Nehéz lenne arra a kérdésre válaszolni, hogy mi tekinthető jelenleg a munkajog legnagyobb kihívásának. Számos szerző publikál e témakörben, ahol rendszeresen visszatérő elem a digitalizáció, a munkavégzési formák megváltozása, önmagában a munkajog létének megkérdőjelezése, a szociális szempontok és a gazdasági érdekek örök harca, a migráció munkajogi hatásai, stb.
Mindezek fényében különösen figyelemre méltó a 2022-ben megjelent Beryl ter Haar és Kun Attila által szerkesztett "EU Collective Labour Law" című könyv, ami Európa ismert munkajogászai által jegyzett - kollektív munkajogi - nívós tanulmányokat rendez egy jól meghatározott koncepció mentén rendszerbe.
A szerzők a fenti problémák közül négyet emeltek ki: a digitalizáció okozta hatások eredményeképpen a munkavégzés szabályozásának a jelenlegi formája kérdőjeleződött meg[2], emellett a COVID-19 járvány következtében hirtelen tömegek kezdtek egy még kialakulatlan (részben szabályozatlan) módon otthonról dolgozni, majd ezt követően a munkahelyi biztonság (így a kötelező tesztelés és oltás kérdése) került reflektorfénybe. A fentiek mellett a klímavédelem problematikája a munka világába is begyűrűzik, melyen felül a szegénység elleni küzdelem és a fenntarthatóság jegyében egyre több nemzetközi dokumentum születik.[3] A leírt hatások külön-külön is képesek lennének egy jogterület markáns átformálására, de ezek viszonylag rövid időn belüli együttes megjelenése egyértelműen a munkajog mélyreható reformját vetíti elő.
A jelenleg munkajoggal foglalkozó szakemberek gondolkodása több irányba is elindul a fenti problémák vizsgálatakor: egyrészt alapvetően kérdéses, hogy a munkajog önállósága hosszú távon fenntartható-e, azaz meg tudja-e őrizni azokat a jellegzetességeit (pl. szociális szempontok érvényesítése, munkaerőpiaci eszköz-jelleg stb.), amik miatt más jogterületektől markánsan elkülönül? Ha igen, akkor ezek szabályozása tagállami kereteken belül marad vagy bizonyos területeken az Európai Unió jogalkotása még határozottabban gyakorol befolyást? Ebből következő kérdés, - függetlenül az első kérdésre adandó választól - hogy a jelenlegi (és jövőbeli) munkavégzési formákat milyen eszközökkel kell/lehet szabályozni: vajon fenntartható a jelenlegi normatív aktusok, kollektív szerződések és egyéni megállapodások hármas rendszere, vagy az új munkavégzési formákkal új szabályozási formák (pl: ászf) is megjelennek vagy elterjednek? Szintén nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy a munkát végző személyeket milyen jogi státuszba tereljük: fennmarad-e a "munkavállaló" - "polgári jogi szerződések alanya" kettősség, vagy megjelenik egy köztes megoldás, és bizonyos jogviszonyok egyfajta "hibrid" jelleget öltenek?
Bár a fenti problémákra igen eltérő javaslatok születtek, azonban az a legtöbbükben közös vonásként jelentkezik, hogy nagy arányban támaszkodnak a kollektív munkajogra, mivel a többségi álláspont szerint a strukturális problémákra kollektív munkajogi eszközökkel célszerű válaszolni. Ezt az álláspontot igyekszik alátámasztani a tárgyalt könyv is oly módon, hogy nem törekszik monografikus jellegű, hosszú és nagyon mély dogmatikus elemzésekre, hanem a különálló, egy-egy részterületre fókuszáló önmagukban is kitűnő tanulmányokat fűz logikai láncra. Ennek a módszertannak köszönhetően határozottan állítható, hogy az olvasó jelenlegi (európai) kollektív munkajog valamennyi fontos kérdésével találkozik, azaz a könyv a munkajog tárgyalt területeinek eredményeit egybe rendezve, kellő alapossággal feldolgozva tartalmazza. A következőkben a mű részletesebb bemutatásával kívánom igazolni ezen megállapításomat.
