(A kötet, amelyről a gondolatok szólnak, még nem jelent meg, azokat kedvcsinálóként, a könyv szerzője, Zinner Tibor professzor úr engedélyével közöljük.)
Zinner Tibor professzor úr az ezredfordulóra írta meg A kádári megtorlás rendszere könyvét. Az azóta eltelt közel negyedszázadban keveset beszéltünk róla. Különösen keveset az igazságszolgáltatás berkein belül. Erős a gyanúm, hogy jóval többen olvasták - vagy legalább olvastak bele - mint amire a nagy csendből következtetni lehet. Ha ugyanis magánbeszélgetések során szóba kerül, rendszerint mindenki tud róla. Vajon minek tulajdonítható akkor ez a kognitív disszonancia? Igaz lenne, hogy nem tudunk mit kezdeni vele? Az lenne az oka, hogy magunkat annak ellenére nem tudjuk elhelyezni a könyv által bemutatott megdöbbentő képben, hogy már csak életkori okból sincs közünk a feltárt mechanizmusokhoz? Ha ez az ok - és az érdeklődés hiányán kívül más nem nagyon adódik -, akkor az arra utal, hogy érezzük a megválaszolatlan kérdések terhét.
Sok ilyen kérdés merülhet fel. Ontológiai is (mi történt?), axiológiai is (hogyan értékeljük?), és ezek csak a könnyebbek. A nehezebben megválaszolhatók közé a kauzális (milyen következményekkel járt mindez a rendszerváltoztatás utáni igazságszolgáltatásra és általában a közéletre?) és az identitásbeli (hogyan hat ez ránk, az alkotmányosság helyreállítása utáni igazságszolgáltatási szereplőkre?) kérdések tartoznak. Lehetséges, hogy ezek megválaszolása annyira nehéz, a levonandó következtetések annyira kiszámíthatatlanok, hogy inkább elfordítjuk a fejünket mondván, maradjon ez a (jog)történészek dolga, mi inkább tesszük a sajátunkat. Az intellektuális felmentést meg tudjuk adni magunknak ehhez - elegendő azt mondani, hogy új korszak van új szabályokkal, nekünk pedig elegendő ezekhez igazodni. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy ezt az intellektuális (ön)felmentést a saját komfortérzet iránti igényünk kielégítése mellett támogatja a rendszerváltoztatás és az azt követő évek sodrása, miként az ezredforduló utáni hazai és nemzetközi közfelfogás is.
A rendszerváltoztatás, habár nálunk nagyobb nyilvános felfordulás nélkül zajlott, aktív közéleti időszak volt. Nem a múlt feltáró és következményeire kiható elemzése volt a központi téma, hanem az, hogy mi mindennel kívánunk szakítani ebből. Nem az volt a kérdés, hogy mit tartunk meg, hanem az, hogy mit és hogyan változtassunk. Jövőorientált hozzáállás volt a jellemző. Közben persze adott volt az állami, társadalmi, gazdasági, és ezen belül az igazságszolgáltatási realitás. Adott volt a közigazgatásihoz hasonlóan az igazságszolgáltatási szervezetrendszer is, és nemcsak papíron, hanem valóságosan is. Tamás András professzor megkülönböztetése szerint nem csak a jogi keretek (szisztéma) léteztek, hanem az ezekben felvázolt intézmények ténylegesen működtek (struktúra). Fizikai értelemben is (épület, felszerelés) és humán értelemben (személyzet) is. Léteztek, és maradtak.
