Polgári peres eljárásunk az elmúlt évszázadokban jelentős változáson ment keresztül, azonban azt tapasztaljuk, hogy részben az európai közös gyökereknek, részben pedig a kánonjognak köszönhetően Európa perei a 14. századtól kezdve hasonló mederben folytak. A büntető és magánjogi igények érvényesítésére vonatkozó eljárások a 17. századtól kezdve válnak el egyértelműen, melytől kezdve az akkuzatórius elemek dominanciájával jellemezhető polgári per középpontjában a modern értelemben vett rendelkezési jog állt. Középkori perjogunkban mindez még a rendiség keretei között figyelhető meg, érvényre juttatva 1848 előtti alkotmányunk sajátos rendi intézményeit.
A modern jogtörténész világ számos jeles alakja vizsgálja magánjogunk tradicionális, vagy tradicionálisnak vélt jogintézményeit. A Werbőczy Tripartitumán, és a szokásjogon alapuló rendi magánjog 18. századi fejlődésének érdekes, és vitatható fejezetét a Planum Tabulare alkotja.[1] A 18. század leghíresebb döntvénytáráról bátran kijelenthetjük, hogy azt szinte alig ismerjük, pedig hatása a 19. század első évtizedeiben - ha nem is egyenértékűen - a Tripartituméhoz hasonlítható. A 19. századi jogi irodalomban bár Grosschmid,[2] Frank[3] és Wenzel[4] munkáin keresztül a tudományos közgondolkodás látókörébe került, azonban mindvégig a periférián maradt. Degré Alajosnak[5] köszönhetően a Planum keletkezéstörténetét ismerjük, azonban az egyes döntvények tartalma és hatása továbbra is feltáratlan. E hiányosságot pótolta részben Homoki-Nagy Mária[6] és P. Szabó Béla,[7] akik a döntvények egyes anyagi jogi rendelkezésit ismertették, és értelmezték a rendi magánjog illetve a ius commune rendszerében. Jelen tanulmány a Planum Tabulare perjogi rendelkezéseit, azon belül is az előkészületi szakra vonatkozó szabályokat ismerteti.
Szerkezeti felépítését tekintve a Planum két részből áll, amelyek szeletekre, címekre és végzésekre oszlanak. Az első rész teljes egészében perjogi kérdésekkel foglalkozik, míg a második rész az egyes bíróságok elé tartozó ügyeket tárgyalja, így az inkább tekinthető anyagi jogi jellegűnek. Mindezek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy az első rész perjogi, míg a második rész tisztán anyagi jogi. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanis, hogy a rendi magánjogban e két jogterület a normaalkotás szintjén nem különült el, sőt az egyes tervezetek kapcsán is azt tapasztaljuk, hogy anyagi jogi rendelkezések közé eljárásjogi szabályok kerültek.[8] A Planum szerkezeti felépítése első ránézésre kodifikációs jellegű, hiszen a per teljes menetére tartalmaz szabályokat. Közelebbről megvizsgálva a végzéseket azonban azt tapasztaljuk, hogy az azokban szabályozott problémák nincsenek arányban a polgári per dinamikája alapján felmerülő kérdésekkel. Így például a per domináns részét képző bizonyítási szakról, a bizonyítás eszközeiről összesen két cím alatt 12 végzés beszél, s ehhez képest például a perképességről, perköltségről, vagy az egyes perorvoslatokról nagy terjedelemben külön-külön címek szólnak. Mindez azt a feltevést támasztja alá, amely szerint a Planum nem önállóan, hanem a szokásjoggal, törvényekkel és magával a Tripartitum perjogi rendelkezéseivel együtt értelmezhető.[9] Ez az oka annak, hogy a polgári perfolyamot biztosító perjogi rendelkezések logikus láncolata nem minden esetben töretlen az egyes címek között. Azok a problémák, amelyeket a Plánum részletesebben tárgyal, ott az irányadó szokásjog vagy gyakorlat megváltoztatásáról illetve eltérő tartalmú értelmezéséről van szó. Míg azokban a címekben, amelyekben kevesebb végzést találunk, ott továbbra is a szokásjog tekinthető irányadónak.
- 609/610 -
Ezt az értelmezést támasztja alá az a tény is, hogy a Planum számos végzése korábbi törvénycikkelyekre és a Tripartitumra is hivatkozik. Ezen túl a végzések többségénél nem teljesen új szabállyal találkozunk, hanem sokkal inkább egy perjogi intézmény új vagy újabb tartalmú értelmezésével. Ebben az értelemben a Planum perjogi végzései ízig-vérig a modern értelemben vett döntvényként viselkednek.
