A mai rendezvényen való részvételüknek azért tulajdonítok nagy jelentőséget, mert ennek az összejövetelnek nem az a célja, hogy a Kormány, illetve az Igazságügyi Minisztérium által már meghozott döntésekről tájékoztatást adjon, hanem az, hogy meghallgassuk az Önök véleményét egy kiemelkedően fontos téma, az új Polgári Törvénykönyv esetleges módosítása kapcsán. Ez egy olyan jelentős kérdés, amelyben a minisztérium nem tud és nem is kíván a szakmai álláspontok ismerete nélkül döntést hozni. A mai találkozó elsődlegesen tehát azt a célt szolgálja, hogy megismerjük a különböző szakmai véleményeket, ezekről tájékoztassuk a döntéshozókat, akik ennek alapján megalapozott állásfoglalást tudnak kialakítani abban a kérdésben, hogy szükség van-e egyáltalán az új polgári jogi kódex módosítására.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 2014. március 15-én lépett hatályba. Az új Ptk. a magyar jogtudomány kiemelkedő alkotása, amely nemzetközi összehasonlításban is meghatározó jelentőséggel bír.
Ezzel kapcsolatban egyrészt az 1959-es Ptk. készítőinek a szakmai tudását szeretném kiemelni, hiszen ők még a régi magyar magánjog hagyományain, az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat dogmatikáján nőttek fel. Önök előtt is szeretném jelezni, hogy az Igazságügyi Minisztérium és az Országos Levéltár munkatársai már dolgoznak az 1959-es Ptk., valamint annak 1977-es módosítása eredeti anyagainak a digitalizálásán, amely reményeink szerint 2016 őszére, Internetes hozzáférés útján, a széles szakmai közvélemény számára is elérhető és kutatható lesz.
Másrészt elismerés és köszönet illeti az új Ptk. készítőinek, így mindenekelőtt a Kodifikációs Főbizottság elnökének, Vékás Lajos Professzor Úrnak a munkáját. Számunkra különösen fontos, hogy Vékás Professzor Úr tevékenységét külföldön is magas szakmai elismerés övezi.
Még két év sem telt el az új magánjogi törvénykönyv hatálybalépése óta, így teljesen jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért kell ilyen rövid időn belül a módosításon egyáltalán gondolkodni. Ezzel kapcsolatban engedjék meg, hogy egy kicsit visszatekintsek az időben.
Mindannyian jól emlékszünk rá, hogy az új kódex elfogadása nem ment viták nélkül. Kezdettől fogva helyes vita folyt akörül, hogy a társasági jog anyagát be kell-e építeni az új Ptk.-ba, illetve, hogy megfelelő megoldás-e a jogi személyek körében a (dogmatikai szempontból nem teljesen pontosan) diszpozitivitásnak nevezett főszabály bevezetése. Nem váltott ki ilyen élénk visszhangot és figyelmet a hitelbiztosítékok, főként a zálogjog új szabályai körül kialakult jogirodalmi vita. Pedig érdemes elővenni az ezzel kapcsolatos cikkeket, amelyekből kitűnik, hogy a zálogjoggal foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek többsége kezdettől fogva hangot adott fenntartásainak és kritikai észrevételeinek.
Még több bíráló cikk és tanulmány jelent meg a Ptk. hatálybalépése után. Tessék csak fellapozni a jogi folyóiratokat és elővenni a kommentárokat. Még a Ptk. készítői által írt anyagokban is találkozhatunk olyan megállapításokkal, hogy az új kódexnek bizonyos szakaszai pontatlanok, nem érthetőek vagy alaposabb kifejtést igényelnének. Itt most csak a vezető tisztségviselő felelősségére utalnék. És nem a harmadik személyek irányában fennálló, új deliktuális felelősségi szabályra, hanem a jogi sze-
- 65/66 -
mély irányában fennálló, a szerződésszegésért való felelősség szabályaira épülő, ún. belső felelősségi tényállásra (Ptk. 3:24. §). Ez egy rendkívül összetett, nehezen érthető és nehezen magyarázható szabály, figyelemmel arra, hogy a Ptk.-ban jelentősen megváltoztak a szerződésszegésért való felelősség szabályai.
A Ptk. hatálybalépése óta az Igazságügyi Minisztériumhoz számos megkeresés és állásfoglalás kérés érkezett. Ezek egy része kifejezetten az új kódex bizonyos rendelkezéseinek a módosítására irányult, illetve arra tett javaslatot. Mindezek alapján Trócsányi László igazságügyi miniszter épp egy évvel ezelőtt, 2015 januárjában neves elméleti és gyakorlati szakemberekből álló munkacsoportot hozott létre és kért fel arra, hogy vizsgálja meg a Ptk. módosítási javaslatokat. A munkacsoport fél évig működött, 14 ülést tartott és áttekintette az egész törvénykönyvet. Ennek eredményeként azonban nem született egyhangú konszenzus abban a kérdésben, hogy szükség van-e a Ptk. módosítására. A munkacsoport tagjainak egy része nagyon komoly szakmai érveket hozott fel amellett, hogy nincs szükség egy időelőtti módosításra, hiszen jogértelmezés útján a legtöbb felmerülő kérdést rendezni lehet. Én magam is elismerem, hogy a felmerült problémák egy jó részét jogértelmezéssel is meg lehet oldani.
Több kérdésben azonban tagadhatatlan, hogy a jogértelmezés nem jelent megoldást. Ezzel kapcsolatban a szerződésátruházás intézményét emelném ki. Ez az új Ptk. egy új intézménye, amelynek a kodifikációját nagy várakozás és szakmai elismerés előzte meg. Alig néhány hónappal a Ptk. hatálybalépése után azonban az ezzel foglalkozó gazdasági jogászok számára egyértelművé vált, hogy porszem került a gépezetbe, hiszen a Ptk. 6:208. § (3) bekezdése egy olyan rendelkezést tartalmaz, amely jelentős akadályát képezi ezen új jogintézmény alkalmazásának. Az idézett bekezdés ugyanis kimondja, hogy a szerződésátruházással a szerződés biztosítékai megszűnnek. Megszűnik tehát a kezesség és a zálogjog is (más a helyzet a nem-járulékos biztosítékokkal, így a garanciával és a korábban alapított önálló zálogjoggal, ezek ugyanis fennmaradnak). Ebben a kérdésben a munkacsoport tagjai számára is egyértelművé kellett váljon, hogy a probléma megoldása érdekében jogalkotási lépésre lesz szükség. A kérdés csak az, hogy mikor. Vajon tolerálja-e a gazdasági élet azt, ha a módosításra a kódex hatálybalépése után 5-7 évvel kerül majd sor, akkor, amikor már megszülettek az első, ezzel kapcsolatos bírósági döntések?