Az történt, amit a közigazgatás felső szintjén is láttunk, ahol a politikai döntéshozók változtak, az Antall-kormány miniszterei és politikai államtitkárai párton kívüliek voltak, de a közvetlenül utánuk következő - akkor úgy mondtuk: "szakmai" -vezetői és beosztott állomány maradt. Az igazságszolgáltatás csúcsán jelentős változás következett be, feddhetetlennek értékelt elnököt kapott az Országgyűléstől a Legfelsőbb Bíróság és legfőbb ügyészt az ügyészség. A megyei bíróságok (ma törvényszékek) kisebb része szintén új elnökkel folytatta az ítélkezést, de mindenki más maradt. Megkönnyítette ezt, hogy a korábbi - ha nem is kötelező, de elvárt - párttagság megszűnt, sőt, alkotmányos elvárássá vált a párton kívüliség és a politika-mentesség. Ezzel együtt - nyilván sokak megnyugvására - elmaradt az átvilágítás, a politikai lusztráció is. Bármennyire groteszk, azt kell mondani, hogy az történt, mint a számítógépes játékok esetén: több életünk van, ha hibázunk, és az egyik elvesz, sebaj! van másik, és kezdhetjük elölről. Lehetett volna ezt másként csinálni? Elvileg nyilván igen, de azt hiszem, gyakorlatilag nem. Erre utal az, hogy Németország keleti tartományai (a volt NDK) kivételével sehol nem lehetett, meg sem nagyon próbálták. Németországnak is csak azért sikerült, mert voltak nyugati tartományai. Azóta látjuk, hogy ez sem volt következmény-mentes. Harmincöt évvel később is különböznek a keleti és a nyugati régiók.
Ezt a habitust erősítették a nemzetközi hatások. Magyarország igyekezett mihamarabb csatlakozni az Európa Tanácshoz és az Európai Unióhoz. Ez -tetszik, nem tetszik - igazodási kényszert jelentett. Senki nem volt kíváncsi arra, hogy milyen tapasztalatot, tradíciót, értéket hozunk ezekbe az intézményekbe. Senki nem tartott igényt arra, hogy ezek beépüljenek a közös értéktárba. Elegendő volt átvenni a "sztenderdeket", azok közül is azokat, amelyeket ránk mertek bízni. A háttérben ugyanis létezett a félelem attól, hogy Közép-Európában megvalósul valamilyen visszarendeződés. Hogy a
- 2116/2117 -
korábbi kizárólagos hatalom birtokosai valamiképpen visszaszerzik a befolyásukat az igazságszolgáltatás fölött, és akkor oda az alkotmányosság, a jogállam. Ennek megelőzése érdekében nem vehettünk át mindet Nyugatról, sőt, a saját hagyományosan nyugati intézményeinket sem éleszthettük újjá (vagy nem sokáig). "Modern", frissen kitalált intézményi megoldásokat kellett kipróbálnunk. Csak egyet említve: az igazságszolgáltatás nálunk is hagyományos, és Nyugaton jellemző miniszteri igazgatását fel kellett váltania a választott bírói-tanácsi igazgatásnak. Ezt takarta - de tulajdonképpen nem is nagyon rejtegette senki - a Velencei Bizottságtól származó "régi" és "új" demokráciák megkülönböztetése. Ami a régiekben természetes - mivel nem autoriter korszakban éltek a második világháború után -, az újakban elképzelhetetlen.
Ezek a hatások összeértek és felerősítették egymást. Ha a régi demokráciának van értékelhető hagyománya, az újnak pedig nincs, akkor az új demokrácia számára a rendszerváltozás valóságos origó-pont lesz. Ami előtte volt, elfelejthető, sőt elfelejtendő, mintha nem lenne semmilyen hatása arra, ami utána következik. Mintha az igazságszolgáltatásban működők életéből eltűnt volna 30-40-50-60 év. El kell ismernünk, ez nagyon kényelmes volt itthon is. Több ez, mint a lusztráció elmaradása. Minden bíró és ügyész alanyi jogává vált, hogy ne beszéljen a korábbi évtizedekről, és visszautasítson bármely erre irányuló kérdést, célozgatást, állítást. Volt tehát ok bőségesen arra, hogy a kádári megtorlás rendszeréről ne beszéljünk, hiába írta meg Zinner professzor.
