1. Legalább két évszázad óta megszokott, hogy az európai kontinensen a magánjogi szabályokat nemzetállami keretek között alkotják. Ily módon jöttek létre a 19. századi klasszikus kódexek s az őket követő későbbi törvénykönyvek, így a magyar Polgári Törvénykönyv is. A partikuláris jogok mögötti - a kisebb-nagyobb mértékben recipiált római jogon alapuló - "közönséges jog" (ius commune) ettől kezdve dezintegrálódott, a nemzetállami jogalkotás keretei közé szorult. Csupán néhány évtizede beszélhetünk újra európai magánjogról, mióta az Európai Közösségek (illetve jogelődjük) jogegységesítő törekvései elérték a magánjog területét. Az 1960-as években kezdődött folyamat nyitányát logikusnak találhatjuk, éspedig mind formáját, mind tartalmát tekintve.
Ami a választott formát illeti, a tagországok a nemzetközi jogegységesítés megszokott útját járták; azt a hagyományos módszert választották, amelyet a nemzetközi jog erre a célra felkínált: nemzetközi egyezményeket kötöttek magánjogi kérdések közös és egységes rendezésére. Az európai egységes jog tehát először a nemzetközi jog elvei és szabályai szerint megalkotott nemzetközi megállapodások útján és azoknak a nemzeti jogokba történő átvételével (ratifikálásával, kihirdetésével stb.) jött létre. Az "európajogi sajátosságot" mindössze az egyezmények zárt jellege jelentette: csak tagállamok válhattak e nemzetközi konvenciók tagjává. Önmagában ez sem példa nélküli megoldás a nemzetközi szerződések világában.
Logikusnak tekinthetjük az európai egyezményes jogegységesítés első választott tárgyait is. Az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény a joghatóságról, valamint a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott bírói határozatok elismeréséről és végrehajtásáról született. Ez az Egyezmény az európai polgári eljárási jog alapjait vetette meg; olyan problémákra hozott megoldást, amelyeket joggal a magánjogi jogszolgáltatás európai egységesítésének próbaköveiként tarthatunk számon. Primér jelentőségű kérdéseket rendezett az 1980. évi Római Egyezmény is a szerződésekre irányadó jog meghatározásáról, az európai kollíziós nemzetközi magánjog máig legfontosabb forrását alkotva meg.
Az európai jogegységesítés egyezményes módszerének árnyoldalai ugyanakkor már kezdettől fogva kitűntek. Az egyezmények megalkotása a nemzetközi szerződések létrehozásának minden nehézségével terhelt: azok hosszú diplomáciai tárgyalások során kialakított kompromisszumok eredményeként jönnek létre, nem kerülhetik el a ratifikáció és a nemzeti jogba történő inkorporáció ismert betegségeit. A nemzetközi szerződések jogegységesítő értékét emellett csökkenti, hogy a kompromisszumok gyakran fenntartások megengedését teszik szükségessé. Bővítésük is bonyolult: a csatlakozó államok részvételét külön nemzetközi szerződéssel lehet csak biztosítani.1 E nehézségek és hátrányok miatt az Európai Unió - az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Egyezmény által biztosított új kompetenciái2 alapján - az integráció mai szintjének inkább megfelelő, más területeken már bevált normatív eszközöket: mindenekelőtt a rendeletalkotás eszközét veszi igénybe, elhagyva a jogegységesítés nemzetközi konvenciókkal biztosított rögös útját.
Rendeleti úton került sor az említett Brüsszeli Egyezmény (Brüsszel I3) módosított kiadására, s ugyanígy történt a házassági ügyekre, továbbá a szülői felügyelettel kapcsolatos eljárásra vonatkozó joghatóságra, valamint az ilyen ügyekben hozott határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó európai egységes jog (Brüsszel II4) megalkotására is. Nem kevésbé jelentős a nemzetközi felszámolási jogról alkotott rendelet.5 Ugyanígy rendeleti formában várható az Európai Unió kollíziós jogának reformja és további egységesítése is.6 Ez a folyamat már megindult a szerződésen kívül okozott (deliktuális) káresetek kollíziós szabályainak Unión belüli egységes meghatározására (Róma II.7) és magának a Római Egyezménynek módosított formában történő megújítására (Róma I.8) tett igen fontos első érdemi lépésekkel. Mindezek a rendeletek uniós tagságunkkal a magyar jog részévé és a magyar jogászok mindennapi kenyerévé válnak.
2. Az anyagi magánjog európai egységesítésére már eddig is kifejezetten európajogi eszközöket: irányelveket és rendeleteket vettek igénybe. A fogyasztóvédelmi magánjog szigeteit irányelvek segítségével hozták létre9, és irányelveket alkalmaztak a szerzői jog területén10 is. A társasági jogban11 és az iparjogvédelem körében mind rendeleti (pl. európai részvénytársaság, európai gazdasági egyesülés, közösségi védjegy), mind irányelvi harmonizációra sor került. Az egyelőre csak részkérdésekre kiterjeszkedő Brüsszelben alkotott magánjogot közösségi magánjognak is szokták nevezni.
Kétségtelen tény, hogy az Európai Unió integratív eszköztára eredetileg és hagyományosan évtizedeken át inkább a közjoggal kapcsolódott össze. Maga a Római Szerződés éppen csak érintett magánjogi kérdéseket, így a belső piaccal kapcsolatos jogharmonizációt előíró szakaszban vagy a kereskedelmi társaságok egyik tagállamból a másikba áttelepülésekor, illetve összeolvadásakor történő kölcsönös elismerésére vonatkozó szakaszban.12 S noha voltak, akik már évtizedekkel ezelőtt előre látták, hogy az európai közösségi jog hatásai a magánjogot is el fogják érni,13 ez a jövendölés csak a legutóbbi évtizedekben vált szélesebb körben érvényesülő valósággá. Először a tágabb értelemben vett magánjog "perifériáin" (a társasági jogban, a kereskedelmi képviseleti szerződés körében, az iparjogvédelem területén, a szerzői jogban és az egyedi munkajogban) alkottak Brüsszelben irányelveket illetve rendeleteket. A jogegységesítés hulláma az 1980-as évek közepén, s még inkább az 1990-es évtizedben érte el a magánjog klasszikus középpontját: a kötelmi jogot.
A magánjog centrális intézményei körében ez a közösségi jogalkotás azért még ma is kivételes és - főleg - fragmentáris. Elsősorban (bár távolról sem kizárólag14) az Európai Unió erőteljes fogyasztóvédelmi politikája legitimálja és gyorsítja fel a kötelmi jogi közösségi jogalkotást. Az EK-Szerződés 95. (egykori 100a) cikke adta meg ezt a közösségi hatáskört, noha azt sokan - elsősorban a szubszidiaritás elve [5. cikk (2) bek., egykori 3b cikk (2) bek.] és a viszonylagossági elv [5. cikk (3) bek., egykori 3b cikk (3) bek.] alapján - kérdésessé tették.15 Az Amszterdami Szerződés (153. cikk) éppen ezért megerősítette a közösségi hatáskör legitimációját.
3. Az irányelv segítségével történő jogegységesítés egyik legfőbb fokmérője a nemzeti jogokba történő átültetés minősége: ettől függ a harmonizáció sikere. Az irányelvnek a nemzeti jogrendszerbe történő beépítése nagy kihívás a befogadó jogrendszer szerkezeti harmóniájával szemben is. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy nemcsak a magyar törvényhozó, hanem a tagállamok is sokáig vonakodtak magánjogi törvénykönyvükbe építeni a magánjogi - például a fogyasztóvédelmi - irányelveket.16
A fogyasztói adásvételről és a kapcsolódó jótállásról szóló 1999/44/EK irányelv17 volt az első olyan fogyasztóvédelmi irányelv, amelyet több tagállam és Magyarország is beépített magánjogi kódexébe.18 E megoldásnak kézenfekvő magyarázata az, hogy a fogyasztói adásvételről szóló irányelv a szerződési jog olyan központi intézményeit (a kellékszavatosságot, a jótállást, több jogrendszerben az elévülés szabályait is) érinti, amelyeket már igazán nem lett volna szerencsés a kódexen kívül rendezni. Az irányelv külön jogszabályban történő átvétele esetén ugyanis fontos területek szabályai - jórészt indokolatlanul - kettőződtek volna meg, s a kodifikáció előnyeitől elesett volna a jogalkalmazó. Nem is szólva arról, hogy a fogyasztóvédelmi magánjog ma már olyan fontos és integráns része a magánjognak, hogy - a szabályozás kógens jellege ellenére - aligha maradhat kívül a magánjogi kódex keretein. E megfontolásokból a kodifikált jogrendszerek többsége feladta korábbi tartózkodó álláspontját, és beépítette ezt az irányelvet a törvénykönyvbe. Az átültetés módjában természetesen így is vannak különbségek az egyes tagországok között. Ezek az eltérések a kodifikációs hagyományokkal, a jogrendszerek belső felépítésének különbségeivel magyarázhatók. Az elvi jelentőségű különbségek közül egy mindenképpen említést érdemel. Az irányelv szabályait elvileg lehet a fogyasztói szerződésekre korlátozottan átvenni, de elképzelhető az irányelvi rendelkezéseknek (vagy azok egy részének) valamennyi (tehát nem csak a fogyasztói) szerződésre történő beépítése a nemzeti kódexbe. Ismét az irányelv témájával magyarázható, hogy a tagállamok többsége és Magyarország is a kötelezőt meghaladó módon, azaz nem kizárólag a fogyasztói szerződésekre vette át az irányelv normáit. Ezzel a módszerrel jórészt sikerült elkerülni azt a helyzetet, hogy eltérő szabályok vonatkozzanak a fogyasztói ügyletekre és az egyéb szerződésekre. Természetesen egy döntő különbség ebben az esetben is fennáll: a fogyasztói szerződések szabályai kógensek, míg ugyanezek az irányelvi szabályok az egyéb szerződések esetében diszpozitív jellegűek.
Az európai jogegységesítés irányelvekkel történő megvalósítása folyamatosan és több szempontból is bírálat tárgyát képezi. A kritikák többsége elsősorban e módszer töredezettségét, "pointilisztikus" jellegét, fogalmi bizonytalanságait és - főleg - a rendszerképzés szinte lehetetlen voltát kéri számon, de megemlítik e módszer aránytalanul költséges voltát is.19 Nem zárható ki, hogy néhány évtized múltán az európai jogegységesítésnek ezt a módszerét gyermekbetegségként fogják értékelni. Gyermekkor - és gyermekbetegségek - nélkül viszont, úgy látszik, az európai magánjog sem nő fel.
4. Nem utolsó sorban az irányelv-jogalkotás gyengeségei miatt megélénkültek egy európai közös magánjog létrehozására irányuló rendszeres munkálatok is. Ambiciózus és jelentős intellektuális erővel dolgozó tudóscsoportok munkálkodnak ezzel a céllal, mindenekelőtt a szerződési jog egységesítésén. A szerződések általános szabályaira vonatkozó, jellegükben az amerikai Restatement-ekre hasonlító, mintaszabályokat ("Principles") adó javaslatok már el is készültek.20 Ezekre az elvekre építve folyik a fontosabb szerződéstípusok szabályainak, a deliktuális kártérítési jognak és egyéb kötelmi jogi intézményeknek (a hitelbiztosítékoknak, a jogalap nélküli gazdagodásnak, a megbízás nélküli ügyvitelnek) az egységesítése is.21 Ma már több csoport is dolgozik Európában, részben különböző szempontok szerint, elsősorban a szerződési jog egységesítésén, és ezek a tudományos vállalkozások egész Európát átszövő hálózatok keretei között folynak.22
A közös európai kodifikációs munkálatok magas szakmai színvonalának maximális elismerése és az európai magánjog-egységesítés tudományos előkészítésében játszott rendkívül fontos szerepük hangsúlyozása mellett is feltehető a kérdés: mennyiben időszerű ma a magánjog (akár a szerződési jog) teljes integrációja az Európai Unióban? E szerteágazó problémakör alapos elemzésére itt nincs lehetőség. Ezért csak személyes véleményem sommás - s már csak ezért is egyoldalú - összefoglalására szorítkozom.
