Bár a művészeti ábrázolások Jusztíciája az igazságszolgáltatás magányos hőse, azért a valóságban olykor egy másik istennő, Fortuna is felbukkan. Az igazságszolgáltatás többé-kevésbé a kollektív bölcsesség teremtette jogszabályi alapokon nyugszik, így ezen a téren Fortuna szeszélye aligha érvényesülhet. A jogszolgáltatás, vagy jogalkalmazás viszont már lényegesen több lehetőséget kínál a szerencse forgandósága igazolására. Egy peres, vagy peren kívüli eljárás végkimenetele szempontjából - például - cseppet sem mellékes körülmény, hogy az ügyet mely közjegyző, bíró, vagy ügyész kapja, és továbbmenve mennyire sikeresen valósul meg a szakértő kiválasztása. Ha pedig mindezt megtetézzük azzal a sajnálatos ténnyel, hogy mindenki foghat ki rossz napot, nem nehéz belátni, hogy Fortunának bérelt helye van a tárgyalótermekben.
Nem mindegy tehát, hogy az ügyek "szakmai" szereplői kiválasztása szerencse, személyes ismeretség alapján, vagy hiteles módszertan keretei között történik. A jogbiztonság szempontjából jogos elvárásnak tekinthető, hogy igazságügyi szakértők kirendeléséhez rendelkezésre álljon egy kellő részletességű kompetencia lista, és tevékenységük megítéléséhez egy közérthető módszertani útmutató. Minden ügynek "kijár" ugyanis, hogy kompetens és egyben jó szakértőhöz kerüljön.
A kompetencia kérdéskör gyújtópontba kerülésével - visszatekintve kissé az időben -elmondhatjuk, hogy megszűnni látszik az a békés szimbiózis, mely a rendszerváltás előtt még jellemezte bírók és szakértők kapcsolatát. Akkor még egy igazságügyi szakértő, legalább is látszólag, "mindenhez értett" Igaz persze az is, hogy az állami cégek jogi képviselői sem kompetencia fogyatékosságokba kapaszkodva kívánták megszolgálni bérüket. Elmondható, hogy a kérdéskör ma már sokkal fajsúlyosabban van jelen a joggyakorlatban, mint korábban. Ezen nem változtat az a sajnálatos körülmény sem, hogy valójában nem áll rendelkezésre egy megfelelően használható szakértői kompetencia lista.
A kompetencia kérdéskörön belül komoly szakmai dilemma, hogy mi fontosabb követelmény: a magas szintű speciális szakmai ismeret, vagy az igazságügyi szemléletű szakértői látásmód, gyakorlat. Persze, mondhatni mindkettő, de ez a valóságban nem, vagy csak ritkán realizálódik. A tudományos és technikai fejlődés színvonalából adódóan egyre nagyobb a szakosodás, vagyis elméletileg egyre szűkebb mozgástérrel rendelkezik egy szakértő. Amennyiben lehetne minden egyes, speciális szakértelmet igénylő területre szakértőt
- 28/29 -
találni, akkor mintegy ellenhatásként bekövetkezne az a nem kívánt állapot, hogy szakértők ritkán jutnának feladathoz. Az alulfoglalkoztatás pedig előbb-utóbb gyakorlatlanságot eredményezne, mely éppúgy károsan hatna vissza a szakértői munkára, mint az aktuális szakmai ismeretek hiányosságai.