Én a magam részéről azt az álláspontot vallom, hogy a polgári jognak a gazdasági igényekhez kell igazodnia. A Ptk. sem lehet egy önmagáért való jogalkotási mű, hanem igenis igazodnia kell az adott időszak gazdasági és társadalmi viszonyaihoz. Én úgy tanultam, hogy a Ptk. a gazdasági élet kódexe. Ha ez igaz, akkor nem mondhatjuk azt, hogy a gazdasági viszonyok igazodjanak a törvényhez. A gazdasági igények ugyanis előbb-utóbb felszínre törnek, utat találnak maguknak. Ha ezzel a magánjogi szabályok nincsenek összhangban, akkor a végeredmény ezeknek a szabályoknak a megkerülése, adott esetben pedig külföldi jogok alkalmazása lesz.
Itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogy alig két évvel az új Ptk. hatálybalépése után miként merülhetett fel az új kódex módosításának a gondolata. Ennek oka, hogy a törvény hatálybalépését követően olyan új gazdasági igények jelentek meg, amelyek jogalapot szolgáltathatnak ahhoz, hogy legalább a gondolkodás szintjén eljussunk annak a kérdésnek a felvetéséhez, hogy vajon a Ptk. hatályos szabályai megfelelnek-e ezeknek az új gazdasági szükségleteknek?
Három tényezőt szeretnék ezzel kapcsolatban kiemelni:
- a londoni székhelyű Európai Újjáépítési- és Fejlesztési Bank (EBRD) 2014. november 18-án közzétett ország-jelentését, amely "A magyarországi vállalati hitel restrukturálási és felszámolási környezet elemzése" címet viseli; és
- a Magyar Nemzeti Bank 20/2015. (VI. 29.) MNB rendeletét, amely a hitelintézetek forint lejárati összhangjának szabályozásáról szól; végül
- a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről szóló 575/2013/EU rendeletet (ún. CRR rendelet).
Az EBRD ország-jelentése elsődlegesen a nem-teljesítő vállalati hitelekkel, illetve az azok átruházását elősegíteni hivatott jogi eszközökkel foglalkozik. A javaslatok célja egy olyan jogi környezet megteremtése, amely lehetővé teszi a banki portfóliók mielőbbi megtisztítását. Ez elsődlegesen a fizetésképtelenségi eljárásokat érinti (Vht., Csődtörvény), de az ország-jelentés a Ptk.-ra is kitér.
Néhány megállapítást hadd idézzek az EBRD hivatkozott ország-jelentéséből:
- az új Ptk. számos olyan rendelkezést tartalmaz, amelyek ellentmondásosak és a hitelezőknek bizonytalanságot okoznak;
- ezek az ellentmondások nem ösztönzik a hitelezőket új finanszírozási megállapodások megkötésére, illetve a fennállóak refinanszírozására: ez akadályozza a hitelek restrukturálását;
- az új hitelbiztosítéki nyilvántartás nem közhiteles és nincs lehetőség hivatalos tanúsítványt beszerezni annak tartalmáról;
- az új hitelbiztosítéki nyilvántartás számos kockázatot jelent a hitelező számára: pl. az abban regisztrált biztosítékot a zálogkötelezett szinte automatikusan töröltetheti;
- az óvadékra vonatkozó szabályok nem eléggé rugalmasak és bizonytalanság áll fenn az óvadék érvényesítésére vonatkozó szabályok körében is;
- külön kiemeli az ország-jelentés a szerződésátruházás intézményét: a Ptk. különböző részei ellentmondanak egymásnak a biztosítékok fennmaradása, illetve megszűnése tekintetében;
- végül az EBRD anyag a következő megállapítással zárul: az új Polgári Törvénykönyvet módosítani kellene az érintettek visszajelzései alapján.
Azt hiszem ez elegendő annak alátámasztására, hogy az EBRD ország-jelentése már 2014 őszén egyértelműen a Ptk. zálogjogi szabályainak a módosítására tett javaslatot.
- 66/67 -
A következő kérdés, hogy milyen gazdasági igények kapcsolódnak az MNB idézett 20/2015-ös rendeletéhez? Ha valóban egy prosperáló, a jelenleginél több szereplő részvételével működő jelzáloglevél-piac kialakítását szeretnénk elérni, akkor ahhoz megfelelő biztosítékokra is szükség van. A részletekben való elmerülés nélkül nyugodtan kimondhatjuk, hogy a különvált zálogjog intézménye ezeknek a követelményeknek nem felel meg. A különvált zálogjog talán alkalmas egy nem túl élénk jelzáloglevél-piac igényeinek a kielégítésére, de ha új finanszírozási és refinanszírozási struktúrákban és ügyletekben gondolkodunk, akkor ennél sokkal megfelelőbb eszköz az önálló zálogjog. Hogy az ezzel kapcsolatos veszélyek miért alaptalanok, arra rögtön visszatérek.
Végül külön is utalni szeretnék az előbb említett ún. CRR rendelet 402. cikkének (3) bekezdésére, amely a jelzáloghitelezésből adódó kitettség csökkentése kapcsán külön szól a nem-járulékos önálló zálogjogról. Ebből a szempontból komoly eltérés mutatkozik az idézett uniós rendelet és a Ptk. zálogjogi szabályai között.