5. Mindenképpen helyesnek látszik a kollíziós nemzetközi magánjog és nemzetközi polgári eljárási jog (a joghatósági, a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályok) egységesítése. E jogterületek harmonizálása jelentékenyen javítja az Unión belüli jogbiztonság szintjét, anélkül, hogy a nemzeti magánjogok megoldásainak hasznos sokszínűségét túl korán megszüntetnénk. A nemzetközi magán- és eljárási jog egységesítése - ahogy fentebb utaltunk rá - részben már megtörtént, részben belátható időn belül meg fog történni.
Az anyagi magánjog kógens szabályainak egységesítése szintén közvetlenül szolgálja az uniós szabadságok akadályainak lebontását. Helyesnek látszik ezért, hogy kógens rendezést igénylő életviszonyok szabályainak európai harmonizálására irányelvek segítségével - az utalásszerűen említett szisztematizálási és egyéb nehézségek ellenére - mindenekelőtt a fogyasztóvédelem területén folyamatosan sor is kerül. A fogyasztói adásvételről szóló irányelv megalkotása és átültetésének előkészítése során európai méretekben lezajlott szakmai viták egyúttal azt is mutatják, hogy a jogegységesítésnek ennél a módszerénél is mód van a szervesebb jogfejlődést segítő, határokat átívelő tudományos vitákra.
Nem tűnik viszont olyan sürgősnek a diszpozitív jellegű anyagi magánjogi szabályok - tűzön-vízen át történő - egységesítése. Ezt a jogegységesítés leglelkesebb hívei is tudják. Ezért merült fel az a javaslat, hogy a diszpozitív szerződési jog egységes szabályai egyelőre nem a nemzeti jogok rendelkezéseinek felváltását szolgálnák, hanem - a nemzeti normák hatályban maradása mellett - választható alternatívát képeznének.23 Véleményem szerint egy ilyen jogegységesítés az európai jogharmonizáció "eszperantója" lehetne csupán. Úgy tűnik, hogy az EK Bizottság is lassítani kívánja a diszpozitív joganyag egységesítésének folyamatát. Míg a Bizottság 2001-ben közzétett Közlése24 felvetette az egységes jog választható jogként történő felhasználásának variációját, addig a 2003-ban kibocsátott Akciós Terv - értelmezésem szerint: e tekintetben visszalépve - már nem említi ezt az alternatívát, hanem egy hoszszabb távú jogegységesítési stratégiát ajánl.25
6. Európai uniós tagságunk minőségi változásokat hoz az uniós jogszabályok magánjogunkba történő beépülése területén. Az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett Európa Megállapodás Magyarországot mint csatlakozni kívánó országot csupán jogközelítésre, közkeletű kifejezéssel: jogharmonizációra kötelezte. A magánjog területén ez a kötelezettség - az Európa Megállapodás 67-68. §-ai szerint - elsősorban a társasági jogot, a szellemi alkotások és egyéb szellemi javak jogi védelmét és a fogyasztóvédelmi magánjogot érintette. Az európai rendeletek és irányelvek átvételével ment végbe ezeken a területeken polgári jogunk megújítása. Új és nem könnyű feladat volt ez a törvényhozás számára. A bizonytalanságok és egyenetlenségek ellenére megállapítható, hogy egészében sikeres volt a jogalkotó munkája: kötelezettségünknek megfelelően az EK normáival "összeegyeztethető" szabályok születtek a Ptk.-ban26 és a magánjogi természetű külön törvényekben (így különösen a Gt.-ben, a szerzői jogi törvényben, a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló törvényben és a védjegytörvényben).
Európai Uniós tagságunkat követően a rendeletek közvetlenül, minden transzformáció nélkül, esetleges magyar végrehajtási szabály nélkül fognak hatályosulni,27 éspedig függetlenül attól, hogy a jogharmonizáció keretében átvettük-e szabályaikat vagy sem. Az irányelveket ugyan tagállamként is át kell majd ültetnünk, és az átvétel módja tekintetében ez a jogi aktus továbbra is ad majd némi szabadságot, de az átvételre meghatározott határidőn belül és tartalmilag rendkívül pontosan (tehát nem egyszerűen az adott irányelv tartalmának "megfelelően" vagy azzal "összeegyeztethetően") kell majd, hogy sor kerüljön. Ezért volt helyes, hogy a jogalkotó, ahol csak tehette, már eddig is túlment az Európa Megállapodás által megkívánt harmonizációs szinten, és a közösségi szabályokkal tartalmilag megegyező magyar normák megalkotására törekedett.28
Annak érdekében, hogy világosan láthatóvá váljanak az élő európai magánjog valóságos dimenziói, és képet kapjunk arról, hogy tagságunk első pillanatától kezdve milyen mértékben befolyásolják és határolják be saját polgári jogunkat európajogi feltételek, figyelembe kell vennünk az Európai Bíróság egyre terebélyesedő gyakorlatát is. Ehhez kíván - öt frissebb ítélet bemutatásával - ízelítőt nyújtani dolgozatunk következő fejezete.
1. A közösségi normák helyes és az Európai Unión belül egységes alkalmazása felett az Európai Bíróság őrködik. Az EK-Szerződés 226. cikke szerint a Bizottság megállapítási keresettel fordulhat az Európai Bírósághoz, ha valamely tagállam az EK-Szerződésből származó kötelezettségét megsérti, és kötelezettségének a Bizottság - indokolással ellátott - állásfoglalása ellenére meghatározott határidőn belül nem tesz eleget. Hasonló keresetindítási jog illeti meg - az EK-Szerződés 227. cikke szerint - a tagállamokat is egy másik tagállam EK-szerződésellenes magatartása esetén, feltéve, hogy a kifogásban érintett szerződésszegő tagállam a Bizottság állásfoglalása után sem tesz eleget kötelezettségének. A felmerült vitában tehát mindkét esetben az Európai Bíróság mondja ki a végső szót. Ezek a kereseti lehetőségek szolgálnak eszközül ahhoz, hogy az Európai Bíróság ítéleti álláspontját kifejthesse valamely közösségi norma (rendeleti-, irányelvi szabály) tartalmáról, anélkül, hogy ezt egy tagállam erre jogosított bírói fóruma - az EK-Szerződés 234. cikke szerinti előzetes döntést kérő eljárás keretében - kérné. Az Európai Bíróság szigorúan fogja fel az irányelvek által létrehozott európai jog tartalmi egységének követelményét, és gyakorlatával magas mércét állít a tagállamok jogalkotása és jogalkalmazása elé.29
Az itt bemutatásra kerülő döntéseket két olyan területről választottuk, amelyek polgári jogunk klasszikus középpontjához tartoznak, és amely témakörökben a magyar szabályok már évek óta uniós eredetűek: a termékfelelősségi és a fogyasztói szerződések tisztességtelen kikötéseinek szankcióit megállapító normák értelmezéséről lesz szó. A tárgyalandó esetek többségében a Bizottság keresete alapján indult az eljárás, de választottunk olyan esetet is, amelyben egy tagállami bíróság kért előzetes döntést az Európai Bíróságtól.
2. A termékfelelősségi irányelvet30 érintő három eset e felelősségi alakzat határait bontja ki, éspedig két szempontból: a nemzeti törvényhozás átültetési kötöttségei oldaláról, illetve a nemzeti bíróságok alkalmazási szabadságának határai szempontjából. A három eset jogi megítélés szempontjából nagyon hasonló egymáshoz. A mindhárom ügyben közös döntő kérdés úgy tehető fel, hogy megengedi-e a termékfelelősségi irányelv szigorúbb felelősség megállapítását a nemzeti jogokban. A kérdés ketté ágazik. Az EK Bizottságának keresete alapján indult két ügyben arra a kérdésre kellett választ adni, hogy a nemzeti törvényhozónak a termékfelelősségi irányelv átültetése során van-e módja szigorúbb felelősség megállapítására. Az előzetes döntést kérő felterjesztés nyomán hozott ítéletben pedig arról a problémáról kellett állást foglalnia az Európai Bíróságnak, hogy megállapíthat-e az irányelvben rögzítettnél szigorúbb felelősséget a nemzeti bíróság egy másik norma alapján, ha a kártérítési ügy az irányelv személyi és tárgyi hatálya alá tartozik.
a) A Bizottság keresete alapján az EK-Szerződés 226. cikke szerint indult két esetben31 - magától értetődően - az irányelv nem pontos átültetése adott okot az Európai Bíróság eljárására és elmarasztaló ítéletére.
A francia törvényhozó32 az átültetésnél három ponton is szigorított az irányelvben megállapított felelősségen:
- a Code civil 1386-2. cikke - szemben az irányelv 9. cikk (1) bek. b) pontjában foglaltakkal - az 500 eurónál kisebb károkat nem zárta ki a termékfelelősség köréből;
- a Code civil 1386-7. cikkének (1) bekezdése - szemben az irányelv 3. cikkének (3) bekezdésében foglaltakkal - a termék forgalmazóját minden további feltétel nélkül a termék gyártójával azonos módon tette felelőssé;
- a Code civil 1386-12. cikkének (2) bekezdése - az irányelv 7. cikkében megállapítottakhoz képest - szigorította a termék gyártójának (forgalmazójának, importőrének) kimentési lehetőségét.
A két utóbbi eltérés bővebb kifejtést is megérdemel. Az irányelv 3. cikkének (3) bekezdése szerint a termék forgalmazója csak abban az esetben felel a termék gyártójával azonos módon, ha a gyártó (külföldről behozott terméknél: az importőr) személye nem állapítható meg, és a forgalmazó megfelelő határidőn belül nem tudja a károsultnak megnevezni a gyártót (az importőrt) vagy az előző forgalmazót.33 A Code civil elhagyja ezt a megszorító feltételt, és ezzel lényegesen megszigorítja a forgalmazó felelősségi helyzetét. A felelősség más jellegű megszorításával jár a Code civil 1386-12. cikkének (2) bekezdése, amely szerint a termék gyártója az irányelv 7. cikkében meghatározott kimentési lehetőségek közül két körülményre csak akkor hivatkozhat, ha azt is bizonyítja, hogy ő maga a hibás termék következményeinek elhárítására alkalmas intézkedéseket megtette. Erre a többlet-bizonyításra van szüksége a Code civil szerint a termék gyártójának, ha azzal akarja a felelősség alóli mentesülést elérni, hogy bizonyítja: a termék hibája arra vezethető vissza, hogy a termék jogszabályi előírásnak felel meg, vagy hogy a hiba a termék általa történő forgalomba hozatalának időpontjában a tudomány és technika állása szerint nem volt felismerhető.
