L'Algérie c'est la France.
(Francois Mitterrand)
Nous n'avons pas traité les juifs injustement,
ils ont été injustes envers eux-mémes.
(Koran, XVI, 119)
Jamais la violence, l'inégalité, l'exclusion, la famine,
et donc l'oppression économique n'ont affecté
autant d'étres humains dans
l'histoire de la terre et de l'humanité
(Jacques Derrida: Spectres de Marx)
Algériában a zsidók és a judaizmus jelenléte hosz-szú múltra tekint vissza. Számuk az idők folyamán azonban fokozatosan csökkent, míg végül az 1962-es algériai háború, illetve az Iszlám Fegyveres Cso-port[1] 1994. évi nyilatkozatát követően lélekszámuk drasztikusan csökkent és többek között az Algírban, Konstantinban és Oranban lakók emigrálásával elenyészővé vált. Jelenleg pár tucat zsidó család él Algériában.
Jelen tanulmány nem vállalkozik az algériai zsidóság történetének részletes bemutatására, hanem egy rövid történelmi áttekintést követően, csupán egy szegmensére korlátozódik, a zsidóság Harmadik Köztársaság alatti helyzetének elemzésére, jogi státusa változásaira és az antiszemitizmus előretörésére elsősorban Franciaországban és Algériában az 1830 és 1940 közötti időszakban.
A zsidó lakosság jelenléte biztosra vehető már a Római Birodalom fennállása idején, hiszen korábbi feljegyzések (így a Kairóban fellelt ún. Geniza[2]-levelek[3]) már megemlítenek több algériai zsidó családi nevet.
A mediterrán térség körüli zsidó diaszpóra kialakulása a jeruzsálemi[4] Szentély lerombolása[5] idejére tehető. A Szentély lerombolását követően a zsidó nép szétszóródott a világ különböző részein, azonban továbbra is megőrizte vallási szokásait, törvényeit és egybetartotta a közösséget. Ez idő tájt indultak el a zsidó közösség tagjai a mai Algéria területe felé, és míg egy részük Tunéziában telepedett le,[6] a többiek hol berber törzsekhez (amelyek közül néhány felvette a zsidó vallást, később azonban szinte kivétel nélkül mindegyik áttért az iszlámra[7]) csatlakoztak, hol a szárazföld belsejében hoztak létre településeket. A zsidók már több évszázada éltek ezen a területen, amikor a föníciaiak és a héberek olyan településeket alapítottak, mint pl. Algír, Annaba vagy Tipasa.[8] A 7. századtól jemeni, iraki és szíriai zsidó telepesek érkeztek Maghreb[9] földjére. A judaizmus befolyása és hatása fokozatosan fog csökkeni a kereszténység és az iszlám megjelenésével, azonban öt évszázadig jelentős tényező marad, mint vallási kisebbség az iszlám e térségben történő térnyerése ellenére is.
A zsidó közösség nagyfokú bővülése figyelhető meg a spanyol inkvizíciót követően, hiszen 1492[10] és 1497 között számos zsidó kereskedő család telepe-dett[11] le Észak-Afrika kikötővárosaiban, így Oranban és Algírban. Talán itt érdemes kitérnünk arra, hogy az inkvizíciót követően alapvetően kétfelé oszthatóak az Algéria területén élő zsidók: vannak a száműzöttek (megorásim) és vannak a törzsökös helybeli zsidók (tosá-vim);[12] közöttük évszázadokon át gyakoriak voltak a feszültségek, és az is nem egyszer előfordult, hogy egy adott településen két elkülönült, párhuzamos közösséget hoztak létre.[13] Az ibériai judaizmus jelentős hagyományokkal, szellemi tradíciókkal rendelkezett és ezért, ahol a száműzöttek nagyobb csoportja volt jelen, ott nyomban saját zsinagógát alapítottak, továbbra is ragaszkodtak sajátos hagyományaikhoz és elkülönültek az ott élő lakosságtól.
A zsidó kereskedők nagyon hamar nélkülözhetetlenné váltak Maghreb földjén, hiszen napi tevékenységükön túl fontos diplomáciai, intellektuális és pénzügyi kulcsszerepet is betöltöttek, többek között annak köszönhetően, hogy többségük poliglott volt (jórészük franciául, olaszul, spanyolul, angolul, törökül és arabul is kitűnően beszélt). A zsidó szefárd közösségek jelentősége abban is megmutatkozott, hogy mivel továbbra is szoros kapcsolatot tartottak fenn az Ibériai-félszigettel, a muszlim vezetők számára elengedhetetlenné váltak, főként az élénk kereskedelmi kapcsolataik miatt.
A törzsökös helybeli zsidók alkották az algériai zsidóság nagy részét. Szerényen éltek, elsősorban az ország belsejében (egyik legjelentősebb városuk Konstantin) és a kikötővárosokban; kiskereskedelemmel foglalkoztak, kézművesek vagy mesteremberek voltak. Származásuk szerint különbözőek: hol judaizált berber törzs leszármazottjai, hol keleti zsidók, de találhatunk közöttük spanyol zsidókat is. A törzsökös helybeli zsidók - akik a berber, az arab és a török nyelvet
- 101/102 -
használták a mindennapokban - hagyományőrzők, azonban vallásuk keveredik a berber kultúrával és az iszlám miszticizmusával is.
