Jelen dolgozat áttekinti három, magyar jogvédelemmel foglalkozó civil szervezetnek az Emberi Jogok Európai Bíróságához benyújtott panaszait és a panaszokkal kapcsolatban hozott döntéseit. Megpróbál e döntések nyomán következtetéseket levonni a strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlatának egyes aspektusairól, illetve stratégiai javaslatokat tenni a jövőbeni ügyek kiválasztására. Az alább ismertetendő, a panaszok elfogadhatósága tárgyában hozott döntéseket a Bíróság még nem hozta nyilvánosságra.
1994 óta mind a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI), mind pedig a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) jogvédő tevékenységében központi helyet foglal el a rendőrségi bántalmazás, illetve a rendőri szervek által elkövetett egyéb jogsérelmek feltárása és orvoslása. A NEKI ügyfeleinek 99%-a roma, míg az MHB rendőrségi bántalmazásra panaszkodó ügyfelei között a romák az összlakossághoz viszonyított arányukhoz képest felülreprezentáltak.
A NEKI 1996-ban készített jelentése a benzidin-ügyről,[1] melyben egy rablógyilkosságot követő éjjelen a rendőrség négy férfit és egy nőt állított elő romák lakta környékről, majd az emberi vérre (s mint később kiderült, még számos más anyagra, így például mosóporra és kiviszörpre is) reagáló benzidin nevű rákkeltő vegyszer segítségével vizsgálta meg őket. Az egyik férfinak még a nemi szervét is vizsgálat alá vonták, bár az eljáró orvosnak ismernie kellett a vegyszer káros hatásait. Csak miután megkerültek a valódi elkövetők, akkor hallgatták meg tanúként a sértetteket, s engedték szabadon őket. Az esetet követően a benzidin embereken való alkalmazását betiltották, s a NEKI feljelentésére az ügyészségi nyomozóhivatal eljárást indított, amelyet azonban a vegyszert alkalmazó rendőrorvosra nem terjesztett ki. 1997 januárjában a nyomozóhivatal a kényszervallatás és a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vonatkozásában bizonyíték hiányában megszüntette az eljárást. A NEKI panaszát a felettes ügyészség elutasította.
A sértettek a strasbourgi szervekhez az Emberi jogok európai egyezménye 3, 5 (1), 5 (2), 6, 13. és 14. cikkére hivatkozva nyújtottak be panaszt.[2] Állították, hogy benzidines vizsgálatuk tiltott, fájdalmas és hasztalan volt, végrehajtása és eredménye pedig embertelen és megalázó. A vegyszeres vizsgálat két okból sem szolgálhatott legitim célt - egyrészt, mert a vegyszer a szakemberek által is tudottan rákkeltő volt, emberen való alkalmazása fájdalmat okozott, másrészt, mert nem gyanúsítottként, hanem tanúként, illetve nem tisztázottan előállítottként hallgatták ki őket. A sértettek eljárásbeli jogállásuk tisztázatlansága ellenére Összesen 19 órát töltöttek a rendőrség épületében, ám fogva tartásuk időtartama még akkor is sértette a hatályos belső jogi rendelkezéseket, amennyiben jogállásukat tisztázottnak tekintjük. Jogaikról nem kaptak megfelelő felvilágosítást, s a fájdalmat okozó vizsgálatot követően tett vallomásaikat a hatóságok felhasználhatták volna az esetleg ellenük indított büntetőeljárásban. Az Aksoy kontra Törökországesetre[3] hivatkozva állították, hogy nem állt rendelkezésükre hatékony jogorvoslat, nem kis részben azért, mert jogi képviselőjük nem vehetett részt a nyomozati cselekményekben. Végül, a sértettek állították, hogy fenti, az egyezményben foglalt jogaikat etnikai hovatartozásuk következményeként sértették meg. Erre utaltak a velük szemben intézkedő rendőrök megjegyzései, s az a tény, hogy a nyomozóhatóság figyelmen kívül hagyta ez irányú panaszaikat.
2000. május 26-án kelt határozatában a Bíróság 2. szekciójának háromtagú bizottsága elfogadhatatlannak minősítette a beadványt, mert véleménye szerint a benzidines vizsgálat "nem volt oly mértékben veszélyes, ami összeegyeztethetetlenné tenné az egyezmény 3. cikkében foglaltakkal. A nyomozás megfelelő alapossága okán a 3. és 13. cikkek együttes sérelme sem valósult meg. Az 5. cikk 1c pontja értelmében jogszerűnek minősül a kérelmezők előállítása, s az 1b pont szerint "jogszerűen várták el tőlük, hogy részt vegyenek a tanúkihallgatásokon, hiszen még azon feltételezés fennállása esetén is, hogy személyes szabadságukat korlátozta, az intézkedés arra irányult, hogy a jogszabályok által előírt kötelezettségüknek tegyenek eleget".