Az Európai Bíróság ítéletében megállapította, hogy a Francia Köztársaság mindhárom kérdésben megsértette a termékfelelősségi irányelv szóban forgó rendelkezéseinek átültetésére vonatkozó kötelezettségét.34 A Bíróság álláspontja külön magyarázatra szorul az ítéletben felmerült harmadik kérdéssel kapcsolatban. Az irányelv 15. cikkének (1) bek. b) pontjában foglalt szabály ugyanis kifejezetten felhatalmazza a tagállamokat arra, hogy az irányelv 7. cikk e) pontjában foglaltaktól eltérhessenek. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok felelőssé tehetik a termék gyártóját (forgalmazóját, importőrét) abban az esetben is, amikor a gyártó bizonyítja, hogy a hiba a termék általa történő forgalomba hozatala időpontjában a tudomány és technika állása szerint nem volt felismerhető.35 Az Európai Bíróság ítélete szerint az irányelv 15. cikkének (1) bekezdése megengedi ugyan a tagállamok jogalkotójának, hogy azok kizárják ezt a kimentési lehetőséget, de nem ad módot arra, hogy valamely tagállam ezt a kimentési lehetőséget tartalmilag megváltoztassa, adott esetben (mint a Code civil 1386-12. cikke) további feltétel bizonyításának előírásával szigorítsa.
Az Európai Bíróság a francia átültetés egyik hibáját megállapította a termékfelelősségi irányelv görög átvételével kapcsolatban is. A görög fogyasztóvédelmi törvény36 - a Code civilhez hasonlóan - nem zárta ki a termékfelelősség köréből az 500 eurót meg nem haladó károkat. Az Európai Bíróság nem fogadta el a görög kormány védekezését, köztük azt az érvet sem, hogy maga az EK Bizottsága is megfontolás tárgyává tette a károsulti 500 eurós önrészesedés megszüntetését.37
Az Európai Bíróság itt ismertetett álláspontja helyes, mivel a termékfelelősségi irányelv valóban nem engedi meg a tagállamoknak, hogy - akár a fogyasztó hatékonyabb védelme érdekében - szigorúbb termékfelelősségi szabályokat állapítsanak meg. Ennek a jogi helyzetnek a magyarázatára a következő ítélet-elemzésnél még visszatérek.
b) Tényállásában eltér ugyan, de jogi magjában az előbb tárgyalt esetekkel rokon kérdést vet fel az az ügy is, amely egy spanyol bíróság előzetes döntést kérő felterjesztése alapján - az EK-Szerződés 234. cikke szerint - indult az Európai Bíróság előtt.38 Ebben az esetben is azt kellett eldöntenie a Bíróságnak, hogy az irányelv teljes szabályozást kíván-e adni a termékfelelősség körében, vagy csak a felelősség minimumának egységesítését célozza-e, azaz csupán ún. minimum-harmonizálást valósít-e meg.
A lényegét tekintve azonos kérdés felmerülésének konkrét formája külön is figyelmet érdemel. Ebben az ügyben ugyanis a termékfelelősségi irányelv és az egyéb (nemzeti) kártérítési felelősségi szabályok egymáshoz való viszonyát kellett a Bíróságnak meghatároznia. Az előzetes döntés kérésére azért került sor, mert a termékfelelősségi irányelvet a spanyol jogba átültető 22/1994-es törvény mellett a spanyol bíróságnak figyelemmel kellett lennie a 26/1984-es törvényre is, amely egyfajta veszélyes üzemi felelősséget állapított meg termékek által okozott károknál. Ez utóbbi törvénynek a termékfelelősségihez nagyon hasonló kártérítési felelősségi szabályai ráadásul a konkrét esetben nagyobb védelmet és több jogot biztosítottak volna a fogyasztó-károsultnak, mint az irányelvet átültető törvény. Kedvezőbb lett volna a károsultra az utóbbi törvényben mindenekelőtt a károkozó szigorúan objektív kimentési lehetősége, a bizonyítási tehernek a károsultra kedvezőbb elosztása, valamint a gyártó, a forgalmazó és az importőr egyetemleges felelőssége. A külön törvényben megállapított kártérítési felelősség ezeken túl kedvezőbb lett volna a károsultra azért is, mert ez a törvény (szemben a termékfelelősségi törvénnyel) nem határoz meg alsó értékhatárt a károkozó által viselendő kár szempontjából.
A termékfelelősség és egy másik törvény (a konkrét esetben: meghatározott termékek által okozott károkért veszélyes üzemi felelősséget megállapító spanyol törvény) konkurenciája szempontjából döntő előfeltétel a kétféle felelősség alanyának azonossága. A Ptk. terminológiája szerint ezt a követelményt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a gyártó (forgalmazó, importőr) és az üzembentartó személyének azonosnak kell lennie. Az adott ügyben vizsgálni kellett ezen kívül a szóban forgó törvények időbeli hatályát is. Az előterjesztést tevő spanyol bíróság szerint e két törvény időbeli hatály szempontjából azért ütközött, mert az ügyben releváns konkrét károsító cselekmény (hepatitis C vírussal fertőzött vér átömlesztése) elkövetésekor a 26/1984-es törvény kárfelelősségi szabályai még hatályban voltak, azokat csak a termékfelelősségi törvény helyezte hatályon kívül.
A két törvény ütközésének a feloldásához a termékfelelősségi irányelv 13. cikkének értelmezése adja meg a kulcsot. Ezt az értelmezést kérte a spanyol bíróság az Európai Bíróságtól. A termékfelelősségi irányelv 13. cikke szerint az irányelv nem érinti azokat az igényeket, amelyek a károsultat a szerződéses vagy szerződésen kívüli felelősségi szabályok szerint vagy az irányelv kihirdetésének időpontjában hatályos speciális termékfelelősségi rendelkezések alapján megilletik.
Egyszerűbb és megnyugtatóan megválaszolható kérdést vet fel a 13. cikk második fordulatának értelmezése. Az itteni utalás "az irányelv kibocsátásakor már hatályban lévő különös felelősségi rendelkezésekre" lehetővé kívánta tenni egyes termékcsoportok, közelebbről és konkrétan: gyógyszerek mint termékek hibájából eredő károkra vonatkozó, a termékfelelősségi irányelv előtti szigorú nemzeti szabályok hatályban maradását.39 Így maradhattak például hatályban a gyógyszer-károkra megállapított külön felelősségi szabályok a német jogban. A magyar törvényhozó eredetileg - az egészségügyi törvény 58. §-ában meghatározott sajátos kártalanítási előírásokra tekintettel - szintén átvette az irányelv 13. cikkének 2. fordulatában megnyitott kivételre jogosító rendelkezést, de az ma már nem hatályos.40
Nem ilyen egyértelmű abban a kérdésben állást foglalni, hogy mely normák értendők a 13. cikk első fordulatában hivatkozott "szerződéses és szerződésen kívüli felelősségi" szabályok megjelölés alatt. Az Európai Bíróság szigorúan megszorító értelmezést tart helyesnek. Álláspontja szerint a termékfelelősség körében nemzeti jogszabályok csak az irányelv kifejezett felhatalmazása alapján és e felhatalmazás keretei között térhetnek el az irányelvi rendelkezésektől. Ilyen felhatalmazást pedig csak az irányelv 15. cikkének (1) bekezdése és 16. cikke ad. A Bíróság véleménye szerint az irányelv rendelkezései egyenesen kiszorítják az olyan nemzeti szabályokat, amelyek a hibás termék által károsított fogyasztó számára a termékfelelősségtől eltérően alapoznának meg kártérítési igényt.
c) Az Európai Bíróság mindhárom itt ismertetett ügyben a termékfelelősségi irányelv jogi természetéből vezette le álláspontját. Leszögezte, hogy a nemzeti jogvédelem a károsult javára sem mehet túl az irányelv által adott kereteken, mivel az irányelv teljes szabályozást ad, és a tagállamok termékfelelősségi jogát nem csupán közelíteni akarja egymáshoz, hanem egyenesen közös nevezőre kívánja hozni azokat. A termékfelelősségi irányelv célja a tagállamok ilyen természetű szabályainak teljes egységesítése, ahogy ez az indokolás első és két utolsó pontjából világosan kiderül.41 Ezért a tagállamok szabályai a termékfelelősség körében csak akkor tekinthetők az irányelvvel összhangban lévőnek, ha teljes mértékben megfelelnek az abban foglalt előírásoknak. A Bíróság szerint ez az álláspont irányadó az irányelv 13. cikkének értelmezésénél is.
Nyomatékkal mutat rá az Európai Bíróság arra, hogy a termékfelelősségi irányelv - indoklásából is kitűnően - nem kizárólag fogyasztóvédelmi célzatú, hanem több célt kíván összehangolni, nevezetesen: a gazdaság szereplői közötti verseny akadályainak elhárítását, a szabad áruforgalom megkönnyítését és a tagállamok fogyasztóvédelmi szabályaiban meglévő eltérések csökkentését egyaránt biztosítani akarja.42
A Bíróság álláspontjának indokolásában rámutat arra, hogy az EK Tanácsa a termékfelelősségi irányelvet az EK-Szerződés 94. cikke (eredeti számozás szerint: 100. cikke) alapján bocsátotta ki. Ez a cikk pedig abban a körben jogosítja fel a Tanácsot irányelv meghozatalára, amelyben a nemzeti szabályok eltérései közvetlenül kihatnak a közös piac létrehozására és működésére. Az EK-Szerződés 94. cikke nem ad módot a tagállamoknak arra, hogy az e körben kibocsátott egységes közösségi szabályoktól eltérő rendelkezéseket saját jogrendszerükben hatályukban fenntartsanak, vagy eltérő szabályokat alkossanak. Nem véletlen, hogy a termékfelelősségi irányelv - ellentétben a fogyasztóvédelmi irányelvekkel, pl. a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló 93/13/EGK irányelv 8. cikkével, vagy a fogyasztói adásvételről és a kapcsolódó jótállásról rendelkező 1999/44/EK irányelv 8. cikk (2) bekezdésével - nem ad felhatalmazást a tagállamoknak az irányelvtől eltérő szigorú szabályok megalkotására. A Bíróság hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, hogy az EK-Szerződés 94. cikke alapján kibocsátott jogegységesítő aktusnak (jelen esetben: irányelvnek) más a jogi természete, mint az EK-Szerződés 95. cikke (korábbi 100a cikke) alapján alkotott közösségi normáknak.43 Ez utóbbiaktól ugyanis a védett cél (pl. egészség-, környezet- vagy fogyasztóvédelem) hatékonyabb érvényesítése érdekében a tagállamok joga eltérhet, vagyis itt a közösségi jog csupán a minimum-védelem közösségi szintű egységesítésére törekszik. Rámutat az Európai Bíróság arra is, hogy a termékfelelősségi irányelv rendelkezésénél nem vehető figyelembe az EK-Szerződés 153. cikke (eredetileg: 129a cikke) sem. Nemcsak azért, mert ez a - kifejezetten a hatékonyabb fogyasztóvédelmet célzó - cikk szintén a termékfelelősségi irányelv megalkotása után - a Maastrichti Szerződéssel - került az EK-Szerződésbe. Az Európai Bíróság értelmezése szerint a 153. cikk (5) bekezdésében adott felhatalmazás a tagállamoknak a fogyasztó védelmét célzó szigorúbb szabályok hatályban tartására vagy ilyen szabályok alkotására csak a 153. cikk (3) bekezdés b) pontja körében adott jogosítványt, de nem érvényesül a 153. cikk (3) bekezdés a) pontja körében.
