfeltétele védelmének szükségessége. E széles körű társadalmi igény mind a már meglévő vízkészlet mennyiségi, mind annak minőségi védelmére kiterjed.
A víz stratégiai jelentőségét bizonyítja az a tény is, hogy jogi szabályozását tekintve igen széleskörűen ágyazódott be a hazai jogszabályokba.[1] Így már az Alaptörvény is kimondja, hogy a víz mint természeti erőforrás a nemzeti örökségünk része, melynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.[2] A felszín alatti vizek és azok víztartó képződményei, a jelentősebb vízhozamú, illetve vízkészletű folyóvizek, holtágak, természetes tavak a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (a továbbiakban: Nvtv.) értelmében az állam kizárólagos tulajdonába tartozó fontos nemzeti vagyonelemek,[3] melyek hasznosítására és nyilvántartására vonatkozó legfőbb szabályokat a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Vgtv.) tartalmazza.
A vízkészletek védelmének érdekében az uniós szintű jogi szabályozásra való igény is viszonylag korán felmerült,[4] aminek a legfőbb eredménye, a víz keretirányelv[5] - az Alaptörvénnyel összhangban - rögzíti, hogy "a víz nem szokásos kereskedelmi termék, hanem örökség, amit annak megfelelően védeni, óvni és kezelni kell".[6]
Jelen tanulmányunkban a nemzeti vagyongazdálkodás és a vízgazdálkodás gyakorlatában gyakran előforduló két közös metszéspontra koncentrálva két témakört vizsgálunk. Elsőként azt elemezzük, hogy milyen szabályozás mentén válhatunk e kizárólagos állami tulajdonban álló nemzeti vagyonnak mi magunk is a tulajdonosai egy palack ásványvíz vásárlásával. Ezt követően - a felszínre kerülő felszín alatti víz sajátos formájával - a bányatóval kapcsolatos jogszabályokat vesszük górcső alá. Ennek során választ keresünk arra a kérdésre, hogy a vizekkel kapcsolatos tulajdonjogi korlátozások ellenére miért találhatunk az ingatlanhirdetések között magántulajdonban álló, eladó bányatavakat. Végül e speciális állóvizek jogi természetének vizsgálata kapcsán konkrét jogeseteket érintve kitérünk a vízhasználat egyes kérdéseire is.
Az első témakör felvezetéseként célszerű kitérnünk néhány vízjogi alapfogalomra. A Vgtv. vonatkozó meghatározása alapján rögzíthető, hogy vízhasználat az a tevékenység, amelynek következménye a víz lefolyási, áramlási viszonyainak, mennyiségének, minőségének, továbbá a medrének, partjának a víz hasznosítása érdekében való befolyásolása. Vízhasználónak az a természetes személy, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet minősül, aki/amely vizet szolgáltatás teljesítésére vagy saját céljaira vesz igénybe.[7] A vízhasználathoz - a jogszabály által bejelentéshez kötött tevékenységektől eltekintve - vízjogi üzemeltetési engedély szükséges.[8]
A témafelvetést az indokolja, hogy - amint arra már a bevezetőben is rámutattunk - a felszín alatti vizek a nemzeti vagyonnak az állam kizárólagos tulajdonában álló részét képezik, és így mint forgalomképtelen nemzeti vagyonelemek, nem idegeníthetők el.[9]
A felszín alatti vízkészlet igénybevétele során azonban a vízhasználó a vízjogi engedély keretein belül mégis jogot szerez arra, hogy a tulajdonában álló ingatlanon általa végzett mélyfúrás során igénybe vett vízkészlet felett rendelkezzen, így akár tovább is adhatja azt. A gyakorlati példaként említhető ásványvíz-palackozás során a vízkivételre jellemzően mélyfúrású kútból, rétegvízkészletből kerül sor. A kútból történő vízkivételt követően előállított palackozott ásványvizet a vízhasználó már polgári jogi ügylet tárgyává teheti, kereskedelmi forgalomba hozhatja, így azt bárki megvásárolhatja az üzletekben. Összefoglalva tehát a folyamatot, a vízjogi engedéllyel történő vízkivétel a nemzeti vagyon jelleget "feloldja".
