A Ptk. kodifikációjának évek óta tartó előkészülete során számos szakmai és elméleti vita folyt arról, hogy egyes új, atipikus szerződések, mint pl. a lízing, a franchise, a faktoring és a derivatív ügyletek szabályozásra kerüljenek-e. Kérdéses, hogy van-e ezeknek a szerződéseknek, jogügyleteknek olyan polgári jogilag megfogható, tipizálható tartalma, amely önálló szerződéstípusként történő nevesítésüket indokolja.
A lízing esetében a tipizálás több szempontból is nehéznek tűnik. A lízing gyűjtőfogalma alatt - mint azt az alábbiakban részletesen is bemutatjuk - a jogügyletek egész sora alakult ki az elmúlt évek, évtizedek során az egész világon. A lízingszerződések tartalma jelentősen módosulhat attól függően, hogy pl. két-, három- vagy esetleg többoldalú jogviszonyt takarnak, hogy mi a lízing tárgya, vagy hogy ún. operatív, illetve pénzügyi lízingről van-e szó. Vitatható, hogy lehetséges-e a lízinget általában kodifikálni, vagy ennek hiányában legalább annak alfajait a készülő törvénybe foglalni.
A lízingszerződések az adásvétel (részletvétel), a bérlet (haszonbérlet) és a kölcsön elemeit ötvözhetik. Mivel a szerződéses szabadság alapján atipikus szerződések köthetők, jogos a felvetés: kell-e a lízinget egyáltalán kodifikálni, vagy a megfelelő polgári jogi megítélés szempontjából elégséges-e a lízinget árnyaltan kezelő jogi irodalom és bírói gyakorlat kialakulása.
A lízingszerződések tartalmának kialakításában, egyes lízingtípusok elterjedésében vagy éppen hanyatlásában igen jelentős szerepet játszik minden országban a pénzügyi, különösen a számviteli és adójogszabályok változása. Kérdéses, hogy használ-e a lízinggyakorlatnak, ha a pénzügyi, illetőleg közigazgatási szabályozáson túl polgári jogilag is "beskatulyázzuk" a lízinget. A Ptk. természetéből adódik, hogy lényegesen hosszabb időtartamra készül, mint a legtöbb pénzügyi vagy közigazgatási jogszabály. A kodifikáció magában hordozza annak veszélyét, hogy egy nem kellően rugalmas szabályozás a lízing mindennapi gyakorlatában, jövőbeli fejlődésében több problémát okozhat, mint a szabályozatlanság.
A fenti kételyeket is figyelembe véve ugyanakkor kijelenthetjük: a lízing Ptk. kodifikációja segíthet abban, hogy az a lízing polgári jogi természetének lényegi alapjait lefektesse. Ezen elvek mentén alakíthatná ki a közigazgatási, pénzügyi jogalkotás a kiegészítő szabályrendszereket, valamint a bírói szervezet a joggyakorlatot.
Már Aristoteles megállapította, hogy a gazdagság sokkal inkább a használatban, mint a tulajdonban testesül meg. Az ókori Athén - nyereségrészesedés ellenében - városi tulajdonban álló ércbányákat adott magánszemélyeknek holtig tartó használatba lízinghez hasonló konstrukcióban.
A lízing újkori története több szakaszra bontható. A lízing első jelentős, gyártói lízingként megjelenő formái a klasszikus bérleti jogviszonyokhoz hasonlítottak és az 1920-as években az Egyesült Államokban terjedtek el. Ebben az időszakban még kizárólag csak gyártói lízingről beszélhetünk, amelynek kialakulási okai rendkívül sokszínűek voltak. A telefoniparban pl. az értékesített berendezések intenzív szervizigénye vezetett a lízing előnyben részesítéséhez, hiszen a gyártó így a szervizelés folyamatát jobban kontrollálhatta. Az építőiparban a munkálatok szezonális jellege kedvezett a lízingnek, a vállalkozásoknak így nem kellett megvásárolni a csak időszakosan használt eszközöket. Jelentős összegű beruházások esetében a használat megszerzéséhez jóval alacsonyabb volt a tőkeigény, mint a tulajdonszerzéshez.