Mindezek alapján jut az Európai Bíróság arra az imént már idézett következtetésre, hogy a termékfelelősségi irányelvet a problémakör teljes, a tagállamok jogát kiszorító közösségi egységesítéseként kell felfogni, az eltérésre kifejezett lehetőséget nyújtó rendelkezéseket pedig szorosan kell értelmezni. Különösen nem lehet az irányelv 13. cikkét úgy felfogni, mintha az lehetőséget adna a tagállamoknak arra, hogy az irányelvtől eltérő termékfelelősséget eredményező nemzeti szabályaikat alkalmazzák a termékfelelősségi irányelv hatálya alá tartozó tényállásokra. Az Európai Bíróság szerint a 13. cikk helyes értelme az, hogy az irányelv kizár minden termékfelelősségi tényállásra alapított olyan igényt, amely a károsultnak az irányelvben megállapított jogokon túlmenő védelmet biztosít.44
Kérdésként merül fel ezek után, hogy milyen alkalmazási tér marad a károsult fogyasztó más - szerződéses vagy szerződésen kívüli - felelősségi tényálláson alapuló igényérvényesítése számára, ha a kárt termék hibája okozta, és a konkuráló felelősségi tényállás alanya a gyártóval (forgalmazóval, importőrrel) azonos személy.45 Ez a hatályos magyar jog tükrében mindenekelőtt (de nem kizárólag) a veszélyes üzemi felelősség és a termékfelelősség viszonyát veti fel. Erre a kérdésre alább, a tanulságok összefoglalásánál még részletesebben kitérünk. Ami pedig az Európai Bíróság itt ismertetett álláspontját illeti, talán nem túlzás, ha megállapítjuk, hogy a termékfelelősségi irányelv - helyesen meghatározott és az Európai Bíróság által példásan értelmezett - célkitűzését maga az irányelv nem segíti érvényesüléshez. Eleve korlátozott az irányelv szabályozási köre, bevallott hézagok (a nem vagyoni károk, a felelős személyek egymás közötti viszonya, az elévülés nyugvása és megszakadása kérdéseiben kifejezett utalás történik a nemzeti jogra) és egyéb hiányosságok (a kártérítés mértéke vagy a károsulti közrehatás tekintetében stb.) tovább növelik a szabályok amúgy is tökéletlen dogmatikai kidolgozottságából adódó problémákat. Röviden azt mondhatjuk, hogy az irányelv - jelenlegi formájában - nem alkalmas teljes harmonizáció megvalósítására.46 Grosschmid az ilyen ambíciókra azt mondaná: sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.
d) A bemutatott ítéletek így is több szempontból tanulságosak.
da) Magát a termékfelelősségi irányelvet illetően meg lehet állapítani, hogy a megalkotása körüli heves viták, amelyekben nem annyira a tagállamok, hanem a gyártók (forgalmazók, importőrök) és a károsultak (fogyasztók) érdekei ütköztek, és amelyek csak komoly kompromisszumok árán voltak lezárhatók, magán az irányelv normaszövegén és az indokoláson is nyomot hagytak. Az ellentmondások az irányelv gyakorlatában máig élnek. Ez látszik például abból, hogy az Európai Bíróságnak már korábban több esetben állást kellett foglalnia az irányelv valamely rendelkezésének helyes tartalmával vagy az átültetés megfelelő voltával kapcsolatban. A Bíróság egy dán bíróság által előzetes döntést kérő ügyben47 az irányelv 7. cikkének a) és c) pontjában, továbbá a 9. cikk a) és b) pontjában foglalt szabályokat értelmezte. A Bizottság által az Egyesült Királyság ellen indított ügyben48 pedig a abban a kérdésben kellett állást foglalnia a Bíróságnak, hogy az irányelv brit átültetése elegendő jogalkalmazási játékteret hagy-e a bíróságoknak a nemzeti szabályok irányelv-konform értelmezéséhez. A Bíróság a brit megoldást végül is megfelelőnek találta.
Az irányelv értelmezése körüli bizonytalanságokat mutatja az a tény is, hogy az itt bemutatott ügyekben nemcsak az érintett francia és görög kormány, hanem - az előzetes döntést kérő eljárásban - a közvetlenül érdektelen osztrák kormány is a termékfelelősségi irányelv minimum-harmonizációs jellege mellett érvelt, különösen a 13. cikkre és az indokolás 13. pontjára hivatkozva, a spanyol kormány és az EK Bizottság viszont az ellenkező álláspontot képviselte.49
db) Bemutattuk, hogy az Európai Bíróság mind a termékfelelősségi irányelv tagállami átültetésének mikéntjét, mind az irányelv alkalmazási határait illetően következetesen szigorú gyakorlatot folytat. Egyértelműen kiáll amellett, hogy ez az irányelv nem minimum-védelmet nyújt csupán, hanem az Unió egész területére kizárólagos érvénnyel képez egységes jogot olyan kártérítési tényállásokra, amelyek egy termék hibája által fogyasztónak okozott károk megtérítését vonják maguk után. Ezért a tagállamok nem állapíthatnak meg az irányelvben foglaltnál szigorúbb termékfelelősségi szabályokat sem. Ezen túlmenően - a Bíróság álláspontja szerint - az irányelv nem ad lehetőséget a tagállamok bíróságainak arra, hogy az irányelv definíciója szerinti termékfelelősség tényállása alá tartozó kártérítési igényeket saját joguk más szabályai szerint - akár a károsult javára, tehát a gyártó (forgalmazó, importőr) szempontjából szigorúbban - az irányelvtől eltérően ítéljék meg.
dc) A magyar törvényhozó és a magyar bírói gyakorlat számára egyaránt tanulságokkal szolgálnak a fenti ítéletek.
- A törvényhozó számára alkalmat kínált az irányelv 1999-es módosításának beépítése50 az 1993. évi X. törvény felülvizsgálatára az irányelvvel történő összhang teljes biztosítása érdekében. Ez megtörtént a törvény 4. § (1) bekezdése esetében, amikor is sor került az import-termékekre vonatkozó irányelvi rendelkezés [3. cikk (3) bek. 2. mondat] eredetileg elmaradt beültetésére.51 Fent már utaltunk arra, hogy az egészségügyi törvény speciális kártalanítási szabályainak hatályon kívül helyezése után a magyar jogban nem maradt olyan külön (szektorális) termékfelelősségi szabály, amely az irányelv tagállamokkal történt közlésének időpontjában (1985. július 30-án) már hatályos volt, tehát az uniós eredetű termékfelelősségi törvény mellett is hatályban maradhatott. Remélhető, hogy egyebekben a magyar törvény jelenlegi formájában kiállja majd az Európai Bíróság kritikájának próbáját is.
- Nagyobb kérdést vet fel az Európai Bíróságnak a közösségi termékfelelősségi joggal kapcsolatos álláspontja a magyar bírói gyakorlat számára. A kérdést magát már fentebb megfogalmaztuk: vajon alkalmazhatók-e a Ptk. felelősségi normái olyan károk esetében, amelyek a termékfelelősségi tényállás körébe esnek, de egyúttal más - szerződéses vagy szerződésen kívüli - kártérítési felelősségi tényállás törvényi feltételeinek is megfelelnek? Mindenekelőtt a veszélyes üzemi felelősségi szabály alternatív alkalmazhatósága merül fel kérdésként, hiszen a veszélyes üzemi felelősségi esetek egy része a termékfelelősségi tényálláselemeit is kimeríti (és fordítva). Gondolok itt például "a hypós flakonból a dugója kirepülése folytán szökőkútszerűen kifolyó maró anyag" által okozott káresetre,52 vagy bármilyen más - a termékfelelősségi jog körébe eső - termék hibája által okozott káresetre, amennyiben a károsult személy fogyasztó, és a gyártó (forgalmazó, importőr) egyúttal fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytató személy, azaz üzembentartó is egyben. De elvileg elképzelhető hasonló törvényi összeütközés a felróhatósági felelősségi szabály és a termékfelelősség között is. Az Európai Bíróság itt elemzett ítéletei fényében kérdéses például, hogy a hibás termék által okozott, 500 eurót el nem érő dologi károk érvényesíthetők-e az általános kártérítési felelősségi szabály (Ptk. 339. §-a) alapján.
Magából az irányelv 13. cikkéből az olvasható ki, hogy a közösségi jogi eredetű termékfelelősségi szabályok nem állják útját a tagállamok egyéb felelősségi - tehát például: veszélyes üzemi - szabályai alkalmazásának. Az Európai Bíróságnak a spanyol törvény alkalmazhatóságával kapcsolatban kifejtett álláspontja viszont kizárni látszik azt a lehetőséget, hogy a magyar bíróság kártérítési igényt ismerjen el a Ptk. 345. §-a alapján olyan esetben, amikor a kárt fokozott veszéllyel járó tevékenységnek minősülő termék-hiba okozta. Az Európai Bíróság itt elemzett ítéleteiben kifejtett álláspontja (különösen a spanyol bíróság által előzetes döntésre felterjesztett értelmezési probléma kapcsán hozott ítélet indokolása) szerint nem volna lehetőség arra, hogy a termékfelelősségi törvény tárgyi hatálya alá tartozó esetekben e törvény helyett vagy mellett a Ptk. 345. §-ának alkalmazására is sor kerüljön. Ez a vélemény látszik következni mindenekelőtt abból, az elemzett három ítéletben következetesen kifejezésre juttatott felfogásból, amely szerint a közösségi termékfelelősségi jog a termék hibája által okozott károkért való felelősség teljes egységesítését jelenti. Az Európai Bíróság egyértelműen arra a következtetésre jut, hogy az egységesített termékfelelősségi jog körébe eső káresetek csak és kizárólag e szabályok szerint dönthetők el, e körben nincs választási lehetőség, a közösségi szabályok helyett nem alkalmazhatja a bíró a maga nemzeti veszélyes üzemi felelősségi szabályait. Az európai termékfelelősségi normák alkalmazásának feltételeit abban foglalja össze a Bíróság, hogy a fogyasztó felmerült kárát a termék hibája okozza.53 Mindhárom feltétel bizonyításának terhe a károsult vállán nyugszik, és mind a kár, mind a termék az irányelv meghatározása szerint értendő. Az Európai Bíróság az irányelv 13. cikkének értelmét elemezve "a más jogalapon nyugvó igények" érvényesíthetőségét ismeri el, példaként pedig a rejtett hibákért fennálló szerződéses felelősségen, illetve a felróhatósági felelősségen alapuló igények érvényesíthetőségét említi.54 Ezek a példák ugyan egy koherens rendszerrel rendelkező felelősségi jog, így pl. a magyar Ptk. világában meglehetősen ötletszerű eseteknek minősülnek, mégis az Európai Bíróságnak azt a véleményét látszanak kifejezésre juttatni, hogy a termékfelelősségi törvény körébe eső esetekben az általános veszélyes üzemi felelősség szabályai kártérítési igényt megalapozó alternatív jogalapként nem jöhetnek számításba.