Azt, hogy az előzőek szerinti nemzeti vagyonvesztés nemzetgazdasági és vízgazdálkodási sérelmet ne okozzon, a vízjogi engedélyezés folyamata hivatott megakadályozni. A vízkivétel korlátozottságának és a víz utánpótlása biztosításának szakmai alapkövetelményeként a Vgtv. előírja, hogy a felszín alatti vizet csak olyan mértékben szabad igénybe venni, hogy a vízkivétel és a vízutánpótlás egyensúlya minőségi károsodás nélkül megmaradjon, és teljesüljenek a külön jogszabály szerinti, a vizek jó állapotára vonatkozó célkitűzések elérését biztosító követelmények.[10]
Vagyongazdálkodási szempontból fontos garanciális elemként kiemelni továbbá, hogy a vízjogi engedélyezésben az állam érdekeinek képviseletére hivatott szerv is részt vesz. Az állami tulajdonban lévő vizek vagyonkezelését ugyanis a vízügyi igazgatási szervek látják el,[11] ami területi szinten tizenkét vízügyi igazgatóságot (VIZIG) jelent. Amennyiben a tervezett vízhasználat állami tulajdonban lévő vízkészletet érint vagy arra közvetlen hatással van, a vízjogi engedély kiadásának előfeltételét képezi a VIZIG vagyonkezelői hozzájárulása.[12] Minden felszín alatti vízkivétel esetében tehát - már a vízjogi engedély iránti kérelem benyújtását megelőzően - be kell szerezni a VIZIG vagyonkezelői hozzájárulását, amely a hozzájárulás kiadásával egyidejűleg a va-
- 24/25 -
gyonkezelőnél történt nyilvántartásba vétel tényéről egy ún. objektumazonosítási nyilatkozatot is kiállít.[13] A VIZIG az ezt követő vízjogi engedélyezési eljárásokban ügyfélnek minősül.[14] A vagyonkezelői hozzájárulást követően megszerzett vízjogi engedély birtokában történő vízkivétellel a vízhasználó a víz tulajdonosává válik, mely jogosultság ellenértékeként az államháztartás részére vízkészletjárulékot köteles fizetni.
A bányatavakkal kapcsolatos jogi szabályozás külön tárgyalását azok számának és hasznosítási népszerűségének növekedése, valamint a - kialakulási folyamatukból eredő - vízgazdálkodási és vagyonjogi sajátosságuk indokolja. A bányatavakkal kapcsolatos tulajdoni viszonyokat illetően megállapítható, hogy némelyik a fekvése szerinti helyi önkormányzat tulajdonában van,[15] ugyanakkor vannak magántulajdonban álló bányatavak is. Ezek legtöbbször kavicsot kitermelő cég tulajdonában álló kavicsbányatavak,[16] vagy akár olyan megosztott tulajdonban álló bányatavak, amelyek halastóként magánszemély tulajdonát képezik.
A bányató - a hasznosításával kapcsolatosan kiadott kormányrendelet fogalommeghatározása szerint - a felszíni vagy felszín alatti bányászati tevékenység következtében a földfelszín fedőrétegének eltávolításával, a felszín alatti vízkészletből kialakult, a bányaművelés befejezése után is fennmaradó olyan állóvíz, amelynek medrét a bányászat során mesterségesen kialakított terepmélyedés képezi.[17] Hasonló fogalommeghatározás található a halgazdálkodásról szóló törvényben is,[18] amely szerint a bányató olyan, a bányaművelés befejezését követően fennmaradt állóvíz, amely külszíni és föld alatti bányászati tevékenység során az ásványi nyersanyagok feltárása és kitermelése következtében a felszín alatti vízkészletből alakult ki, és amelynek medrét a bányászat során kialakított terepmélyedés képezi. E fogalommeghatározásokat összevetve érdekességként megállapítható, hogy a halgazdálkodási szempontú bányató fogalmának esetköre bővebb, mert nem tartalmi eleme a fedőréteg eltávolításával, azaz a felszín alatti víz felszínre kerülésével történő kialakulás. Ezért ha a felszín alatti bányatevékenység során a felszín alatt kialakított mesterséges mélyedésben a felszín alatti víz feltörése következtében állóvíz alakul ki, az a halgazdálkodásról szóló törvény szabályozása szerint bányató, míg a bányászati törvény felhatalmazása alapján született kormányrendelet alapján nem minősül annak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