A kunszentmiklósi F. G. 1996. január 29-én benyújtott panaszát az Emberi Jogok Európai Bizottsága május 22-én regisztrálta,[4] egy 1995. április 29-én az
- 121/122 -
utcán más ellen indult, ám a kérelmezőre is kiterjesztett rendőrségi intézkedés, majd azt a rendőrkapitányság épületében követő bántalmazás ügyében.[5] Az MHB által képviselt ügyfél "bántalmazás hivatalos eljárásban" vétsége miatt tett feljelentése nyomán indítandó eljárás: a nyomozóhatóság egyesítette a hivatalos személy elleni erőszak bűntette ügyében a rendőrök feljelentése alapján indult eljárással. A nyomozás során az MHB fellépése eredményeként készült igazságügyi orvos szakértői vélemény szerint F. G. tizenöt sérülése keletkezhetett a rendőri intézkedéssel szemben kifejtett ellenállása miatt kialakult dulakodás során, de származhatott bántalmazásból is, s a szakértői tapasztalat szerint az utóbbi a valószínűbb. A jogerős ítéletben az ügyfelet hivatalos személy elleni erőszak bűntette miatt találták bűnösnek. A másodfokú ítélet megállapította, hogy a tizenöt sérülés közül kettő semmiképp sem jöhetett létre az F. G. ellenállásának letörésére jogszerűen alkalmazott erőszak következtében. Hasonlóan a fenti ügyhöz, a sértett beadványában az egyezmény 3., 6., 13. és 14. cikkének sérelmére hivatkozott. A 6. és 13. cikk vonatkozásában a kérelmező a rendőrök által elkövetett bántalmazás elleni hazai jogorvoslati fórum függetlenségét, s ennek megfelelően az ilyen ügyekben rendelkezésre álló jogorvoslatok hatékonyságát kérdőjelezte meg. Azt sérelmezte, hogy az ügyészség megtagadta a vádemelést, és ezzel megakadályozta, hogy az ügyet nyílt Bírósági eljárásban bírálják el. Figyelmen kívül hagyta azokat a vallomásokat, melyekben a tanúk azt állították, hogy F. G. sértetlen volt, amikor beültették a rendőrautóba. A panaszt észrevételek megtételére megküldték a Magyar Köztársaság képviselőjének, s a felek később kiegészítő észrevételeket is tettek. A panasz elfogadhatatlanságát kimondó döntésében a Bíróság 2. szekciójának héttagú bizottsága az Assenov-esetre[6] hivatkozva többek között hangsúlyozta, hogy a 13. cikk értelmében a 3. cikkhez kapcsolódóan akkor hatékony a hazai jogorvoslat, ha a kompetens nemzeti hatóság által lefolytatott alapos és hatékony nyomozáshoz a kérelmezőnek hatékony hozzáférést biztosítanak, illetve lehetővé teszik számára a kártérítést. A Bíróság véleménye szerint a kérelmezőnek lehetősége volt könnyű testi sértésért magánvádas eljárást indítania, illetve a Ptk. 349. §-a alapján közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítéséért az illetékes rendőrkapitányságot perelnie. Az Assenov-esetben is megerősített tesztet[7] alkalmazták a kérelmező 3. cikkel kapcsolatos panaszaira, s megállapították, hogy sérülései, függetlenül eredetüktől, elérték azt a mértéket, mely a 3. cikk értelmében bántalmazásnak minősül. Az állam sérülésekért való felelősségének vizsgálatakor azonban a Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy "nincs ok a nemzeti hatóságok következtetéseitől való eltérésre, hiszen ők jobb helyzetben értékelhették a kérelmező állításait".
A fenti esetek nyomán számos kérdés merül fel. melyeket a Bíróság döntései megválaszolatlanul hagynak. A benzidin-ügyben és F. G. esetében a hatóságok részéről tapasztalt bánásmód kétségtelenül az előbbi ügy kérelmezőinél okozott sokkal komolyabb sérelmet, a Bíróság mégis úgy találta, hogy az évekre nyomot hagyó vegyszeres vizsgálat még csak el sem érte azt a szintet, mely a 3. cikk védelmi rendszerének beindításához szükséges lenne. Úgy tűnik, mindkét esetben elkerülte a Bíróság figyelmét az a tény, hogy nem a kérelmezők voltak a rendőrségi eljárások igazi célpontjai - a benzidin-ügyben tanúként szerepeltek, F. G. pedig egy másik személy elfogását célzó intézkedésbe "keveredett bele". Természetesen a tanúknak, illetve az utcán járó-kelő állampolgároknak is kötelességük a hatóságokkal együttműködni, ám ha ők azt állítják, hogy jogsértések áldozataivá lettek, talán indokolt volna ügyüket alaposabb vizsgálatnak alávetni. E körben mindenképp érdekesnek tűnik, hogy az elmúlt időszakból három olyan eset kínálkozik összehasonlításra, melyekben - a Bíróság szerint is - sérelmet szenvedettek gyanúsítottként kerültek a rendőrség látókörébe.