A szakértők tevékenyégét az "igazságügyi szakértők tevékenységéről" szóló 2005. évi XLVII. törvényből definiálja. A törvény értelmében az igazságügyi szakértő feladata, hogy: "a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel segítse a tényállás megállapítását, a szakkérdés eldöntését" A jogszabályi megfogalmazás rejt magában némi ellentmondást. Abból adódóan ugyanis, hogy a speciális szakkérdésekben kirendelő hatóság szakértőt von be, átengedi a szakkérdés eldöntését szakértőnek. Ez a fajta feladat-, és egyidejűleg felelősségátcsoportosítás azonban nem tükröződik vissza a jogszabályban. Kirendelő hatóság a szakvélemény megítélésekor lényegében "csak" a szakvélemény használhatósága, vagy alkalmatlansága vonatkozásában hoz döntést, nem pedig magában az adott szakkérdésben. Korrektebb lenne tehát, ha a törvényi definícióban szakértő feladata úgy lenne megjelölve, hogy igazságügyi szakértő: "a tudomány és a műszakifejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel döntse el a szakkérdést és ezzel segítse a tényállás megállapítását." Nincs rosszabb ugyanis, mint amikor szakértő "csak" segíti eldönteni a szakkérdést, de nem dönt, nem foglal egyértelműen állást. Ebben a tekintetben természetesen az is kielégítő döntésnek minősül, amennyiben szakértő igazolja, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nincs mód a szakkérdés eldöntésére.
A szakkérdés és tényállás fogalomkettőse perbeli rangsorát jelzi, hogy jogalkotó elsőként jelöli meg a tényállás fogalmát. Igazságügyi szakértőtől bíróság elsődlegesen a tényállás megállapítását, illetve az azzal kapcsolatos szakmai segítséget várja el. A szakkérdés eldöntése öncélú lenne, amennyiben nem, vagy nem elégséges mértékben segítené a tényállás megállapítását. A szakkérdés megválaszolása tehát nem cél, hanem eszköz, mely a tényállás megállapítását hivatott szolgálni. Mindebből az következik, hogy elsősorban olyan szakértőkre van szükség, akik eligazodnak a tények, tényállás, bizonyítékok, illetve bizonyítás fogalomkörében.
Egy gyakorlatlan igazságügyi szakértő, vagy igazságügyi szakértő hiányában bevont szakember úgy mozog a bizonyítékok "törékeny" világában, mint elefánt a porcelánboltban. A szakértői munkában pedig a legnagyobb kockázatot nem egy hibás szakértői álláspont, hanem a bizonyítékvesztés, a reprodukálhatóság ellehetetlenülése jelenti.
Minél szűkebb témakörre specializálódott szakértő jár el az ügyben, annál tudományosabb lesz a probléma megközelítése, másoldalról viszont minél speciálisabb a szakismeret annál kisebb a szakértő rutinszerzési lehetősége, vagyis annál kevésbé lesz "igazságügyis" a szakvélemény.
A szakértőválasztás alapja kirendelő hatóság számára - legalább is elviekben - a szakértői kompetencialista. A kompetencia fogalmilag egyidejűleg jelent illetékességet és készséget, képességet. A jelenlegi kompetencia rendszer ebben a tekintetben igencsak szerény mankót ad a kirendelők kezébe. Szakértő kirendeléskor közjegyző, bíró el tudja dönteni, hogy mely szakértő rendelkezik jogosultsággal, melyik nem, azt viszont nem hogy a szakértő ért-e ez adott szakkérdéshez. Annyi természetesen elvárható szakértőtől, hogy legalább ő el tudja dönteni mely területen rendelkezik jogosultsággal és egyúttal hozzáértéssel is. Ellentmon-
- 29/30 -
dásos ugyanakkor, hogy jószerivel a szakértő belátása (valós, vagy túlzott önbizalma, rosszabb esetben ügyekkel való leterheltsége), vagyis szubjektív álláspontja dönt egy olyan kérdésben, mely objektív, közhiteles alapokra kellene épüljön. Példaként az "igazságügyi szakértői szakterületekről, valamint az azokhoz kapcsolódó képesítési és egyéb szakmai feltételekről" szóló 9/2006. (II. 27.) IM rendelet 11. számú melléklete értelmében épületgépészet szakterületi kérdésekben meghatározott feltétel az okleveles gépészmérnöki végzettség. A névjegyzékbe az épületgépészeten belüli további kategória nincs meghatározva, holott egy hűtéstechnikával foglalkozó szakértő többnyire nincs otthon - például - a napkollektor szakterületen.