Érdekes felvetés lenne, de most elsősorban mégsem azzal kell foglalkoznunk, hogy helyes volt-e a hozzáállásunk évtizedekkel ezelőtt. Úgy döntöttünk, hogy a "Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani" [11/1992. (III. 5.) AB határozat], és eszerint jártunk el. Ezért akadt el minden próbálkozás a szembenézéssel. Az Alaptörvény kellett ahhoz, hogy kimondjuk: "Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét". Végre kimondtuk, de a személyi következmények levonását nem tette lehetővé az időmúlás. Kétségtelen persze, hogy azok a bírák és ügyészek, akik a '80-as években kezdték hivatásuk gyakorlását, már keveset éreztek közvetlenül a korábbi évtizedek politikai nyomásából, a náluk idősebbek pedig próbálták elfelejteni. A rendszerváltoztatáskor hivatalban maradt bírák és ügyészek átütő többsége tisztességes volt. Tudom, mert dolgoztam és dolgozom velük. A rendszer nem volt az, amelyben éltek, nevelődtek. És a rendszer általuk tovább élt. Ezzel kell tennünk valamit.
Fontos, hogy legalább most, amikor lényegében már senki nem vállal személyi kockázatot, végiggondoljuk, hogy milyen örökséget hordozunk. A szépre persze eddig is emlékeztünk, itt az ideje, hogy a kellemetlen részét is elővegyük. Szükséges ez, mert azok, akiknek még van személyes emlékük a Kádár-rendszer utolsó éveinek igazságszolgáltatásáról, mostanában vonulnak nyugdíjba. Lassan nem lesz, kitől kérdezni. Azok pedig, akik ma hordozzák az igazságszolgáltatás felelősségét, talán nem is tudják, hogy milyen örökség él velünk.
Ha Zinner Tibor nem dolgozza át a könyvét, akkor az első kiadást kellene újranyomni, és ajánlani minden bírónak, minden ügyésznek és persze minden érdeklődőnek, hogy tudják, tudjuk, mit örököltünk. Mondjuk ki: meggyalázott, mégpedig többször, súlyosan és feledhetetlenül meggyalázott igazságszolgáltatást. Vállalnunk kell a múltunknak ezt a vonását is, mivel az is kiderült, hogy volt tisztesség elődeinkben, próbáltak ellenállni a meggyalázásnak. Ezért nem bíztak bennük, ezért kellett a népbíróságokra bízni a megtorlás legdurvább részét. Azért maradt belőle a rendes bíróságoknak is. Maradt vele a szégyen is. Nagy kincs, hogy Zinner professzor megkönnyítette a helyzetünket. Átírta, jelentősen kibővítette és személyesebbé tette a munkáját, amit most a legnagyobb örömmel ajánlok minden tisztelt Olvasó számára.
Nagy hiba lenne, ha megint csendben félretennénk. Mert a kádári megtorlás részleteinek ismerete, az igazságszolgáltatás abban betöltött szerepének átlátása és az intézményi habitus rendszerváltoztatás utáni továbbélésének belátása nélkül magunkat értjük félre. Olyanok leszünk, mint a színtévesztő: azt látjuk, amit más is lát, de hiányosabban, és ezért hibás következtetéseket vonunk le a körülöttünk és bennünk létező valóságról. Akkor félreértjük az alkotmányosságot, és félreértjük saját függetlenségünk és pártatlanságunk követelményét. Akkor azt jognak és nem kötelességnek tekintjük, ráadásul feloldjuk másod- és harmadlagos összetevőinek véletlenszerűen kiválasztott oldatában. Ez pedig nagy hiba lenne! Ha tehát mindenképpen magunkkal kell foglalkoznunk, akkor tegyük ezt komolyan és alaposan. Kezdjük azzal, hogy elolvassuk A kádári megtorlás rendszere második, átdolgozott kiadását!
Balatonaliga, 2025. február 16. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Közigazgatási Jogi Tanszék, a Kúria elnöke.
Visszaugrás