A Bíróság által is mércének használt Assenov-ügyben az első kérelmezőt pénzes játékokban való részvétele miatt tartóztatták le 1992. szeptember 12-én, majd az édesapja (a harmadik kérelmező) általi fegyelmező jellegű ütlegelés után bántalmazták a rendőrök, állítása szerint. A vizsgálóbíró szerint csak az édesapja által elkövetett bántalmazás volt megállapítható, a rendőrök jogszerűen jártak el. A rendőrök elleni eljárást a döntés ellen az ügyészséghez benyújtott panaszok ellenére is megtagadták. Ügyészségi nyomozás híján a Bíróság úgy értékelte az orvosi véleményeket, a kérelmező vallomását, kétórás rendőrségi fogva tartását és a tényt, hogy más tanúk nem állították, hogy a harmadik kérelmezőtől származó ütések olyan erősek lettek volna, melyek a megállapított sérüléseket okozhatták, mint olyanokat, melyek "erős gyanút ébresztenek arra vonatkozóan, hogy az említett sérülések a rendőrségtől származnak". A Bíróság a 3. cikk értelmében nem kellőképpen alapos és hatékony vizsgálat alapján döntött egyhangúlag úgy, hogy a nemzeti hatóságok megsértették a 3. cikket, s ugyanezen indokok alapján a 13. cikket. Az ügy pikantériája, hogy a bolgár hatóságok megsértették a szülőknek a 25. cikk 1. pontja szerinti egyéni kérelemhez való jogát, amikor törvénytelen nyomást gyakoroltak rájuk, hogy eskü alatt írjanak alá egy olyan nyilatkozatot, melyben tagadják, hogy a Bizottsághoz kérelmet nyújtottak be. E körben értékelte a Bíróság
- 122/123 -
azt is, hogy az első kérelmezőt ez idő alatt más bűncselekmények miatt fogva tartották, s rá a hatóságok nyomást gyakorolhattak, valamint hogy a kérelmezők egy kisebbségi csoport tagjai voltak, s az ügy sajtóvisszhangja is hozzájárulhatott érzékenységük fokozódásához.
Assenovék "előnye" a magyar kérelmezőkkel szemben az volt, hogy a vizsgálóbíró eljárásán kívül egyéb vizsgálat nem indult feljelentésük nyomán, így a hazai hatóságok által felállított tényállásoktól nem befolyásoltan a Bíróságnak kellett a rendelkezésre álló bizonyítékokat mérlegelnie. A kérelmezők egyéni kérelemhez való jogának állami hatóságok által történt megsértése további szimpátiát kelthetett irányukban, olyannyira, hogy az érvek között még a roma kisebbséghez való tartozásuk is helyet kapott - a kisebbségi csoport nevének említése nélkül. A kérelmezők szempontjából pozitív ítéletnek a 6. cikk 1. pontjával kapcsolatban tett megállapítása azonban Magyarországon is aggodalomra ad okot. A Bíróság úgy vélte, hogy csupán spekulációra épül az a kérelmezői állítás, hogy vádemelés, illetve a büntető bíróság ítélete nélkül az egyezmény 3. cikkét sértő magatartásért polgári bíróság előtt kártérítési követelés nem érvényesíthető.
A fentiek szerepet játszhattak abban, hogy a NEKI "pertaktikája" az utóbbi időben benyújtott kérelmekkel kapcsolatban változást mutat. A legfrissebben regisztrált három ügyben[8] a kérelmező részéről hazai és elismert nemzetközi emberi jogi szervezetek, illetve ENSZ-szervek jelentéseire hivatkozva próbálja a jogvédő iroda a romákat aránytalanul sújtó rendőri bántalmazásra és a bántalmazást követő nyomozások alaposságát és hatékonyságát alá nem támasztó eredményességi mutatókra vonatkozó állításait hangsúlyozni. A hazai jogvédők kihasználhatják a Bíróság relatív nyitottságát arra, hogy hitelt adjon elismert nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentéseinek, hiszen e jelentések nagyrészt a meghatározó magyar jogvédő szervezetek nyújtotta információkra épülnek.[9] A kritika tárgyává tett nyomozások vonatkozásában az ügyészség mint független állami szerv imázsának megtörése mellett a kérelmek hosszabban részletezik hogy vádemelés, illetve büntető ítélet híján miért nem engednek a magyar jogszabályok, illetve a bírói gyakorlat lehetőséget polgári kártérítés követelésére.
Bár a magyar esetekkel kapcsolatban nincs okunk feltételezni, hogy a Bíróság a tényállás felderítése érdekében a helyszínen vizsgálódna - mint ahogy tette ezt a Bizottság az Aksoy kontra Törökország-ügyben -, a Ribitsch-ügyet támpontul véve talán bizakodhatunk abban, hogy a hazai bíróságok/hatóságok által megállapított tényállást nem fogja minden esetben irányadónak tekinteni. A Ribitsch-ügy azonban fontos részletekben tér el a fentebb ismertetett magyar ügyektől, ebben ugyanis a bántalmazó rendőr ellen az osztrák hatóságok vádat emeltek, s első fokon el is ítélték. A Bíróság rendelkezésére állt tehát egy alapos vizsgálatot követő iratanyag - a magyar gyakorló ügyvéd szemét gyönyörködtető részletes ítéleti indoklással és orvosi véleményekkel -, mely lehetővé tette a tények újraértékelését. Ehhez azonban a Bíróság akarata kellett, s az újraértékelés motívumaira pontos magyarázatot adni nem könnyű feladat. Szerepet játszhatott ebben az, hogy az elsőfokú ítéletet másodfokon megváltoztatták, nagyrészt az állítólag heroin terjesztésével foglalkozó, munkanélküli, pénzügyi helyzetét meghazudtoló életvitelt folytató kérelmező szavahihetetlenségére, valamint sajtónyilatkozataira hivatkozva, s bár az osztrák Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kérelmezőt és feleségét jogellenesen vették őrizetbe, illetve lakásukat házkutatási parancs nélkül fésülték át, panaszát elutasították.