Egy munka során rendkívül szerencsés, ha az adott személy a kollégáival jó-, mondhatni baráti viszonyban van, mivel ez legtöbb esetben az eredményen is látszik. Jelen esetben ez a kegyelmi állapot fennállt, mivel mind a szerkesztők, mind pedig a szerzők egymással szoros baráti kapcsolatban állnak, ami mellett természetesen mindenki egyértelmű szenvedéllyel és elhivatottsággal űzi a saját területét is, ezért már a könyv borítóképe is felfogható a szerzők könyv (téma) iránti elköteleződésének ugyanúgy, mint a kollektívában rejlő erő megnyilvánulásának. A kötet szerzői már a szerkesztési módszertannal is egyértelműen leteszik a garast a kollektív munkajog eszméi mellett: ahogyan egy jó munkajogi könyv jó eséllyel jön létre kollektív összefogás eredményeképpen, úgy a kötetben felvetett munkajogi problémákra is ilyen módszerrel, a kollektív munkajog eszmerendszerét felhasználva lehet megfelelő választ találni.
A szerkesztők (szerzők) kiinduló álláspontja szerint a kollektív munkajog uniós szintű eredményei (melybe beleértendő a szociális párbeszéd, az EU szociális és foglalkoztatáspolitikája, valamint a foglalkoztatással összefüggő egyéb pénzügyi programok) az Unió fejlődésének megkérdőjelezhetetlen következménye, mely konkrét, ezirányú jogalkotási kompetencia hiányában is létrehozta a tág értelemben vett európai kollektív munkajogot. Ez
- 469/470 -
de facto az EU joganyagának részévé vált[4], és az alapító szerződésekben rögzített jogok értelmezésével fokozatosan szélesítette az érintett területeket.[5] Ebből kiindulva adekvátan merül fel a kérdés, hogy az így "létrejött" joganyag vajon mennyiben nyújthat választ a munkajogot érintő egyes kihívásokra, illetőleg az ezen a területen létrejött acquis szemléletmódja mennyiben vonatkoztatható a munkajog egészére nézve?
Az nem vitatható ugyanis, a napjainkban a kollektív munkajogi rendelkezések megkerülhetetlenek mind az EU, mind pedig a tagállami jogrendszerekben, azonban a témaválasztás abból a szempontból mindenképpen izgalmas, hogy vajon a kollektív munkajogi intézményrendszer a jövőben növekvő vagy csökkenő befolyást fog gyakorolni a szabályozás terén? A jogfejlődés e területen megkérdőjelezhetetlen, hiszen a Szociális Jogok Európai Pillére az igazságos munkafeltételek keretében feltétlenül hatással van a kollektív jogok gyakorlására[6], azonban az már kérdéses lehet, hogy a bevezetőben írt, és a következőkben is felvetett problémák rendszerszintű megoldására ez-e a legmegfelelőbb út.
A COVID-19 járvány esetében nem vitatottan láthattunk olyan törekvést mind az Unió, mind pedig a tagállamok oldaláról, hogy a kollektív párbeszéd, a szociális partnerekkel való egyeztetés a pandémia idején is fennmaradjon (erősödjön), azonban álláspontom szerint ebben a kérdésben a munkajog nem tudott igazán meggyőző védelmet biztosítani. A járvány okozta leállás/átalakulás - végső soron - egy gazdasági-pénzügyi teherként jelentkezett a munkáltatói oldalon, amit önállóan, vagy (közjogi aktusok útján) állami segítséggel rendeztek. Mindez uniós szinten a különböző pénzügyi segélycsomagok és szakpolitikai döntések formájában jelent meg, amiben valóban jelentős szerephez jutottak a szociális partnerek, de ez a szerep a döntéstámogatásban merült ki, amely során megjelenítették a szociális szempontokat. Ebből következően azt mondhatjuk, hogy a munkajogi-intézményi struktúra jelentősen hozzájárult a válságkezeléshez, ami sikerként értékelendő, azonban jelentős tér jut még a fejlődésnek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