Az Európai Bíróságnak ez a szigorú álláspontja - véleményem szerint - nem támasztható alá az irányelv szabályaival, még ha annak hármas célkitűzésére tekintettel indokolt és elfogadható lehetne is. Különösen kérdésesnek látszik az Európai Bíróságnak az irányelv 13. cikkét értelmező felfogása.55 Mindezek figyelembevételével az látszik helyes eljárásnak, ha - a spanyol bírósághoz hasonlóan - a magyar bíróság is előzetes döntést kér az Európai Bíróságtól olyan esetben, amikor a termék hibája által okozott káreset fokozott veszéllyel járó tevékenységnek és ezért a Ptk. 345. §-a alá is vonható tényállásnak minősül.
3. a) Nem kevés gondot okozott a tagállamoknak (csakúgy, mint a magyar jogalkotónak56) a fogyasztói szerződések tisztességtelen kikötéseiről szóló 93/13/EGK irányelv átültetése. Ezt jól mutatja, hogy az EK Bizottsága valamennyi tagállam ellen kénytelen volt eljárást indítani az irányelv hibás átültetése miatt.57 Problémák merültek fel az irányelv átültetésével kapcsolatban azokban a jogrendszerekben is, amelyek az irányelv kihirdetésekor már saját jogukban kialakították a maguk védelmi rendszerét (elsősorban az általános szerződési feltételekben szereplő) tisztességtelen kikötésekkel szemben. Ezek az államok rendszerint már nem kívántak változtatni bevált szabályaikon, a hatékony és kiegyensúlyozott bírói gyakorlaton. Az angol, a francia és a német jog szabványszerződésekkel kapcsolatos jogszabályai és judikatúrája nem kis mértékben különböznek ugyan egymástól, de mindhárom jogrendszerben megállapodott megoldásokról beszélhettünk már az uniós jogegységesítés időpontjában.
b) Különös helyzetben volt a holland törvényhozó, mivel az új holland magánjogi törvénykönyv (Burgerlijk Wetboek) éppen az irányelv kibocsátása előtti évben lépett hatályba, és így az irányelv előkészületei a holland kódex megalkotásának utolsó fázisával estek egybe. Joggal gondolta úgy tehát a holland kormány, hogy a holland törvény és bírói gyakorlat tételei megfelelnek a fogyasztói szerződések tisztességtelen kikötéseivel kapcsolatos irányelvnek, minden szempontból kielégítik az irányelv fogyasztóvédelmi minimum-követelményeit. Ilyen megfontolásból a holland jogalkotó úgy ítélete meg, hogy az irányelv szabályai már kifejeződésre jutnak a holland magánjogban, s így - akár részleges - átültetésre nincs szükség. Az irányelv átültetésére előírt határidő (1994. december 31.) letelte után majdnem öt évvel (1999. október 28-án) a holland parlament mégis hozott egy - meglehetősen szokatlan műfajú - törvényt az általános szerződési feltételek holland Ptk.-beli szabályainak "jobb megvilágítására".
ba) Ilyen előzmények után indított keresetet az EK Bizottsága - az EK-Szerződés 226. cikke alapján - a holland kormány ellen, annak megvizsgálását kérve az Európai Bíróságtól, hogy a holland kormány eleget tett-e az irányelv átültetésére vonatkozó kötelezettségének.58 A kereset gyakorlatilag azt a feladatot rótta a Bíróságra, hogy értékelje a holland magánjogot, vajon az valóban megfelel-e az irányelvnek. A kereset kiemelten is kérte annak vizsgálatát, hogy a holland kódex általános vagyonjogi és szerződési szabályai, továbbá az azokhoz kapcsolódó bírói gyakorlat megvalósítják-e - ahogy azt a holland kormány állítja - az irányelv által megkövetelt fogyasztóvédelmi szintet az irányelv 4. cikk (2) bekezdésében és az 5. cikkben foglalt követelmények tekintetében.
Az irányelv 4. cikk (2) bekezdése kivonja a szerződéses kikötések tisztességes voltának vizsgálati köréből a szerződés főszolgáltatására, továbbá a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti megfelelő arányosságra vonatkozó kikötéseket, de csak abban az esetben, ha ezek a szerződéses feltételek világosan és érthetően kerültek megfogalmazásra.59
Az 5. cikk több tételt fogalmaz meg egyetlen bekezdésben:
- ha a fogyasztói szerződést vagy annak egyes kikötéseit írásba foglalták, azoknak világosnak és érthetőnek kell lenniük;
- ha valamely szerződéses kikötés értelmével kapcsolatban kétség merül fel, a fogyasztóra kedvezőbb értelmezést kell érvényesnek tekinteni ("in dubio contra proferentem"-elv);
- az előbbi értelmezési szabály nem érvényesül olyan eljárásban, amely az irányelv 7. cikk (2) bek. szerinti közérdekű kereset alapján indul valamely tisztességtelen kikötés erga omnes érvénytelenségének megállapítására.60
A harmadik rendelkezésnek az a célja, hogy a fogyasztó partnere a semmisség megállapítására indult eljárásban ne akadályozhassa meg az érvénytelenség - erga omnes - kimondását a fogyasztóra kedvező értelmezés előadásával és az erre történő hivatkozással.61
bb) Az Európai Bíróság ítéletében megállapította, hogy a Holland Királyság az irányelvből származó kötelezettségének nem tett eleget, mivel nem gondoskodott a 4. cikk (2) bekezdésében és az 5. cikkben foglalt rendelkezéseknek megfelelő jogszabályok kibocsátásáról.
Az ítélet indokolásában a Bíróság rámutat arra, hogy állandó gyakorlata62 szerint valamely irányelv átültetése nem kívánja ugyan meg minden esetben külön törvény alkotását, feltétlenül biztosítani kell viszont az adott irányelv rendelkezéseinek tényleges és teljes érvényesülését, és mindenekelőtt azt, hogy az e rendelkezésekből következő jogi helyzet kellően meghatározott és világos legyen. A tagállamoknak garantálniuk kell, hogy az irányelvből fakadó jogok kedvezményezettjei megismerhessék jogaikat, és azoknak adott esetben a nemzeti bíróságok előtt is érvényt tudjanak szerezni. A Bíróság vélelmezi, hogy a holland kormány e követelményeknek kívánt eleget tenni az 1999-es törvénnyel, de a Bíróság ezt a megoldást nem tartja elfogadhatónak.63 A Bíróság végül is a Bizottság és az ügyben eljáró főügyész álláspontját tette magáévá az irányelv fent kiemelt két rendelkezésének átültetési hiányosságaival kapcsolatban.
Külön hangsúlyt kapott az ügyben az irányelv 4. cikk (2) bekezdésének az a fordulata, amely a szerződés fő szolgáltatásának meghatározására, továbbá a szolgáltatás és ellenszolgáltatás megfelelő arányosságára vonatkozó szerződéses kikötések világosságára és érthető voltára vonatkozik. A főügyészi indítvány - az irányelv indokolásának megfelelő bekezdésével egyezően - külön is hivatkozik a biztosítási szerződések példájára, amelyeknél a biztosító által vállalt kockázat (mint az egyik főszolgáltatás) világos és érthető megfogalmazása a szerződéses kikötés tisztességességének megítélésekor döntő lehet.
Az irányelv 5. cikkével kapcsolatban az ítélet különösen a rendelkezés első és harmadik tételét hiányolja a holland jogban. A főügyészi indítvány nyomatékkal hangsúlyozza, hogy az 5. cikk első mondatában szereplő tételnek transzparens-szerepe van. E rendelkezésből közvetlenül kiderül: a fogyasztó szerződő partnerének gondoskodnia kell az általa megfogalmazott szerződéses kikötések világosságáról és érthetőségéről annak érdekében, hogy a fogyasztó a szükséges információk birtokában dönthessen a szerződés megkötéséről. A hatályos holland jogból ez a kötelezettség legfeljebb közvetett módon, nevezetesen mindenekelőtt a jóhiszeműség és tisztesség követelményéből vezethető le. Ez a "kikövetkeztetési" módszer pedig nem elégíti ki az irányelv célját. Ugyanígy fontos az 5. cikk harmadik tételének kifejezett kimondása is. Ily módon biztosítható, hogy közérdekű kereset alapján indult ügyekben - az irányelv 7. cikk (2) bekezdésének megfogalmazásában: a nemzeti jogok szerint a fogyasztók védelmében jogi érdekkel rendelkező személyek és szervek által - bíróság vagy közigazgatási szerv előtt indított eljárásban a fogyasztó szerződő partnere ne állhassa útját a tisztességtelen kikötés megsemmisítésének valamely homályos szerződéses kikötésnek a fogyasztóra kedvezőbb értelmezésére történő hivatkozással.64 A főügyészi indítvány arra is rámutat, hogy maga az in dubio interpretatio contra proferentem elv elfogadottsága is kérdéses a holland bírói gyakorlatban.65
Az Európai Bíróság nem fogadta el a holland kormány érveit, amelyek a nemzeti jogszabályok rendszeri értelmezése és a bírói gyakorlat bemutatása alapján kívánták bizonyítani: a holland jog egészében megfelel az irányelv követelményeinek, köztük a Bíróság előtt folyó ügyben kiemelten is szereplő irányelvi rendelkezéseknek. A Bíróság az ítélet indokolásában kimondja: az irányelv által követett célok a hatályos holland jog alapján - a szabályok bírói gyakorlata és a normák értelmezése szerint - nem érhetők el.
Az Európai Bíróság osztja az EK Bizottság álláspontját, amely szerint egy irányelvnek egy tagállam jogában oly módon történő érvényre juttatása, hogy az kizárólag a hatályos jogszabályok alapján, azok irányelv-konform értelmezése formájában történik, csak egészen kivételesen képzelhető el. Különösen így van ez fogyasztóvédelmi irányelvek esetében, amelyeknél az átültetés világosságára, az irányelvből következő fogyasztói jogok egyértelmű garantálására nagy súlyt kell helyezni.66 A Bíróság véleménye szerint ezeknek a követelményeknek a kielégítése nem valósult meg a holland jogban a fogyasztói szerződések tisztességtelen kikötéseivel szembeni jogvédelem esetében. Ha ugyanis egy tagállam jogáról csak a bírói gyakorlat elemzése alapján dönthető el, hogy az megfelel-e valamely irányelv elvárásainak, akkor az illető tagállam joga nem tesz eleget a világosság és meghatározottság67 s ezzel a jogbiztonság kívánalmainak, amelyek ráadásul a fogyasztókat védő rendelkezések esetében fokozott mértékben elvárhatók. Igaz ugyan - emeli ki a Bíróság -, hogy az EK-Szerződés 249. cikk (3) bekezdése a tagállamoknak engedi át a döntést egy irányelv átültetésének formájáról és eszközéről,68 de az adott esetben alkalmazni szándékolt holland módszer mégsem fogadható el. Ahogy az ítélet egyik vezető tétele kiemeli: nem megfelelő módja valamely - különösen fogyasztóvédelmi - irányelv céljainak megvalósítására pusztán a hatályos jognak a bírói gyakorlatban az irányelvvel összhangban történő alkalmazása.
