1. A középkori közös európai jogtudomány, a ius commune kifejlesztésének és művelésének központja Bologna volt, ezt a fennmaradt művek és kéziratok bőségesen igazolják. Nem kétséges azonban, hogy Észak Itália mellett Európa legtöbb országában születtek jogi művek és összeállítások. Elméleti szempontból azonban a bolognai jogirodalommal csak a francia-rajnai, illetve az angol-normann iskola alkotásai mérhetők össze. A különböző helyeken folyó jogtanítás ezekben a régiókban olyan jelentőségű jogirodalmat eredményezett, amely magára Bolognára is visszahatott.
Az angol-normann iskolára, a francia-rajnai iskola alkotásaihoz hasonlóan, jellemző a művek nagy részének névtelensége, a filozófia, illetve az artes liberales tanításával való szorosabb kapcsolat, éppen úgy, amint a római jog és egyházjog együttes művelése, amely abban is megnyilvánult, hogy az egyes szerzők mindkét jogot tanították, illetve mindkét jog terrénumában alkottak. Bolognai társaikhoz viszonyítva a műfajok ugyan kissé szegényesebbek, és jellemző a penitencialis summák túlsúlya, de ezeknek az iskoláknak tevékenysége igen széles spektrumot fog át. Ezekben az iskolákban születtek különféle dekretális-gyűjtemények és glosszák, éppen úgy, mint summák, distinctiók, brocardák és quaestiók. A névtelen művek ismertetésétől terjedelmi okoknál fogva el kell tekintenünk, de hasznosnak tűnik az ezekben az iskolákban működő fontosabb glosszá-torok személyéről és műveikről néhány szót szólni.
2. A római jogot a távoli Angliában a lombard glosszátor, Vacarius terjesztette, bár talán már Lanfrancus is hozzájárult az itáliai jogtudomány hírének elterjesztéséhez.[1] Vacarius Robertus de Monte (1110-1186) krónikája szerint Lombardiából származott. Valószínűleg a XII. század második évtizedében születhetett. Tanulmányait a XII. század negyedik ötödik évtizedében végezhette. Ebben az időszakban Bologna volt az egyetlen jelentősebb központja a glosszátori jogtudománynak, ezért feltehető, hogy itt tanult talán Bulgarus vagy Martinus iskolájában, ahol Rogerius lehetett iskolatársa.
Vacarius 1149 körül érkezett Angliába Lanfrancus utódja, Theobald canterbury érsek meghívására, aki a Bolognában tanult jogtudós római jogi ismereteit a király testvérével fennálló jogvitáiban kívánta felhasználni.[2] Theobald valószínűleg úgy gondolta, hogy Vacarius tudásának jó hasznát fogja venni, ha a római kúriában pereskedik. Különös, hogy Theobald római jogászt választott magának és nem egyházjogászt, ami jól mutatja a római jog kiemelkedő szerepét ezekben a jogvitákban. Vacarius később a canterbury-i érsek szolgálatából átlépett a yorki érsek szolgálatába, akit korábban Canterbury-ből ismerhetett. Az oklevelek 1198-ig gyakran említik. Vacarius a jogtörténet szempontjából teljesen érdektelen személyiség lenne, ha nem tanított volna, és jogtudományi művek nem kerültek volna ki a keze alól. Vacarius jogiskolájáról Robertus de Monte mellett elsősorban Johannes Sarisberiensis (John of Salisbury) Polycraticusa tanúskodik, hogy az angol király még a római jogi könyvek tartását is megtiltotta, Vacariusnak pedig hallgatást parancsolt, bár a királyi parancsnak foganatja nem volt és a lombard glosszátor ennek ellenére folytatta tevékenységét. Nem tudjuk, hogy Vacarius jogiskoláját melyik városban rendezhette be, egyes források Oxfordot említik, de Southern nyomán a mai kutatás úgy tartja, hogy Oxfordban 1180 előtt nem volt jogtanítás, ezért inkább Northampton, Lincoln vagy Canterbury lehetett Vacarius tevékenységének színtere.[3] Vacarius valószínűleg sohasem tért vissza Itáliába, de glosszáit Bolognában is ismerhették, hiszen neve háromszor tűnik fel a Hugolinus-féle dissensio-gyűjteményben, és más művekben is hivatkoznak rá, bár nem sokszor és a Liber paupersum kéziratai sem terjedtek el hazájában.
