Adósságtörlesztésnek tekintem ezt a recenziót, amit ugyanakkor a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése tesz időszerűvé. A könyv értékét többek között jelzi, hogy Mádl Ferenc terjedelmes előszóban értékeli azt. Ebből a nála nem szokatlan, a jogtudományi irodalomban azonban eléggé ritka hangvételű előszóból érdemes néhány gondolatot idézni: "A szakirodalom, a szerző kultúra kereső társai - Hamvas Béla, Márai Sándor, Weöres Sándor, T. S. Eliot, Molnár Tamás és sokan mások - már-már fogalomalkotó szemléletben szólnak a kiemelkedő művészeti, tudományos, egyéni szellemi tevékenységben testet öltő magas kultúráról és széles értelemben vett kultúráról, a kultúra antropológiai megközelítéséről. Ez utóbbi a híres Márai versben felidézett magas kultúra, Arany szava, Rippl-Rónai színei és Bartók vad szelleme mellett magába foglalja a társadalomban kialakult közös ítéleteket, gondolkodásmódot, értékeket, az ezeken nyugvó, megszokott tevékenységeket, a nemzedékeken át kialakult tárgyi környezetet, életformát és életmódot."
Ugyancsak Mádl Ferenc mondja, hogy a "kultúráról szólva - méltó módon - az első érdemi fejezet a nyelvről szól." E témáról Király árnyaltan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a nyelvi sokszínűség "formálisan biztosított" az EU-ban: hiszen 2007 óta az EU-nak 23 hivatalos és munkanyelve van.
Helytállóan jegyzi meg ezzel kapcsolatban, hogy a magyar mint az EU egyik hivatalos nyelve, a Szlovákiában (vagy Romániában) élő magyar kisebbség nyelvi helyzetét erősíti. (Ez a mondat persze még a szlovák nyelvtörvény előtt íródott, de relativizálva ma is helytálló.)
Más relációban pedig azt is mondja, hogy az európai jog komoly hatást gyakorolt a nemzeti nyelvekre. Ezt magam is így látom, hiszen például az Európai Bíróság sajátos eljárásjogi eszköze az "előzetes döntéshozatal" olyan új kifejezés volt még néhány évvel ezelőtt, amellyel eleinte magam is vitatkoztam. Hasonló új jogi fogalmak, új kifejezések például, amelyeket a jogharmonizáció keretében a védjegyekről szóló 1997. évi XI. törvény vezetett be a "jó hírű védjegy", a "megkülönböztető képesség elvesztése", vagy a "jogkimerülés" (amely utóbbi szót a szerzői jogi törvény, valamint a szabadalmi törvény is átvett). Helytállóan mutat rá ugyanakkor, hogy a közösségi jog a nyelvi egyenlőség szabályát számos vonatkozásban korlátozza. Példák az Európai Bíróság gyakorlatából: a kézbesített irat nyelvéről szóló, a Leffler ügyben hozott ítélet (C-443/03), az EK Védjegyhivatala előtti eljárás nyelve tárgyában a Kik ügyben hozott ítélet (C-361/01), vagy a nemzeti nyelv ismeretének hiánya miatt a Groener ügyben hozott ítélet (C-379/87), amely utóbbit a jogirodalom többsége vitatja.
A kisebbségi nyelvek használatával kapcsolatban a Bickel és Franz ügyben hozott ítéletről (C-274/96) szemmel látható elégedetlenséggel számol be: az a kisebbségek különös helyzetével szembeni érzéketlenséget tükrözi. - Ezt követően ellenben, a jövőre nézve reményt keltőnek tekinti az Európa Tanács 2000/43/EK sz. irányelvét, amely a faji, etnikai megkülönböztetés ellen foglal állást és talán - legalább a kisebbségek nyelvi jogai tekintetében - új irányt szabhat az Európai Bíróság joggyakorlatának, amely eddig csak az állampolgárok egyenlő bánásmódjának követelményét hangsúlyozta.