Mindezek alapján azt gondolom, nyugodt lelkiismerettel ki lehet jelenteni: az Igazságügyi Minisztérium nem vádolható azzal, hogy belehajszolta a Kormányt, illetve a Parlamentet egy elsietett Ptk. módosításba. A kívülállók számára ez nem volt ugyan érzékelhető, de az Igazságügyi Minisztérium 2014-ben és 2015-ben komoly küzdelmet folytatott a Ptk. módosításának az elkerülése és a kódex integritásának a megőrzése érdekében. Nézzék csak meg, hogy hányszor került sor ágazati jogszabályok, vagy a Ptké. módosítására. Hogy csak egy fontos példát említsek: az ún. 40 eurós behajtási költségátalány esete is ezt igazolja. Bár mind a Nemzetgazdasági Minisztérium, mind pedig a szakmai érdek-képviseleti szervek a Ptk. azonnali (!) módosítását kérték az IM-től, a tárca ehelyett a Ptké.-t módosította.
A zálogjog egy nagyon nehéz terület, ezért nem is lehet reális jogalkotói cél az, hogy a Ptk. egyszerűen (másként fogalmazva: lebutítva) szabályozza ezt a területet. A zálogjog a kötelmi jog és a dologi jog határán fekszik, ami azonban legalább ennyire fontos: a zálogjogi szabályozás rendkívül szorosan kapcsolódik a gazdasághoz, különösen pedig a hitelélethez.
Ideális esetben ez azt jelenti, hogy a zálogjogi szabályok olyan mértékű átalakítását, mint amelyre az új Ptk. keretében sor került, átfogó gazdasági elemzéseknek kellett volna megelőznie. A nyugat-németek az 1960-as, ’70-es években nagyon komolyan gondolkoztak az ún. fiduciárius ügyletek nyilvánosságának a megteremtésén, és az ehhez kapcsolódó közhiteles nyilvántartás kialakításán. Ebből végül ugyan nem lett semmi, de érdemes végignézni az ezzel foglalkozó jogi és közgazdasági szakirodalmat. A legkomolyabb német kutatóintézet, a Max Planck Intézet vezető professzorai, mint pl. a még ma is élő Ulrich Drobnig vezették ezeket a kutatásokat. Ilyen hatásvizsgálatok, még ha nem is ennyire kiterjedően, de az 1996-os ún. I. zálogjogi novellát is megelőzték.
Miért tartom ezt ennyire fontosnak? A zálogjogi szabályok átfogó módosítása előtt meg kellene vizsgálni, hogy az adott gazdaságban hol merül fel elsődlegesen a hitel iránti igény. A magyar társadalom és gazdaság legalább 150 éve tőkehiánnyal küzd és akkor még nem számítottuk ide a reformkort és Széchenyi István úttörő munkáit. Külföldi működő tőke nélkül a magyar gazdaság megbénulna. A külföldi tőkének azonban nemzetközi szempontból is elfogadható biztosítékokra, garanciákra van szüksége. Nem biztos, hogy ami az USA-ban, vagy Kanadában megfelelő biztosíték, az Magyarországon is az. Ezt jól mutatja az új típusú, angolszász mintára épülő hitelbiztosítéki nyilvántartás.
Vajon az új Ptk. előkészítése során, az elmúlt 10 évben készült bármilyen gazdasági elemzés a zálogjogi szabályok gyökeres megváltoztatásához kapcsolódóan? Én nem találkoztam ilyen háttér anyaggal.
Úgy tűnik tehát, hogy a gazdasági háttér alapos elemzése és feltárása nélkül dőlt el, hogy az új Ptk. Magyarországon is egy egységes zálogjogi, egy egységes hitelbiztosítéki rendszert kíván bevezetni. Ez az Amerikai Egyesült Államok legtöbb tagállamában működő biztosítéki rendszerre emlékeztet. Vajon számoltak azonban azzal az új Ptk. zálogjogi szabályainak készítői, hogy a magyar gazdaság egyik fő jellemvonása, hogy az adósok különböző csoportjai különböző hiteltípusokat és ehhez szorosan kapcsolódva, különböző biztosítéki formákat igényelnek? Más típusú hitelt kíván a fogyasztó, a kis- és középvállalkozó, a mezőgazdasági termelő és egy multinacionális cég. Más formában is jutnak hitelhez és tevékenységükből adódóan más típusú biztosítékot tudnak nyújtani. Ezért volt meghatározó jelentőségű a kis- és középvállalkozások és a mezőgazdasági termelők számára a vagyont terhelő zálogjog intézménye, amelyet azonban az új Ptk. megszüntetett. Az ezt felváltó intézmény, a zálogtárgy körülírással történő meghatározása több szempontból sem vette át a vagyont terhelő zálogjog helyét és szerepét.
Engedjék meg, hogy még egyszer visszatérjek annak a kérdésnek az elemzésére, hogy egy adott gazdaságon belül pontosan hol is mutatkozik hiteligény. A Világgazdaság című gazdasági napilap 2016. január 17-ei online kiadásában[2] megjelent egy cikk "Jelzálogkölcsön borospincékre?" címmel. A cikk szerint a bankok a jövőben borospincékre és mélygarázsokra is adhatnak jelzáloghiteleket, mert az ingatlan-nyilvántartási térképek ezentúl ezek elhelyezkedését és kiterjedését is feltüntetik. Mindez arra utal, hogy a borospincéknek és a mélygarázsoknak zálogtárgyként is lesz szerepük és vannak olyan adósok, akik csak ezeket a vagyontárgyakat tudják felajánlani biztosítékként a hitelezőknek.
Számomra ez is arra utal, hogy már évekkel ezelőtt részletesen meg kellett volna vizsgálni, hogy a magyar
- 67/68 -
gazdaságon belül hol jelentkezik a hiteligény. Hol van fejlesztési igény a gazdaságban, hová adjanak a hitelezők kölcsönt? Ezek óriási jelentőségű kérdések.