Hangsúlyozva a kérelmező jogszerűtlen fogva tartása alatti fokozott kiszolgáltatottságát, a Bizottságban nem merültek fel kételyek bántalmazásának megtörténtével kapcsolatban. A Bíróság egyetértett a Bizottsággal abban is, hogy az a rendőri magyarázat, mely szerint a kérelmező sérülését az okozta, hogy nekiesett egy gépkocsi ajtajának, nem tekinthető meggyőzőnek. Mivel nem merült fel kétség aziránt, hogy a kérelmező sérüléseit a rendőrség "kezei között" szerezte, a Bíróság Ausztriától várta, hogy a sérülésekre "magyarázatot adjon". A csupán a bírósági eljárások lefolytatására hivatkozó államot a 3. cikk megsértésében marasztalta el az ítélet.
A Selmouni-ügyben hozott ítélet[10] megerősíteni látszik, hogy a Bíróság előtti sikeres eljáráshoz vagy semmilyen vizsgálat nem kell (mint az Assenov-ügyben), vagy komoly hiányosságokat felmutató, ám a bírói szakba eljutó eljárás szükséges. A kábítószercsempészettel gyanúsított Selmouni úr állítása szerint 1991. november 25-29. között komoly sérüléseket szenvedett az őt vallató rendőrtisztek kezei között, fél szemére megvakult, s természet elleni erőszakos fajtalanság áldozatává vált. 1993. február 1-jén nyújtott be büntetőjogi panaszt, magánfélkénti csatlakozási kérelemmel. Az eljáró rendőröket elmarasztaló elsőfokú ítélet 1999. március 25-én született meg, s a kiszabott büntetéseket másodfokon július 1-jén enyhítették. A kérelmező 1992. december 28-án fordult a strasbourgi szervekhez, állítva, hogy az egyezmény 3. és a 6. cikk 1. pontjába foglalt jogait megsértették. A kérelmezőt rendőrségi fogva tartása alatt hatszor vizsgálta meg orvos, s a vizsgálóbíró 1991. december 7-én orvos szakértői vizsgálatát rendelte el. A Bíróság álláspontja szerint az ügyben a francia hatóságok által le-
- 123/124 -
folytatott nyomozás nem volt hatékony, s a büntetőjogi panasz a magánfélkénti csatlakozási kérelemmel nem minősült hatékony és megfelelő rendes jogorvoslatnak. Bár a kormánytól várta el annak bizonyítását, hogy az említett jogorvoslat hatékony volt-e, a jogorvoslat vizsgálatakor a Bíróság hangsúlyozta, hogy erre vonatkozó megállapításai kizárólag a vizsgált ügyre vonatkoznak.
A fenti osztrák hatósági és rendőri indokok a NEKI és az MHB számos aktájában visszacsengenek, s nem idegenek a benzidin-ügyben, illetve az F. G. esetében vizsgálatot folytató hatóságok, illetve intézkedő rendőrök állításaitól. Ami ezekből az ügyekből hiányzott, az annak a Bíróság által való megerősítése, hogy "a 3. cikk abszolút módon tilalmazza a kínzást és az embertelen vagy megalázó bánásmódot, függetlenül az áldozat magatartásától", továbbá, hogy "egy vizsgálat feltételei és a bűnözés elleni harctól elválaszthatatlan tagadhatatlan nehézségek nem magyarázhatják a személyek fizikai integritása védelmének korlátozását".[11]
A Strasbourgi bíróságtól nem várhatjuk, hogy a hazai hatóságok által felállított tényállást újra mérlegelje, mintegy harmadfokú jogorvoslati funkciót töltve be. További furfangokat kell kieszelnünk, hogy az ügyészségek/bíróságok vizsgálatainak alaposságával kapcsolatos fenntartásainkat elfogadtassuk. A tét komoly, hiszen az itthon kifejtett kritika hatékonysága és strasbourgi eredményeink egymásra visszahatnak. A magyar tapasztalatok tükrében több hangsúlyt kell fektetnünk az orvosi vizsgálatok elégtelen voltára, hiszen, mint látjuk, a fentebb hivatkozott esetekben a kérelmezőket alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá, vagy már a fogva tartás alatt, vagy röviddel azután, s ez később hozzájárult ügyük sikeréhez. Az új büntetőeljárási kódex hatálybaléptetése után a pótmagánvád intézménye[12] lehetővé teszi majd az olyan ügyek bíróság elé vitelét, melyekben az ügyészség megtagadja a vádemelést, ám a hatálybaléptetés előtt benyújtandó kérelmek esetében érdemes a Bíróság előtt azzal érvelni, hogy a hatálybaléptetés érthetetlen elhúzódása a hatékony hazai jogorvoslathoz való jog sérelmét jelentheti.
