A II. és III. r. felperesek házastársak. Házasságukból 1993-ban született az I. r. felperes, aki fejlődési rendellenességgel jött a világra; jobb alkarjának kétharmada nem fejlődött ki, a könyökízület alatt kb. 4 cm nagyságú alkarcsonk látható, amelyen egy csökevényes ujj ismerhető fel. E fejlődési rendellenesség az élettel összeegyeztethető, kialakulásának oka az orvostudományban nem ismert.
A II. r. felperes terhességét 1992. augusztus 27-én a h.-i rendelőintézetben állapították meg, miután hasi ultrahangvizsgálatot végeztek. Ekkor a vizsgálat megállapítása szerint egy 60 mm-es nagyságú, ülő helyzetben lévő embriót ismertek fel az ép petezsákban. A terhességet 12-13. hetesnek vélelmezték, s ekkor E.-ben elvégzendő hüvelyi UH vizsgálatot javasoltak. Az alperes kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályának UH laboratóriumában 1992. augusztus 31-én elvégzett ultrahangvizsgálat megállapította: "egy élő magzat fejvégű fekvésben, lepény a mellső falon tapad, jó helyen, magzatvíz átlagos, magzati fejlődési rendellenességre utaló jel nem látható. Vaginális vizsgálat is történt." A II. r. felperes ezt követően rendszeresen járt terhes gondozásra, majd 1992. november 5-én a kezelőorvosánál jelentkezett, amikor hajnali kevés vérzésre panaszkodott. A kezelőorvos fenyegető vetélés diagnózissal beutalta az alpereshez, ahol november 9-ig állt kezelés alatt. Az alperesnél november 6-án ultrahang vizsgálatot végeztek, amely szerint magzati rendellenességre utaló jel nem volt megállapítható. Ezt követően 1993. január 5-én a II. r. felperes ismételten megjelent a h.-i szakrendelésen, ahol az elvégzett ultrahangvizsgálat ismételten rendben lévő terhességet állapított meg. A kezelőorvos 1993. január 25-én utalta be a II. r. felperest az alpereshez idő előtti burokrepedés gyanújával, ahol február 1-jéig kezelték, s miután a burokrepedést kizárták, elbocsátották, gyógyszert rendeltek és otthoni pihenést javasoltak. Ezt követően 1993. február 24-én került a II. r. felperes ismét az alperes szülészeti osztályára a terhesség 38. hetében megindult szüléssel.
Rendben lefolyt szülés után, 25-én született meg az I. r. felperes fejlődési rendellenességgel.
A felperesek a keresetükben 10.040.000 forint kártérítés megfizetésére kérték az alperes kötelezését. Ebből az I. r. felperes 5.000.000 forintot, a II. és III. r. felperes személyenként 2.500.000 forintot igényelt nem vagyoni kártérítésként, továbbá a II. r. felperes 40.000 forint vagyoni kára megtérítését is követelte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperesek keresetét elutasította. Kifejtette, hogy a felperesek követelésének elbírálásánál a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdését és a Ptk. korábban hatályban volt 354. §-át vette alapul azzal, hogy az alperes alkalmazottainak tevékenységére irányadó még az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (Eü. tv.).* Az orvos gyógyító-megelőző feladatának ellátása során az Eü. tv. 43. §-ának (2) bekezdésében előírt követelmény szerint köteles eljárni, míg az intézmény, egyéb nem orvosi munkakörben dolgozó alkalmazottjának tevékenységére az Eü. tv. 74. §-ának (1) bekezdése határoz meg előírásokat. A bíróság az ítéletének indokolásában megállapította, hogy a II. r. felperes a terhességének felismerésétől kezdődően rendszeresen részt vett a terhesgondozáson s a többször is elvégzett ultrahangvizsgálatokon nem ismerték fel az I. r. felperes ritka fejlődési rendellenességét. E vizsgálatok közül különös jelentősége a 22. terhességi hét előtt elvégzett második ultrahangvizsgálatnak van, ugyanis ebben az időpontban a rendellenesség felismerése esetén a II. r. felperesnek még lehetősége lett volna dönteni arról, hogy a terhességét megtartsa vagy megszüntesse. A november 6-án elvégzett vizsgálat fenyegető vetélés miatt történt, s azt olyan szonográfus végezte, aki nagy szakmai gyakorlattal és az akkor érvényes előírásoknak megfelelő képesítéssel rendelkezett. A perben kirendelt igazságügyi szakértő véleménye szerint a vizsgálatot olyan nagy gyakorlatú, erre felkészített személy végezte, aki a szakma szabályai szerint járt el. Az I. r. felperes ritka és speciális fejlődési rendellenességének fel nem ismerése nem jelenti a szakmai előírások és a jogszabályban meghatározott követelmények megsértését. A vizsgálatnál nem voltak a fejlődési rendellenességre utaló jelek, ezért további vagy más vizsgálat elvégzésének szükségessége nem merült fel. Az ultrahangvizsgálatokkal az ún. végtag redukciók kis százalékban ismerhetők fel, a hazai és nemzetközi orvosi adatok szerint is. Az alperesnél történt vizsgálatot követően a terhesség 33. hetében a II. r. felperes kezelőorvosa által elvégzett ultrahangvizsgálat sem mutatott ki rendellenességet, annak ellenére, hogy az ekkor már fejlettebb magzat esetében a felismerés lehetősége nagyobb volt. Mindezek alapján az állapítható meg, az alperes alkalmazottai a rájuk irányadó kötelezettségeiket nem szegték meg, jogellenes és felróható magatartás vagy mulasztás a terhükre nem róható.