Tudjuk, hogy a mezőgazdaságban nagy szükség lenne tőkére, ami önmagában is a középpontba helyezi a mezőgazdasági hitelezés kérdéskörét (Itt csak zárójelben jelzem még, hogy az új Ptk. elég mostohán bánik a mezőgazdasággal, mert a mezőgazdasági termékértékesítési szerződést sem nevesíti már önálló szerződéstípusként, ami szerintem erősen vitatható.). De vajon ugyanolyan hitelbiztosítékokra van szükség a mezőgazdaságban, mint az iparban vagy a kereskedelemben? Vajon az új típusú hitelbiztosítéki nyilvántartás alkalmas eszköz arra, hogy a nagy értékű ipari berendezések, gyártósorok zálogtárgyként egyedileg is nyilvántarthatóak legyenek?
Csak egy példát hadd emeljek ki: a magánjogi jogegységesítés nemzetközi szervezete az UNIDROIT. Az UNIDROIT keretében 2001-ben egy egyezmény született a nagy értékű ingó vagyontárgyak elzálogosításáról, amely három területet érint: a légi járműveket, a vasúti teherkocsikat, és a vízi járműveket (Ez az ún. Cape Town-i Egyezmény).[3] Magyarország eddig sajnos egyik jegyzőkönyvet sem írta alá. Különösen a vasút vonatkozásában nehezen érthető mindez, hiszen ez a MÁV számára is előnyösebb tőkeszerzési lehetőségekkel járna. Az új Ptk. új zálogjogi rendszerének kidolgozása során - bár a külföldi mintákat tanulmányozták - erről valami miatt mégis elfeledkeztek.
A magyar gazdaság működése szempontjából kiemelkedő a jelentősége az ingó-jelzálogjognak. Itt sem új jelenségről van szó: már az 1920-as években született egy törvényjavaslat, majd végül az 1996-os zálogjogi novella bevezette az ingó-jelzálogjog intézményét a magyar jogba. Miért fontos ez a zálogfajta? Mert lehetővé teszi, hogy a gazdasági-vállalkozási tevékenységet folytató adós a zálogtárgy birtokában maradjon és azt továbbra is fel tudja használni a hitel fedezetének előteremtése céljából. Kézizálogjognál a zálogtárgy birtoka átkerül a hitelezőhöz, míg ingó-jelzálogjog esetében a zálogkötelezett birtokában marad. Ahhoz azonban, hogy ez a rendszer működőképes legyen, egy jól működő ingó-jelzálogjogi nyilvántartásra van szükség. Ezt a szerepet töltötte be korábban a közhiteles közjegyzői zálogjogi nyilvántartás, amelyet nyugodtan lehet sikertörténetnek nevezni. Ezt a rendszert a magyar közjegyzői kar a saját pénzéből, mindenféle állami támogatás nélkül hozta létre és működtette.
Az új Ptk. kodifikációja során ezzel szemben az az érv hangzott el, hogy ez a rendszer drága. Az én álláspontom ugyanakkor az, lehet, hogy drága volt, de legalább működött és valós biztosítékot jelentett a hitelezők számára. Vajon nem lett volna egyszerűbb egy drágának tartott nyilvántartási rendszer térítési díjait mérsékelni, mintsem az egészet szétverni, és helyette egy olyan külföldi mintát követni, amely egy idegen test a magyar zálogjogi szabályozáson belül?
A magam részéről a közhiteles nyilvántartás felszámolásához hasonlóan elhibázott lépésnek tartom az önálló zálogjog megszüntetését. Való igaz, hogy az 1959-es Ptk. szabályozása nem felelt meg minden elvárásnak, így további fejlesztésre szorult. Ebből a szempontból a német Ptk., a BGB 2008-as módosítása volt a minta. Ezt jól tükrözi a Parlament által elfogadott, de hatályba nem lépett 2009-es Ptk., amely úgy szabályozta volna az önálló zálogjogot, hogy az valamennyi érintett fél érdekét figyelembe veszi.
Az önálló zálogjoggal szemben elhangzott kritikai észrevétel, hogy az a szülőhazájában, Németországban is súlyos visszaélések forrásává vált és ezért alkalmazása visszaszorult. Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék kiemelni: a német BGB 2008-as módosítására azért került sor, mert a pénzügyi világválsághoz kapcsolódóan néhány esetben a német sajtó arról számolt be, hogy a bankok által értékesített nem-járulékos, önálló zálogjogok (Grundschuld) kötelezettjeit kétszeres fizetésre kényszerítették. Egyszer ugyanis ki kellett fizetniük a tartozást az eredeti hitelezőnek (kötelmi jogi alapon), majd ugyanerre kényszerültek az új hitelezővel, vagyis a Grundschuld jóhiszemű megszerzőjével szemben is (dologi jogi alapon).
Én abban az időszakban, 2007-2008-ban Németországban voltam, így lehetőségem nyílt alaposabban is utána járni annak, hogy pontosan milyen visszaélésekre is került sor.[4] Ennek során kiderült, hogy valójában csak kb. egy tucat esetről volt szó, az önálló zálogjog vevői pedig egyetlen esetben sem bankok, hanem pénzügyi befektetők voltak.[5] Érdemes ezzel kapcsolatban a német Parlamentben, a Bundestagban lefolytatott vita jegyzőkönyveit elolvasni.
A 2008-as BGB módosításokat a német jogirodalomban kezdetben bírálták, mára azonban a német banki gyakorlat elfogadta ezeket a változtatásokat és alkalmazkodott hozzájuk. Ezt az is jól tükrözi, hogy az önálló zálogjog alkalmazása egyáltalán nem szorult vissza a német banki gyakorlatban: az arány ma is kb. ugyanaz mint az 1980-as években, vagyis a jelzáloghitelek 80%-át önálló zálogjog, 20%-át pedig rendes, hagyományos járulékos zálogjog (Hypothek) biztosítja. Az arány tehát 80-20 az önálló zálogjog javára. Ezt statisztikai adatok igazolják, nyugodtan tessék csak utána nézni!
Mindezek alapján azt gondolom, hogy teljes mértékben indokolhatóak az önálló zálogjog újraszabályozásá-
- 68/69 -
ra irányuló igények. Természetesen ezt úgy kell megvalósítani, hogy az önálló zálogjog kötelezettjének a helyzete nem válhat rosszabbá, mint a járulékos zálogjog kötelezettjének a helyzete. Ez azonban kodifikációs technikákkal kezelhető: így az ún. biztosítéki szerződés törvényben való nevesítésével és az ún. kifogás-korlátozás intézményének a német mintára történő szűkítésével. A cél, hogy elkerülhetővé váljon az ún. kétszeres teljesítés veszélye.
Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban sokkal hitelesebb, ha az mondja el az ezzel kapcsolatos gondolatait, aki napi munkájában is alkalmazza az önálló zálogjogot és a különvált zálogjogot. Ezért különösen nagy öröm számomra, hogy ehhez a témához Landgraf Erik úr, a szakma elismert művelője a felkért hozzászóló.
Az én megítélésem szerint az önálló zálogjog újraszabályozása azért kulcskérdés, mert ennek révén esély lenne megteremteni egy dinamikusan működő jelzáloglevél-piacot, amelynek előnyeit már a magyar lakosság is élvezhetné. Így ugyanis a jelzáloglevél nálunk is egy olyan befektetési eszközzé válhatna, mint Németországban vagy Ausztriában, amely országokban ez az állampapír után a második legbiztonságosabb befektetési lehetőség. Majdnem olyan biztonságot nyújt, mint egy német vagy osztrák állampapír, némileg magasabb hozam mellett.
A zálogjogi szabályokhoz kapcsolódóan az utolsó kérdés, amelyről eddig még egy szó sem esett, amire eddig különösebb figyelmet eddig senki nem fordított, a zálogjog érvényesítésére vonatkozó új rendelkezések.
Tudom, hogy a jelenlévők közül sokan bankban dolgoznak, így Önök szempontjából a most bemutatandó új szabályozás valójában kedvező. A korrekt szakmai tájékoztatáshoz azonban az is hozzátartozik, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az új Ptk. a zálogjog érvényesítésére vonatkozó szabályokat is radikálisan megváltoztatta.
A zálogjog érvényesítése egy nagyon érzékeny terület, hiszen a nem fizető adós itt találkozik az államhatalommal, az állami kényszerrel. A zálogjog érvényesítéséről szóló Ptk.-beli szabályokhoz ezért szorosan kapcsolódnak a bírósági végrehajtás és a felszámolási eljárás szabályai. A jogalkotó fő feladata ezzel kapcsolatban, hogy mindkét fél, vagyis a záloghitelező és a zálogkötelezett érdekeit is figyelembe vegye, és egy kiegyensúlyozott szabályozást alakítson ki.
Mi volt ezzel kapcsolatban a régi Ptk. főszabálya? Az, hogy a zálogjog érvényesítésére főszabály szerint bírósági végrehajtás keretében kerülhetett csak sor. Csupán kivételesen volt arra lehetőség, hogy a zálogjogosult kielégítési jogát bírósági végrehajtáson kívül gyakorolja, így pl. a zálogtárgyat maga értékesítse. Ennek azonban az volt a feltétele a régi Ptk. szerint, hogy a felek ebben megállapodjanak. Vagyis a zálogkötelezettnek és a zálogjogosultnak erről egy szerződésben kellett megállapodni.
Ezzel szemben az új Ptk. főszabállyá tette a bírósági végrehajtás elkerülését. Kérem, nézzék meg ezzel kapcsolatban a Ptk. 5:126. § (3) bekezdését! Eszerint ugyanis a kielégítési jog gyakorlása a zálogjogosult választása szerint bírósági végrehajtás útján vagy bírósági végrehajtáson kívül történhet. Magyarul az új Ptk. szerint a záloghitelező egyoldalúan dönthet arról, hogy milyen úton kívánja követelését érvényesíteni. Ennek alapján pedig teljes mértékben elkerülhetővé válik a bírósági végrehajtási út. És mindez a fogyasztói zálogszerződésekre is igaz! Felmerül a kérdés, hogy vajon mindenki tisztában volt azzal 2013-ban, hogy pontosan mit is jelent ez a szakasz az adósok számára? Elvileg ennek a tudatában kellett, hogy legyen minden érintett, hiszen pl. a Kúria több oldalas anyagban hívta fel erre a veszélyre a figyelmet.
Az teljesen biztos, hogy a záloghitelezőknek ezt az egyoldalú hatalmasságát korlátok közé kell szorítani. Én elismerem, hogy fontos szempont a követelések minél gyorsabb és olcsóbb érvényesítése, de a jogalkotónak más jogpolitikai szempontokat is figyelembe kell vennie. Leginkább a fogyasztói zálogszerződések esetén - amelyeknél a 66/2014. (III. 13.) Korm. rendelet már most is korlátozza ezt az egyoldalú jogosultságot - vissza kellene állítani a régi Ptk. főszabályát, vagyis a bírósági végrehajtást. Az üzleti célú zálogszerződések esetében természetesen több érv szól a jelenlegi szabály fenntartása mellett.
Van azonban még egy nagyon fontos érv amellett, hogy miért is kellene a fogyasztói zálogszerződésekhez kapcsolódóan visszaállítani a korábbi főszabályt. A jelenlegi szabályozás ugyanis minden bizonnyal ellentétes az uniós joggal. Szerencsére ezt még az Európai Bíróság nem mondta ki, de ennek csupán az az oka, hogy ilyen ügy még nem indult a luxemburgi fórum előtt. Az Európai Bíróság gyakorlata szerint ugyanis ellentétes az uniós joggal (egészen pontosan a 93/13-as irányelvvel) az olyan tagállami szabályozás, amely nem teszi lehetővé a fogyasztó számára, hogy a végrehajtási szakaszban is vitassa az alapügylet érvénytelenségét. Biztosítani kell tehát az adósok számára, hogy a zálogjog érvényesítésére irányuló eljárásban is hivatkozhassanak arra, hogy ők azért nem fizettek, mert érvénytelen az az alapszerződés, amelyből a zálogjoggal biztosított követelés származik. A bírósági végrehajtási eljárásban erre az adósnak meg van a lehetősége. Az új Ptk., illetve a végrehajtási rendeletei azonban jelenleg nem tartalmaznak olyan eljárási szabályokat, amelyek keretei között a zálogkötelezett a követelés jogalapját, létét, érvényességét vagy akárcsak összegszerűségét vitathatná.