A továbbiakban a megintésre, perindításra, idézésre és a perfelvételre vonatkozó végzések ismertetésére szorítkozok.
A 18. századra már egyértelműen különbséget tehetünk a magánjogi és a büntetőjogi igények érvényesítése között, amely azonban korántsem jelenti azt, hogy egységes polgári illetve büntetőeljárásunk volna. 1848 előtt az igazságszolgáltatást a rendi jelleg két értelemben is áthatotta.[10] Egyrészt a rendiség kifejeződésre jutott a bírósági szervezetben, másrészt a peres eljárásban is. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a 17. századtól az alispáni ítélőszéken, és az attól magasabb bíróságokon többnyire írásban zajlott az eljárás, míg alacsonyabb szintű fórumokon általában szóban. Tekintettel arra, hogy a Planum Tabulare a Kúria két táblájának végzéseit tartalmazza, így azok a táblai írásbeli polgári perre koncentrálódnak.
A polgári per előkészítő szakaszának első eleme a megintés (ad-monitio) volt. A megintés a 18. századra már ősi magyar jogintézmény, hiszen már Werbőzcy is tárgyalta. Eredetét tekintve minden bizonnyal kánonjogi eredetű és európai gyökerei a 12. századra, III. Ince pápáig nyúlhatnak vissza. III. Ince pápa dekrétumai értelmében az egyházi bíróság vagy nyilvános tudakolódás útján indította meg a pert, vagy pedig denuntiatio által, feltéve, ha azt egy sikertelen "charitativa admonitio" előzte meg.[11] Ennek értelmében a sértett félnek először négyszemközt, majd tanuk előtt kellett a vádlottat "barátságosan felhívnia" az elégtételre, és csak ennek eredménytelensége esetén lehetett bíróhoz fordulni. A 15. századra a megintés a magánjogi jellegű vitákra is jellemző lett. A Tripartitum szerint amennyiben az adós tartozását megfizeti, akkor a záloglevél felmutatásával a zálogjogosultat a zálogtárgy visszaadására bíróság előtt felszólítja, azaz meginti. A záloglevél felmutatása Werbőczy szerint érvényességi kelléke a megintésnek, mert ennek hiányában a zálogjogosult nem köteles válaszolni, s magát a megintést a zálogkötelezettnek a nádor vagy a király illetve a hiteles hely embereinek a közreműködésével kell elvégeznie.[12] A 15. században a megintés leggyakrabban zálogvisszaváltással illetve az ezzel összefüggő uzsorával kapcsolatban fordult elő. Azt a zálogbirtokost, aki az adós teljesítése és bírói megintés ellenére a zálogtárgyat nem adta vissza, uzsorásnak tekintették, s a zálogösszegben marasztalták.[13] Bár a Tripartitum hivatkozott rendelkezéseiből egyértelműen nem tűnik ki, de kiolvasható, hogy a megintés kétféleképpen történhetett. Vagy bíró előtt a záloglevél felmutatásával személyesen, vagy ennek hiányában valamely nagybíró és hiteles hely közreműködése által. Általánosságban a megintés a leendő felperes (actor) egyoldalú nyilatkozata a leendő alperes (reus) felé valamilyen kötelezettség teljesítésére vagy jogellenes cselekmény abbahagyására. A 18. századra bizonyos esetekben - így a zálogbirtok visszaadása, iratok kiadása esetén - a megintés már kötelező, s ebben az értelemben egy feltételes idézéssel volt összekapcsolva (evocatio cum admonitione), mely miatt a per előkészítő szakaszához sorolható.[14] A Planum három végzésben érinti a megintés intézményét, amelyből kettő az aktus érvényességi feltételeit pontosítja. A Tripartitum szellemisége alapján a megintés jelentősége abban áll, hogy a teljesíteni akaró adóst védje, a teljesítést elfogadni vagy tudomásul venni nem akaró hitelezővel szemben azáltal, hogy a hitelező uzsorássá válik.[15] Perjogi értelemben egy ilyen megintés egyfajta előzetes bizonyítás, amely ha sikeres, akkor az adóst, azaz a leendő felperest rendkívül kedvező perbeli helyzetbe hozza. Werbőczy alapján a megintésnek feltétele volt, hogy az adós a záloglevelet mutassa fel, és tegye lehetővé, hogy a hitelező a pénzét felvegye. A Planum ezt azzal egészíti ki, hogy az összeget a bíró kezébe kellett letenni, s ha ez nem történt meg, akkor a megintés folytán megindult per minden további aktus nélkül leszállt.[16] Ebből adódóan a teljes tartozást a bíró kezébe kellett helyezni, és minden egyéb kötelezettséget is teljesíteni
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
