1. A római birodalom kettéválását követő évszázadban a birodalom keleti és nyugati része között törvényalkotási szempontból a kapcsolat nem szakadt meg. A pars Orientis uralkodója által hozott törvényeket kihirdették és hatályba léptették az Imperium Romanum nyugati nyugati felében (pars Occidentis) is és viszont. Az ebben az időszakban alkotott törvények (edictumok, constitutiók) száma azonban kevés volt, de különösen csekély számú volt az olyan törvény, amely magánjogi szabályokat tartalmazott.[1]
Az ún. nyugat-római császárság bukása után (Kr.u. 476) a helyzet természetesen nem változott. A birodalom nyugati területein különböző - túlnyomórészt germán - államok keletkeztek, amelyekben a római jog a megváltozott viszonyok közt tovább élt ugyan, de ennek a jognak az ún. keleti császárság jogával vajmi kevés kapcsolata maradt. A római császárság a régi birodalom keleti tartományaira szorulván, a római jog további élete és fejlődése most már valójában csak ezen a területen folytatódott. Justinianusnak ugyan sikerült még egyszer egyesítenie Itáliát a keleti császársággal, ez az egyesítés azonban csak rövid ideig tartó volt és jogi vonatkozásban Itália területén éppoly kevéssé hagyott nyomot, mint amennyire kevéssé éreztette ebből folyóan hatását Itália a keleti császárság jogának fejlődésére és alakulására.[2]
Ilyen módon a római jog további fejlődésének színtere jóformán kizárólag Keletre helyeződött át, tehát olyan területre, amely a változott viszonyok folytán politikai kapcsolatban már nem állott Rómával. A császárság eredetében gyökerező jogfolytonosság, a hagyományok tisztelete és az azokhoz való ragaszkodás, de még ezeknél is inkább Róma klasszikus jogának gazdag öröksége, amelyet a keleti császárok nagy gonddal igyekeztek megőrizni, biztosította azt, hogy a római jog posztklasszikus fejlődése az igazi hazájában megteremtett alapokról nem tért le, hanem továbbra is azokra támaszkodva haladt.
A posztklasszikus korban azonban a szó igazi értelmében vett fejlődésről aligha lehet beszélni.
2. A jogtudomány, amely a klasszikus korban olyan hatalmas mértékben fejlesztette, csiszolta, alakította és tökéletesítette a római jog szabályanyagát, a IV. századtól kezdve teljesen megszűnt. A klasszikus jogászok műveiben feldolgozott hatalmas joganyag a posztklasszikus korbeli jogéletbe is átkerült ugyan, de ez a szellemi örökség olyan mérhetetlen gazdag volt, hogy a tendenciaszerűen hanyatló keleti császárság igényeit messze meghaladta.[3]
A társadalmi és gazdasági viszonyok, amelyek annak idején a római birodalom felemelkedésének évszázadaiban a jog fejlődésében döntő szerepet játszottak, a posztklasszikus korban mélyreható átalakulást mutatnak. Ennek okául nemcsak a tendenciaszerű hanyatlás szolgált, hanem az a körülmény is, hogy a keleti tartományok helyzete igen sokban eltért a római jog őshazájának, Itáliának a helyzetétől.
Az Imperium keleti részén élő ember gondolkozása, életszemlélete, felfogása jelentős mértékben különbözött a nyugatiétól. A gazdasági élet a keleti tartományok földrajzi és természeti adottságai következtében minden vonatkozásban - de talán leginkább a mezőgazdaság terén - lényegesen másként alakult, mint Itáliában. Mindez természetesen kihatott a társadalmi viszonyok alakulására.
A keleti császárság tartományainak lakossága nagy többségében görög vagy hellenisztikus műveltségű volt. Az egyes tartományok népei - ha érvényesnek tartották és alkalmazták is a római jogot, nem váltak meg a körükben kialakult sajátos provinciális szabályoktól és szokásoktól sem, amelyek a gyakorlati életben a római jog tételei mellett szintén alkalmazásra találtak. A római és a provinciális jogoknak ez a sajátos viszonya a posztklasszikus kornál jóval régibb időre nyúlik vissza. A probléma már az első hódításokkal kapcsolatban felmerült, de jelentőségében megsokszorozódott a Constitutio
- 206/207 -
Antoniniana-val (Edictum Caracallae), amellyel Kr.u. 212-ben a római birodalomban minden szabad jogállású, kivéve a peregrini dediticii-t, római polgárrá lett. Természetes, hogy a kérdésnek különös fontossága van a posztklasszikus jog fejlődése szempontjából, minthogy ez a fejlődés már csaknem kizárólag a tartományok területén ment végbe.
