A fiatal büntetőjogászok tanácskozásai jelentős múltra tekintenek vissza a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság[1] (a továbbiakban: Társaság) keretei között. Az ilyen találkozók hagyománya - a Társaság elnökének - Cherif M. Bassiouninak a kezdeményezésére 1997-ben éledt újjá. Eddig összesen három nemzetközi tudományos konferenciát tartottak, a Siracusai Intézet támogatásának köszönhetően.[2] Az 1997. évi szeptemberi kollokvium elismertségét jelzi, hogy határozatait figyelembe vették a Társaság legutóbbi (XVI.) kongresszusának munkája során.[3] Bárd Károly szerint ezek a javaslatok "valahogy érdekesen, szebben is voltak megfogalmazva [...], mint az »érett büntetőjogászok« az »öregek« gondolatai".[4] A Társaság a fenti sikereken felbuzdulva úgy döntött, hogy ösztönözni kívánja további fiatal (harmincöt év alatti) büntetőjogászok csatlakozását,[5] és - a Fiatal Büntetőjogászok később létrehozandó Bizottságán keresztül[6] - intézményesíti képviseletüket.
A Társaság magyar nemzeti csoportja - figyelemmel a fenti nemzetközi tendenciákra - 1999. október 18-i ülésén elhatározta, hogy szervezeti keretet biztosít a fiatal büntetőjogászok tevékenységének. Ebből a célból létrehozta a Fiatal Büntetőjogászok Fórumát (továbbiakban: Fórum) és vezetésével Ligeti Katalint bízta meg. A Fórum munkájában, rendezvényein részt vehet minden harmincöt éves vagy ennél fiatalabb büntetőjogász, függetlenül a Társaságban való tagságtól. Hiszen a Fórumnak éppen az egyik - ha nem a legfontosabb - célja, hogy tagjait megismertesse a Társaság és a magyar nemzeti csoport tevékenységével és elősegítse ahhoz való csatlakozásukat.[7]
A Fórum tanácskozását a magyar nemzeti csoport elnöke, Wiener A. Imre nyitotta meg. Beszédében bemutatta a Társaság és a magyar nemzeti csoport történetét, különös tekintettel a hazánkban rendezett büntetőjogi kongresszusokra.[8] A tudományos üléseken fiatal büntetőjogászok ismertették az általuk folytatott kutatások eredményeit, választott témájuk érdekesebb problémáit.
Az egyik tudományos ülést Bánáti János, a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke vezetette. Az első referátumot visszamenőleges igazságszolgáltatás a rendszerváltás tükrében " címmel Fogarassy Edit tartotta. Előadásában rámutatott arra, hogy a visszamenőleges igazságszolgáltatás iránti igény szorosan kapcsolódik a rendszerváltásokkal együtt járó normaváltozáshoz. Utalt rá, hogy a problematika megoldása az igazságosság és a jogbiztonság kapcsolatának mikénti megítélésétől függ. Ismertette azokat a rendszerváltást követő jogirodalmi vitákat, amelyek azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy a nullum crimen / nulla poena sine lege elv kiterjed-e az elévülésre, vagy sem. Bemutatta az 11/1992. (III. 5.) AB határozatot, amely a fenti kérdésben igenlően foglalt állást és ezzel a vitát - legalábbis a jogalkotás és jogalkalmazás számára - véglegesen eldöntötte. Kitért a nemzetközi jog szerint büntetni rendelt cselekmény kategóriájára és az ezzel kapcsolatos törvényhozói aktusokra (pl. 1993. évi XC. törvény) és alkotmánybírósági határozatokra [53/1993. (X. 13.) AB hat., 36/1996. (IX. 4.) AB hat.]. Előadásának záró részében azokat a problémákat vázolta, amelyekkel a vonatkozó joggyakorlat az ún. sortűzperek elbírálása során szembesült.
Az emberi jogok büntetőeljárásban való érvényesülésével foglalkozott Bodony István referátuma. A komplex megközelítést igénylő problematikából részletesebben a védelemhez való és az önrendelkezési jog konfliktusát mutatatta be, az 1320/B/1993. AB határozat alapján. Ebben az Alkotmánybíróság - bár több különvéleménnyel, de - nem tartotta alkotmányellenesnek a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (továbbiakban Be.) 284/A. § (1) bekezdés I/c. pontjának, valamint a 277. § (2) bekezdés b) pontjának "kivéve, ha ezt a terhelt megtiltja" szövegrészét. Az előadó felvetette, hogy a Be. XVII/B. fejezetében szabályozott lemondás a tárgyalásról elnevezésű külön eljárás az önrendelkezési és a jogorvoslati jog lehetséges konfliktusát hordozza magában, mivel ebben nincs helye fellebbezésnek a bűnösség megállapítása, valamint olyan a váddal egyező tényállás miatt, amely a vádlott bűnösségre kiterjedő beismerésén és a nyomozás iratain alapul (Be. 355/R. §).
