Az olvasó lebilincselően érdekes kötettel találkozik akkor, ha kezébe veszi az ELTE által koordinált kutatóközösség és az ehhez kapcsolódó - többségükben jogtörténész - szerzők huszonhárom tanulmányát tartalmazó, impozáns kiadványt. A nyugat-európai, különösen a német nyelű jogtörténeti szakirodalomban kedvelt kutatási terület hazánkban alig-alig ismert, ezért - noha van néhány nagyobb monográfiánk és egy-egy részterületre koncentráló tanulmányok is születnek a hazai jogi kultúrtörténet köréből - a könyv a szó legnemesebb értelmében, valóban hiánypótló.
Az összetett címből az következnék, hogy a munkák nem fűzhetők egységes gondolati szálra, hiszen egy részük elméleti, más részük a gyakorlati jogalkalmazás köréből született, és a magyar hagyományokat tárgyalók mellett újszövetségi, bizánci, római jogi vagy modern amerikai témájúakat is találunk. A kötetet végigolvasva azonban mégsem lesz töredékesség-érzésünk, hanem az olvasó néhány csomópont köré csoportosuló, egymással is összefüggő, hasznos ismeretekre tehet szert.
1. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert a jogi szimbolika a magyar jogtörténeti irodalomban nem tartozik a legkedveltebb és leginkább művelt területek közé, hasznos a könyv olvasását Mezey Barna Előszavával (7-11.), valamint Kajtár István programadónak is beillő, átfogó tanulmányával kezdeni (Jogi kultúra jogi szimbólumok és rítusok, 130-145.). Ebből világossá válik, hogy a téma valóban szerteágazó, és Nyugat-Európában nagy hagyományai vannak kutatásának, valamint az is, hogy a hatalmi szimbolika, a törvényszéki architektúra, az eskü- és okiratszövegekben található stiláris elemek, fordulatok mind-mind jogilag releváns tartalmat hordoznak. Ugyanakkor minden vizsgálatból egyazon szomorú következtetés adódik: minden példa azt támasztja alá, hogy napjaink jogélete szinte minden téren szegényessé, sablonossá vált, s ha nemes hagyományok nyomait keressük, legalábbis a XIX. század végéig mindig vissza kell "lapoznunk". A tanulmánynak van még egy komoly közlendője: a jog mindennapi gyakorlata nem választható el a társadalomtól, hiszen a jog csakis a néppel, különböző közösségekkel való folyamatos érintkezésben fejlődhet.
Ez utóbbi gondolatkörhöz kapcsolóható leginkább Karácsony Andrásnak a kérdést elméleti szempontból tárgyaló tanulmánya (Jogi hagyomány - jogváltozás - jogi kultúra, 146-168.), aki elemzése homlokterébe a relativitást állítja, azaz hogy minden elemzés a súlypont, nézőpont által determinált. Ennek alapján vizsgálhatók a jogi hagyományok a jog középpontba állításával elsősorban a jogtörténet eszközrendszerével, a kultúra előtérbe helyezésével a kultúraelmélet, kultúratörténet, mentalitástörténet, végül a társadalmi összetevőkkel való kapcsolat szemszögéből a vallás, politika, szociokultúra és tudománytörténet módszereivel. E tanulmányból tudhatjuk meg, miért is lehet hasznos a jogtörténetben az evolúcióelmélet, mire jók a jogöszehasonlítás módszerei, és ebből szerezhetünk ismereteket az adaptív és a nem rugalmas, valamint az orientatív és a regulativ jogi kultúrákról. A jegyzetekből és bibliográfiából az is kitűnik, hogy a jogbölcselet, jogfilozófia művelői részéről (Magyarországon is) élénk a történeti érdeklődés.
A természettudományos (racionális) ész és a jogi érvelés, a kalkuláló (megítélő) ész közötti különbségeket boncolgatja tanulmányában Maczonkai Mihály, és arra jut, hogy a jogban meghozandó ítéletek heurisztikus döntéshozatal bizonytalan eredményei, hiszen a bizonytalan premisszák szükségszerűen bizonytalan eredményekre, nem feltétlenül egyértelmű megoldásokra vezetnek (Érvelési módszerek a jogi kultúrában, 193-211.). Ez a kutatási irány egyébként napjaink hazai jogbölcseletében nem egyedülálló: Bencze Mátyás és csoportja szintén a bírói gyakorlatot meghatározó jogon kívüli tényezőket kutatja.