A lízing második generációja ugyancsak az Egyesült Államokban alakult ki a II. világháborút követő tőkehiányos időszakban. A piacon a lízinggel hivatásszerűen foglalkozó vállalkozások jelentek meg, amelyek a gyártóktól a finanszírozással és bérbeadással járó kockázatot is átvállalták. A lízing egy olyan, tipikusan háromoldalú jogviszonnyá kezdett átalakulni, amelyben a gyártó (szállító) és a lízingbevevő közé finanszírozóként a lízingbeadó ékelődött, aki a lízingbevevőnek történő használatba adás céljából a lízingtárgyat megvásárolta, és annak tulajdonjogát biztosítéki célból magánál tartotta. A lízingbevevő tulajdonába az eszköz akkor kerülhetett, amikor annak ellenértékét elsősorban a működtetés során megtermelt nyereségből a finanszírozónak kifizette. A lízing Európában is gyorsan elterjedt. Németországban - amerikai mintára - a ’60-as évek elején hozták létre az első lízingtársaságokat. Ezek fő sajátossága abban állt, hogy a gyártótól független használat-átengedés mellett a lízingtárgy tekintetében különböző szolgáltatásokat is kínáltak, és a marketing szempontjából különösen kedvező adóstruktúrákkal próbálták vonzóvá tenni termékeiket. Mindez elsősorban a középvállalkozások számára jelentett vonzerőt. A lízing elfogadottsága a német gazdasági életben ekkoriban még nem volt igazán nagy. Ezt az "egzotikus", új jelenséget, amelyet jogi és adózási szempontból bizonytalanságok lengtek körül, a pénzügyileg gyenge cégek "mentőövének" tekintették.
Európában a ’70-es évekre tehető igazán a lízing fellendülése. Ennek oka egyrészt a kis- és középvállalatok tőkehiányában, másrészt az addigra kialakult ítélkezési gyakorlatban, továbbá az adójogi jogalkotásban keresendő, amelyek a megelőző időszakhoz képest már viszonylagos jogbiztonságot nyújtottak. Ettől kezdve a fejlődés töretlen. A lízingből megvalósult beruházások értéke Európában az ezredfordulóra elérte a 200 milliárd, 2006-ban pedig a 300 milliárd eurót, amely az összes megvalósult beruházás több, mint 18%-a.
A hazai lízingpiac fellendülését nagyban segítette a ’90-es évek elejének adójogi környezete. A lízing a mai magyar szerződéses és üzleti finanszírozási gyakorlatban is jelentős szerepet tölt be. 2006-ban 1050 Mrd forint volt a lízingcégek által finanszírozott összeg, a teljes állomány értéke pedig meghaladta a 2000 Mrd forintot. A kis és középvállalkozások részesedése a teljes finanszírozásból 36%-os.
A hazai lízingfinanszírozás volumene az elmúlt másfél-két évtized alatt töretlenül és gyorsan fejlődött, azzal, hogy az egyes üzleti szegmenseken belül (pl. gépjárművek, hajók, repülőgépek, vasút, termelőeszközök, -berendezések, IT-eszközök, ingatlanok stb.) az arányok folyamatos mozgásban vannak.
A lízingügyletek elterjedésének okai rendkívül sokszínűek. Nagyon leegyszerűsítenénk a magyarázatot, ha azt elsősorban a magánszemélyek és vállalkozások tőkehiányára korlátoznánk, amely tulajdonszerzésük akadályát képezi.
A vállalkozások, illetve a magánszemélyek egy-egy tervezett befektetés előtt felmérik, van-e elegendő mozgósítható pénzeszközük a megszerezni kívánt javak megvételére, illetőleg akarják-e azt egyáltalán ebben a formában lekötni. Amennyiben a beruházást idegen forrásból finanszírozzák, úgy többek között az adójogi és pénzügyi környezettől és az általuk nyújtandó biztosítékok számától, valamint fajtájától függően választják ki a legmegfelelőbb finanszírozási formát. Mivel a lízing esetében a lízingtárgy tulajdonjoga - legalább a lízing-futamidő végéig - minden esetben a lízingbeadónál marad, a lízingbevevő fizetési kötelezettségeinek biztosítására a lehető legerősebb dologi biztosíték áll a lízingbeadó rendelkezésére. Ez a biztosíték bármikor "pénzre váltható", a lízingbeadót nem kötik a zálogjog érvényesítésének szigorú szabályai, és nem kell a felszámolási eljárás során a többi hitelező között "sorban állnia" sem. Mindezekre tekintettel a lízingfinanszírozás biztosíték-igénye - összehasonlítva pl. a banki hitelezéssel - viszonylag alacsony. A lízing esetében ugyanakkor úgy tűnik, hogy nem csak a lízingbeadó, hanem a lízingbevevő szempontjából is előnyös egyrészről a jogi tulajdon, másrészről a birtoklás és a használat lehetőségének szétválása. Valamely beruházás profittermelő képessége nem a tulajdonhoz, hanem a használathoz kötődik, és mind a lízingbevevő, mind a lízingbeadó elsődleges érdeke a lízingtárgy használatából generált profit.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