A következő nagyobb bevándorlás már a Török Birodalom időszakában történt, 1529 és 1830 között, amikor livornói[14] olasz zsidók telepedtek le a partvidéken, annak érdekében, hogy részt vegyenek a cserekereskedelemben és erősítsék az afrikai és európai kereskedelmi kapcsolatokat. Helyzetük kiváltságos volt, mivel a francia konzul védelme alatt álltak.
Az utolsó nagyobb bevándorlási hullám 1870-re tehető, amikor a frissen Poroszországhoz csatolt Elzász-Lotharingia askenázi zsidó közösségének egy része, tartva a hozzácsatolás következményeitől, Algériába települt át.
Algériában a zsidó közösség ("dhimmik"[15]) gyorsan integrálódott: a mindennapok nyelve az arab (miközben azt számos muzulmán berber törzs sem beszéli) lett és a helyi öltözködési szokásokat is átvették. Keresztények, zsidók és muszlimok viszonylag békésen éltek egymás mellett. A zsidók (és a keresztények) az iszlám világban "védett népként" (ahl al-dhimma) egyfajta jogi toleranciában részesültek, az isteni kinyilatkoztatást tartalmazó szent szöveget birtokló, úgynevezett "könyv népeinek" adott státusuk alapján (ahl alkitab).[16]
A franciák megérkezésével azonban a kényes, hosszú évszázadokig fennálló egyensúly szinte egyik napról a másikra felbomlik. A Török Birodalom hanyatlásával szinte egyidejűleg a zsidók helyzete is romlik, életük egyre nehezebbé válik, egyre több támadás éri főleg a törzsökös helybeli zsidókat. A törökök irányában érzett kiszolgáltatottságukat, félelmüket és bizonytalanságukat használják majd ki a későbbiekben a francia gyarmatosítók, amikor 1830-ban előítéleteik és antiszemitizmusuk ellenére nagyban támaszkodnak az Algériába történő bevonulásuk során a zsidó közösség tanácsaira, támogatására és segítségére.
1798. július 30-án Napóleon partra szállt Egyiptomban és ezzel megkezdődött Európa kíméletlen térhódítása a Közel-Keleten.[17] Az elsődleges cél az európai kereskedelmi útvonalak, kapcsolatok bővítése és az angolok Indiába vezető útjának elvágása volt. Bár Egyiptom megszállása csak három évig tartott (angol-ottomán csapatok győzték le a francia csapatokat), a francia megszállás mély nyomokat hagyott és előrevetítette a nagyhatalmak számára a földrajzi terjeszkedés lehetőségeit és további irányait. A hanyatló Török Birodalom peremvidékén látványos gazdasági fejlődés indult meg a 19. sz. elején és ebben a fellendülésben nagy szerepe volt a francia tőkének és tanácsadóknak.
Algériától a Perzsa öbölig a Török Birodalomhoz tartozó arab világ a francia behatoláskor iszlám államokból állt. Az oszmánok a 16. sz. derekára az egész Közel-Keletre és Észak-Afrikára kiterjesztették hatalmukat és bonyolult felépítésű bürokratikus államot és ütőképes hadsereget hoztak létre. Az egyetlen elismert törvény a muszlim volt. A zsidó közösségek viszonylagos autonómiára tettek szert: minden közösségnek volt egy rabbija, aki nemcsak a vallásoktatásért volt felelős, hanem törvényhozó hatalommal is rendelkezett. A rabbi rendeleteket hozott, és eljárt a zsidók peres ügyeiben, a rabbinikus bíróságon székelt (bét din).[18] Az oszmán társadalom természetesen nem volt képes integrálni a nem muszlimokat, így a zsidó származásúakat sem, azonban a kulturális áthatások a mindennapi életben is jelen voltak.
Az iszlám világban vándorló zsidó kereskedők mentesültek a "másság" stigmájának viselésétől, amelytől a nyugati zsidók szenvedtek. Ők a Közel-Keleten őslakosnak számítottak - nem pedig bevándorlóknak, ahogy a latin Nyugaton -, és külsőre szinte megkülönböztethetetlenek voltak arab-muszlim szomszédaiktól. A vallások találkozásának viszonylag nyugodt környezetet biztosító iszlám vásárterek bizalmat és kölcsönös kötelékeket teremtettek, ami csökkentette a mindig meglévő, a zsidóknak mint hitetlen vallás híveinek kijáró megvetést.[19]
A 19. sz. első felében a Közel-Kelet és ÉszakAfrika zsidó lakosságának nagy része szegénységben, elszigetelten (gettókban) élt, és korlátozott jogokkal rendelkezett. A kikötőben élők egy része hamarosan az elit részévé vált, hiszen az európai és helyi lakosság között nemcsak közvetítő szerepük volt, hanem mint nyelveket tudók, nélkülözhetetlenekké váltak a francia gyarmatosítás idején is. Jelentőségük növekedése annak is volt köszönhető, hogy a muszlim lakosság nem szívesen érintkezett a hitetlenekkel és ők mint dhimmik be tudták tölteni ezt a szerepet. Az európai konzulátusok egy része is nem muszlim személyzetet alkalmazott.[20]
A franciák 1830-ban hódították meg Algériát. Melyek voltak ennek közvetlen előzményei? Egy közjáték.