A felperesek a fellebbezésükben az elsőfokú ítélet keresetüknek megfelelő megváltoztatását kérték. A fellebbezésükben azt adták elő, hogy az 1992. november 6-án sorra került ultrahangvizsgálat előzménye fenyegető vetélés diagnózissal történt beutalás volt. Erre az előzményre figyelemmel ún. "B" vagy "C" képesítésű és szaktudomású személy végezhette volna a vizsgálatot. Mivel "A" minősítési szintnek megfelelő képesítésű asszisztens végezte a vizsgálatot, az alperes mulasztása megállapítható. Magasabb képesítéssel rendelkező személy, speciális célú vizsgálata nagyobb valószínűséggel a rendellenesség felismerésével jár.
A Legfelsőbb Bíróság a felperesek fellebbezését nem találta megalapozottnak. Álláspontját a következőkkel indokolta.
Az Eü. tv. 43. §-ának (2) bekezdése értelmében a gyógyító-megelőző tevékenységet az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel kell kifejteni. A 74. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egészségügyi képesítéshez kötött munkakörben dolgozó személynek a munkakörével kapcsolatos tevékenységét a hivatásából folyó felelősségének tudatában az adott lehetőségek között és az alkalmazott tudományok mindenkori állásának megfelelően kell végezni. Ezekből a rendelkezésekből következik, hogy a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerinti általában elvárható magatartása mértéke a gyógyító orvosnál a legnagyobb gondosság és körültekintés, míg a képesített egészségügyi alkalmazottnál a hivatásnak megfelelő felelősségteljes munkavégzés. A perbeli esetben is ezeknek alapján kellett megítélni az alperes alkalmazottainak tevékenységét a II. r. felperes kezelései és vizsgálatai alatt.
Az alperesnél 1992. augusztus 31-én és november 6-án végeztek ultrahangvizsgálatot s ezek egyikén sem ismerték fel az I. r. felperes magzati rendellenességét. Az elsőként végzett ultrahang vizsgálat rutinbeavatkozásnak minősülő szűrővizsgálat volt, s az negatív eredményt hozott, fejlődési rendellenesség jeleit nem mutatta. A következő vizsgálatra azt követően került sor, hogy a II. r. felperest fenyegető vetélés miatt az alpereshez beutalta a kezelőorvosa. Ekkor a vizsgálat részeként került sor az UH vizsgálatra orvosi előírásra, amely vizsgálatot olyan szonográfus végezte, akinek a képzettsége és a gyakorlata is megfelelő volt. Előzőleg tehát nem voltak olyan jelek, amelyek speciális vizsgálat elvégzését indokolták volna, az elvégzett vizsgálat pedig nem utalt rendellenességre, ezért nem merült fel az igénye orvos vizsgáló bevonásának vagy más jellegű vizsgálatok elvégzésének. Az orvosszakértői vélemény szerint miután egyetlen vizsgálatnál sem merült fel a rendellenességnek még a gyanúja sem, más jellegű vizsgálat elvégzése sem célszerű, sem indokolt nem volt. A fenyegető vetélés miatt pedig kifejezetten ellenjavallt volt kontransztanyagos vizsgálat és a peteűr szűrcsapolása. Az adott időszakot követően fogadta el a Magyar Szülészeti Nőgyógyászati Ultrahang Társaság azokat az ajánlásait, amelyek alapján a későbbiekben "A", "B", "C" minősítésű szakvizsgát lehetett tenni, illetőleg ennek megfelelő szonográfus működési engedélyt szerezni. Az ennek megfelelő besorolással ezért az alperes alkalmazottal korábban nyilvánvalóan nem rendelkezhettek, ezért a felelősség szempontjából annak van jelentősége, hogy az adott időszak követelményeinek a szonográfus megfelelt-e a képzettsége és gyakorlata alapján, illetőleg a II. r. felperes vizsgálatait a tőle el várható gondossággal végezte-e el a szakma szabályai szerint. Az orvosszakértői vélemény kiemelten fontosnak tartja a nagy szonográfusi gyakorlatot s ezzel az adott esetben rendelkezett a vizsgálatot végző személy. A szakértői vélemény tartalmazza az orvosi statisztikai adatok értékelésén alapuló azt a megállapítást, hogy a perben is alkalmazott vizsgálati módszerrel a végtag redukció fejlődési rendellenesség jelentős hibaszázalékkal mutatható ki biztosan, csupán az esetek mintegy 1/4-ében igazolta egyértelműen.
