A szubszidiaritás általános fogalma szerint egy döntést mindig az érintettekhez legközelebb álló szinten kell meghozni, ott, ahol a legtöbb döntéshozatalhoz szükséges információ áll rendelkezésre, biztosítva ezzel a legnagyobb hatásfokot. A hatáskörök megfelelő elosztásáról folyó vita különösen a föderális berendezkedésű államokban kerül napirendre. A vita tárgyát az képezi, hogy mely területek szabályozását utalják szövetségi szintre, s melyeket hagyják meg tagállami hatáskörben.
Az EU keretében alkalmazott szubszidiaritás elve a Közösségek és a tagállamok közötti hatáskörök megosztására vonatkozik. Iránymutatásként szolgál annak eldöntésénél, hogy a Közösség kizárólagos hatáskörébe nem tartozó területeken a közösségi intézményeket vagy a tagállamokat illeti-e meg a döntési jogkör (Kompetenz-kompetenz dilemma).
Ami a hatáskörmegosztást illeti, az Egységes Európai Okmány 1987-es hatályba lépése óta kimutatható tendencia a közösségi jogalkotási hatáskörök növekedése, illetőleg ezzel párhuzamosan a tagállami hatáskörök csökkenése.1 Ennek a tendenciának az ellensúlyozását szolgálta a szubszidiaritás elvének beépítése a közösségi jogba. E kérdést először a környezetvédelmi politikában, az Egységes Európai Okmányban szabályozták2 azzal a céllal, hogy megakadályozzák a közösségi jogalkotás túlterjeszkedését. A szubszidiaritás elvének a közösségi szabályozás egészére való kiterjesztése a Maastrichti Szerződéssel valósult meg, annak érdekében, hogy az Európai Unió létrejöttével kiszélesedő integrációban rendezze a hatáskörök megoszlásának, illetőleg a hatalom gyakorlásának kérdését a tagállamok és az EU intézményei között. Ez csak az első lépés volt a Közösség és a tagállamok közötti hatásköri konfliktusok megoldása felé. Az utóbbi években a szubszidiaritás újraértelmezésének lehetünk tanúi. Ezt jelzik az Amszterdami Szerződéshez csatolt jegyzőkönyvben foglaltak3, a jogharmonizáció új kereteit meghatározó 95. cikk (4)-(9) bekezdései, valamint a Laekeni Nyilatkozat4. Ez utóbbi előirányozta egy alkotmányozó nemzetgyűlés, az Európai Konvent létrehozását azzal a szándékkal, hogy alternatívákat dolgozzon ki - egyebek mellett - a közösségi intézmények és a tagállamok között a hatáskörök egyértelműbb meghatározása és megosztása tekintetében.
A Konvent 2002. február 28-án kezdte meg működését. Tagjai a tagállamok kormányainak képviselői, a nemzeti parlamentek, az Európai Parlament valamint a Bizottság delegáltjai. Nem utolsósorban jelen lehetnek ülésein a tagjelölt országok képviselői. Az első hónapokban a Konvent áttekintette az előtte álló feladatokat, majd munkacsoportok a konkrét részproblémák megvitatására megalakult az első tíz munkacsoport.5 Ezek elsősorban olyan kérdéseket igyekeznek tisztázni, amelyek a további munka folytatásának előfeltételét képezik. Ilyen elsődleges kérdésnek minősül a szubszidiaritás elvének érvényesülése is.
Egyetértés volt a Konvent tagjai között a tekintetben, hogy a szubszidiaritás elvének megfelelő érvényesülése alapvetően befolyásolja az Unió működésének hatékonyságát. Ha sikerül új, korszerűbb, a változó igényeknek megfelelő tartalommal megtölteni az elvet, akkor közelebb jutunk számos probléma - például az európai polgárok elvárásainak való megfelelés, az európai politika formálásának módja, az unió demokratikus legitimációjának biztosítása - megoldásához.