Az ún. Bacri-Busnach[21]-ügy egy 1818-1830 közötti behajtatlan hitelügylettel volt kapcsolatos, amely ügylet közvetve indokként szolgált a franciák Algériába történő bevonulásához. Jacob Bacri és Nephtali Ben Moses Busnach, két algíri zsidó kereskedő már az 1790-es évektől beszállítói voltak a francia kormánynak és 1793-1798 között részben ők gondoskodtak a francia hadsereg olasz és egyiptomi expedíciójának az élelmiszer utánpótlásáról.[22] A livornói szárma-
- 102/103 -
zású két kereskedő már 1792-től a dej[23] pénzügyi tanácsadója volt és ez utóbbi megbízásából[24] nagyon sok üzleti tranzakciót hajtott végre, ilyen volt például a Direktórium[25] megrendelésére búza szállítmányozása Franciaországba. Ez utóbbi országgal is jó kapcsolatokat ápoltak, hiszen mint beszállítók nagy tiszteletnek és bizalomnak örvendtek.[26] Bacri és Busnach a dej megbízásából több mint harminc éven át Franciaország egyik gabonaszállítója volt, és miután Franciaország elmulasztotta adósságait kifizetni a dejnek, tárgyalások kezdődtek a felek között. 1815-ben Franciaország konzulja, Pierre Deval ígéretet tett az adósság törlesztésére. 1819. október 28-án megegyezésre jutott Franciaország és Bacri, illetve Michel Busnach[27] (Nephtali Ben Moses Busnach fia), amelynek értelmében a harminc év alatt felgyülemlett adósság (összesen 7 millió frank) törlesztésére kapott ígéretet a dej, azonban ezen összeg kifizetésére még 1827-ben sem került sor. Időközben nemcsak saját hitelezőik, hanem a dej is nyomást gyakorolt Bacrira és Busnachra, akik ellen bírósági eljárást indítottak. Miután hajóikat és vagyonukat az eljárás során lefoglalták, a Bacri és Busnach család nagy része visszatért Livornóba. Másik részük, mint francia állampolgár (az 1810-es években honosították őket) továbbra is a dej szolgálatában maradt, illetve később a franciák szolgálatába szegődött.
A fenti kifizetetlen adósság miatt 1827-ben élénk vitára került sor a francia konzul és Hussein dej között, aminek következtében a dej a legyezőjével[28] háromszor is arcon csapta a francia konzult.[29] Innentől kezdve a francia-török kapcsolatok végérvényesen megromlottak. Két évi feszült viszonyt követően 1830. január 31-én úgy döntött a Minisztertanács (conseil des Ministres), hogy hadiflottája megindításával megtámadja az Oszmán Birodalmat és elfoglalja Algériát. 1830 július 15-én a dej Nápolyba menekült, és ezzel a török uralomnak végeszakadt Algériában.
Bacri és Busnach sikeressége, gazdagsága sok emberben irigységet keltett és ezen ellenszenv csúcspontja az 1805. évi éhínség idejére tehető, amikor is vagyonuk a lázítók célkeresztjévé vált, amely forrongásnak a Busnach család jó néhány tagja[30] áldozatul esett. A lázadók zsinagógákat gyújtottak fel, házakat fosztottak ki, sokan a francia konzulátusra menekültek. Ebben az időszakban közel háromszáz család hagyta el Algírt. A hanyatló Török Birodalomban egyre szigorúbb, a zsidó közösségre nézve hátrányos intézkedéseket vezettek be; nem véletlen, hogy a franciák megérkezésére úgy tekintett a zsidó közösség, mint a felszabadítókéra.
A franciák[31] megérkezésükkor[32] nem kezdenek nagyobb társadalmi, gazdasági és politikai átalakításokba. Az expedíciót vezető Bourmont gróf egyenlőséget tett zsidók és muzulmánok között (ami ez utóbbiak számára váratlan és mérföldkő volt, hiszen tizenegy század során mint másodlagos polgárok voltak jelen) és a lakosságot kétfelé osztotta: az ún. európaiakra és a "bennszülöttekre" (ide tartoznak a zsidó vallásúak és a muzulmánok). Ez utóbbiak társadalmi berendezkedésüket, törvényeiket és szokásaikat megtarthatták (többek között saját igazságszolgáltatási rendszerrel rendelkeztek a továbbiakban is). Jacob Bacri, a zsidó közösség vezetője pozíciójában megerősödött és egyben Bourmont gróf személyi tanácsadójává vált, feladata többek között az algériai zsidó ügyek felügyelete és irányítása volt. A franciák elismerték a közösség igazgatási rendszerét és a háromtagú rabbi-nikus bíróságok (bet din) hatáskörét és illetékességét. Kezdetekben a zsidó közösség alkotta - közel 25 000 főből álló[33] - "minitársadalom"[34] fennmaradhatott.
1830. július 29-én győzött a forradalom[35] és az uralkodó, X. Károly unokája javára lemondott a trónról. A júliusi monarchia királya Lajos Fülöp lett, akinek a támogatásával 1835 és 1839 között nemcsak felállt egy külön vallási bizottság, amelynek feladata többek között az algériai zsidó közösség autonómiájának felszámolása volt, hanem a gyarmatosítás "kézbevétele" is. 1834-től a rabbinikus bíróság kizárólag vallási és családi ügyekben (házasság, válás) járhatott el, és ettől kezdve az algériai zsidók perelhetőek voltak a francia törvényszékek előtt. Jacob Bacrinak, a zsidó közösség vezetőjének a posztja megszűnt és feladatai ellátására egy francia köztisztviselőt neveztek ki.