Hitelt kell-e adnunk azon állításoknak, miszerint a Bizottság megszűnése után kiveszőben van az aktivizmus a strasbourgi gyakorlatból; s ha így is van, vajon ez az oka annak, hogy a közép-kelet-európai régió országaiban előforduló rendőrségi brutalitásról készült emberi jogi jelentések által leírt általános helyzet ellenére (az Assenov-eseten kívül) az elmúlt 8 évben nem született a régió államait a 3. cikk megsértése miatt elmarasztaló ítélet? Vajon szükségesek-e a változáshoz olyan szörnyű esetek, mint amelyek miatt Törökországot marasztalják el sorozatosan? A változás elérésében segítségünkre lehetnek kormányközi szakmai szervezetek, mint például az Európai Kínzást Megelőző Bizottság, illetve az ENSZ Kínzás Elleni Bizottságának hazánkkal kapcsolatos megállapításai, s persze megfoghatatlan tényezők is. melyek függetlenek a Bírósághoz benyújtott kérelem ténybeli erősségétől. Az is tagadhatatlan, hogy számos ügy áll döntés előtt - bár figyelemre méltó, hogy a Magyarországról érkező panaszok száma messze elmarad a román, illetve lengyel kérelmekétől[13] -, s hogy nem kis részben az Interights és az Európai Roma Jogok Központja szakmai segítségének köszönhetően az utóbbi időben sikerült a beadványoknak nagyobb szakmai hátteret biztosítani. Tekintve azonban a kínzás tilalmát kimondó rendelkezésnek az egyezményben elfoglalt helyét, és az európai értékrendszerben betöltött fontosságát, a fair eljáráshoz való jog védelmét megerősítő "döntésdömping" mellett némi szomorúsággal kell a 3. cikkel foglalkozó ítéletek hiányára tekintenünk.
Pozitívabb képet ad a Bíróság tevékenységéről a 3. cikk sérelmét előrevetítő esetekben kért és megtett intézkedések vizsgálata. 1999. január 4-én, egy iraki menedékkérő kiutasítását megelőzendő, az MHB ideiglenes intézkedés megtételét kérte a bíróságtól, mely a következő napon jelezte a Magyar Köztársaságnak, hogy a felek és az eljárás megfelelő lefolytatása érdekében szükségesnek tartja a kérelmező kiutasításának mellőzését. A kérelmező menedékkérelmét 1998 decemberében a repülőtéri eljárás keretein belül[14] vizsgálta meg a Menekültügyi és Migrációs Hivatal (MMH), s figyelmen kívül hagyva állítását, hogy az iraki hatóságok megkínozták, valamint meg sem tekintve testén a kínzás hagyta nyomokat, Egyiptomba irányította vissza. Mivel a kérelmező útlevelét annak hamis voltára hivatkozva a határőrség érvénytelenítette, az egyiptomi hatóságok a kérelmezőbeléptetését megtagadták, s visszaküldték Magyarországra. Második ki utaztatásához a magyar hatóságok jogellenesen az Iraki Konzulátus segítségét vették igénybe. Visszautaztatását az MHB fellépése akadályozta meg.
1999. január 25-én az MMH szakvéleményében megállapította, hogy a kérelmező Magyarország területéről nem utasítható ki (non-refoulement), s mivel a Bíróság véleménye szerint e hatósági döntés megszüntette annak veszélyét, hogy olyan országba utaztassák ki, amelyben a 3. cikkel ellentétes bánásmódnak lehetne kitéve, e vonatkozásban a kérelmezett "áldozati státusza" megszűnt. A Bíróság megállapítot-
- 124/125 -
ta továbbá, hogy nem sérült a kérelmező 13. cikkben foglalt joga sem, mivel annak védelmében a 3. cikkel együttesen nyújtott be panaszt. Az 5. cikkel kapcsolatos kérelmeit - például arra vonatkozóan, hogy a kötelező tartózkodási hely kijelölése szabadságmegvonó intézkedés-e, s az ellene rendelkezésre álló jogorvoslat mennyiben hatékony - a Bíróság azzal utasította el, hogy "ahol a hazai jogorvoslat hatékonyságával kapcsolatban kétségek merülnek fel, ott e jogorvoslatokat meg kell próbálni kimeríteni". A kérelmet[15] a Bíróság elfogadhatatlannak nyilvánította.
