A római jog oktatásának szempontjai közé szoktuk sorolni azon érvet, amely szerint a római jog nem csupán a római birodalom korában volt jóformán egész Európa területén hatályos jog, hanem mutatis mutandis a középkortól egészen a XIX. századig, amikor pedig az országonként különböző nemzeti jogrendszerek törvénykönyvbe foglalásnak folyamata a római jogot nem eltörölte, hanem egyfelől dogmatikai rendszerében, másfelől mint jogászi gondolkodásmódot és mint terminológiájának lingua francáját integrálta.[1],[2] "...A római jogra így még nem elhanyagolható szerep várhat az egységesülő Európában; a felépítendő új ius commune Europaeum alapját, közös fundamentumát ugyanis elsősorban a római jogban találhatjuk meg."[3] Ennek szellemében fogant e mű is, miként a szerző már az előszóban hangsúlyozza, hogy e feladat csak az egyes országok magánjogi rendszereinek történeti feldolgozásával valósítható meg.[4] A jogegységesítés követelményét és fontosságát számos helyen olvashatjuk;[5] természetesen ennek a folyamatnak akadnak ellenzői is,[6] és jelenkori viszonyaink között megismétlődni láthatjuk az Antot Friedrich Justus Thibaut[7] és Friedrich Carl von Savigny[8] által folytatott, a kodifikációról szóló vitát.[9]
Azon módszer, amelyet új monográfiájában Hamza Gábor professzor - számos monográfia és tanulmány szerzője, és az egyetemi oktatásunkban a communis opinio doctorum által mérvadónak tekintett, immáron nyolcadik kiadását megért római jogi tankönyvünk társszerzője - kialakított sajátos, komplexitásra törekvő ötvözete a nemzetközi szakirodalom által kialakított közelítésmódoknak, vagyis a magánjog külső történetének vázolása mellett figyelmet szentel számos intézménytörténeti kérdésnek, ami alapvetően jogdogmatikai mechanizmusokra irányítja rá a figyelmet, ezen kívül pedig nem mulasztja el az igen beható tudománytörténeti elemzést sem. Ezáltal e kézikönyv mind didaktikai, mind pedig dogmatikai szempontból jóval többet nyújt, mint egy átlagos a magánjogot, illetve a magánjogtörténetet bemutató munka, hiszen e művek általában nem képesek a témát annak teljes komplexitásában megragadni. Paul Koschaker[10] munkája ugyan igen részletesen mutatják be a magánjogi viszonyok fejlődését az egyes jogrendszerekben, arra azonban nincsenek tekintettel, hogy e jogrendszerek mely jogcsaládokhoz tartoznak. A legtöbb kutató megelégszik a magánjogtörténet esetében is a historia externa felvázolásával - hogy a jogtudományban is maradandót alkotó német polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz[11] által bevezetett distinkcióval éljünk - a jogdogmatikai példákat pedig kizárólag mintegy illusztrációként hoznak; megint mások, mint például Franz Wieacker[12] tudomány és kutatástörténeti aspektusból rende-
- 465/466 -
zik az bemutatandó matériát. René David[13] klasszikussá vált munkája ugyanakkor éppen a történeti fejlődésnek szentel a szükségesnél csekélyebb teret, ezt az egyes jogrendszereknek olykor túlságosan mesterkélten jogcsaládokba való besorolásával helyettesítve. Mindezidáig Helmut Coing[14] műve volt az egyetlen olyan kísérlet, amely megpróbált a magánjog egyes jogintézményeinek történeti fejlődéséről átfogó képet adni. E szintetizáló módszer alkalmazásával Hamza Gábor elsősorban és méltán a római jog továbbélésének és hatástörténetének vizsgálatára teszi a vizsgálódás fő hangsúlyát, hiszen a római jog - lévén a görög filozófiával és a zsidó-keresztény hagyományt jelentő Bibliával együtt az európai kultúra három fő tartópillére közül az egyik - jelenti a jogtudomány számára a téren és időn, az ókortól napjainkig átívelő kontinuitást. Ha e továbbhatást figyelmen kívül hagyjuk, amint erre a Leopold Wenger[15] nevével fémjelezhető "antike Rechtsgeschichte " irányzata részéről történtek is kísérletek, úgy nem csupán korunk jogtudománya válik gyökértelen, identitását tekintve légüres térben lebegő diszciplinává, hanem a romaisztikát csupán önmagáért művelendő, korunk jogi problémáitól elzárt, és hosszú távon legitimációjára nézvést megkérdőjelezhető tudományággá tesszük.[16]
