A fiatal büntetőjogászok tanácskozásai jelentős múltra tekintenek vissza a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság1 (a továbbiakban: Társaság) keretei között. Az ilyen találkozók hagyománya - a Társaság elnökének - Cherif M. Bassiouninak a kezdeményezésére 1997-ben éledt újjá. Eddig összesen három nemzetközi tudományos konferenciát tartottak, a Siracusai Intézet támogatásának köszönhetően.2 Az 1997. évi szeptemberi kollokvium elismertségét jelzi, hogy határozatait figyelembe vették a Társaság legutóbbi (XVI.) kongresszusának munkája során.3 Bárd Károly szerint ezek a javaslatok "valahogy érdekesen, szebben is voltak megfogalmazva [...], mint az »érett büntetőjogászok« az »öregek« gondolatai".4 A Társaság a fenti sikereken felbuzdulva úgy döntött, hogy ösztönözni kívánja további fiatal (harmincöt év alatti) büntetőjogászok csatlakozását,5 és - a Fiatal Büntetőjogászok később létrehozandó Bizottságán keresztül6 - intézményesíti képviseletüket.
A Társaság magyar nemzeti csoportja - figyelemmel a fenti nemzetközi tendenciákra - 1999. október 18-i ülésén elhatározta, hogy szervezeti keretet biztosít a fiatal büntetőjogászok tevékenységének. Ebből a célból létrehozta a Fiatal Büntetőjogászok Fórumát (továbbiakban: Fórum) és vezetésével Ligeti Katalint bízta meg. A Fórum munkájában, rendezvényein részt vehet minden harmincöt éves vagy ennél fiatalabb büntetőjogász, függetlenül a Társaságban való tagságtól. Hiszen a Fórumnak éppen az egyik - ha nem a legfontosabb - célja, hogy tagjait megismertesse a Társaság és a magyar nemzeti csoport tevékenységével és elősegítse ahhoz való csatlakozásukat.7
A Fórum tanácskozását a magyar nemzeti csoport elnöke, Wiener A. Imre nyitotta meg. Beszédében bemutatta a Társaság és a magyar nemzeti csoport történetét, különös tekintettel a hazánkban rendezett büntetőjogi kongresszusokra.8 A tudományos üléseken fiatal büntetőjogászok ismertették az általuk folytatott kutatások eredményeit, választott témájuk érdekesebb problémáit.
Az egyik tudományos ülést Bánáti János, a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke vezetette. Az első referátumot visszamenőleges igazságszolgáltatás a rendszerváltás tükrében " címmel Fogarassy Edit tartotta. Előadásában rámutatott arra, hogy a visszamenőleges igazságszolgáltatás iránti igény szorosan kapcsolódik a rendszerváltásokkal együtt járó normaváltozáshoz. Utalt rá, hogy a problematika megoldása az igazságosság és a jogbiztonság kapcsolatának mikénti megítélésétől függ. Ismertette azokat a rendszerváltást követő jogirodalmi vitákat, amelyek azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy a nullum crimen / nulla poena sine lege elv kiterjed-e az elévülésre, vagy sem. Bemutatta az 11/1992. (III. 5.) AB határozatot, amely a fenti kérdésben igenlően foglalt állást és ezzel a vitát - legalábbis a jogalkotás és jogalkalmazás számára - véglegesen eldöntötte. Kitért a nemzetközi jog szerint büntetni rendelt cselekmény kategóriájára és az ezzel kapcsolatos törvényhozói aktusokra (pl. 1993. évi XC. törvény) és alkotmánybírósági határozatokra [53/1993. (X. 13.) AB hat., 36/1996. (IX. 4.) AB hat.]. Előadásának záró részében azokat a problémákat vázolta, amelyekkel a vonatkozó joggyakorlat az ún. sortűzperek elbírálása során szembesült.
Az emberi jogok büntetőeljárásban való érvényesülésével foglalkozott Bodony István referátuma. A komplex megközelítést igénylő problematikából részletesebben a védelemhez való és az önrendelkezési jog konfliktusát mutatatta be, az 1320/B/1993. AB határozat alapján. Ebben az Alkotmánybíróság - bár több különvéleménnyel, de - nem tartotta alkotmányellenesnek a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (továbbiakban Be.) 284/A. § (1) bekezdés I/c. pontjának, valamint a 277. § (2) bekezdés b) pontjának "kivéve, ha ezt a terhelt megtiltja" szövegrészét. Az előadó felvetette, hogy a Be. XVII/B. fejezetében szabályozott lemondás a tárgyalásról elnevezésű külön eljárás az önrendelkezési és a jogorvoslati jog lehetséges konfliktusát hordozza magában, mivel ebben nincs helye fellebbezésnek a bűnösség megállapítása, valamint olyan a váddal egyező tényállás miatt, amely a vádlott bűnösségre kiterjedő beismerésén és a nyomozás iratain alapul (Be. 355/R. §).