Vacarius legjelentősebb műve a Codex mintájára 9 könyvből álló Liber pauperum.[4] Vacarius azzal a céllal készítette ezt a Digesta és Codex-idézeteket tartalmazó összeállítást, hogy az Angliában nehezen és drágán beszerezhető eredeti forrásokat bizonyos mértékben kiváltsa, és egyben tankönyvül is szolgáljon az általa tartott kurzuson. A Liber pauperum Robertus
- 258/259 -
de Monte tudósítása szerint 1149-ben rögtön Vacarius Angliába érkezése után készült el, bár ezt az állítást aligha vehetjük készpénznek. Vacariusnak valószínűleg hosszabb időre volt szüksége a mű elkészítéséhez, és talán a jogtanítás során szerzett tapasztalatait is hasznosítani akarta. A munka előszavában a szerző világosan leírja, hogy didaktikai céllal készítette el ezt a kompendiumot. A mű címét (Liber pauperum = a szegények könyve) arról kapta, hogy a kevésbé tehetős diákok is meg tudták vásárolni. A Liber pauperum felépítésében kilenc könyvre tagolt, de a jusztiniánuszi Codex címeit nem követi szolgaian, ezáltal is nagyfokú függetlenséget mutat a bolognai jogtanítás rendszerétől. A mű főként a Digestum vetusból a Digestum novumból és a Codexből származó idézeteket fűz össze a középkori glosszátoroknál használatos ún. mozaik-technikával, az Infortiatumot kevesebbszer használja, az Institúciókat pedig lényegében mellőzi. A források között van a Tres libri is, és Irnerius authenticáit is gyakorta idézi. Úgy tűnik, hogy Vacarius a littera bononiensis szövegét használja, de néhányszor utal a Codex Florentinus (littera pisana) eltérő szövegváltozatára is. A Corpus iuris civilisből vett idézeteket Vacarius a saját szavaival fűzte össze és glosszákkal látta el, amelyek a Liber pauperum legértékesebb részét alkotják, hiszen Vacarius önálló gondolatait tartalmazzák. A glosszákat Vacarius az általa tartott szóbeli előadások során valószínűleg bővebben kifejtette. A kéziratokban Vacarius glosszák is olvashatók, ezek azoktól a névtelen jogtanároktól erednek, akik Vacarius műve alapján Oxfordban római jogot tanítottak. Őket és tanítványaikat nevezték "pauperistáknak", mert Vacarius Liber pauperumja volt a tankönyvük. A fennmaradt kéziratok csekély száma alapján ítélve, amelyek még a tízet sem érik el, Vacarius műve - minden kiválósága ellenére - nem gyakorolhatott túlzott mértékű befolyást sem a bolognai jogtudományra, sem a szigetország jogára. Az angol uralkodók és nemesség már Vacarius korában sem nézhették jó szemmel a római jog elterjedését, és a nyomában járó fokozott perlekedési hajlamot, Azo summája és Accursius apparátusa pedig néhány évtizeddel később sokkal bővebb anyagot nyújtott azoknak, akik a glosszátori jogtudományt kívánták olvasni a középkori Angliában.
3. Vacarius másik jogi műve a Summa de matrimonio[5] című házasságjogi summa. Érdekes módon az egyházjog ebben a műben szinte teljesen figyelmen kívül marad, Vacarius csak római jogi forrásokra támaszkodik. Vacariusnak az egyházjoggal szemben tanúsított magatartása már csak azért is igen figyelemre méltó, mert ő maga is klerikus volt, sőt két kifejezetten teológiai munkát is írt,[6] amelyekben érdekes módon az egyházjog szintén figyelmen kívül marad.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