A Bíróság előtti eljárás hatékonyságát még abban az esetben sem szabad lebecsülnünk, amikor a megkeresés nem végződik ideiglenes intézkedés elrendelésével. Az MHB 2000. március 8-án kereste meg az Igazságügyi Minisztériumot egy kiadatási letartóztatásban lévő kínai és Sierra-Leone-i kettős állampolgár ügyében. Az ügyfelet a Magyarországon emberrablásért letöltött börtönbüntetése során/után - az időpont nem tisztázott - a Kínai Népköztársaságtól érkezett megkeresésre helyezte a bíróság kiadatási őrizetbe, majd letartóztatásba. A rendelkezésre álló adatok alapján kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy kiadatása esetén a Kínában nem tisztázottban huliganizmusért/rablásért/testi sértésért körözött ügyfelet halálra ítélnék-e, illetve az egyezmény 3. cikkébe ütköző bánásmódnak volna-e kitéve. Az MHB már a hazai eljárásban felhívta a figyelmet az egyezmény releváns rendelkezéseire (3. és 6. cikk, a 6. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke) és hivatkozott a Soering-esetre,[16] valamint az Amnesty International és az ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága jelentéseire. Mivel a minisztériumtól nem érkezett válasz, június 8-án az MHB a kiadatás megakadályozására ideiglenes intézkedés elrendelését kérte a Bíróságtól.[17] A helyzetet végül a kormány képviselőjének nyilatkozata oldotta meg, miszerint "jelen esetben a Magyar Kormány nem folytatja a kérelmező kiadatásával kapcsolatos intézkedését, amíg a kínai hatóságok nem tisztázzák az Amnesty International által megfogalmazott kérdéseket, és - szükség szerint - nem nyújtanak megfelelő biztosítékot a halálbüntetés végrehajtásával kapcsolatban. A kérelmező kiadatására irányuló lépések megtételét megelőzően a Magyar Kormány tájékoztatni fogja a bíróságot az eset fejleményeiről."[18]
E két eset "sikeréhez" természetesen elkerülhetetlen volt a konstruktív állami reakció, mely lényegében megelőzte, hogy az esetekből "ügy" legyen bár a Bíróság a kiadatási esetet is nyilvántartásba vette, s ez véglegesen még nem zárult le. A kérelmezők szempontjából mindenképp üdvösnek nevezhető, hogy a Magyar Köztársaság ügykezelése rendkívüli hasonlóságot mutat a német gyakorlattal, mely például az Egyesült Királyságéval szemben inkább megegyezést kereső, a nemzetközi elmarasztalást kerülő - ez természetesen megmutatkozik az elmarasztaló ítéletek számában is.
A melegek jogaival kapcsolatos titokzatosabb döntések közé tartozik a Bíróságnak a Szivárvány-ügyben a kérelem elfogadhatatlanná nyilvánításáról hozott határozata.[19] A Szivárvány társulás a melegek jogaiért 1994-ben egyesületként kérte bejegyzését, amit azonban a Fővárosi Bíróság elutasított, megállapítva többek között, hogy a "meleg" kifejezés nem felel meg a néveredetiség követelményének. A vitát azonban nem ez a megállapítás, hanem az váltotta ki, hogy a Bíróság szerint 18 év alatti személyeknek nem engedhető meg, hogy homoszexuális jogokért fellépő szervezetek tagjaivá váljanak. A Bíróság érvelése szerint az egyesület azon célja, hogy az intézményesített homoszexuális élethez szükséges infrastruktúrát hozzon létre, magában foglalta annak kockázatát, hogy a természet elleni fajtalanság bűncselekménye valósulhat meg. A határozatot felülvizsgáló Legfelsőbb Bíróság az Alkotmánybíróság döntését[20] követően elutasította a keresetet.
A 2000. május 12-én hozott döntésben a Bíróság 2. szekciójának háromtagú bizottsága az egyezmény 11. cikkére vonatkozó állításokkal kapcsolatban megállapította, hogy "[a]z erkölcsök és más személyek jogainak és szabadságjogainak védelmében legitim célokat szolgált a nyilvántartásba vétel azon feltétele, miszerint a kérelmező egyesület ne vegyen fel kiskorú tagot. A Bíróság úgy véli, hogy a beavatkozás az elérni kívánt célokkal arányban állt, s ésszerűen lehet egy demokratikus társadalomban szükségesnek tekinteni." A 11. cikkel kapcsolatban ugyan még nem született a melegek jogait érintő ítélet, ám más cikkek vonatkozásában az esetjogban töretlen jogkiterjesztő evolúciót figyelhetünk meg. A Dudgeon-, Morris- és Modinos-esetekben[21] a Bíróság kitartott azon véleménye mellett, hogy az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat teljes tilalma az egyezmény 8. cikkét sérti. Hosszú küzdelmet követően döntött úgy a bizottság, hogy a beleegyezési korhatár eltérő szabályozása a hetero- és homoszexuálisok esetében a 8. és a 14. cikket együttesen sérti,[22] s a Bíróság ítélete szerint a Lustig-Prean és Beckett-, valamint a Smith és Grady-esetekben[23] a Brit Királyi Haditengerészettől, illetve Légierőtől homoszexualitásuk miatt elbocsátott katonák 8. cikkben biztosított jogait sértették meg. Utóbbi esetek indoklásában rámutatott a Bíróság arra, hogy a társadalomban meglévő
- 125/126 -
előítéletek nem szolgálhatnak alapul a melegekkel szembeni diszkriminatív rendelkezések fenntartására. E megállapítás egyébként egyezik Kis Jánosnak a Szivárvány-ügyben a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága által hozott határozatával kapcsolatban kifejtett kritikájával.[24] A fentiek tükrében érthetetlen, hogy az eltérő beleegyezési korhatárt továbbra is fenntartó, s az egyesület bejegyzését nagyrészt e diszkriminatív büntető rendelkezésre hivatkozva megtagadó Magyarországgal szemben benyújtott kérelmet miért nyilvánította elfogadhatatlannak a Bíróság egy rendkívül sommásnak tekinthető döntésben. A fenti döntések természetesen okot adnak arra, hogy bizakodjunk a magyar jogszabályi válrozásokban, illetve ezek hiányában a sikerben bízva forduljunk a Bírósághoz jogorvoslatért.
