Nemrég elővettem egy könyvet kedvenc szerzőmtől, Claudio Magristól, A Duna címmel. Megragadt az emlékezetemben egy rövid fejezet, ami Pécsről szólt, de leginkább a helyi fehér bort dicséri az olasz szerző, ami szerinte sokkal jobb a villányi vörösbornál. Remélem, személyesen is megtapasztalhatom, majd, hogy Magris ugyanolyan jó borász, mint esszéíró. Egy kollégámat már elláttam instrukciókkal és anyagi fedezettel, hogy lehetővé tegye számomra ennek a tesztnek az elvégzését. [1]
De helyesen feltételezik, kedves barátaim, hogy más oka is van, amiért örömmel és megelégedéssel vettem a rendkívüli megtiszteltetést, amiben az önök egyeteme részesít. Hadd említsek két okot. Először is, mint lengyel, szeretem Magyarországot és a magyarokat. Nem csak azért, mert mint mondják:
Polak, Węgier - dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi.
Az önök nyelvén:
Lengyel, magyar - két jó barát, Együtt harcol s issza borát, Vitéz s bátor mindkettője, Áldás szálljon mindkettőre.
Hanem főképp azért, mert emlékezetem szerint Magyarország sok honfitársaim számára fontos kulturális mérce. Más szóval, az én generációm számára Magyarország az álmodott és elérhetetlen Nyugat jelképe. Magyarország a zenéjével, filmművészetével, irodalmával és politikai törekvéseivel maga volt a Nyugat. Otthon az első bakelit lemezen apám kedvenc szerzőjének, Lehár Ferencnek az operett slágerei voltak. Az én kedvenc nagylemezem pedig a Lokomotív GT varsói koncertfelvétele volt. Ma már nehéz elhinni, hogy az az 1970-es évek közepén kiadott lemez rekord mennyiségben, hétszázötvenezer példányban kelt el. És mindenre bementünk a moziba, ami a "Magyar Újhullám" bélyegét viselte, és vitatkoztunk azon, hogy kik voltak számunkra fontosabbak: Antonioni, Andrzej Wajda, Bergman, vagy inkább Jancsó Miklós, Szabó István, vagy Mészáros Márta.
A magyar irodalom bűvölete még meghatározóbb a számomra. Gyerekkoromban Jelky András legalább annyira fontos volt nekem, mint Robinson Crusoe, nem beszélve a gyermeki képzelet olyan hőseiről, mint Nemecsek Ernő, Áts Feri, Boka János a Pál utcai fiúk című regényből, ami az összes kötelező irodalom legszebbike. Felnőttkorom legnagyobb felfedezése Márai Sándor Naplója, amit az irodalomtörténet egyik leghatásosabb könyvének tartok, nemkülönben Kertész Imre Sorstalanság című regényét. És amikor azt mondom, hogy Magyarország politikai értelemben a Nyugatot jelentette számunkra, 1956 októberének erőteljes mítoszára gondolok, ami a generációm gondolkodását és képzeletét hosszú időre megragadta, és ami nélkül a "Szolidaritás" mozgalom Lengyelországban talán létre sem jött volna.
A második indok. Gdansk szülötteként nagy szeretetet érzek az olyan mágikus, összetett és ellentmondásos városok iránt, amelyek fölött különféle zászlókat lengetett a szél, és amelyeknek falain belül különböző nemzetiségű és vallású emberek éltek az évszázadok során. Az önök Pécse, az én Gdanskom és Magris Triesztje európai mikrokozmoszok. Csakis akik megtanulták a történelmüket és megpróbálták megérteni, miközben legyőzték a kísértést a túlzott leegyszerűsítésre, és akik megfelelőképpen tudják értelmezik a jelképeiket és átalakulásaikat, azok tudják megközelíteni és megérteni az Európa jelenség mítoszát. Ahogy Milan Kundera híres esszéjében, melynek címe Az ellopott Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája áll: "Közép-Európa diverzitásának teljes gazdagságával Európa kicsinyített mása próbál lenni, egy európai archetípus, Európa nemzeteinek kicsinyített modellje a legkisebb helyen koncentrálódó legnagyobb változatosság elve alapján." Vagy nem ez az, ami Európát leginkább megkülönböztette veszedelmes szomszédjaitól, akik gondolkodásukat az ellentétes logikára építették, mondván: "a legkisebb változatosság a lehető legnagyobb területen."