1841-re a francia köztársaság eszméit és az 1789-es forradalom vívmányait, ennélfogva az államberendezkedést is átvették a gyarmatokon. Ennek következtében eltörölték a rabbinikus bíróságokat, aminek következtében a zsidó közösség a francia bíróságok hatásköre és illetékessége alá került. 1845-re az államigazgatási, így a helyi szervezet is átalakult, ennek eredménye, hogy minden régió élére egy rabbi kerül, akinek feladata közé tartozott többek között a francia jogszabályok betartásának felügyelete. A zsidó közösség irányítását központosították és ennek megfelelően, francia mintára három konzisztóriumot hoztak létre:[36] Oranban, Algírban és Konstantinban. Az algériai zsidó közösség elvesztette önállóságát. A konzisztóriumok élére francia és nem algériai rabbikat neveztek ki, akik fizetésüket, mint köztisztviselők az államtól kapták.[37]
- 103/104 -
Itt egy kis kitérőt kell tennünk, hiszen az, hogy az algériai zsidó közösség autonómiája felszámolásra került, nemcsak francia utasításra történhetett, hanem a franciaországi zsidóság lobbijának is köszönhető volt. Ez utóbbi közösség - tartva a keletinek, talán túlságosan misztikusnak gondolt, "hagyományos" vallási irányzattól - támogatta a konzisztóriumok felállítását. 1830-ban a gyarmatosítás idején, a francia zsidó közösség büszke volt arra, hogy francia állampolgár (az állampolgárságot még 1789-ben kapta meg).[38] Büszke volt arra, hogy a "Fények és Szabadságok Hazájának" tagja. Algéria elfoglalását követően mint közvetítő kívánt fellépni hazája és az algériai zsidó közösség között (amelyet szegénynek, tudatlannak és elmaradottnak tartott). Számára a közvetítő szerep egyben a hála kifejezése hazája irányában és szolidaritás az ott élő zsidó közösséggel: ennek megfelelően hirdette az asszimiláció fontosságát és a forradalmi vívmányok átvételét. Mennyire tájékozott és főleg honnan tájékozódik a francia közösség az algériai helyzetről? Egyrészt útleírásokból (amelyeket orvosok, üzletemberek tettek közzé a zsidó sajtóban), másrészt a hivatalos úton Algériában jártak elbeszéléseiből.[39] A meg nem értettség és a hiányos ismeretek következménye a szerencsétlen kapcsolat a két zsidó közösség között. Nyilván nem vezette rossz szándék a francia közösséget (hiszen a végső céljuk a francia állampolgárság kiharcolása volt az algériai zsidóság részére), azonban a helyi társadalmi berendezkedés, vallási szokások, kulturális háttér ismeretében nem erőltették volna az új gyarmaton a drasztikus átalakítást, illetve kényszerű integrációt. Felróható nekik továbbá, hogy elmulasztottak bármilyen lépésükkel kapcsolatban egyeztetni az algériai közösséggel. 1845-re megjelentek Franciaországban az első beszámolók a francia zsidó sajtó hatására. Az algériai közösség helyzete ismertté és átláthatóvá vált, ezzel párhuzamosan az ellenük irányuló kritika is egyre élesebb lett. Elsősorban elmaradott vallási szokásaik és a hiányos francia nyelvtudás miatt bírálták őket. A francia zsidó közösség, illetve a francia központi konzisztórium célja volt - amely nem tekinti az algériai zsidókat érettnek- az algériai zsidóság folyamatos figyelemmel követése, irányítása, segítése, megvédése és "civilizációjának" előremozdítása. Ennek érezhető eredménye, hogy az algériai zsidó közösséget igen rövid úton és módon alávetették a franciaországi izraelita központi konzisztóriumnak. A helyzet fura fintora, hogy a többnyire francia állampolgársággal nem rendelkező közösség egy központi francia szervezet vezetése és a francia törvények hatálya alá került.
Közel tizenöt év alatt radikálisan felszámolásra került a zsidó közösség autonómiája Algériában, amely egyedülálló az arab világban. 1865-ben lehetővé vált, hogy a zsidó és muzulmán lakosság kérje a francia állampolgárságot. Az új rendszer eljárása igen bonyolult volt, sok adminisztrációval és papírmunkával járt, ezért kevesen éltek a lehetőséggel.
1870-ben, a sedani vereséget követően összeomlott a második császárság, kikiáltásra került a Harmadik Köztársaság. 1875-ben a Nemzetgyűlés megszavazta a köztársasági államformát, megalkották Franciaország új alkotmányát, e több egymáshoz kapcsolódó alaptörvények olyan tartós államformát, illetve berendezkedést hoztak létre, amely egészen 1940-ig maradt fenn.