A római jog fejlődésének kezdeti és lezáró stádiumait egy-egy nagy összefoglalás jelzi: az i.e. V. századra datálható XII táblás törvények,[17] és az i.sz. VI. századi, Bizáncban lezajlott, I. Iustinianos császár (527-565) nevéhez fűződő kodifikáció,[18] amely négy szakaszra oszlott, amelyeket az elkészült művek jeleztek: az utóbb elveszett Codex Iustinianus, a Digesta, az Institutiones[19] és a Codex Iustinianus repetitae praelectionis - utóbb ezekhez csatlakozott a jórészt görög nyelvű Novellae. Ezen, a római jog ókori fejlődéstörténetét lezáró résszel, valamint a Nyugat-római Birodalom bukása után keletkezett leges Romanae Barbarorum bemutatásával kezdődik a kézikönyv. A iustinianusi kodifikáció anyaga ma is elfogadott és alkalmazott szerkezetben először 1583-ban Genfben látott napvilágot Dionysius Gothofredus (1549-1622) gondozásában, Corpus iuris civilis cím alatt. A iustinianusi Digesta[20] és a Codex Theodosianus[21] ma is általánosan elfogadott kritikai kiadása Theodor Mommsen (1817-1903) nevéhez fűződik, akinek nem csupán számos mérvadó editiót - így például a Corpus Inscriptionum Latinarum (III. 3; 4; V; IX; X)[22] és a Monumenta Germaniae Historica, Auctores Antiquissimi (I.1; 5; 9; 11-13.)[23] számos kötetét - köszönhetünk, hanem több, a római történeti (Römische Geschichte I-III; V)[24] és jogtörténeti monográfiát (Römisches Staatsrecht I-III; Römisches Strafrecht)[25] is.[26] Wolfgang Kunkel Theodor Mommsen nehezen túlbecsülhető tudományos jelentőségét méltató sorait[27] Hamza is idézi: "Mit ihrer Bemühung um die Lösung dieser Aufgaben steht die Wissenschaft vom römischen Recht auf den Schultern Theodor Mom-
- 466/467 -
msens, der, von Hause aus Jurist und von der Rechtswissenschaft des neunzehnten Jahrhunderts in der scharfen Erfassung und systematischen Verknüpfung seiner Erkenntnisse geschult, mit umfassender Beherrschung der gesamten römischen Überlieferung alle Zweige der römischen Altertumswissenschaft auf neue Grundlagen gestellt und auf ihre gemeinsamen Aufgaben hingewiesen hat."[28]
A római jog története azonban nem zárul le a VI. században; útja, amelyet utóbb - egészen máig - bejárt, legalább olyan jelentékeny mind önmagában, mind pedig a jelenleg hatályos jogrendszerekre gyakorolt befolyása által, mint az addigi. A iustinianusi kodifikáció által összefoglalt római joganyag további sorsa a középkorban és a koraújkorban a következő három modell szerint alakulhatott:[29] Bizonyos területeken a folytatólagos továbbélés, másutt, ahol egykor hatályban volt, bekövetkezhetett a római jog újjáéledése,[30] illetve harmadik lehetőségként a római jog recepciója, a helyi jogrendszerekbe történő befogadás jelentkezett,[31] amely végbemehetett akár egyetlen egységes törvényhozói aktussal,[32] akár pedig lassú és folyamatos beszivárgás által. Ezt a rendszert Hamza Gábor monográfiája az egyes államok jogtörténetén keresztül mutatja be, érdemesnek tűnik tehát egy példát kiragadni és behatóbban szemügyre venni, ahol a mai jogrendszer kialakulásában mind az ókori római jog továbbélése, mind pedig annak a modern magánjogtudományon átszűrt és rendszerezett behatása világosan kimutatható. A (folytatólagos) továbbélés legeklatánsabb példája a római jog sorsa a Bizánci Birodalomban,[33] majd pedig az újkori Görögországban, ahol egyfelől a Bizáncból örökölt joganyag, másrészt pedig az ex asse pandektisztikai szemléletű és rendszerű Bürgerliches Gesetzbuch[34] biztosította a kontinuitást. A Bizánci Birodalomban a VIII. századtól kezdve a iustinianusi törvénymű görög nyelvű kivonatai és kommentárjai hivatalos törvénykönyvek formájában jelentek meg: III. Isauriai Leó (717-741) nevéhez kapcsolható a tizennyolc titulust tartalmazó Eklogé tón nomón,[35] I. Basilios Macedo (867-886) elrendelte az egész kodifikációs anyag görög nyelvű összefoglalását, uralkodása alatt a bevezetőül szánt Procheiron készült el,[36] a munkálatok VI. Bölcs Leó (886-911) idejében fejeződtek be, e hatvan könyvből álló mű a XI. századtól a Basilika nevet viseli[37] - jóval később, 1345-ben jelent meg Harmenopulos Hexabiblosa,[38] amely bizonyos tekintetben már a modern pandektarendszert előlegezte meg.[39] Miután Görögország felszabadult az 1453 óta nyögött ottomán iga alól,[40] 1822-ben az Epidaurosi Alkotmánylevél alapján a Basilikát, 1828-tól kezdve pedig a Hexabiblost is hatályos jogként kezdte alkalmazni, amit egy 1835-ös rendelet jóváhagyólag megerősített.[41] Az 1841-ben keletkezett ión kódex a Code civilre[42] és a Szicíliai Kettős Királyságban hatályos polgári törvénykönyvre, az 1899-es samosi törvénykönyv a Code civilre, a Codice civilére[43] és az 1863-as szász polgári törvénykönyvre,[44] az 1903-ból származó krétai kódex pedig a BGB-re tá-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