Közjegyző, bíró szerencsés esetben korábbi ügyei kapcsán ismer az adott eset szempontjából kompetens, és egyúttal "jó" szakértőt. Ennek hiányában azonban jöhet az "orosz rulett", rá kell bökni egy névre a szakértői névsorban. Amennyiben kirendelő kellően alapos egy előzetes telefonbeszélgetés révén annyit megtudhat, hogy szakértő önmagát alkalmasnak tartja-e az adott szakkérdés szakmai vizsgálatára. A szakmai hozzáértés vonatkozásában szakértők még többé-kevésbé ismerik is a "takaró" végét, azt viszont jobbára csak a leadott szakvélemények megmutatják meg, mennyire tudtak megbízójuk "keze alá dolgozni", mennyire voltak képesek megfelelni az aggálytalanság jogszabályi követelményeinek.
A bíróság ítélkezési pozícióba a bizonyítás révén jut. A bizonyítás a bizonyítási eszközök segítségével történik. Ezek közé az eszközök közé tartozik a szakértői vélemény is. Az igazságügyi szakértői vélemény - tekintettel arra, hogy a szakértői kijelöléssel bíróság lemondott az elbírálás (kompetencia) jogáról - kirendelő hatóság számára "fekete doboz" módjára van jelen. Másként fogalmazva, kirendelő hatóság csak annyira tud "betekinteni" a szakmai kérdésbe, amennyire szakértő azt "engedi" számára. Egy jó szakember megfelelő (ha kell, tudományos igényű) választ tud adni a kompetenciájába eső kérdésekre, de ezek a válaszok gyakorta nehezen értelmezhetők kirendelők, illetve felek számára. Egy igazságügyi szakértő ezzel szemben azt (is) tudja - egy idő után illik tudnia - hogy közjegyzőt, bírót döntési helyzetbe kell hoznia "legalább" két alapkérdés vonatkozásában: mik a szakértői vizsgálat tényszerű alapjai, és mi az a szakmailag elismert és főleg közhiteles módszer, melyre szakértő a véleményét alapozza. Meghatározó tehát az eljárás szempontjából annak definiálása, hogy mely adatok tényszerűek és mely módszerek hitelesek. Jobbára igazságügyi szakértő az, akitől elvárható a tényszerűség és hitelesség kritériumainak ismerete, alkalmazása.
Lényeges körülmény, hogy a jogalkalmazásban az számít bizonyítéknak, amit a közjegyző, a bíró annak ítél. Kirendelők pedig az úgynevezett speciális szakkérdéshez - perbeli státuszát tekintve legalább is - nem értenek, így ezen a területen közvetlen ténymegállapításra sem kerülhet sor részükről. Ezekben a kérdésekben közjegyző, vagy bíró csak akkor lehet képes állást foglalni, ha a szakértői vélemény meggyőző, vagyis aggálytalan. Szakértő szavának súlya (jellemzően) nem önmagában van, hanem - például - attól a szakirodalomtól, melyet érvei mellé tud tenni Jusztícia mérlegébe. Érdekes anomáliája a területnek, hogy a naprakész tudományosságra való törekvés ellenére az igazságügyi szakértői tevékenységet akaratlanul is áthatja egyfajta konzervativizmus. Ennek magyarázata, hogy a bírósági tárgyalóterem nem lehet színtere az újdonságok támogatói és ellenzői szakmai csatározásának. A bírói pulpitus előtt az a szakmai érv súlyosabb, mely "vastagabb" szakkönyvből, "veretesebb" tankönyvből származik. Kissé eltúlozva a képet, ha a szakma, a szakirodalom azt mondja,
- 30/31 -
hogy a "Föld lapos", igazságügyi szakértő is félre kell tegye esetleges különvéleményét és a Föld lapos voltára kell alapozza bizonyítását.