A következő előadást Végh Marianna tartotta "Emberi jogok és a büntetés végrehajtása " címmel. Rámutatott, hogy a büntetésvégrehajtás folyamatában nemcsak a társadalom védelmét szükséges biztosítani, hanem az elítéltet is meg kell óvni a bosszútól, és kiszolgáltatott helyzete miatt fokozott figyelmet kell fordítani a hatóságok vele szemben történő túlkapásainak megakadályozására. Ezzel kapcsolatban felhívta a figyelmet arra is, hogy a szabadságvesztés végrehajtását, nemcsak az emberi jogok igen jelentős mértékű korlátozása jellemzi, hanem a nem korlátozott részük biztosítása iránti igény is igen erőteljes. Az előadásban szó esett még azokról a nemzeti büntetésvégrehajtást érintő kötelezettségekről (így pl. a kegyetlen büntetések tilalmáról9), amelyek az egyes nemzetközi dokumentumokból és az egyén nemzetközi jogalanyiságának fokozódó elismertségéből erednek.
Filó Mihály az eutanázia interdiszciplináris megközelítést igénylő problematikájának etikai, alkotmányjogi és büntetőjogi kérdéseit elemezte referátumában. Ismertette James Rachels elméletét, amely szerint etikai szemszögből nincs különbség a halál passzív és aktív okozása között.10 Az előadó úgy vélte, az eutanázia vonatkozásában nem lehet - még etikai szempontból sem - egyenlőségjelet tenni a passzív és az aktív eset közé. Kovács Józsefre hivatkozva11 kiemelte, hogy az aktív eutanázia a) nagyobb lehetőséget nyújt az orvostudományban szükségszerű bizonytalansági tényezőkből eredő tévedésre, b) társadalmi hatásai kevésbé korlátozhatók, így esetleg - bár manapság kevésbé valószínűen - felmerülhet, hogy egyes embercsoportok kiirtására használják fel ("csúszós lejtőre kerülés veszélye"), c) szemben áll az orvosokba vetett bizalommal. Az előadó kiemelte, hogy a nemzetközi tendenciákat elemezve a passzív változat részleges elismerése és az aktív eutanázia - szinte kivétel nélküli - elutasítása figyelhető meg.12 Megemlítette, hogy hazánkban az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban Etv.) igen modern szabályozást ad, mert elismeri az életmentő (életfenntartó) kezelés visszautasításának jogát13 (tulajdonképpeni passzív eutanázia14), mind az ún. "living will" intézményét.15 A referátum kitért az eutanázia büntetőjogi megítélésének büntetőjog-dogmatikai kérdéseire, így a szükséghelyzetek szabályai alapján való elbírálás lehetőségére, illetve a sértett beleegyezésének értékelésére (különös tekintettel a rendelkezési jog és a társadalmilag káros cél kérdésére). Kiemelte, hogy a hazánkban elfogadott felfogás szerint az olyan orvosi beavatkozás, amely az élet meghosszabbítása helyett a fájdalom csillapításra helyezi a hangsúlyt, az orvosi lege artis szabályaival összhangban van és - a hivatásbeli kötelesség teljesítése miatt - nem jogellenes.16 Filó Mihály utalt a holland megoldásra, amely szerint a büntetőjogi felelősséget - a kötelességkonfliktus alapján álló - kifejezett törvényi szabály zárja ki. Az előadó szerint a kérdéssel foglalkozó hazai elméleti álláspontokban a betegjogi szemlélet rovására túlzott mértékben érvényesülnek paternalista tendenciák és reményét fejezte ki, hogy a jövőben az - emberi méltóságból is levezethető - önrendelkezési jog a jelenleginél jóval nagyobb (bár természetesen behatárolt) szerepet kap. Ennek indokolásaként utalt arra, hogy "a halál árnyékában" kisebb súlyt kap a puszta biológiai létezés mindenáron való fenntartása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