A fenti összefoglalóból kitűnik, hogy 1. a magyar jogvédő szervezetek elsősorban a hazai jogorvoslatokban bízva nyújtanak jogi segítséget, s a Strasbourgi mechanizmust csak végső esetben veszik igénybe; 2. tevékenységük eleddig nagyrészt az egyezmény 3. cikkével kapcsolatos sérelmek orvoslására irányult, bár az 5. cikkre vonatkozóan is tettek lépéseket; 3. a Bíróság eddigi, Magyarországgal kapcsolatos döntései[25] csak részben tükrözik a NEKI és az MHB által megfogalmazott aggodalmakat. Joggal bízhatunk azonban abban, hogy az Európa Tanács és az Európai Unió jogalkotásában megmutatkozó új irányok változást hoznak a magyar jogvédők és elsősorban ügyfeleik életében is.
Az egyezmény 12. kiegészítő jegyzőkönyve[26] 2000. november 4-én nyílik meg ratifikálásra a tagállamok előtt. Bár a jegyzőkönyv elfogadását megelőző munkálatok során a Magyar Köztársaság némelykor fenntartásainak adott hangot, s feltételezhető, hogy hazánk nem szerepel majd az aláíró országok első hullámában, a dokumentum rendelkezéseinek jótékony hatását pár éven belül minden bizonnyal érezni fogjuk. Gondolhatjuk ezt többek között azért, mert az úgynevezett Race Directive[27] elfogadásával az Európai Unió tagországai egyértelművé tették, hogy a faji, etnikai alapú megkülönböztetés elleni küzdelmet elsődleges céljuknak tekintik, s nincs okunk feltételezni, hogy ezt ugyanígy ne várnák el a csatlakozni kívánó államoktól is. Uniós csatlakozásunkkal pedig a fenti irányelv 3. cikkének értelmében nemcsak a munkaügy terén (a munkaviszony létesítésétől a munkakörülményekig) előforduló megkülönböztetést, hanem a társadalom- és egészségbiztosítással, az oktatással és a lakhatással kapcsolatos diszkriminációt tiltó joganyagot is készen kapnánk, a közvetett diszkriminációt és az etnikai alapú zaklatást is tiltó, a bizonyítási teher megfordítására és a sértettek ügyét felvállaló szervezetek perképességének elismerésére lehetőséget adó rendelkezésekkel együtt.
A jogok érvényesülésének mennyországába azonban a jegyzőkönyvön keresztül vezet utunk, s valóban, a közhatalmat gyakorló szervek (public authority) által alkalmazott diszkrimináció itt kimondott általános tilalma szélesebb kört[28] ölel fel, mint a hatályos uniós szabályozás. A dokumentum megszövegezői olyan esetekben is érvényesíthetőnek látják a hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezést, melyek egy hatósági szerv jogszabályban előírt kötelezettségének megfelelő magatartással, a szerv diszkrecionális jogának gyakorlásával (például bizonyos támogatás biztosítása), illetve bármely más tevékenységgel vagy mulasztással (például intézkedő rendőrök viselkedése) kapcsolatos.[29] Borzongató belegondolni, hogy a 12. jegyzőkönyv ratifikálása milyen következményekkel járhat például a romák ellem oktatási diszkriminációval[30] vagy a kilakoltatásokkal, az önkormányzati segélyezési gyakorlattal[31] kapcsolatos jogi igények érvényesítésére, s hogy milyen mértékben teszi lehetővé a jogvédők gyakorlatában napról-napra előforduló esetek megnyugtatóbb rendezését. ■
JEGYZETEK
[1] Fehér Füzet 1996, 11-23. o.
[2] A kérelem száma: 37382/97.
[3] 19%. december 18. ítélet, 98. bek.
[4] A kérelem száma: 31561/96.
[5] Az ügy rövid leírásár lásd, Kőszeg Ferenc: A rendőr és a polgár. Belügyi Szemle 1997/2. szám, 3-17. o.