Az új Ptk. előkészítése során ezeknek az Európai Bírósági döntéseknek egy részét már figyelembe lehetett volna venni, így pl. a C-415/11. számú ügyben 2013. március 14-én hozott ítéletet, vagy a C-537/12., illetve a C-116/13. számú egyesített ügyekben hozott ítéletet.
A Ptk. Harmadik Könyve szabályozza a jogi személyeket, többek között a gazdasági társaságokat és szövetkezeteket is. Ez utóbbiaknál külön probléma az önálló szövetkezeti
- 69/70 -
törvény léte, amely kógens rendelkezéseket tartalmaz, szemben a Ptk. (nem teljesen pontosan) diszpozitívnak nevezett szabályozásával. A szövetkezeteknél épp úgy, mint a teljes jogi személy könyvvel kapcsolatban az a fő igény merült fel, hogy a jogalkotó tegye egyértelművé, hogy melyek a törvény eltérést nem engedő, kógens rendelkezései.
Mindez szorosan összefügg a Ptk. 3:4. §-ának értelmezésével. Ezzel kapcsolatban számos észrevétel érkezett a minisztériumhoz és számos javaslatot olvashattunk az elmúlt két év jogirodalmi munkáiban is. A fő kérdés, hogy fenntartsa-e a jogalkotó a diszpozitivitás főszabályát. Ebben a kérdésben a többségi vélemény az, hogy most már nem érdemes megváltoztatni a kódex eltérést engedő főszabályát, pontosítani kellene azonban az eltérést tiltó Ptk. 3:4. § (3) bekezdését. Ezzel kapcsolatban is több verzió látott napvilágot.
Ezzel párhuzamosan merült fel az igény az iránt, egyértelművé kellene tenni a Harmadik Könyvben, hogy melyek a kógens szabályok. Itt azonban fennáll a veszélye annak, hogy ha a jogalkotó túl sok szabályt minősít eltérést nem engedőnek, akkor valójában visszatér a régi Társasági törvény kógens főszabályához, függetlenül attól, hogy emellett megmaradna a Ptk. 3:4. §-a is. Ez mindenképp alaposabb továbbgondolást igényel.
Külön utalnék a Harmadik Könyv azon sokat vitatott rendelkezéseire, amelyek a vezető tisztségviselők felelősségéről szólnak. A vezető tisztségviselők felelősségének három aspektusát kell egymástól elkülöníteni:
- a vezető tisztségviselő felelőssége a jogi személlyel, így a társasággal szemben (ún. belső felelősség);
- a vezető tisztségviselő felelőssége a hitelezők irányában és
- a vezető tisztségviselő felelőssége harmadik személyek felé.
a) Belső felelősség
A belső felelősséggel kapcsolatban a fő probléma, hogy mivel a vezető tisztségviselő és a jogi személy közötti viszony szerződésen alapul, ezért erre a szerződésszegésért való felelősség szabályait kell megfelelően alkalmazni. Amint azt Önök is tudják, az új Ptk. jelentősen megváltoztatta a szerződésszegésért való (ún. kontraktuális felelősség) szabályait. Ezeknek a szabályoknak a megfelelő alkalmazása a vezető tisztségviselők jogi személlyel szembeni felelőssége esetén meglehetősen bonyolult jogalkalmazási folyamat. Ezt jól érzékelteti Kisfaludi András professzor úr, egyébként nagyon jól felépített és logikus érvelése, amelyet legutóbb a Lábady Tamás 70. születésnapjára készített ünnepi kötetben megjelent kiváló tanulmányában mutatott be. Kérdés azonban, hogy egy átlagos vezető tisztségviselőtől elvárható-e egy ilyen rendkívül alapos és szerteágazó mérlegelés saját felelősségére vonatkozóan, főként akkor, ha nem jogász az illető. Aligha. Ez valószínűleg még a neki jogi tanácsot adó ügyvéd vagy vállalati jogtanácsos számára is nagyon komoly munkát jelentene. És akkor még nem beszéltünk az ezzel kapcsolatos jövőbeli perekben szükségszerűen felmerülő bizonyítási nehézségekről, amelyek ugyanúgy érintik a károsultat, mint a károkozót.
Épp ezért talán megfontolandó lenne visszatérni a régi Társasági törvény 30. § (2) bekezdésében foglalt felelősségi mércéhez, amely szerint a vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni.
Ebben az esetben a vezető tisztségviselő belső felelősségére nem a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályait kellene alkalmazni. A vezető tisztségviselő és a jogi személy közötti jogviszony ugyan szerződésen alapul, a jogi személyek és különösen a gazdasági társaságok ügyvezetése körében azonban más az elvárhatósági szint, mint szerződésszegés esetén. Épp ezért a jogi személyekre nézve (különösen a társasági jogban) indokolt lehet a kontraktuálistól eltérő felelősségi alakzat alkalmazása.
Megítélésünk szerint tehát a társasági jogon belül másfajta felelősségi mércének kellene érvényesülnie, mint a szerződési jogban. Az egyértelmű, hogy a vezető tisztségviselő és a jogi személy között egy szerződés áll fenn. Ez azonban egy sui generis, sajátos, önálló jellegzetességeket mutató megbízási viszony. Ezt a különlegességet önmagában az is megalapozza, hogy a megbízó egy jogi személy (adott esetben egy társaság), a megbízás tárgya pedig a jogi személy ügyvezetése. Az ügyvezetés is tevékenységvégzés ugyan, de a legtöbb esetben speciális szakértelmet feltételez, tartós jellegű, és lényeges feltétel az is, hogy a szerződés fennállása alatt a vezető tisztségviselő a jogi személy érdekeinek megfelelően köteles eljárni.