Feltételezhetően nem lehet vitatkozni azzal az állítással, hogy jó igazságügyi szakértő csak jó szakemberből lehet. Talán az sem szorul különösebb bizonyításra, hogy nem minden jó szakemberből lesz jó igazságügyi szakértő. Az is ténykérdés, hogy a "szakértős" perek végkimenetele nagyban függ a helyes szakértőválasztástól. A szakértő kiválasztást megkönnyíteni hivatott (jelenlegi) kompetencia lista azonban - fentiek ellenére - még abban sem nyújt megfelelő segítséget, hogy a szakmai hozzáértést meg lehessen általa ítélni, arra meg végképp nem alkalmas, hogy megmutassa, hogy az egyes szakértők mennyire képesek megfelelni a jogszolgáltatás sajátos elvárásainak.
Igazságügyi szakértő kirendelésekor közjegyző, bíró, illetve ügyész számára - a kompetencia mellett - fontos lehet annak ismerete is, mi az, amit elvárhat szakértőtől és mi az, amit nem. Tekintettel arra, hogy "szakértős-ügyekben" az ítélet minősége nagyban függ a szakvélemény megalapozottságától, fontos kérdés, milyen lehetőségei vannak kirendelő hatóságnak a szakvélemények értelmezésére, értékelésére.
A "szerencsés ügyek jó formában levő, jó szakértőt fognak ki".[1] A jogegyelőség igénye oldaláról nézve első olvasatra ez nem tűnik túl bíztató megállapításnak. A szakértő személyes kvalitásától, pillanatnyi állapotától való függés azonban nincs kőbe vésve. A szakkérdésekben szakértők irányában fennálló kényszerű kiszolgáltatottság nagyban csökkenthető lenne, amennyiben - egy megfelelő kompetencia lista mellett, pontosabban azt kiegészítve -hiteles módszertan állna rendelkezésére ezen a területen. Egy tanúsított szakértői eljárási rend nem csak szakértők munkáját könnyítené, hanem kirendelőjük: közjegyzők, bírók, ügyészek, mi több érdekelt felek számára is támpontot nyújtana a szakértői tevékenység objektívebb értékelésére. Amennyiben a szakkérdés eldöntésében nem kizárólag szakértő személye lenne a meghatározó, hanem egy tőle többé-kevésbé független módszertan, szakértői szubjektivitás hatása is csökkenne a végső jogi álláspontra.
Kirendelő számára a szakvélemény vonatkozásában jelenleg három lehetőség nyitott: elfogadhatja, vagy elutasíthatja a szakvéleményt, illetve elrendelheti annak kiegészítését. Az elutasítás vagy kiegészítés lehetősége akkor merül fel, amikor a szakvélemény valamely okból aggályosnak[2] bizonyul. Jelenlegi státuszában a szakvélemény, mint egy "fekete doboz"[3] van jelen az eljárásban, hiszen a speciális szakkérdésekben az eljáró hatóság - a kirendeléssel - lényegében átengedi szakértőnek a szakkérdésekre vonatkozó döntést. A szakértői munka területén ma még jelen van, de egyre kevésbé fogadható el a "szakértői bizonyítás szabadjára engedése"[4] Egy szakvéleménnyel szemben jogos elvárás, hogy az (köz)hiteles módszerre épüljön, továbbá, hogy a módszer helyes alkalmazása nyomon követhető legyen. Ez az a szakmai mélység, mely elégséges lehet, elégséges kell legyen kirendelő hatóság számára a szakvélemény megítéléséhez, az ügy kézbentartásához. Ezen túlmenően, ameny-
- 31/32 -
nyiben a szakvélemény hibásnak bizonyulna, úgy az - eljárásjogi szempontból - rejtett hibának minősülne. Nyílván sem most, sem a későbbiekben nem lehet elvárás kirendelő irányában a szakvélemény kifejezetten szakmai vonatkozásainak elemzése (például a műszaki számítások kontrollálása).