Kiemelést érdemel az ügy egy másik tanulsága is, amelyet a főügyészi indítvány különösen hangsúlyoz. Igaz ugyan, hogy az Európai Bíróság állandó gyakorlata szerint valamely irányelv nem határidőben vagy nem megfelelően történt átültetése esetén az illető tagállam hatályos jogát is az adott irányelvvel (annak terminológiájával és céljával) összhangban kell értelmezni és alkalmazni. Erre van szükség annak érdekében, hogy az irányelv célkitűzése már a közösségi jog megfelelő átvétel előtt is érvényre juthasson.69 Ez az elvi iránymutatás azonban nem változtat azon a tényen, hogy egy tagállam kormánya megszegi az EK-Szerződésből eredő kötelezettségét, amikor nem gondoskodik egy irányelv megfelelő átültetéséről. A fennálló jog irányelv-konform értelmezése nem menti fel az illető tagállamot a kérdéses irányelv megfelelő átültetésének kötelezettsége alól.
c) Magyar szempontból ugyancsak tanulságos a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötések ellen hozott 93/13/EGK irányelvvel kapcsolatos az az ügy is, amelyben a közelmúltban az Európai Bíróság az Olasz Köztársaságot marasztalta el.70
ca) Az EK Bizottsága által - az EK-Szerződés 226. cikke alapján - benyújtott kereset annak megállapítását kérte az Európai Bíróságtól, hogy Olaszország megszegte az irányelv 7. cikk (3) bekezdésében foglalt kötelezettségét, mivel a megszabott határidőn belül nem gondoskodott megfelelő preventív eljárás intézményesítéséről tisztességtelen szerződési feltételek javaslatba hozásának megelőzésére, ilyen feltételeknek ágazati szerződésmintákba vagy általános szerződési feltételekbe történő felvételétől való elrettentésére. Az Európai Bíróság helyt adott a keresetnek.
Az irányelv 7. cikkének (3) bekezdése ki akarja terjeszteni a közérdekű kereset alapján induló (vagy ahhoz hasonló) eljárás lehetőségét tisztességtelen szerződési feltétel alkalmazásának puszta ajánlatára is. E rendelkezés azt kívánja elérni, hogy a tagállami szabályok szerint erre feljogosított személyek és szervek már olyan esetben is megindíthassák a tisztességtelen feltétel alkalmazását megakadályozó eljárást, amikor valamely cég (vagy cégek gazdasági kamarája) még csak ajánlja ilyen feltételnek a szerződéses forgalomban történő felhasználását. Az irányelv 7. cikkében foglalt szabályok széles mérlegelési lehetőséget adnak a tagállamoknak nemcsak az eljárás kezdeményezésére jogosult személyek és szervek meghatározására, hanem magának az eljárásnak a jellegére is. Bírósági vagy közigazgatási hatósági eljárás egyaránt kielégíti az irányelv követelményét. Az eljárást lezáró jogi aktus fajtájának meghatározását is a tagállami szabályozásnak engedi át a 7. cikk. Az ily módon nyitott (s megfogalmazásában, nyelvi fordulataiban korántsem jogszabályi terminológia benyomását keltő) előírás egy vonatkozásban viszont nem hagy kétséget: az egyenlő versenyfeltételek és a fogyasztók védelme érdekében "csírájában" is meg akarja akadályozni tisztességtelen szerződési feltételek alkalmazását és az arra lehetőséget adó vállalati vagy kamarai javaslatokat, például tisztességtelen feltételt tartalmazó általános szerződési feltételek (blanketták, szabványszerződések stb.) forgalomba hozására. Az irányelv célkitűzése világos: preventív eljárással meg akarja akadályozni tisztességtelen feltételek alkalmazásának még a szándékát is.
cb) Az Olaszország ellen az EK Bizottság által indított eljárásban az Európai Bíróság ítélete azt állapította meg, hogy az olasz szabályozás71 nem tesz eleget az irányelv 7. cikkének (3) bekezdésében foglalt követelményeknek, mert nem biztosít lehetőséget az irányelvben megkövetelt eljárásra. Ennek az elvárásnak - a Bíróság álláspontja szerint - az olasz jog csak akkor felelne meg, ha a közérdekű eljárásra a még nem alkalmazott, de alkalmazásra javasolt tisztességtelen feltételekkel szemben is módot adna.72 A Bíróság álláspontja szerint az irányelv 7. cikkének már a nyelvtani értelmezése is egyértelműen azt mutatja, hogy nemcsak a ténylegesen alkalmazott, hanem a felhasználásra javasolt tisztességtelen szerződési feltételek semmisségének megállapítására is biztosítani kell a megfelelő közérdekű preventív eljárást. Ezt az értelmezést erősíti meg az irányelv tartalmának, történeti, rendszeri és teleológiai módszerrel történő értelmezése is. Az ügyben eljáró főügyész indítványa kitér arra is, hogy az irányelv 7. cikkében megkövetelt és az olasz jogban hiányzó eljárás nem azonos az irányelv indokolásában (az utolsó előtti bekezdésben) kifejezetten kizártnak tekintett, egy bizonyos gazdasági ágazat általános szerződési feltételeire kiterjedő előzetes tartalmi kontrollal: pl. engedélyezési eljárással.73
Az Európai Bíróság egyébként már korábbi ügyekben is azt az álláspontot képviselte, hogy valamely tisztességtelen szerződési kikötés semmis voltának megállapítása nem függ attól, hogy az illető feltételt ténylegesen már alkalmazták-e vagy sem.74
Végül megemlítjük, hogy az Európai Bíróság a fent [a 3. b) pontban] elemzett holland ügyben elfoglalt álláspontjától az analógia hiánya miatt egy ponton indokoltan eltért. Állandó gyakorlatával egyezően úgy foglalt állást, hogy az irányelv átültetésére választott jogi megoldás - legalábbis első megközelítésben - nem sérti a jogbiztonságnak és a jog világosságának követelményét. A Bíróság ezt azzal indokolta, hogy az irányelv 7. cikkének (és így az azt átvevő olasz szabályoknak) nem a fogyasztók a címzettjei, hanem az ő érdekvédő szervezeteik. Ezekkel a szervezetekkel szemben, mint a fogyasztóvédelem kvalifikált letéteményeseivel szemben pedig magasabb követelmények támaszthatók a fogyasztók jogvédelmére vonatkozó szabályok ismeretét illetően, mint magukkal a fogyasztókkal szemben.75 S ilyen magasabb követelmények mellett az olasz szabályok kielégítik a jog világosságával és a jogbiztonsággal kapcsolatos közösségi jogi igényeket. Ebből a szempontból tehát - mutat rá a főügyészi indítvány76 - más a helyzet, mint a fent [a 3. b) pontban] ismertetett holland ügyben.
Egy utolsó - mondhatni: váratlan - logikai fordulatra volt végül szükség, hogy a Bíróság mégis helyt adhasson az EK Bizottság keresetének. Álláspontját a Bíróság azzal indokolta, hogy (ebből a szempontból viszont analóg módon a fenti holland üggyel) a nemzeti jogszabályok irányelv-konform értelmezése a bírói gyakorlatban semmiképpen sem fogható fel az irányelv átültetéseként. Ezért tehát Olaszország mégis megszegte az irányelv 7. cikkének (3) bekezdésével kapcsolatos átültetési kötelezettségét.
cc) A magyar jog szempontjából a 93/13/EGK irányelv átültetésével kapcsolatos luxemburgi bírói gyakorlat megint fontos tanulságokkal jár. Az Európai Bíróság szigorúan, kifejezetten rigorózusan ítéli meg az irányelv átvételét és annak minőségét: az átültetés irányelv-konform jellege mellett nagy hangsúlyt helyez a Bíróság a jogbiztonság és a jog világossága követelményeire.
Ezeknek a szigorú kritériumoknak a Ptk. irányelv-átültető rendelkezései (209. és köv. §-ok) nyilvánvalóan, több ponton sem felelnek meg. Nem csupán a 207. § (2) bekezdésével kapcsolatban tett fenti kifogásunkra, valamint a 209. § (2) bekezdésének és a 209/B. § (5) bekezdésének hiányosságára kell ismét utalnunk,77 hanem az átültetés más hibáira is, amelyekre más helyen már rámutattunk.78 ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Liber Amicorum Studia A. Harmathy Dedicata című kötetben jelent meg először.
1 Az 1980. évi Római Konvenció inkorporálási nehézségeiről és a csatlakozási folyamat problémáiról l. Vékás Lajos: Nemzetközi kollíziós szerződési jogunk reformjához, Magyar Jog XLVI. (1999) 705-717. (708. sk.) o.
2 L. az EK-Szerződés 61. és 65. cikkeit.
3 A Tanács EK 44/2001 sz., 2000. december 22-i rendelete; közzétéve az EK Hivatalos Lapjának 2001. január 16-i L 12/1 sz.-ban. A Brüsszel I. rendeleti úton történt módosításának végleges tervezete [14. 7. 1999, BIZ (1999) 348. sz.] olvasható az IPRax-ban: 20(2000) 41. skk. o.
4 A Tanács EK 1347/2000 sz., 2000. május 29-i rendelete; közzétéve az EK Hivatalos Lapjának 2000. június 30-i L 160/19. sz.-ban. A Brüsszel II-re vonatkozó rendelet végleges tervezetét [4. 5. 1999, BIZ (1999) 220.] közli az EK Hivatalos Lapja: C 247/1999. A Brüsszel I és Brüsszel II. EK-rendeletek konkrét tervéhez l. Kropholler, Jan: Europäisches Zivilprozeßrecht - neue Dimensionen. RIW 1999, 7. sz.
5 A Tanács EK 1346/2000 sz., 2000 május 29-i rendelete; közzétéve az EK Hivatalos Lapjának 2000. évi L 160/1. sz.-ban. L. Becker, Christoph: Insolvenz in der Europäischen Union. Zur Verordnung des Rates über Insolvenzverfahren. ZEuP 10(2002) 287-315. o.
6 Jayme/Kohler: Europäisches Kollisionsrecht 1999 - Die Abendstunde der Staatsverträge, IPRax 1999, 401-413. o.; Kreuzer, Karl F.: Die Europäisierung des Internationalen Privatrechts, in: Müller-Graff, Peter-Christian (Hrsg.): Gemeinsames Privatrecht in der EG2 (Baden-Baden 1999) 457-542. o.; Schwander, Ivo: Ein IPR für Europa oder ein europäisches IPR? in: Fortmoser (Hrsg.): Festschrift Zäch (Zürich 1999) 833-841. o.; Kohler, Christian: Interrogations sur les sources du droit international privé européen après le traité d’Amsterdam. Rev. Crit. dr. internat. Privé 1999, 1-30. o.; Basedow, Jürgen: The Communitarization of the Conflict of Law under the Treaty of Amsterdam. Common Market Law Review 2000, 687-708. o.; uő.: European Conflict Laws and the Treaty of Amsterdam. in: Borchers/Zekoll (Ed.): International Conflict of Laws for the Third Millennium. Ardsley NY, 2001, 175-192. o.; Vékás Lajos: Das Jahrhundert des Internationalen Privatrechts. ZfRV 42(2001) 220-229. o. (228 sk. o.).
7 A rendelet vitára bocsátott Előtervezetét (Draft Proposal) l.: ‹http://www.eu.int/comm/juctice_home/unit/civil/consultation/index_en.htm› Az Előtervezet szövegét beható kritikai bemutatásban és módosító javaslatokkal l.: Hamburg Group for Private International Law: Comments on the European Commission’s Draft Proposal for a Council Regulation on the Law Applicable to Non-Contractual Obligations. RabelsZ 67(2003) 1/-56. o.
8 A rendeleti úton történő reform fő kérdéseit - 20 pontban összefoglalva - Zöld Könyvben tette közzé az EK Bizottsága: Doc. 5516/03. L. ehhez Mankowski, Peter: Das Grünbuch zur Rom I-Verordnung. ZEuP 11(2003) 483-489. o.; Martiny, Dieter: Europäisches Internationales Vertragsrecht vor der Reform. ZEuP 11(2003) 590-618. o.