Minthogy magam is azok közé tartozom, akiknek a kettős állampolgárságról szóló (negatív eredménnyel járó) 2004. évi népszavazás nagy csalódást okozott, különös érdeklődéssel olvastam a Nemzeti kisebbségek és az EU joga c. (IV) fejezetet. Amint azt a szerző az összefoglaló megjegyzésben mondja: az EK-hoz történt csatlakozás nem jelenti azt, hogy a nemzetek és nemzeti kisebbségek érdekei elenyésztek, feloldódtak valamiféle összeurópai olvasztótégelyben, csupán arról van szó, hogy részben megváltoztak az érdekérvényesítés fórumai, eszközei, hivatkozási pontjai. Ugyanakkor az EU-nak ma még nagyon korlátozott eszközei vannak a kisebbségvédelem előmozdítására, s esetenként a probléma jelentőségének felismerése is hiányzik.
Ugyanakkor az új (kedvezőnek tekintett) fejlemények közül utal az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1334 (2003) sz. határozatára, amely világosan szól a kisebbségi jogokról, mint a kulturális önazonosság megőrzésének garanciáiról, és arról, hogy az állam oszthatatlansága összeegyeztethető az autonómiával, regionalizmussal vagy föderalizmussal. Hasonló jelentőségű a Parlamenti Közgyűlés 1623 (2003) sz. ajánlása a nemzeti kisebbségek jogairól. Sőt a most hatályba lépett Lisszaboni Szerző-
- 322/323 -
dés 1.a cikke az Unió értékei között - magyar kezdeményezésre - a kisebbséghez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartásáról is szól.
Provokatív megközelítésű az egyik alfejezet címe: "Miért fontos az EU számára a nemzeti kisebbségek jogainak átfogó szabályozása?" Itt utalással az Európa Tanács 2005. évben elfogadott Varsói Nyilatkozatára azt feleli, hogy egyrészt a régió nyugalma, másrészt az EU működőképessége miatt ennek kitüntetett szerepe van. (Kár, hogy a magasröptű angol nyelvű összefoglalóban erről nem esik szó.)
A kisebbségi jogok megnyugtató rendezését - szerintem is helyesen - úgy tudja elképzelni, hogy a tagállamok és a területükön élő nemzeti kisebbségek által közösen kidolgozott, a helyi viszonyok sajátosságaira épülő megoldásokat dolgozunk ki, mert alighanem csak ezek jelentik a tartós és megnyugtató rendezést. - Magam attól tartok ugyanakkor, hogy a kisebbségek részéről ez jelentős kompromisszumokat követel majd, hiszen a többségi nemzet a kisebbséget sohasem fogja egyenlő partnernek tekinteni.
Végül megemlékezik az anyaország (Magyarország) részéről tett lépésekről, így a státustörvény 2003. évi módosításáról, amely a magyar állampolgárság könnyített megszerzése keretében eltörölte a Magyarországon lakás követelményét. Ez persze nem sok. - Személyes tapasztalatból tudom, hogy nem ritka az olyan szomszédos államban élő magyar, aki (nemhogy az állampolgárságot nem igényli, de) még a "magyar igazolvány"-t sem váltja ki, holott adott esetben ez kisebb-nagyobb anyagi hátránnyal is jár számára. Ez persze alighanem visszavezethető lakóhelyi környezetre, annak véleményére -s ez különösen így lehet a szórványban élő magyarok esetén.
Az EU és a keresztény egyházak c. (V) fejezetet a szerző Jacques Delors, az EK Bizottságnak volt elnöke, az egységes európai piac megteremtőjének szavaival indítja "Európának lélekre is szüksége van". Majd hozzáfűzi, hogy e közös lélekhez, kultúrához, hagyományhoz tartozik a kereszténység, és szolgálói, az egyházak. Ezt példázzák a gótikus katedrálisok és a tihanyi remetebarlangok, Dante Isteni színjátéka és Károli Gáspár Bibliája, a pápaság története és a mai Vatikán tevékenysége, vagy akár Ady, József Attila vagy Pilinszky versei.
Amint ez a fejezet olvasása alapján megállapítható, nem volt könnyű dolga a szerzőnek, amikor e téma vizsgálatába fogott. Hiszen Európában nemcsak keresztény egyházak vannak (és az ahhoz sokban hasonló izraelita felekezetek), de "döngetik a kaput" az iszlám hívei is - amint azt a 2009. évi svájci népszavazás illusztrálja. Sőt az EU tagállamain belül hol kevésbé, hol erősebben érzékelhető szekularizációs folyamat sem hagyható figyelmen kívül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