A provinciákban a római jog és a provinciális (szokás)jog (Provinzialrecht) szabályai párhuzamosan, "egymás mellett" kerültek alkalmazásra.[4] Bár párhuzamos alkalmazásuk összeütközésekre általában nem adott okot, mégis a kétféle jog között már kezdettől fogva bizonyos konfliktus alakul ki.[5] Fejlettségénél és tökéletességénél fogva a római jog (Reichsrecht) - mint az állam, a birodalom joga - kétségkívül érvényesült az élet minden vonatkozásában, mellette azonban többé-kevésbé alkalmazáshoz jutott a gyakorlatban a helyi szokásjog is, amelyhez a provinciák görög vagy hellenisztikus műveltségű lakói, akiknek számára ez a maguk autonóm történelmének sajátos örökségét jelentette, természetesen ragaszkodtak. Az államhatalom ebben a tekintetben bizonyos mértékig türelmet tanúsított nyilván azért, mert a birodalom nagy kiterjedésénél fogva kivihetetlen, de amellett meddő is lett volna minden olyan kísérlet, amely a provinciák lakóit a római birodalmi jog (Reichsrecht) kizárólagos alkalmazására szorítja s a saját szokásjogukkal való élés lehetőségétől minden tekintetben megfosztja.[6]
3. Érdekes adatokat szolgáltat ebben a vonatkozásban Egyiptom, ahol a napfényre került papyruszok segítségével több-kevesebb bizonyossággal meg lehet állapítani, miként fejlődött a jogi élet a különböző történeti korszakokban. Egyiptom földjén, mikor a terület római provinciává lett, csakhamar befogadásra talált a római jog. Az Oxyrhinchus-ban s az Antinoe-ban felfedezett Gaius kéziratok bizonyságul szolgálnak arra, hogy ebben a tartományban a Gaius-féle Institutiók már évszázadokkal a Constitutio Antoniniana-t megelőző időkben el voltak terjedve s alkalmazást nyertek.[7]
Itt mutatunk rá arra, hogy a leletek révén vált lehetővé a provinciai jog(ok) megismerése. Mitteis és Taubenschlag provinciai jogélet feltárására irányuló kutatásai a papyruszok nélkül aligha vezethettek volna eredményre. A papyruszok nem egy esetben kimagasló szerepet játszanak a római (császári) jog alaposabb megismerésében is. A Constitutio Antoniniana szövegét a giesseni papyrusz (P. Giss. 40) alapján ismerjük. A longi temporis praescriptio - amely kifogás (exceptio) révén a tartományi telken a hosszú időn át tartó birtokot védte egy másik igénylővel szemben - vonatkozásában, amelyet Septimius Severus és Caracalla Kr.u. 199-ből származó rescripturna biztosított - a ius civile-n alapuló elbirtoklás ellenpárjaként -szintén két papyrusz (BGU 267 és P. Strassbourg 22) a forrás. A longi temporis praescriptio előzményének tekinthető a Kr.u. 85-ből származó egyiptomi provinciai-edictum ama rendelkezése, amely a követelés elévüléséről rendelkezik, s amelyet szintén papyrusz (P. Flor. 61) őrzött meg számunkra. Ugyancsak papyrusz (P. Par. 69 III) alapján alkothatunk képet a longi temporis praescriptio perben való érvényesítésének részleteiről. Papyruszok a forrásai ismereteinknek a ius in praxi-t illetően, amennyiben azok a római jogi gyakorlatban való érvényesülését dokumentálják. A BGB 316 §-a például jó dokumentuma a rabszolgavétel körében érvényesülő jog- és kellékszavatosság szabályainak. Ez a papyrusz az aedilisi edictum rendszerét követi. A jusztiniánuszi novellákban kialakult válási rendszer (XXII., CXVII. és CXL. számú novellák) gyakorlatban való érvényesüléséről szintén a papyruszok alapján alkothatunk képet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