9 L. Vékás Lajos: Európai közösségi fogyasztóvédelmi magánjog, in: Vékás Lajos (szerk.): Európai közösségi jogi elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban. KJK-Kerszöv: Budapest 2001, 25-96. o.
10 L. Faludi Gábor: A magyar szerzői jog közelítése az európai joghoz, in: Vékás Lajos (szerk.): Európai közösségi jogi elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban. KJK-Kerszöv: Budapest 2001, 293-363. o.
11 L. Kisfaludi András: Jogharmonizáció a kereskedelmi társaságok jogában, in: Vékás Lajos (szerk.): Európai közösségi jogi elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban. KJK-Kerszöv: Budapest 2001, 97-246. o.
12 95. cikk, ill. 239. cikk [az Amszterdami Szerződés nyomán készített "konszolidált változat" (97/C 340/02) cikkely-számozása szerinti számok, l.: von der Groeben/Thiesing/Eklermann: Kommentar zum EU-/EG-Vertrag, Annex. 5 Baden-Baden 1999, 151. skk. o.].
13 Hallstein, Walter: Angelichung des Privat- und Prozessrechts in der Europäischen Wirtschaftsgemeinschaft. RabelsZ 28(1964) 211. skk. o.; Lecourt/Chevallier: Comment progresse le rapprochement des législation européennnes? Recueil Dalloz Sirey, Partie chronique 1965, 147. skk. o.; Kötz, Hein: Gemeineuropäisches Zivilrecht, in: Festschrift Zweigert. Tübingen 1981, 481-500. o.
14 L. pl. a termékfelelősségi irányelvet és annak harmonizációs motívumait alább, a II. 2. pontban.
15 Az európai fogyasztóvédelem alapvető kérdéseihez összefoglaló jelleggel l. Reich, Norbert: Europäisches Verbraucherrecht (3. kiadás). Nomos: Baden-Baden 1996.
16 L. részletesebben Vékás: 9. lj.-ben i. m. 33-41. o.
17 L. Grundmann/Biance: EU-Kaufrechts-Richtlinie - Kommentar. Köln 2002.
18 A Ptk.-ba az átültetést a 2002.évi XXXVI. törvény hajtotta végre. Németországban a fogyasztói adásvételről szóló irányelv átültetése kapcsán egy - évtizedek óta esedékes és színvonalasan előkészített - átfogó reformot hajtottak végre a BGB kötelmi jogában. L. ehhez Grundmann/Medicus/Rolland (Hrsg.): Europäisches Kaufgewährleistungsrecht - Reform und Internationalisierung des deutschen Schuldrechts. Köln/Berlin/Bonn/München 2000. Magához az átültetéshez l. Saenger, Ingo: Die Umsetzung der Richtlinie über Verbraucherkäufe in Deutschland, in: Schermaier, M. J. (Hrsg.): Verbraucherkäuf in Europa. Sellier: Frankfurt/M 2003, 191-208. o; Schermaier kötete a többi tagállam és Svájd megoldását is összefoglalja. A témához l. még Welser/Jud: Die neue Gewährleistung. MANZ: Wien 2001, 213 p.; Lurger, Brigitta: Integration des Verbraucherrechts in das ABGB? in: Fischer-Czermak/Hopf/Schauer: Das ABGB auf dem Weg in das 3. Jahrtausend. Wien 2003, 110-136. o.; Morgenroth, S. J.: Umsetzung der Verbrauchsgüterkaufrichtlinie in Spanien und Deutschland. Lang: Frankfurt/M 2003; Eccher/Schurr: Die Umsetzung der Richtlinie 99/44/EG über den Verbrauchsgüterkauf in Italien. ZEuP 11(2003) 65-84. o.
19 Grundmann, Stefan (Szerk.): Systembildung und Systemlücken in Kerngebiten des Europäischen Privatrechts - Gesellschafts-, Arbeits- und Schuldvertragrecht. Siebeck Mohr: Tübingen 2000; Basedow, Jürgen: Anforderungen an eine europäische Zivilrechtsdogmatik, in: Zimmermann/Knütel/Meincke (Hrsg.) Rechtsgeschichte und Privatrechtsdogmatik. Heidelberg 2000, 79-100. o.; Hommelhoff, Peter: Zivilrecht unter dem Einfluß europäischer Rechtsangleichung. AcP 192(1992), 71-107. o.; Kötz, Hein: Rechtsvergleichung - Nutzen, Kosten, Methoden, Ziele. RabelsZ 50(1986), 1-18. o.
20 Principles of European Contract Law: Parts I and II (szerk.: Lando/Beale); Part III (szerk.: Lando/Clive/Prüm/Zimmermann). The Hague 2000, 2003. Megjelent az Elvek első két részének német nyelvű kiadása is (szerk.: von Bar/Zimmermann). Sellier: München 2002. Az egyes alfejezetek a következők: általános rendelkezések, szerződéskötés, képviselet, a szerződés érvényessége, a szerződés értelmezése, a szerződés tartalma és joghatásai, a szerződés teljesítése, a szerződésszegés és általános következményei, különös szerződésszegési szankciók.
21 Az e témákon dolgozó Study Group on European Civil Code munkálataihoz l. von Bar, Christian, in: Festschrift Henrich. Bielefeld 2000, 1-11. o.
22 Így például Pavia-ban a Európai Magánjogászok Akadémiája: munkája eddigi eredményeit l. Gandolfi, Giuseppe (szerk.): Code européen des contrats - Avant-projet, Livre premier. Milano 2001; továbbá az ún. Common Core Projekt (Trento Csoport), az Európai Szerződési Jogi Társaság (SECOLA), az ún. Acquis-Csoport.
23 L. pl. Grundmann, Stefan: Harmonisierung, Europäischer Kodex, Europäisches System der Vertragsrechte. NJW 55(2002), 393-396. o.
24 A Bizottság 2001. júliusi Közlése az európai szerződési joghoz: Doc. 10996/01, BIZ (2001) 398 = EK Hivatalos Lap 2001, C 255; vö. Grundmann/Stuyck: An Academic Green Paper on European Contract Law. The Hague/London/New York 2002.
25 Koherens európai szerződési jog: egy Akciós Terv, a Bizottság 2003. február 12-i Közlése az Európai Parlamenthez és a Tanácshoz: Doc. 7780/03, BIZ (2003) 68. Az Akciós Terv alapján az Európai Parlament 2003. szeptember 2-án határozatot fogadott el, a Tanács pedig a 2003. október 14-én hozott határozatában üdvözölte azt: 2003/C 246/01, III/1.
26 Az EK szabályaival összeegyeztethető Ptk.-beli rendelkezéseket a Ptk.-nak a 2002. évi XXXVI. törvény 9. §-ával megállapított 688. §-a sorolja fel.
27 EK-Szerződés 249. cikk (2) bek.; vö. az Európai Bíróság 1970. június 18-i 74/69. sz. (Hauptzollamt Bremen-Freuhafen v. Krohn & Co.) ügyben és az 1978. január 31-i 94/77. sz. (Fratelli Zerbone S. N. C. v. Amministrazione delle Finanze dello Stato) ügyben hozott ítéleteivel.
28 Magán- és kereskedelmi jogi jogharmonizációnk eddigi értékeléséhez l. Darázs Lénárd (versenyjog), Faludi Gábor (szerzői jog), Kisfaludi András (társasági jog), Pajor-Bytomski Magdalena (kereskedelmi képviselő) és Vékás Lajos (fogyasztóvédelmi magánjog) tanulmányait, in: Vékás Lajos (szerk.): 9. lj.-ben i. m. 470 p.
29 Az EK-tagállamok jogharmonizációs fegyelmének szigorításáról l. Kecskés László: Európa-jogi tapasztalatok az állam jogszabályalkotással okozott károkért való felelősségének megalapozásához. Polgári Jogi Kodifikáció V/4. sz. (2003) 3-19. o. (7. sk. o).
30 Az 1999/34/EK sz. irányelvvel (1999. május10.: L 141/20/1999.) módosított 85/374/EGK sz. irányelv (1985. július 25.: L 210/29/1985.). Ezt az irányelvet a 2002. évi XXXVI. törvénnyel módosított 1993. évi X. törvény ültette át a magyar jogba.
31 EK Bizottság v. Francia Köztársaság: C-52/00, 2002 I-3827. skk. o. és EK Bizottság v. Hellén Köztársaság: C-154/00, 2002 I-3879. skk. o.
32 A termékfelelősségi irányelvet a 98-389. sz. 1998. május 19-i törvény ültette át a francia magánjogba, éspedig a Code civil 1386-1-1386-18. cikkeiként.
33 Említést érdemel, hogy az irányelv e rendelkezésének alkalmazása körül merül fel némi bizonytalanság a magyar judikatúrában: Legf. Bír. Pfv. VI. 23 641/1998. sz., BH 2000/350. sz.
34 Itt említjük meg, hogy Franciaország közel tíz évet késett a termékfelelősségi irányelv átültetésével: a megszabott 1988. július 30-i határidő helyett csak 1998. májusában történt meg az irányelv átültetése. Ezért az Európai Bíróság 1993. január 13-i ítéletével (EK Bizottság v. Francia Köztársaság: C-293/91, 1993 I-1. skk. o.) elmarasztalta Franciaországot.
35 Az irányelv 15. cikk (2) bekezdése szerint a tagállam köteles az EK Bizottságának bejelenteni a tervezett eltérő norma szövegét.
36 2251/1994. sz. törvény 6. cikk (6) bekezdés
37 BIZ (1999) 396. sz. végleges álláspont a tárgyban 1999. július 28-án kiadott Zöld Könyvben. Az irányelv 1999-es módosítása végül is nem tartalmazza ezt a változtatást.
38 González Sànchez v. Medicina Asturiana SA: C-183/00, 2002 I-3901. skk. o.
39 Ez egyértelműen kitűnik az irányelv indokolásának 13. bekezdéséből
40 1993. évi X. törvény 14. § (2) bekezdés a) pont. Az emberi felhasználásra kerülő gyógyszerekről szóló 1998. évi XXV. törvény 25. § (1) bekezdése hatályon kívül helyezte az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 55-58. §-ait, amelyeket az új egészségügyi törvény [1997. évi CLIV. törvény 264. §-ának (1) bekezdése] még hatályában fenntartott. Az 1998. évi XXV. törvény 21. §-ának (2) bekezdése a gyógyszer (így a gyógyszernek minősülő, azaz közforgalmú gyógyszertárban beszerezhető vérkészítmények) alkalmazásával összefüggésben bekövetkezett károkra kifejezetten a termékfelelősségi törvény rendelkezéseinek alkalmazását írja elő, az állam kártalanítási kötelezettségének meghatározott esetekre történő fenntartása mellett. Ennek megfelelően ugyancsak az 1998. évi XXV. törvény 25. §-ának (1) bekezdése hatályon kívül helyezte az 1993. évi X. törvény 14. § (2) bekezdésének a) pontját is. A régi egészségügyi törvény alapján beálló - a nem vagyoni károk megtérítésére is kiterjedő - kártalanítási kötelezettséghez l. a Legf. Bír. Pfv. III. 23.817/1998. sz. ítéletét: BH 2000/100. sz. Vö.: Kovács Erika: A hepatitis C vírussal feltőzöttek állami kártalanítása iránti perekről. Magyar Jog LV(2003) 600-606. o.