Valamennyi perbeli bizonyíték Pp. 206. §-a (1) bekezdése szerinti egybevetett értékelésével az állapítható meg, hogy a II. r. felperesen végzett vizsgálatok során az alperes alkalmazottjai a rájuk vonatkozó előírásokat, szakmai szabályokat megtartották, a tőlük elvárható legnagyobb körültekintéssel és gondossággal jártak el. Ezért az alperest nem terheli felelősség amiatt, hogy az alperestől függetlenül ismeretlen okból az I. r. felperesnél kialakult fejlődési rendellenességet nem ismerte fel.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta (Legf. Bír. Pf. III. 21. 019/1996. szám).
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 600.000 forint általános kártérítést, valamint 1.600.000 forint nem vagyoni kártérítést.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes több esetben állt kórházi kezelés alatt az alperes kórházban. Így 1969-ben terhesség-megszakítása volt, majd 1971-ben a jobb oldali petevezetéket és a vakbelét távolították el, és mindkét esetben panaszmentesen távozott a kórházból. A felperesnek 1974-ben, majd 1977-ben spontán szülései voltak. 1981. március 30-án vették fel a felperest az alperes kórházba ismét, ahol április 10-én császármetszéssel szülte meg újabb gyermekét. Április 30-ig állt ápolás alatt a kórházban, majd kezelése május 12-ig folytatódott egy másik egészségügyi intézményben. A felperes 1981. június 16-án ismét az alperes kórházba került a hasfali sebének gennyesedése miatt, de műtét ez alkalommal nem történt. Augusztus 11-én azonban a felperes a sebészetre került, ahol hasi műtétet végeztek rajta, mert az előzetes vizsgálatok mechanikus bélelzáródást mutattak ki. Az erről készült műtéti napló ismerteti a műtét lefolyását és rögzíti, hogy a bélelzáródás oka a vékonybél belsejében lévő nagy hasi törlő volt, amelyet ekkor eltávolítottak.
Erről a felperest nem tájékoztatták és a zárójelentés sem tartalmazta az idegen test eltávolítását. Ezt követően a felperes 1983-ban állt ismét kórházi kezelés alatt, amikor hasfali sérve miatt operálták, majd 1987-ben ismét bélelzáródás miatt került sor műtétre. 1988. áprilisában ilyen tünetekkel kezelték újból, de akkor műtétet nem végeztek. 1991-ben azonban ismét műtéten esett keresztül a felperes ugyancsak bélelzáródás miatt, majd 1992-ben a műtéti hegeknél keletkezett sipolyok miatt ápolták.