A Konvent májusi plenáris ülésén foglalkozott először a szubszidiaritással. Azt vizsgálta, hogy a Maastrichti Szerződésben való megjelenése óta miként biztosították az elv érvényesülését, és hogyan lehetne tovább fokozni hatékonyságát. Egyes vélemények szerint a szubszidiaritás szabályozása a mai formában nem kielégítő: politikai szempontok vagy az idő hiánya gyakran elnyomják az elv érvényesülését. A szubszidiaritással foglalkozó munkacsoport ez alapján egyrészt arra kapott megbízást, hogy áttekintse: megfelelők-e a szubszidiaritás jelenlegi alkalmazási feltételei, szükség van-e a kritériumok további részletezésére, vagy új feltételek beiktatására. Másrészt górcső alá kellett vennie az elv monitoring-rendszerét. Arra keresték a választ, hogy miként lehetne fokozni az alkalmazás ellenőrzésének hatékonyságát, ehhez milyen intézményeket, milyen eljárási garanciákat kell beépíteni.
A tanulmány a szubszidiaritás elvének az Európai Unió jogalkotási és döntéshozatali rendjében betöltött szerepét vizsgálja, különös tekintettel azoknak a törekvéseknek a bemutatására, amelyek a Konventben a szubszidiaritás új értelmezésére irányulnak.
Mint az a bevezetőből is kitűnik, a szubszidiaritás elve elsőként az Egységes Európai Okmányban került megfogalmazásra, igaz, még nem általános jelleggel, csupán a környezetvédelem vonatkozásában.6
Ezt követően 1988-ban, a német tartományi vezetők és Jacques Delors akkori bizottsági elnök találkozóján állt a viták kereszttüzében a szubszidiaritás. A tartományok azt sérelmezték, hogy a LINGUA, az ERASMUS és más akkoriban bevezetett közösségi oktatási programok csorbítják hatáskörüket. A szubszidiaritás elvének érvényesítéséért szálltak síkra, amelynek általánossá tételét a német kormány is támogatotta abban a reményben, hogy ezzel csillapíthatók az NSZK-n belüli hatásköri konfliktusok.
Az 1990-91-es kormányközi konferencián keveset vitáztak a szubszidiaritásról. Ennek oka több tényezőre vezethető vissza: 1987-ben hatályba lépett az Egységes Európai Okmány, amely bevezette a minősített többségi szavazást a belső piaci kérdésekkel kapcsolatban. Ez azt a veszélyt rejtette magában a tagállamok tekintetében, hogy ha valamely ügyben kisebbségben maradnak, akkor is kötelezni fogja őket a közösségi intézkedés. Emellett a Fehér Könyv minden korábbinál intenzívebb jogalkotói tevékenységet irányzott elő a Közösség számára, s ez addig soha nem látott hatáskörkorlátozást igényelt a tagállamok részéről.
Az 1990-91-es Kormányközi Konferencián kidolgozott szubszidiaritás és arányosság elve változatlan formában került be a Maastrichti Szerződésbe, szinte azonos megfogalmazásban az Egységes Európai Okmány környezetvédelmet érintő 130R. cikkével.
A szubszidiaritás elvét a Maastrichti Szerződés által bevezetett 3B. cikk úgy határozta meg, hogy azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a Közösség a szubszidiaritás alapelvének megfelelően csak akkor és csak abban a mértékben avatkozik be, ha a tervezett tevékenység célkitűzéseit a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért ezek a célkitűzések a tervezett tevékenység nagyságrendje vagy hatásai miatt közösségi szinten jobban megvalósíthatók.
A Közösség tevékenysége nem léphet túl azon, ami a Szerződés célkitűzéseinek eléréséhez szükséges.
Az 1997-es Amszterdami Szerződés a 3B. cikk számozását 5. cikkre változtatta, a szubszidiaritás megfogalmazásán azonban érdemben nem módosított. Az elv jelentőségét tükrözi, hogy az Amszterdami Szerződéshez külön jegyzőkönyvet csatoltak a szubszidiaritás és az arányosság elvének maradéktalan betartása és következetes alkalmazása érdekében. A jegyzőkönyv széles körben támaszkodik az Európai Parlament, a Tanács, és a Bizottság között 1993. október 25-én létrejött intézményközi megállapodásra, valamint az Európai Tanács 1992. december 11-12-i edinburgh-i ülésén elfogadott nyilatkozatára.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