41 Az indokolás kifejezetten kilátásba helyezi a közösségi termékfelelősségi jog további egységesítését is, amire az 1999-es módosításkor sor is került.
42 A termékfelelősségi irányelv többes célkitűzéséhez és az irányelv ilyen értelemben vett többarcúságához l. Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. Hvg-orac: Budapest 2001, 79. sk. o.
43 Az Európai Bíróság külön is utal arra, hogy a 100a cikk a termékfelelősségi irányelv megalkotása után került az EK-Szerződésbe.
44 L.: EK Bizottság v. Francia Köztársaság: C-52/00, 2002 I-3856. o., 3868. o. Nr. 22; EK Bizottság v. Hellén Köztársaság: C-154/00, 2002 I-3887. o., 3895. o. Nr. 18; és González Sànchez v. Medicina Asturiana SA: C-183/00, 2002 I-3905. o., 3915. o. Nr. 31. Távolról sem megy ilyen messze a termékfelelősségi irányelv hatósugarának meghúzásában az EK Bizottságának az irányelv alkalmazásáról készült 2001. január 31-i Jelentése: DOK BIZ [2000] 893; vö. még az EK Bizottságának "A hibás termékekért fennálló magánjogi felelősség" címmel 1999. július 28-án kiadott Zöld Könyvét: DOK BIZ [1999] 396.
45 Az irányelvnek ezt a rendelkezését - némi kifejezésbeli tökéletlenséggel - a magyar törvény 12. §-a veszi át.
46 Részletes elemzés alapján ugyanerre a következtetésre jut Schaub, Renate: Abschied vom nationalen Produkthaftungsrecht? Anspruch und Wirklichkeit der EG-Produkthaftung. ZEuP 11(2003) 562-589. o. (különösen 580 skk. o.)
47 Henning Veedfald v. Århus Amtskommune: C-203/99, 2001 I-3569. skk. o.
48 EK Bizottság v. Egyesült Királyság: C-300/95, 1997 I-2649. skk. o.
49 A tagállamok kormányainak az előzetes döntést kérő eljárás keretében módjuk van álláspontjuk írásban történő kifejtésére. L. Geiger, Rudolf: EUV/EGV. Beck: München 20003. 768. sk. o.: EGV Art 234, Rn. 25.
50 2002. évi XXXVI. törvény 11. §
51 2002. évi XXXVI. törvény 12. §
52 Legf. Bír. Pf. III. 21 046/1992, BH 1993. évi 678. sz. A jogesetet - a termékfelelősségi törvény megalkotása előtt - a Legfelsőbb Bíróság automatikusan a Ptk. 345. §-a szerint ítélte meg. Kérdés, hogy - az Európai Bíróság itt ismertetett álláspontja fényében - ugyanígy helyeselhető volna-e ez a jogi álláspont a termékfelelősségi törvény hatálybalépése (1994. január 1-je) után forgalomba hozott hasonló termék által hasonló módon okozott káresetben is.
53 L. különösen C-183/00, 31. pont; C-52/00, 22. pont
54 L.: EK Bizottság v. Francia Köztársaság: C-52/00, 2002 I-3856. o., 3868. o. Nr. 22; EK Bizottság v. Hellén Köztársaság: C-154/00, 2002 I-3887. o., 3895. o. Nr. 18; és González Sànchez v. Medicina Asturiana SA: C-183/00, 2002 I-3905. o., 3915. o. Nr. 31. A Bíróság példáit l. az előző lj.-ben i. h.
55 Uígy. Schaub: 46. lj.-ben i. m. 575. sk. o., 585. skk. o.
56 Az irányelv magyar átültetésének problémáihoz l. Vékás: 42. lj.-ben i. m. 86. skk. o.
57 L. a Bizottságnak a 93/13/EGK irányelv tagállami alkalmazását értékelő jelentését: BIZ (2000) 248 végl., 7. o.
58 EK Bizottság v. Holland Királyság: C-144/99, 2001 I-3541. skk. o.
59 Meg kell jegyeznünk, hogy a Ptk. 209/B. § (5) bekezdésének szövege nem adja hűen vissza az irányelv 4. cikk (2) bekezdésének tartalmát, amikor egyszerűen a "szolgáltatást és ellenszolgáltatást meghatározó szerződési kikötés"-ről beszél.
60 Ezzel kapcsolatban ismét megállapíthatjuk, hogy a Ptk. átültetése tökéletlen, mert e három tétel közül csak a másodikat ülteti át: 207. § (2) bek.
61 L. a főügyész indítványának 30. pontját az elemzett ügyben.
62 EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság: 29/84, 23. pont: 1985-1661. skk. o.; EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság: C-59/89, 18. pont: 1991 I-2607. skk. o.; EK Bizottság v. Hellén Köztársaság: C-365/93, 9. pont: 1995 I-499. skk. o.
63 A Bíróság külön is megjegyzi, hogy a holland törvény már önmagában formai okokból sem adhatott kielégítő megoldást, mivel a törvény elfogadására csak az EK Bizottság által az irányelv átültetésével kapcsolatban kifogásolt helyzet megszüntetésére megszabott határidő után (több, mint egy évvel) került sor. Az Európai Bíróság állandó gyakorlata szerint pedig a tagállami jogsértés fennállta szempontjából az EK Bizottság által megszabott határidő mérvadó: EK Bizottság v. Francia Köztársaság: C-327/98, 2000, I-1851. skk. o.; EK Bizottság v. Francia Köztársaság: C- 374/98, 2000, I-10799. skk. o.; EK Bizottság v. Egyesült Királyság C-69/99, 2000, I-10979. skk. o.
64 Főügyészi indítvány 30. pont
65 U. o. 23. pont
66 Ugyanezt az álláspontot fejti ki az Európai Bíróság a következő ügyekben: EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság: 29/84, 23. pont: 1985-1661. skk. o.; EK Bizottság v. Hellén Köztársaság: C-365/93, 9. pont: 1995 I-499. skk. o.
67 E követelmény megfogalmazását l. már: EK Bizottság v. Hellén Köztársaság: C-236/95 ügyben: 1 996, I-4459. skk. o. és az ott idézett korábbi ítéletekben.
68 Az EK-Szerződés 249. cikk (3) bekezdésében foglalt szabály bírói gyakorlatához l.: S. von Colson és E. Kamann v. Land Nordrhein-Westfalen: 14/83, 1984, 1891. skk. o.; EK Bizottság v. Holland Királyság: C-339/87, 1990, I-851. skk. o.; EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság: C-59/89, 1991, I-2607. skk. o.; EK Bizottság v. Egyesült Királyság: C-340/96, 1999, I-2023; EK Bizottság v. Belga Királyság: 239/85, 1986, 3645. skk. o.; EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság 58/89, 1991, I-4938. skk. o.; EK Bizottság v. Hellén Köztársaság: C-306, 89, 1991, I-5863. skk. o.; EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság: C-96/95, 1997, I-1653. skk. o.; EK Bizottság v. Olasz Köztársaság: 91/79, 1980, 1099. skk. o.; EK Bizottság v. Olasz Köztársaság: 92/79, 1980, 1115. skk. o.
69 Ezt az elvi természetű elvet: a "közös joggal konform értelmezés" elvét az Európai Bíróság számos ítélete kimondta. L.: az összekapcsolt - előzetes döntést kérő bírósági felterjesztés alapján indult - ügyeket: Océano Grupo Editorial SA v. Rocío Murciano Quintero: C-240/98 és a Salvat Editores SA v. José M. Sánchez Alcón Pradas és mások: C-244/98, 2000, I-4941. skk. o (az ügyek egyébként ugyancsak a 93/13/EGK irányelvet érintik, és alább, a 74. lj.-ben még hivatkozunk rájuk.), továbbá az ott idézett korábbi döntéseket.
70 EK Bizottság v. Olasz Köztársaság: C-372/99, 2003, I-819. skk. o.
71 Magát a 93/13/EGK irányelvet az 52/96. sz. (1996. február 6-i) törvény beépítette a Codice civile-be: 1469 bis-1469 sexies cikkek. Ezek közül az utolsó cikk ültette át az irányelv itt szóban forgó rendelkezését, de az EK-Bizottság által kifogásolt formában. Hozzátehetjük (bár ez a kérdés a pernek - érdekes módon - nem volt tárgya): a Codice civile 1469-sexies cikke csak általános szerződési feltételekben használt tisztességtelen kikötésekkel szemben adja meg meghatározott fogyasztói és más érdekképviseleti szervek közérdekű keresetindítási jogát. Az ügyben figyelembe kellett venni a 281/98. sz. (1998. július 30-i) törvény 3. §-át is, amely meghatározott fogyasztóvédelmi szövetségeket keresetindítási joggal ruház fel kollektív fogyasztói érdekek védelme céljából. (Megjegyezhető, hogy az irányelv átültetési határideje 1994. december 31-e volt.)
72 A Ptk. 209. § (2) bekezdése "szerződéskötéskor használt tisztességtelen általános szerződési feltétellel" szemben nyitja meg a közérdekű keresetindítás lehetőségét. Ez a megoldás - nézetem szerint - két szempontból sem felel meg az irányelv követelményeinek, éspedig nyilvánvalóan ugyanazon okból, mint az olasz törvény. Nincs a magyar jogban sem olyan lehetőség, amely a vagyoni forgalomban még nem alkalmazott, de már javaslatba hozott tisztességtelen szerződéses kikötéssel szemben valamely közérdekű eljárás lehetőségét nyitná meg. Emellett az irányelv nem szűkíti le a közérdekű eljárás lehetőségét tisztességtelen általános szerződési feltételekre, ellenkezőleg: minden, fogyasztóval szemben alkalmazott tisztességtelen szerződési kikötés esetén biztosítani kívánja az ilyen eljárást, függetlenül attól, hogy a kikötés általános szerződési feltételben alkalmazzák a fogyasztóval kötött szerződésben, vagy egyedi szerződésben.
73 Csupán történeti érdekességként említjük meg, hogy ilyen - az irányelv által kizárt - előzetes engedélyezési eljárást ismert a magyar jog a biztosítási szerződésekkel kapcsolatban az 1977. évi IV. törvény által a Ptk. 209. §-ában bevezetett közérdekű keresetindítási lehetőség előtt. A biztosítási ágazat erre hivatkozva annak idején meg is kísérelte egy olyan álláspont elfogadtatását, hogy a biztosítási szektorban alkalmazott általános szerződési feltételekre - az előzetes engedélyezési eljárás miatt - ne terjedjen ki az 1978. évi 2. tvr. (Ptké. II.) 5. §-ában meghatározott szervek közérdekű keresetindítási joga.
74 L. az 69. lj.-ben hivatkozott összekapcsolt C-240/98 és C-244/98 ügyeket.
75 Ugyanezt az álláspontot foglalta el a Bíróság a következő ügyekben is: EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság: C-131/88, 1991, I-825. skk. o.; EK Bizottság v. Német Szövetségi Köztársaság: C-59/89, 1991, I-2607. skk. o.; EK Bizottság v. Olasz Köztársaság: C-145/99, 2002, I-2235. skk. o.
76 Főügyészi indítvány 49. pont
77 L. az 59., a 60. és a 72. lj.-ben.
78 L.: Vékás: 42. lj.-ben i. m. 86. skk. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Vékás Lajos, egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