[6] Assenov és Mások Bulgária elleni ügye, 1998. október 28. ítélet, magyar összefoglaló: Bírósági Határozatok 2000/1, 70-74. o., az angol szöveget lásd: Reports of Judgments and Decisions, 1998-VIII.
[7] A szabadságától megfosztott személy esetében az olyan fizikai erő használata, melyet saját magatartása nem tett egyértelműen szükségessé, csorbítja az emberi méltóságot, és elviekben a 3. cikkben foglalt jogot sérti. (A szerző fordítása.) Lásd ugyanezen érvet a Ribitsch kontra Ausztria és a Tomasi kontra Franciaország-ügyekben (1995. december 4. és 1992. augusztus 27. ítélet).
[8] B. S. c. Magyarország, 47940/99; R. M. és H. M. kontra Magyarország és O. J. kontra Magyarország, 56558/00 sz. kérelmek.
[9] Lásd az Amnesty International, illetve a Nemzetközi Helsinki Szövetség éves jelentéseit, vagy a Human Rights Watch 1995-ös jelentésének az MHB által Jogfosztottan címmel kiadott magyar változatában található
- 126/127 -
hivatkozásokat A hazai jogvédők véleménye azonban megjelenik kormányközi szerveztek jelentéseiben is. így pl. a CPT 1994-ben és 1999-ben tett látogatásai során is találkozott a NEKI és az MHB képviselőivel, s észrevételeiket meghallgatta. Az ERRC-nak a nagyrészt a NEKI Fehér Füzetein alapuló és az MHB által az UNCAT felé megfogalmazott aggodalmai az 1998-as országjelentésre adott hivatalos reakciókban "köszöntek vissza".
[10] Selmouni Franciaország elleni ügye, az 1999. július 28-án kelt ítélet összefoglalása, Bírósági Határozatok 2000/6, 478-480. o.; a teljes angol szöveget lásd: Eur. Court H. R., Case of Seimouni v. France. Judgment of 28 July 1999.
[11] Ribitsch kontra Ausztria, 1995. december 4. ítélet, 32. és 38.
[12] 1998. évi XIX. törvény, 199. § és 229. §.
[13] Lásd a Bíróság nyilvántartását, www.echr.coe.int.
[14] Az ekkor hatályos rendelkezések szerint a kiutasítás, visszairányítás végrehajtására az MMH határozata ellen benyújtott bírósági felülvizsgálati kérelemnek felfüggesztő hatálya nem volt
[15] K. S. A. A. v. Hungary, 45163/99.
[16] Soering v. UK, 7 July 1989. judgment.
[17] Az ideiglenes intézkedés iránti kérelemben az MHB hivatkozott egy makaói esetre, melyben a Bizottság Portugália felé jelezte, hogy kívánatos a kínai állampolgár kérelmező kiadatásának felfüggesztése, 25862/97 sz. kérelem.
[18] 58073/00. sz. eset.
[19] 35419/97. sz. kérelem.
[20] 21/1996. (V. 17.) AB határozat
[21] 1981, Series A, No 45, judgment; 1988, Series A, No 142, judgment; 1993, Series A, No 259, judgment.
[22] Sutherland v. UK, Commission Report, 1 July 1997. Az esetben jogi segítséget nyújtó Stonewall az ekkor kormányra kerülő brit Munkáspárt által ígért jogszabálymódosítás miatt lemondott arról, hogy az ügyet a Bíróság elé vigye.
[23] Lustig-Prean and Beckett v. UK, 27 September 1999, judgment; Smith and Grady v. UK, 27 September 1999, judgment. A magyar nyelvű összefoglalót lásd Bán Tamás: Döntés után. Fundamentum 2000/1, 144-146. o.
[24] Kis János, A Szivárvány-teszt, Beszélő, 1996. július, 26-36. o.
[25] Rekvényi Magyarország elleni ügye, 1999. május 20-án kelt ítélet, Emberi Jogi Füzetek 2000/1, 32. o.; Az APEH Üldözötteinek Szövetsége Magyarország elleni kérelme, 1999. augusztus 31-én kelt döntés az elfogadhatóságról, Bírósági Határozatok 2000/9, 716. o.; Adelmanné Kertész Judit kontra Magyarország, a Bizottság jelentése, 1998. április 16., Bírósági Határozatok 1999/11, 875. o.
[26] Az angol szöveget lásd www.dhdirh.coe.fr/Prot2.
[27] Council Directive 2000/43/EC, 2000. június 29, Official Journal, Series L, No 180, 22. o. (2000. július 19.)
[28] A jegyzőkönyvhöz fűzött magyarázat szerint megegyezik az egyezmény 14. cikkében foglaltakkal, s a kiszélesítést szükségtelennek találták. Explanatory Report, 20. pont.
[29] Uo. 22. pont
[30] Dr. Loss Sándor és mások; Szakértői és Rehabilitációs Bizottságok Hatáselemzése Borsod-Abaúj-Zemplén Megyében, 1998.
[31] Beszámoló a Nemzeti és Emikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának tevékenységéről, 1999, 138. o.
Visszaugrás