Az elsőfokú bíróság azt is megállapította, hogy az 1981. április 10-én császármetszéssel történt szülésnél maradt a hasüregben a törlő és ennek következtében vált szükségessé a többszöri műtét és kórházi kezelés, és ebből keletkezett az egészségkárosodás a felperesnél. Kifejtette, hogy az orvosok az általuk kezelt beteget a betegségéről és állapotáról megfelelő módon később sem tájékoztatták. Nem közölték vele, hogy műtét során idegen test eltávolítása történt a szervezetéből. Az alperes orvosai az 1981. április 10-én történt császármetszéses műtétnél nem úgy jártak el, ahogy az tőlük az adott helyzetben általában elvárható. A szakmai szabályokat megsértették, az akkor készült műtéti naplóba pedig a valóságtól eltérő adatokat tüntettek fel. A törlőkendőnek a hasüregben hagyása a műtéti kockázat körén kívül eső mulasztás, amely az alperes kártérítő felelősségét megalapozza. A bíróság a szakértői vélemény alapján azt is kifejtette, hogy az említett károkozásra vezethető vissza minden további műtét és kórházi kezelés, valamint a felperesnél bekövetkezett egészségkárosodás. Rámutatott, hogy a korábbi hasi műtétek során a törlő nem kerülhetett a hasüregbe, mert az mindenképpen korábbi súlyos következménnyel járt volna és kizárható az is, hogy más módon - az alperes tevékenységétől függetlenül - került volna oda. Ezért az alperes köteles megtéríteni a felperes vagyoni és nem vagyoni kárát. A nem vagyoni kártérítés mértékénél az elszenvedett fájdalmakat, a kialakult egészségkárosodást és ezeknek a hátrányos következményeit értékelte.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, amelyben arra hivatkozott, hogy a törlőkendő hasüregben hagyása a műtéti kockázat körébe tartozik, ezért ezen az alapon nem állapítható meg az alperes kártérítő felelőssége. Kártérítő felelősségének megállapítása esetén pedig a felelősség csökkentésének van helye, mert az 1981. évet követően történt műtétek és kezelések már nem a törlőkendő hasüregben történő hagyásának a következményei, hanem a felperes szervezetének olyan elváltozásai miatt történtek, amelyek egyébként is bekövetkeztek volna.
Az alperes fellebbezését a Legfelsőbb Bíróság nem találta alaposnak. Ítéletében kifejtette, hogy az általában elvárható magatartás mértéke a gyógyító orvosnál a legnagyobb gondosság és körültekintés. Ennek alapján kell megítélni azt a tényt, hogy a műtétnél törlőkendő bennhagyása a hasüregben a "műtéti kockázat" körébe tartozik-e vagy ezért a felelősséget kell megállapítani. Az alperes a fellebbezésében műtéti kockázatra hivatkozott annak alapján, hogy az orvosok egy csoportja az általuk tartott fórumon így foglalt állást arra hivatkozással, hogy miután ismert eljárás módszer nincsen, amely biztosan megelőzhetővé tenné azt, hogy a műtéthez használt eszköz valamelyike véletlenül a műtéti területen maradjon, ezért ennek előfordulása önmagában nem minősíthető szakmai szabályszegésnek, gondatlanságnak.
A Legfelsőbb Bíróság szerint azonban a "műtéti kockázat" forgalmi körébe nem tartozik az olyan orvosi tevékenység és magatartás, amely a jogi megítélés szempontjából felróható magatartásnak minősül. Az említett legnagyobb gondosság és körültekintés tanúsítása esetén a törlőkendő hasüregben maradása elkerülhető, ha megtörténik a műtétnél használt eszközök utólagos számbavétele, illetve a hasüreg lezárása előtt a műtéti hely gondos és szakszerű ellenőrzése. Az orvosi szakma szabályaival ellentétes az, hogy a műtéti területen olyan eszköz maradjon, amelyre a gyógyításhoz tovább nincs szükség és az elvárható gondosság követelményéből is az következik, hogy az oda nem tartozó tárgyak műtét után ne maradjanak a szervezetben. A megelőzést szolgáló biztos módszer és eljárás hiánya nem utalhatja azt a véletlent a "műtéti kockázat" beteget terhelő következményei körébe, amelyet az orvos a tőle elvárható legnagyobb gondosság és körültekintés esetén elháríthat. A most kifejtettekre figyelemmel is az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg az alperes kártérítő felelősségét.
Nem alapos az alperesnek a felelősség csökkentésével kapcsolatos hivatkozása sem. A szakértői vélemény nem támasztja alá azt a feltételezést, hogy a felperesnek a károkozó műtét utáni további műtétei, illetőleg kezelései az alperes magatartásától független okból következtek be.
Ellenkezőleg, a szakértő azt véleményezte, hogy a felperes további betegségei, műtétei bizonyíthatóan okozati összefüggésben vannak a törlőkendő bennfelejtésével, ezért a felelősség fennáll a kialakult állapotért is. Az elmondottak alapján nincs jelentősége annak a fellebbezési hivatkoznak, hogy elmaradt az értékelése az 1981-ben történt császármetszéses műtétnek, mert ez az esemény - beleértve a feltételezett következményeit is - kívül esik a jogilag jelentős tények körén.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az alperes fellebbezésével érintett körben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta (Legf. Bír. Pf. III. 20. 511/1995. szám).