1870. október 24-én a Tours-ban ülésező ideiglenes kormány elfogadta az ún. Crémieux-rendeletet,[40] amely az Algériában élő zsidó közösség minden tagjának megadta a francia állampolgárságot.[41] A dokumentum névadója Isaac Adolphe Crémieux,[42] aki az ideiglenes kormány igazságügy-minisztere, és egyben annak a francia mozgalomnak a vezetője volt, amely kiharcolta az algériai közösségnek az állampolgárság megadását. 1871-ben még hat olyan rendeletet fogadtat el, amelyek az algériai polgárok életét szabályozták. Érdemes megjegyezni, hogy 1962-ben, amikor Algéria kikiáltotta függetlenségét, algériai állampolgárságot - talán egyfajta bosszúként - csak az kaphatott, aki egyrészt Algériában állandó tartózkodási hellyel rendelkezik, másrészt apja, illetve apai nagyapja muszlim vallású volt.[43]
A Crémieux-rendelet végrehajtására vonatkozó jogszabály[44] 1. cikke értelmében francia állampolgárságra jogosult mindazon izraelita személy, aki Algériában élő szülőktől származik és Algéria területén született a francia megszállást megelőzően, illetve azt követően.
Az algériai zsidók kollektív honosítása nemcsak a közösség egész addigi életét borította fel, hanem egyúttal kiszakította őket a muzulmán közösségből.[45] A Thiers-kormány hatalomra jutását követően több alkalommal igyekeztek a rendeletet megsemmisíteni, azonban a francia baloldal és a francia rabbinátus folyamatosan kiállt a rendelet hatályban tartása mellett, előbbi elsősorban politikai okokból,[46] illetve választási célzattal.[47]
A zsidó közösségnek a francia társadalom részévé válása kiváltotta az antiszemitizmus erősödését és előretörését, amely végül az 1897 májusában az Oran-ban kezdődő megmozdulásokba és véres támadásokba, zendülésekbe torkollott. Algírban követelték a rendelet megsemmisítését a "dühös nép nevében", szórólapjaikon a zsidókat olyan kapitalistáknak titu-
- 104/105 -
lálták, akik kizsákmányolják a népet (miközben nagy részük igen szegény: a kb. 53 000 zsidó lakosból 44 000 él a szegénység küszöbén). Az algériai helyi közigazgatás kezdetektől erősen antiszemita tagjai gyakran szítottak a zsidó közösség ellen és ez volt általában a választási hadjáratok központi eleme is: nehezen dolgozták fel, hogy akárcsak ők, úgy a zsidó közösség tagjai is ugyanazon jogokkal rendelkeztek.
Hangsúlyoznunk kell, hogy az antiszemitizmus a 19. században nem hirtelen és váratlanul lobbant fel Algériában, hiszen, ahogy már korábban említettük, még Algéria gyarmatosítását megelőzően és azt követően is voltak elsősorban francia hatásra zsidóellenes hangok. A franciaországi zsidóság, amely 1789-ben kapta meg a francia állampolgárságot, kezdetektől fogva komoly lobbitevékenységbe kezdett annak érdekében, hogy a gyarmatokon élő zsidó lakosság is ugyanolyan jogokkal rendelkezzék mint ők. Az alapvetően, általában nehezen megmagyarázható antiszemita fellángolásokban, uszításokban kiadványaikon keresztül az értelmiségi réteg is kivette a részét. Az antiszemita hangok folyamatosan erősödtek: kezdődött a Crémieux-rendelet kihirdetésével, folytatódott a panamai csatorna megépítésével és a Dreyfus-perrel és a második világháborúba torkollott, amelynek eseményei és következményei ismertek.
A hierarchikus viszonyok felbomlása zavarta a muszlim lakosságot és a franciákat. Ennek ellenére helyi szinten a zsidó-arab egymás melletti békés együttélést kezdetekben nem bolygatták a szórványos antiszemita megmozdulások. A muzulmán hangulat szítása a franciák részéről gyakoriak és folyamatosak volt, amely majd az 1934. augusztus 5-i egyik legsúlyosabb zsidóellenes megmozdulásokhoz vezetett Konstantinban, ennek során a muzulmánok közel huszonöt zsidó személyt mészároltak le. Talán itt érdemes felhívni arra a figyelmet (kicsit időben előreszaladva), hogy 1939 és 1942 között, amikor a zsidókat megfosztják francia állampolgárságuktól, az arab-berber lakosság visszaélhetett volna azzal a helyzettel, hogy újra "egy szintre kerültek" és bosszút forralhatott volna, de soha ilyen lépést nem tett. Az arab-berber és zsidó közösség között alapjában véve évszázadokon át fennálló, viszonylag nyugodt, konfliktusmentes viszonyokat nem tudta a Harmadik Köztársaság helyi adminisztrációja felszámolni, bármennyire is igyekezett.
1869. november 17-én felavatják a Szuezi-csatornát - amely közvetlen összeköttetést teremtett a Földközi-tenger és a Vörös-tenger között - III. Napóleon felesége, Eugénia császárné és az osztrák császár Ferenc József jelenlétében; ekkor ajándékozza és ajánlja Verdi "Aida" c. művét Egyiptomnak. A csatorna megépítése egyben ajtót nyit Egyiptom felé, az érdeklődés középpontjába kerül az egyiptomi történelem és kultúra, amely nagy részben köszönhető Jean-Frangois Champollionnak is (nevéhez fűződik a hieroglifikus írás megfejtése[48]). A csatorna megépítése egy ember nevéhez, szenvedélyéhez és rögeszméjéhez kapcsolódik: Ferdinand de Lesseps diplomataként Franciaországot képviseli Egyiptomban. Barthélemy-Prosper Enfantinnel, a saintsimo-nista mérnökkel, Alexandriában találkozik és először neki veti fel a szuezi szorosban építendő csatorna megépítésének ötletét. Hosszan tartó tárgyalásokat követően és Eugénia császárné hathatós segítségével és meggyőző erejével 1854-ben 99 éves koncessziót kap[49] Mohamed Szaid pasa egyiptomi alkirálytól. Nagy-Britannia és a Török Birodalom tiltakozása ellenére[50] francia pénzügyi támogatással megalapítja a csatorna megépítéséhez szükséges "Compagnie de Suez"-t,[51] amely vállalkozásba 1859 és 1869 között számos nagytőkés is bekapcsolódik.