A következő előadást Végh Marianna tartotta "Emberi jogok és a büntetés végrehajtása " címmel. Rámutatott, hogy a büntetésvégrehajtás folyamatában nemcsak a társadalom védelmét szükséges biztosítani, hanem az elítéltet is meg kell óvni a bosszútól, és kiszolgáltatott helyzete miatt fokozott figyelmet kell fordítani a hatóságok vele szemben történő túlkapásainak megakadályozására. Ezzel kapcsolatban felhívta a figyelmet arra is, hogy a szabadságvesztés végrehajtását, nemcsak az emberi jogok igen jelentős mértékű korlátozása jellemzi, hanem a nem korlátozott részük biztosítása iránti igény is igen erőteljes. Az előadásban szó esett még azokról a nemzeti büntetésvégrehajtást érintő kötelezettségekről (így pl. a kegyetlen büntetések tilalmáról[9]), amelyek az egyes nemzetközi dokumentumokból és az egyén nemzetközi jogalanyiságának fokozódó elismertségéből erednek.
Filó Mihály az eutanázia interdiszciplináris megközelítést igénylő problematikájának etikai, alkotmányjo-
- 669/670 -
gi és büntetőjogi kérdéseit elemezte referátumában. Ismertette James Rachels elméletét, amely szerint etikai szemszögből nincs különbség a halál passzív és aktív okozása között.[10] Az előadó úgy vélte, az eutanázia vonatkozásában nem lehet - még etikai szempontból sem - egyenlőségjelet tenni a passzív és az aktív eset közé. Kovács Józsefre hivatkozva[11] kiemelte, hogy az aktív eutanázia a) nagyobb lehetőséget nyújt az orvostudományban szükségszerű bizonytalansági tényezőkből eredő tévedésre, b) társadalmi hatásai kevésbé korlátozhatók, így esetleg - bár manapság kevésbé valószínűen - felmerülhet, hogy egyes embercsoportok kiirtására használják fel ("csúszós lejtőre kerülés veszélye"), c) szemben áll az orvosokba vetett bizalommal. Az előadó kiemelte, hogy a nemzetközi tendenciákat elemezve a passzív változat részleges elismerése és az aktív eutanázia - szinte kivétel nélküli - elutasítása figyelhető meg.[12] Megemlítette, hogy hazánkban az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban Etv.) igen modern szabályozást ad, mert elismeri az életmentő (életfenntartó) kezelés visszautasításának jogát[13] (tulajdonképpeni passzív eutanázia[14]), mind az ún. "living will" intézményét.[15] A referátum kitért az eutanázia büntetőjogi megítélésének büntetőjog-dogmatikai kérdéseire, így a szükséghelyzetek szabályai alapján való elbírálás lehetőségére, illetve a sértett beleegyezésének értékelésére (különös tekintettel a rendelkezési jog és a társadalmilag káros cél kérdésére). Kiemelte, hogy a hazánkban elfogadott felfogás szerint az olyan orvosi beavatkozás, amely az élet meghosszabbítása helyett a fájdalom csillapításra helyezi a hangsúlyt, az orvosi lege artis szabályaival összhangban van és - a hivatásbeli kötelesség teljesítése miatt - nem jogellenes.[16] Filó Mihály utalt a holland megoldásra, amely szerint a büntetőjogi felelősséget - a kötelességkonfliktus alapján álló - kifejezett törvényi szabály zárja ki. Az előadó szerint a kérdéssel foglalkozó hazai elméleti álláspontokban a betegjogi szemlélet rovására túlzott mértékben érvényesülnek paternalista tendenciák és reményét fejezte ki, hogy a jövőben az - emberi méltóságból is levezethető - önrendelkezési jog a jelenleginél jóval nagyobb (bár természetesen behatárolt) szerepet kap. Ennek indokolásaként utalt arra, hogy "a halál árnyékában" kisebb súlyt kap a puszta biológiai létezés mindenáron való fenntartása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