A felperes rendszeres véradó. 1993. június 16-án kétszer négyszáz milliliter vért adott, amelyet két darab saját kézjegyével ellátott vérvételi zacskóba adagoltak. A plazmaferezises eljárás végeztével a vörösvérsejtek visszaadásánál az alperes alkalmazottja a felperes saját vérsejtjeit tartalmazó egyik palacknak az infúziós rendszerbe való bekötése után a második adagot eltévesztette és mástól származó, csoportidegen vért juttatott a felperes szervezetébe. A kórházban az idegen vörösvértestek kicsapódása miatt veseelégtelenséget és életveszélyes állapotot diagnosztizáltak. A felperes június 16-tól július 7-ig feküdt a kórházban, ahol a kezelés során a veseelégtelenséget sikerült megszüntetni.
A felperes személyhez fűződő jogai - élete, testi épsége, egészsége és emberi méltósága - sérülése folytán 4 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte a sérelmet okozó kórház alperes kötelezését.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a felperes a véradás során egészségben károsodott, ezért az Eü. tv. 53. §-ának (2) bekezdése értelmében az állam köteles a kártalanításra, a törvény 22. §-ának (2) bekezdése alapján a Ptk. kártérítésre vonatkozó szabályai szerint. Megállapította, hogy az alperes felróható magatartása folytán a felperes testi épsége sérült, életveszélyes állapotba került és számolnia kellett azzal, hogy vesekárosodása maradandó lesz. Mindez pszichés károsodást is eredményezett. A testi épséghez és az egészséghez fűződő joga oly mértékben sérült, amely alapot ad a Ptk. 354. §-ának a káresemény bekövetkezésekor hatályos szövege szerint a nem vagyoni kár megtérítésére. A kár összegét 500 000 forintban határozta meg és ennek megfizetésére kötelezte az alperest. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet teljes egészében elutasította. Indokolása szerint a felperes marandó egészségkárosodás hiányában nem vagyoni kártérítésre nem tarthat igényt.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Kérte annak megállapítását, hogy az életveszély mint állapot folytán az emberi méltósághoz való joga is sérelmet szenvedett.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság részben találta alaposnak a következők szerint.
Helyesen állapították meg a bíróságok, hogy a Ptk. 354. §-ának a káresemény időpontjában hatályos szövege szerint a károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát. A nem vagyoni kártérítés a személyhez fűződő jogok megsértéséért járó felelősségi alakzat, amelynek körében a jogellenesség a személyhez fűződő valamely jog megsértésében áll. A Ptk. 76. §-a értelmében a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti - egyebek mellett - a testi épség, egészség, valamint az emberi méltóság megsértése.
A felperes a tévesen adott csoportidegen vér következtében életveszélyes állapotba került. Az emberi méltóság megsértését azonban a Legfelsőbb Bíróság nem találta bizonyítottnak. Az emberi méltóság az egyén önbecsülésében testesül meg, amely az egyénnek azt az igényét fejezi ki, hogy kapcsolataiban legalábbis a társadalom kulturális szintje szerint kialakult érintkezési formák minimális követelményeinek megfelelő elbánásban részesítsék és ennyiben ez viszonylagosan szubjektív fogalom. Ebből következik, hogy az emberi méltóság megsértése akkor valósul meg, ha a személyt emberi mivoltában megalázzák, méltatlan vagy hátrányos helyzetbe sodorják, így tartalmilag a becsület megsértéséhez áll közel. Önmagában az idegen vér adása ilyen sérelmet nem eredményezett, az életveszély elhárítása érdekében végzett beavatkozások, gyógymódok sem esnek ebbe a körbe.
Személyhez fűződő jogai közül azonban a felperesnek a testi épséghez, egészséghez fűződő joga megsérült, ezért a nem vagyoni kárpótlás feltételei fennállnak, annak ellenére, hogy veseelégtelensége szövődmény nélkül gyógyult. A jogerős ítélet tehát jogszabálysértéssel utasította el a felperes keresetét. Az elsőfokú bíróság érdemi döntése helyes, a nem vagyoni kárpótlás összege is arányban áll az elszenvedett hátránnyal. Az alperes kártérítési felelőssége azonban - bár a károsodás véradás során történt - egyértelműen az alperes alkalmazottjának felróható magatartására vezethető vissza, ezért nem az Eü. tv. 53. §-ának (2) bekezdése, hanem a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése alapján, az alkalmazottért való felelősség szabályai szerint áll fenn (Legf. Bír. Pfv. III. 22. 084/1996. szám). ■
Visszaugrás