A nagy sikerre tekintettel Lesseps újabb tervet dédelget: a panamai csatorna megépítését. Ezen terve azonban politikai és pénzügyi botrányba fullad. 1893-ban a kudarc és a világméretű csalás és szélhámosság egyetlen áldozata Baihaut közmunkaügyi miniszter lesz - akire ötéves börtönbüntetést szabnak ki -, de a vádlottak padján ül Lesseps és Gustave Eiffel is.
Lesseps először 1879[52]-ben veti fel a panamai csatorna megépítésének tervét a Csendes- és az Atlanti-óceán között. A terület ekkor Kolumbia[53] része. 1879-ben[54] egy nemzetközi, a tengerközi csatorna építésével foglalkozó csoport találkozik az akkor már 73 éves Lessepsszel a részletek megbeszélésére, de adatok szűkében nem születik végleges döntés. Lesseps végül kezébe veszi az ügyet és beszerzi a kolumbiai államtól az engedélyeket a 75 km hosszú csatorna megépítéséhez.[55] Az eredeti tervek szerint a csatorna építése közel 12 évet venne igénybe és a költségvetésben közel 600 millió frank állt rendelkezésre. Mint ahogyan az a Szuezi-csatorna esetén történt, Lesseps külön társaságot hoz létre a csatornaépítés céljából: a Compagnie universelle du canal interocéanique de Panama részvénytársaságot. A földrajzi elhelyezkedés, a magas hegygerinc, illetve a balesetek, járványok következtében azonban nagyon lassan halad a munka és ennek következtében számos bank visszalép a csatorna finanszírozásától. 1887-ben, amikor már 1400 millió frankra rúgnak a költségek, Lesseps Gustave Eiffelhez fordul, aki felhasználva kapcsolatait és jó hírnevét, további erőfeszítéseket tesz újabb pénzeszközök kieszközölésére. A gazdasági depresszió miatt Franciaországban a részvényesek azonban
- 105/106 -
nem kívánnak több pénzt befektetni a projektbe.[56] Lesseps üzlettársaival megvesztegeti[57] a parlamenti képviselőket és a kormány tagjait, hogy újabb és újabb kölcsönről szóló törvényt szavazzanak meg: közel négymillió frank fog majd gazdát cserélni.[58] Akik munkájában segítik, egy bizonyos Cornélius Herz, zsidó származású üzletember és egy szintén zsidó származású közvetítő, Jacques Reinach. Igyekezete ellenére Lesseps cégét 1889-ben felszámolják, 1892-ben állami vizsgálat kezdődik, és perbe fogják a korrupcióval érintetteket.[59] A csalás közel 85 000 részvényest visz anyagi csődbe, akik közel 1,5 milliárd frankkal járulnak hozzá a csatorna megépítéséhez.[60] 1892-ben Édouard Drumont lapjában, a "La Libre Parole"'-ban megírja a panamai botrányt, kihangsúlyozva, hogy előidézői a zsidó tőkések. Ezen cikk hatására megindul egy erős antiszemita hullám Franciaországban és nem kell három évet sem várni ahhoz, hogy a Dreyfus-per kirobbanjon.
A francia-német kémkedési hisztériában, amely jól jellemzi az 1870-es[62] éveket, semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy egy magas beosztású katona perére sor került. A tömeghisztériát és antiszemita pogrom-hangulatot[63] kiváltó per a 19. század legnagyobb politikai válságát okozta Franciaországban, egy évtizedre két táborra osztva a társadalmat. A kémkedéssel vádolt Alfred Dreyfus[64] kapitányt, hiányos bizonyítékokon - egyes kutatások egyenesen üres dossziéról beszéltek - alapuló döntést követően[65] 1895. január 5-én lefokozták, megfosztották katonai rangjától, és árulás címén életfogytiglan büntetést szabtak ki rá, amelyet az Ördög-szigeten (Cayenne, Francia-Guyana) kellett letöltenie.