A szerződési jogban érvényesülő felelősségi szinttől eltérő társasági jogi felelősség létét támasztaná alá az is, hogy a társasági jogi felelősségi szabályok szankciórendszere eltér az általános szabályoktól. A Ptk. általános felelősségi szankciója a kártérítés. A társasági jogi viszonyok azonban nem tisztán vagyoni jellegűek, hanem szervezeti elemek is megtalálhatóak bennük. Ennek alapján a társasági jogi felelősség rendszerében a kártérítés mellett a szervezeti jellegű szankciók is fontos szerepet töltenek be (pl. vezető tisztségviselő visszahívása, vagy a tagkizárás).
b) A vezető tisztségviselő felelőssége a hitelezőkkel szemben
A vezető tisztségviselők hitelezőkkel szembeni felelősségével kapcsolatban nagyon röviden csak azt szeretném kiemelni, hogy arról a Ptk. mellett a Cégtörvény és a Csődtörvény is rendelkezik. Közös eleme ezeknek a felelősségi tényállásoknak, hogy a jogi személy már megszűnt, de a megszűnést követően ki nem elégített hitele-
- 70/71 -
zői követelések maradtak fenn. Ebben az esetben a különböző törvények felhatalmazzák a már megszűnt jogi személy hitelezőit, hogy bizonyos feltételek esetén a már megszűnt jogi személy korábbi vezető tisztségviselőivel szemben érvényesíthetik követeléseiket.
Mivel ezek meglehetősen bonyolult felelősségi tényállások, ezért üdvözlendő, hogy Darák Péter úr, a Kúria elnöke, ebben az évben egy olyan joggyakorlat-elemző csoportot állított fel, amely kifejezetten ezt a kérdést vizsgálja. A joggyakorlat-elemző csoport összegző véleménye birtokában lehet majd javaslatot tenni az esetleges jogalkotási lépésekre, amelyek azonban már nem csak a Ptk.-t., hanem a külön törvényeket, elsődlegesen a Csődtörvény 33/A. §-át is érinthetik.
c) A vezető tisztségviselő külső felelőssége
Végül néhány gondolat a vezető tisztségviselő ún. külső felelősségéről, vagyis arról az új felelősségi szabályról, amely alapján a vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel kívülálló harmadik személyek irányában.
Ez egyrészt szükségszerűen deliktuális felelősségi tényállás, másrészt a harmadik személyek köre ebben az esetben nem érinti az előző pontban tárgyalt hitelezőket. A régi Gt., illetve az 1959-es Ptk. nem tartalmazott ilyen rendelkezést. Ez azt jelentette, hogy a gazdasági társaság (jogi személy) volt felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva kívülálló harmadik személynek okozott. Ez az ún. betudás elve, amelyet kifejezetten ki is mondott a régi Gt. 30. § (1) bekezdése: "a társaság felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott". Ennek alapján a társaság (jogi személy) szabadon dönthetett abban a kérdésben, hogy az általa a harmadik személynek megtérített kárt érvényesíteni kívánja-e a vezető tisztségviselőjével szemben.
A jogirodalomban a Ptk. hatálybalépése óta hevesen bírálják a Ptk. 6:541. §-ában foglalt új deliktuális felelősségi tényállást. A lényegi kérdés megítélésünk szerint ezzel kapcsolatban az, hogy miért volt szükség egy olyan önálló felelősségi tényállás bevezetésére, amelyet sem az 1959-es Ptk., sem a régi Gt. nem tartalmazott, és miben tér el ez a Ptk. 6:540. §-ában foglalt alkalmazottért való felelősségtől, továbbá a Ptk. 6:542. §-ában szereplő megbízottért való felelősségtől. Megnyugtató választ a jogirodalom eddig erre a kérdésre nem tudott adni.
Minderre tekintettel véleményünk szerint megfontolandó a Ptk. 6:541. §-ában foglalt felelősségi szabály hatályon kívül helyezése és a régi Gt. 30. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés visszaállítása. Minden lehetséges felmerülő kérdés ugyanis valamennyi érintett számára méltányosan rendezhető a Ptk. 6:540. §-a, valamint a Ptk. 6:542. §-a alapján. Ezzel egyidejűleg nemcsak a Ptk. 6:541. §-ához kapcsolódó, rendkívül szerteágazó értelmezési kérdések kerülhetők el, de egyúttal a háromféle deliktuális felelősségi tényállás egymáshoz való viszonyát érintő problémák is.
Találkozhatunk ugyanakkor olyan javaslattal is, amely szerint a vezető tisztségviselő és a jogi személy egyetemleges felelőssége csak a szándékosan okozott károkra terjedjen ki. Ennek alapján, ha a vezető tisztségviselő ügyvezetési tevékenysége során szándékosan, illetve joggal való visszaéléssel okoz kárt harmadik személynek, akkor a károsulttal szemben a jogi személlyel együtt a vezető tisztségviselő egyetemlegesen felel. Ez azt jelentené, hogy a vezető tisztségviselők harmadik személyekkel szembeni felelőssége a Ptk.-nak a tagok és az alkalmazottak felelősségére vonatkozó általános szabályai szerint kerülne szabályozásra.
Amennyiben a jogalkalmazói gyakorlat valóban igényli, hogy a Ptk.-ban egy külön felelősségi tényállás rendelkezzen a vezető tisztségviselő deliktuális felelősségéről, akkor egy erre vonatkozó, dogmatikailag is kimunkált javaslatot elfogadhatónak tartanánk, feltéve, hogy az kizárólag a szándékosan, vagy a visszaélésszerű magatartással okozott károkra korlátozná a vezető tisztségviselő felelősségét. Ezen a körön kívül sem indokoltnak, sem méltányosnak nem tartjuk a vezető tisztségviselő deliktuális felelősségének a törvényi kimondását.
Végül nagyon röviden, pár szóban a kötelmi jogi könyvet érintő lehetséges módosításokról. Itt a főbb kérdéskörök a következők:
- az elévülés megszakítását kimondó rendelkezések pontosítása;[6]
- a szerződések érvénytelenségének jogkövetkezményeiről szóló szabályok módosítása (egészen pontosan a Ptk. 6:108. § (2) bekezdésének hatályon kívül helyezése);
- az ún. 40 eurós behajtási költségátalány sorsának megnyugtató rendezése (valószínűleg külön törvényben);
- a tulajdonos pozíciójának áttekintése bérlet és haszonbérlet esetén;
- a fizetésiszámla-szerződés szabályainak módosítása;
- a pénzügyi lízing, faktoring, franchise szerződések sorsának újragondolása.