Itt hangsúlyozni kívánom, hogy amikor azt mondom, Pécs Európa metaforája, ez részemről a legnagyobb elismerés. Nem pusztán azért, mert hivatásomnál fogva európai vagyok, és hivatali funkciót töltök be, hanem mert ez a legmélyebb meggyőződésem. Be kell vallanom a részemről bizonyos fajta extravaganciát: szeretem Európát, hiszek az Európai Unió jövőjében és céljában, és nem fogom mindezt megtagadni az euroszkepticizmus elharapózó divatja kedvéért. Számomra büszkeségre ad okot Európainak lennem.
Tudom, könnyű azt mondani, hogy: "európai vagyok," de sokkal nehezebb megmagyarázni, mi is ennek a lényege. Egy ember Kínából, Amerikából, vagy Oroszországból nem rendelkezhet olyan identitás jellemzőkkel, mint egy Európai Uniós polgár. Mi pedig tudjuk, hogy csak kerek egész politikai identitásként lehetünk ezekkel a szuperhatalmakkal egy napon említhetőek. Két-
- 1/2 -
ségtelen, hogy nagy többségünk alacsonyabb és kevésbé absztrakt szinten definiálja magát, nem európaiként. Amikor azt mondom: lengyel vagyok, egy különlegesen definiált közösség tagjaként jellemzem magam, erre a közösségre jellemző érzelmek és történelem határozzák meg a személyiségemet. Az etnikai viszonyok is világosak számomra. Amikor azt mondom, "Kashuba vagyok," látom a nagyszüleimet és a szülőföldemet, ahol az erdők és tavak közelében élő emberek még mindig beszélik különös nyelvüket és őrzik a csak rájuk jellemző szokásaikat. És amikor azt mondom, Gdanskból jöttem, látom a házat és a játszóteret, ahol felnőttem, az első iskolámat és a szeretett futball klubom színeit, melynek nagyapám és apám szurkoltak, és most már a fiam és az unokám is. Az identitásnak ez a három aspektusa, a nemzeti, az etnikai és az urbánus harmonikus egységet alkot; ezeket nem kell definiálni, vagy elemezni, mivel egyszerűen a személyiségem részei, ez vagyok én. Mindezek mellett van-e még hely valamiféle európai identitásnak?
Igen, van. Habár nem beszélünk közös nyelvet, a történelmünk pedig sokkal inkább megosztott bennünket, mint közelebb hozott, habár nem az Örömóda fakaszt könnyekre, hanem sokkal inkább a "Nincs még veszve Lengyelország," és nincs közös futball csapatunk (hoppá, pardon, figyelmeztettek, hogy a nemzeti futballcsapatok fájdalmas témáját ne hozzam fel) és így, a sok "habár" ellenére európai identitás igenis létezik, és ez olyasvalami, ami sokkal több, mint más "kontinentális" identitások. Bennünket ugyanis nem csak a földrajzi jellemzők kötnek össze. Majdnem mindenki egyetért abban, hogy az európaiságnak van kulturális, politikai, sőt értékelméleti dimenziója is. De először tekintsünk a térképre.
Európa közös terület közös határokkal. Annál a földrajzi térképnél, ami az Ural hegységet határozza meg határként, kisebb területet jelöl ki. Amikor Európára gondolunk, egy olyan, szűkebb terület jelenik meg előttünk, amit nagyjából az Európai Unió területe képez Svájccal és Norvégiával, melyek hivatalosan az Unión kívüliek, de mégis hozzánk tartozónak érezzük őket. Természetesen nem akarnék jóslatot tenni arra, hogyan fognak kinézni a jövőben a keleti határok (Ukrajna kérdése, természetesen) vagy a déliek (Balkán kérdés).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