Annak érdekében, hogy körvonalazhatók legyenek a szakértői bizonyítás módszertani lehetőségei, elengedhetetlen a bizonyítás, a bizonyíték fogalmának rövid értelmezése. Az alaptörvények[5] a bizonyítás célját kellően meghatározzák, viszont magára a fogalomra vonatkozóan nem adnak eligazítást. Szakértői megközelítésben a bizonyítás nem más, mint esemény(ek), illetve állapot(ok) érvényes vagy megtörtént voltának az igazolása. A bizonyítás kétarcú folyamat, nem elég ugyanis találni egy elfogadható magyarázatot, ki kell tudni zárni minden egyéb lehetőség fennállását is. A bizonyíték tehát egyfelől világossá tesz valamit, ami korábban nem volt látható, másfelől pedig megcáfol valamit, ami csak látszólag volt igaz.
Igazságügyi szakértő eljárásában a hangsúly - fentiekkel összefüggésben - nem egy szakmai kérdés megoldásán, hanem a (szakértői) bizonyításon van. A szakértői bizonyítás irányában meghatározó követelmény, hogy a szakvélemény a vizsgálat módszerét és a következtetéseket tekintve is alkalmas legyen a jogi ítélet meghozatalára. A "szakértői bizonyítás" során szakértő a maga kompetencia határán belül, teljes körűen vizsgálja, értékeli a bizonyítékokat.[6]
A szakértői bizonyítás a gyakorlatban három szakaszra tagolható: információk (adatok) "begyűjtése"; információk értékelése; kiértékelt információk (tények, vélelmek) szinergiájának megteremtése. A jogszabályok alapján körülírt fogalmak (bizonyítás, tény, tényállás) mellett a műszaki gyakorlat szempontjából könnyebben értelmezhető információ, illetve adat (információ egység) fogalmak bevezetése látszik célszerűnek. Összekapcsolva a fogalmakat, a valósnak bizonyuló információ azonosítható a tény fogalmával.
A szakértői munka első szakasza az információk begyűjtése, mely a közvetett és közvetlen bizonyítékok felkutatását, összegzését jelenti. A közvetett információkört a periratok és az ügy szempontjából jelentőséggel bíró egyéb források (pl. szabványok, tankönyvek) szolgáltatják. Közvetlen információk - műszaki területen - a tárgyi bizonyítékok és a helyszíni szemlék (más kérdés, hogy a szemle alapján készült szakvélemény már közvetett bizonyítéknak minősül). Helyszíni szemle keretében az információszerzés passzív (archiváló), illetve aktív (reprodukáló) formában történhet. A "passzív" információszerzés során szakértő "csak" konzerválja a bizonyítékot annak érdekében, hogy az a későbbiekben változatlan információtartalommal állhasson rendelkezésre (pl. helyszínen készült fényképfelvételek). Az "aktív" információszerzés keretében szakértő aktiválja a bizonyítási környezetet azért, hogy az információk a per szempontjából releváns módon álljanak rendelkezésre (pl. próbaüzem). Lényeges jellemző - különösen a helyszíni szemlék szempontjából - a bizonyítékok "életképessége": " A bizonyítékok forrásoldalával kapcsolatosan fontosnak tartjuk az irreverzibilis és reverzibilis bizonyítékokra történő felosztását, éspedig aszerint, hogy a bizonyítékforrás tovább él-e, következésképpen most és itt (nunc et hinc) érdemben egyszer, csak
- 32/33 -
akkor és ott (ex tunc et alicunto) megjelenő adatforrásról van-e szó? "[7] A szakvélemény készítéséhez begyűjtött információk további jellemzője, hogy egyrészt specifikusak, az adott ügyhöz kötődnek (pl. periratok, helyszín), másrészt viszont egyetemlegesek, inkább a vizsgálathoz szükséges kompetencia körből származnak (pl. szabványok, gépkönyvek). A szakvélemény kell, hogy tartalmazzon utalásokat arra nézve is, hogy szakértő milyen információgyűjtési módot alkalmaz, vagy nem alkalmaz és miért (pl. nyomáspróba célszerű lenne, de a rendszer megbontása miatt nincs lehetőség rá).