A munkacsoport többször is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a fizetésiszámla-szerződést nem lehet a folyószámla egyik típusának tekinteni. A hazai pénzforgalmi szabályozás egy alapvetően maximum harmonizációs irányelven alapul (Ez a belső piaci pénzforgalmi szolgáltatásokról szóló 2007/64/EK irányelv - PSD irányelv).
- 71/72 -
Ebből következően a fizetési számla egyik lényegi ismérve, hogy az fizetési műveletek teljesítésére szolgál. A folyószámlán ezzel szemben beszámításra kerül sor, amely azonban nem tekinthető pénzforgalmi szolgáltatásnak.
Emellett a Ptk. 6:398. §-ában foglalt utaló szabály is téves, amely alapján a fizetésiszámla-szerződésre vonatkozó szabályokat az értékpapírszámlára és az értékpapír-letéti számlára is megfelelően alkalmazni kell. Értékpapírszámla és értékpapír-letéti számla esetén ugyanis a fizetési forgalom céljára az ügyfélszámla szolgál.
A fentiek alapján hibás a Ptk. 6:399. §-ának utaló szabálya, amely szerint a fizetésiszámla-szerződésre a folyószámla-szerződés szabályait kell megfelelően alkalmazni.
Mindezek alapján a fizetésiszámla-szerződés teljes Ptk.-beli szabályozását javasolt felülvizsgálni és az ágazati pénzügyi szabályokkal, valamint a PSD irányelvben foglaltakkal összhangba hozni.
Mindkét új szerződéstípus kapcsán a munkacsoport ülésein az alábbi javaslatok hangoztak el:
a) a piaci igényeknek megfelelően módosítani kellene a Ptk. szabályait;
b) hatályon kívül kellene helyezni a Ptk.-beli szabályozást és ehelyett ágazati törvényekben kell a szükséges szabályokat megadni.
A második megoldás mellett szól, hogy üzletszerűen ezeket a tevékenységeket csakis felügyeleti engedéllyel rendelkező vállalkozások végezhetik, így elegendő az ágazati szabályozás (ez gyakorlatilag a Hpt.).
Különösen a pénzügyi lízingszerződés fogalma értelmezhetetlen a jelenlegi formájában. Alapvető probléma, hogy a Ptk. rendelkezései összemossák a klasszikus értelemben vett pénzügyi lízing,[7] a tartós bérlet, valamint az operatív lízing fogalmát. Emellett a Ptk. 6:414. § (2) bekezdésének az alkalmazása is nehézségeket okoz, és arra utal, hogy a Ptk. (hibásan) a pénzügyi lízinget a bérlettel azonos módon kezeli.
A teljes hatályon kívül helyezéssel szemben egy alternatív megoldást jelentene, ha a Ptk. csak a lízingszerződésre határozna meg általános szabályokat (amennyiben ez lehetséges), míg a pénzügyi lízingre a Hpt. mondana ki speciális rendelkezéseket. Várjuk az ezzel kapcsolatos szakmai javaslatokat.
Kezdettől fogva kérdéses, hogy lehet-e, kell-e szabályozni a franchise szerződést. Az kétségtelen tény, hogy a franchise fontos szerepet tölt be a magyar gazdaságban, főként a kis- és közepes vállalkozások fejlődése szempontjából. Maga a franchise mint szerződés azonban egy nagyon bonyolult mechanizmus, amely a know-how-n keresztül számtalan kérdést szabályoz. Több hozzánk eljutott észrevétel is arra irányult, hogy a gazdaság működése szempontjából az új Ptk. franchise szabályai semmilyen hatással nem bírnak, mert a szerződő felek gyakran azzal kezdik a szerződésüket, hogy kijelentik, jogviszonyukra a Ptk. franchise szerződésének a szabályai nem irányadók. Ez a negatív irányú alkalmazás aligha növeli a kódex tekintélyét.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy bár az új Ptk. egy kétségkívül egyedülálló remekműve a mai magyar jogtudománynak, mégis lehetnek a kódexben olyan rendelkezések, amelyek értelmezése során olyan nehézségekkel találjuk szemben magunkat, amelyeket csak jogalkotási lépéssel lehet feloldani. Ha a jogalkotó ennek alapján esetlegesen mégis a Polgári Törvénykönyv módosítása mellett foglalna állást, annak egy célhoz kötött, korlátozott és a hatálybalépés óta felmerült gazdasági igényekhez igazodó korrekciónak kell lennie. Az átfogó módosítás valóban nem lehet cél alig két évvel a kódex hatálybalépése után! Egy ilyen korlátozott, a gazdasági elvárásoknak megfelelő kijavítása a kódexnek minden bizonnyal növelné az új Ptk. elismertségét és szakmai színvonalát, idehaza és külföldön egyaránt. ■
JEGYZETEK
[1] A Magyar Jogász Egylet 2016. január 18-án tartott nyilvános vitaülésén elhangzott előadás szerkesztett változata.
[2] http://www.vg.hu/penzugy/hitel/jelzalogkolcson-mar-borospincekre-is-464031
[3] http://www.unidroit.org/instruments/security-interests/cape-town-convention
[4] Néhány erről szóló cikket lásd: Süddeutsche Zeitung 2006. 11. 4., 2008. 3. 6., továbbá FAZ 2008. 1. 23.
[5] Erről részletesebben lásd: http://www.bankszovetseg.hu/wp-content/uploads/2012/10/bodzasi-balazs-143-160.pdf
[6] Az ezzel kapcsolatos problémákkal részletesen foglalkozik egy közelmúltban megjelent kiváló miskolci disszertáció. Lásd: Pusztahelyi Réka: A magánjogi elévülés. Novotni Alapítvány, Miskolc, 2015.
[7] A klasszikus pénzügyi lízing fogalmát a Hpt. 6. § (1) bekezdés 89. pontja határozza meg.
Visszaugrás