Önmagában véve a Dreyfus-ügy csak az ezt követő évben kezdődött, amikor is közel egy év elteltével kiderült Dreyfus ártatlansága. E felismerés teljes mértékben felzaklatta a közvéleményt nemcsak Franciaországban, hanem a világon mindenütt.[66] Tekintettel arra, hogy az igazságszolgáltatás nem lépett Dreyfus rehabilitálása ügyében, Émile Zola megírta a J'accuse című nyílt levelét Félix Faure köztársasági elnöknek. A L'Aurore címoldalán megjelent írásban Zola azzal vádolta a bírákat, hogy a hadügyminisztérium utasításait követve mentették fel Esterházyt.[67] Ekkorra azonban már az ügy az egész társadalmat megosztó, központi politikai kérdéssé vált. Dreyfus kapitány ügye a royalista, militarista, nacionalista jobboldal (az "antidreyfusard"-ok) és a köztársaságpárti, szocialista, antiklerikális baloldal (a "dreyfusard"-ok)[68] küzdelmének ütközőpontja lett: történelmileg a köztársaság és a politikai baloldal megerősödését, a hadsereg és a katolikus egyház befolyásának gyengülését idézte elő Franciaországban. A Dreyfus-ügy és ennek következtében a radikalizáció hatására 1898-tól antiszemita megmozdulások vették kezdetüket Franciaország egész területén. Zsidó kereskedők üzleteit, zsinagógákat támadtak meg és nap mint nap érte inzultus a zsidó vagy neve alapján zsidónak vélt személyeket. A kiskereskedőktől kezdve, az állami alkalmazottakon keresztül egészen a diákokig mindenki részt vett a megmozdulásokban, nem kis részben a katolikus egyház, különösen annak "La Croix" c. lapja támogatásának köszönhetően. A megmozdulásban részt vevők a francia földet, fajt és vért kívánták megvédeni. Jelszavuk "Le a zsidókkal! Éljen a köztársaság".[69]
1899-ben Dreyfus perét a rennes-i katonai bíróság újratárgyalja, nem menti fel, újra bűnösnek mondja ki és büntetését tíz év börtönre mérsékli. 1899. szeptember 19-én Dreyfus kegyelmet kap Émile Loubet köztársasági elnöktől, és elhagyja börtönét. A kedélyek lecsillapodnak: Dreyfus szabadlábon, a vádakat koholó vezérkari tiszteket futni hagyják, a kémügy igazi tetteseire senki sem kíváncsi, ennek következtében 1903-ban Dreyfus perújrafelvétel iránti kérelmet nyújt be, amelynek nyomán a rennes-i bíróság ítéletét a francia Legfelsőbb Bíróság 1906. július 12-én hatályon kívül helyezi és Dreyfus visszakapja a rangját. A teljes jogi rehabilitáció közel hét évig tart.[70]
Hogy a fentiek - a panamai csatorna építése és a Dreyfus-ügy - milyen hatással voltak Algériára? A Dreyfus-ügy kirobbanásakor a választási hadjáratok túlfűtött antiszemita hangulatára jellemző a hírhedten zsidóellenes, később Algír küldötteként képviselőnek megválasztott Édouard Drumont[71] választási kampánya alatti megmozdulások, a beszédek és az antiszemita jelszavak mellett a tömeg Alfred Dreyfus képeit égeti. Édouard Drumont, a "zsidóellenes jelölt" - egyébként az 1880-ban megjelent "La France Juive" kiadvány szerzője - megválasztásával egyidejűleg kerül a 25 éves olasz bevándorló, Max Régis (korábbi nevén: Maximiliano Milano), a Ligue antijuive d'Alger igazgatója Algír polgármesteri székébe. Algériában az 1898 május 8-án megtartott választások során végül a hat helyből négyet a "zsidóellenes jelöltek" nyernek el (Drumont és Marchal Algírban, Émile Morinaud Konstantinban és Firmin Faure Oranban).
Az 1898-as év antiszemita "sikerei" végigsöpörnek Algériában, egyre agresszívebbek a zsidó lakossággal szemben. Leginkább Algír zsidó közössége érintett. Számos sebesült és két halott az áldozatok száma a Bab el-Oued-i és a Bab Azoun-i megmozdulásoknak, ahol a rendőrség nem avatkozik be. Ennek hatására egész Algériában, köztük olyan városokban mint Blida vagy Boufarik véres zavargások veszik kezdetüket. A zsidó üzleteket bojkottálják,
- 106/107 -
a náluk vásárló nem izraelitákat megfigyelik, zaklatják, feljelentik; a kávéházakban nem szolgálják ki a zsidó vendégeket. Felhívásokkal bombázzák a lakosságot annak érdekében, hogy ne forduljanak zsidó ügyvédhez vagy orvoshoz. Az uszítás és nyomásgyakorlás közel három évig tart (1898-1901). A hatóság nem lép, nem mozdul, nem nyilatkozik: a kérdés ez esetben az, hogy vajon taktikai okokból vagy meggyőződésből kifolyólag. A kormányzók és a prefektúrák igyekeznek a közrendet fenntartani, de a megmozdulásokkal szemben nem lépnek fel határozottan, az áldozatok mellett nem állnak ki.
1899-től csendesednek az antiszemita megmozdulások az országban, de az 1900-ban megtartott önkormányzati választások után újra fellángolnak. 1902-ben Drumont vereséget szenved az országgyűlési választásokon, ugyanilyen kudarcra ítéltetik Faure, Morinaud és Marchal. Az antiszemitizmus ezt követően lanyhul - egészen az első világháború kirobbanásáig. Ez részben annak is köszönhető, hogy egyrészt a francia kormány tudatosan és keményen fellépve elutasítja a Crémieux-rendelet megsemmisítését és igyekszik megosztani az antiszemitákat, másrészt Algírban a francia prefektus, Lutaud határozottan lép fel az antiszemita megmozdulásokkal szemben. 1898-ra Algéria önálló, központi és helyi költségvetéssel rendelkezik, ezzel a republikánus zsidóellenes képviselők megelégszenek és igyekeznek eltávolodni a radikálozálódó Max Régis vezette szárnytól. A kedélyek megnyugszanak.