A szakértői bizonyítás második szakasza az információk értékelése, minősítése. Első lépésben (bár némileg az információ gyűjtés során már történik egyfajta előzetes szelekció) szükséges az ügy szempontjából relevanciával nem bíró információk kizárása a további vizsgálatból. Az információk minősítése viszonylag egyszerű azokban az esetekben, melyek "köztudomásúnak" tekinthetők. Ezekben az esetekben nem szükséges a szakértői bizonyítás, elég (egyúttal azonban szükséges is) utalni erre a körülményre. Példaként az a körülmény, hogy az égéshez oxigén kell szakértői szempontból köztudomásúnak ítélhető, viszont egy szénmonoxid mérgezés kapcsán a körülményeket már tágabb összefüggésben kell értékelni. Azoknál az eseteknél, ahol az információ "ténybelisége" bizonyításra szorul, ha van az adott szakterületen "általánosan elfogadott vizsgálati módszer", akkor annak alkalmazása szükséges, amennyiben nincs, úgy eseti jelleggel kell megteremteni a bizonyítás feltételeit. A módszer ellenőrizhetősége érdekében a forrás (pl. tankönyv) megadása indokolt, mi több kötelező. Amennyiben az információ vizsgálata az adott módszerrel pozitív eredményt hozott, még mindig szükséges lehet annak a lehetőségnek a kizárása, hogy létezik más olyan módszer, mely negatív eredményt produkált volna. A fenti vizsgálatok alapján lehet az adott információt (adatot) minősíteni, megfelelősége esetén a szakértői vizsgálat szempontjából ténynek tekinteni.
A szakértői vizsgálat harmadik fázisa a tények szinergiájának megteremtése. Ez a fázis lényegében egybeesik a szakértői vélemény megfogalmazásával. A szakértői vizsgálat szempontjából köztes (azaz ténynek nem minősülő, de a vizsgálat szempontjából relevanciával bíró) információk, valószínűsítések (vélelmek) ugyancsak fontosak a mérlegelés szempontjából, hiszen nem ritka, hogy ezek kapcsolatai szolgálnak a per egészére nézve lényeges adalékkal. Alapelvként fogadható el, hogy a szakvélemény minden fázisára nézve követelmény a reprodukálhatóság, annak ellenőrizhetősége, hogy szakértő - a lehetőségekhez mérten -kellő mennyiségű, minőségű adatot gyűjtött és használt fel, továbbá megfelelő módszert alkalmazott eljárása során azok egyedi értékelésére, illetve az összefüggések kimunkálására.
Ma, amikor szinte minden területen követelmény a megfelelő minőség biztosítása, az alkalmazott eljárások minőségtanúsítása, az igazságügyi szakértés vonatkozásában sem a szakértő kiválasztására, sem a szakértői munkára, illetve annak minősítésére nézve nincs általánosan elfogadott, hiteles módszertan. Addig viszont, amíg nincsenek kellőképpen meghatározva a szakértői munka keretei, a speciális szakkérdésekre adott válasz - némi túlzással élve - annak függvénye, hogy közjegyző, bíró, vagy ügyész ujja, a szakértői névsorban, mely szakértő nevénél állapodott meg.■
JEGYZETEK
[1] Bányai István "Igazságügyi Szakértői Körkép" Közjegyzők Közlönye 2014. 2. szám
[2] "A polgári perrendtartásról" szóló 1952. évi III .tv. (Pp.) 168. §
[3] Tremmel Flórián "Bizonyítékok a büntetőeljárásban"
[4] Grósz Tamás "A szakértői bizonyítás megújításának kísérlete Angliában és Walesben"
[5] Pp.163. §, "A büntetőeljárásról" szóló 1998. évi XIX. tv. (Be.) 75. §
[6] Pp. 166 §
[7] Tremmel Flórián "Bizonyítékok a büntetőeljárásban"
Visszaugrás