2. Igen megkapó a jogi kultúrákról, kultúrtörténetről szóló néhány tanulmány. Ezek a kötet legnehezebben egybefogható építőkövei, mégis megéri őket egymás után olvasni. Ide tartozik - legalábbis az én olvasatomban - Kafka A per című regényének Nagy Tamás általi értelmezése, amely a jog (és a jogász Franz Kafka), valamint az irodalom együtthatásáról elmélkedik, miközben az 1852-es osztrák büntető törvénykönyv reformtörekvéseit is megismerhetjük ("A per" mint burleszk, avagy releváns kontextus-e az osztrák-magyar büntetőjog? 250-266.). A jog kultúrtörténetének, egyúttal a társadalmi kör-
- 415/416 -
nyezet meghatározó folyamatának egy epizódjába pillanthatunk be Izsák Lajos professzor hosszabb lélegzetvételű munkája segítségével. A tanulmány a XX. század közepének politikailag erősen színezett világába röpíti az olvasót, és részletesen ismerteti Esterházy Pálnak a Budapesti Népbíróság előtt 1949 februárjában lefolytatott tárgyalását, az annak során elkövetett hibákból következtetve a jogalkalmazás politikai meghatározottságára (A Mindszenty-per és Esterházy Pál, 91-108.).
Képes György a magyar jogi kultúra reformkori fejlődésének egy aspektusával, az amerikai alkotmányos változások hazai hatásával foglalkozik (Az amerikai alkotmányos gondolkodás hatása a polgárosodó magyar jogi kultúrára, 181-192.). Munkájából kitűnik, milyen meglepő gyorsasággal tudósítottak a magyar írók az amerikai eseményekről, kezdve Hajnóczytól, folytatva Bölöni Farkas Sándoron, Toldy Ferencen, Szalay Lászlón át Eötvös Józsefig, Concháig, illetve Magyary Zoltánig. Ez a tanulmány kapcsolható Gönczi Katalin nemrégiben publikált amerikai-magyar kapcsolatokat boncolgató - bár a szerző által sajnálatos módon nem hivatkozott - munkáihoz is.
A jogi kultúrtörténet és a közjog szimbolikája közötti átmenetet Nótári Tamás kiváló tanulmánya adhatja meg, amelyben a szerző egy római perjogi intézmény, a tulajdoni igény érvényesítésének egyik eszközeként szolgáló legis actio sacramento in rem eredetmagyarázatában eddig felmerült két irányzat, a szakrális esküelmélet és a magánharc-jelleget középpontba állító teória között keres - és talál - kapcsolódási pontokat. Számos példával, szóelemzéssel és a történeti környezet megvilágításával arra jut, hogy a másodlagos irodalomban egymással - szó szerinti értelemben is - "küzdő" e két irányzat érvei nemhogy kioltanák, inkább erősítik egymást, azaz a tulajdoni per e szakrális formájában a fegyverekkel megvívott harc szimbolikussá szelídült változata él tovább (Szakralitás és szimbolikus harc - adalékok a legis actio sacramento in rem eredetéhez, 267-292.).
Tárgyát tekintve kellemesen sokszínű Sáry Pál munkája, aki az Ószövetség szimbolikájának köz-, per- és magánjogi elemeibe vezeti be az olvasót. A jogviszonyokat keletkeztető, módosító vagy azok megszüntetését kifejező aktusok között számos példával alátámasztva megtalálhatjuk a kezességvállalást kifejező kézfogást, az esküre emelt kéz szimbólumának eredetét, a rabszolga fülénél fogva való "odakötését" ura házának ajtajához, de olyan családjogi aktusok szimbólumrendszerét is, mint az öltözék (egyúttal a jogi státusz) kiterjesztése a családtagokra, a térdre ültetés - vagy éppen ellenkezőleg, a saru levétele a jogfosztás jeleként (Szimbolikus jogi aktusok az Ószövetségben, 315-326.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