Az első világháborút (amelyben közel 2000 algériai zsidó katona veszti életét) követően újra fellángolnak az antiszemita mozgalmak, 1932 és 1934 között egyre több antiszemita kiadvány jelenik meg, újra zsidóellenes szlogenek és dalok születnek. 1934 augusztusában Konstantinban zsidóellenes felkelésre és pogromra kerül sor, és 1938-ban a Parti populaire francais elsöprő győzelmet arat Algéria-szerte, többek között a Crémieux-rendelet eltörlését célzó választási programpontjával. A második világháború kitörését egy teljes mértékben asszimilált algériai zsidó közösség "fogadja". Az algériai gyermekek számára szüleik születésüknél francia nevet választanak, megváltoztatják hagyományőrző öltözködési szokásaikat. A harmincas években a zsidó közösség nagy része a városokba költözik.[72] A költözködést követően az európaiak, muzulmánok és zsidók félelemben élnek, egymással szemben bizalmatlanok: az európaiak félnek, hogy a bennszülöttek "ellepik" a városokat, a muzulmánok úgy vélik, hogy a városokban a politikai, társadalmi és gazdasági egyensúly megbomlik. A zsidók elsősorban a pogromoktól és a jobboldali antiszemita megmozdulásoktól tartanak.[73] Az antiszemita kirohanások a francia kormányzatot is aggasztják, 1937. január 14-i beszédében a Képviselőház előtt mondott beszédében Léon Blum az algériai antiszemitizmusról úgy beszél, mint "ezen országban (Franciaországban) található civilizációnk fekélye". Pár évvel a háború kitörése előtt már feltűnik a horogkereszt Algériában: a "Le Petit Oranais" címlapján és falakra rajzolva, ékszerként, nyakkendőtűként és más változatos formákban.[74] Felmerülhet a kérdés, miért ez a gyűlölet, szítás és kirohanás? Vajon mi annak az oka - hiszen az európaiak antiszemitizmusának gyökerei nagyrészt ismertek -, hogy az évszázadokig jó viszonyban egymás mellett élő zsidó és muzulmán közösség között ilyen fokban megromlik a viszony, és félelem övezi a mindennapokat. A probléma gyökere elsősorban abban keresendő, hogy a gyarmatosítás során a zsidó közösség egyik napról a másikra a hierarchia szintjén eggyel feljebb kerül, állampolgárságot és státust kap, franciává válik, megváltozik a társadalomban addig elfoglalt helye. A gyarmatosítók - és ez nem csak Franciaországra és gyarmataira igaz - nem veszik figyelembe Algéria sokszínűségét, az etnikai sokaság széles palettáját, a már fennálló szokásokat és hagyományokat, a népek viszonylag békés együttélését. Hihetetlenül gyorsan átalakítják az állami berendezkedést, kiemelik a sokszínűségből a zsidó közösséget. Amikor arra keresték a választ, miért tört ki az 1934. évi konstantini rendkívül véres zendülés, olyan vélemények is születtek, hogy a muzulmán lakosság a "már papíron francia"[75] állampolgárságú zsidó közösség tagjainak megtámadásával a többnyire francia európaiaknak - akik antiszemitizmusához nem fűződik kétség - akarnak üzenni gyarmatosító politikájuk miatt. A muzulmán és zsidó lakosság közötti jó viszony megromlása oda is visszavezethető, hogy mind a két közösség aktívan részt vett Franciaország oldalán az első világháborúban, mind a két közösség úgy érzi, hogy bebizonyította szeretetét, odaadását az anyaország iránt, áldozatok árán megvédte a köztársaságot és ezzel bizonyította, hogy elválaszthatatlanul Franciaország részévé vált. A közösségek és elsősorban a zsidó közösség nem érti, hogy miért nem tekintenek rájuk francia állampolgárként, miért nem egyenrangúak, miért akarják őket a választási listákról törölni, miért akarják a közel hatvan éve megszerzett állampolgárságuktól őket megfosztani - hiszen bizonyították patriotizmusukat. Az európai politika a nyugodt húszas éveket követően a harmincas évektől, nem kis részben Hitler hatására, egyre radikálisabb lesz, nem riad vissza a nyílt antiszemita akcióktól sem. Ennek a politikának egyik megnyilvánulása, hogy
- 107/108 -
az általuk mélységesen lenézett muzulmán lakosság 1934-es pogromja megkezdődik.
A két közösség közötti kapcsolat megszakításának okai közt megtalálható a zsidó lakosság magasabb kvalifikáltsága, képzettsége, iskoláztatása. Mindez messzemenőleg meghaladta a muzulmán lakosokét; ennek megfelelően hamar kialakul az európai polgári értékrenddel rendelkező zsidó réteg. A muzulmán közösség - amely hamarosan a szomszédos Tunéziából származó paniszlamista propaganda hatása alá kerül[76] - mindezt ferde szemmel nézi. A zsidó közösség nem hisz abban, hogy a muzulmán lakosok antiszemiták lennének, abszurdnak nevezi még csak a gondolatát is és bár az értelmiségi muzulmánok sem nézik jó szemmel a kialakuló forrongó hangulatot, nem tesznek ténylegesen semmit ellene.
Az antiszemita támadások sűrűsödnek: a támadássorozat 1940 szeptember 11-ről 12-re virradó éjszakába torkollik, a "kis kristályéjszakába",[77] amikor közel harminc zsidó kereskedő üzletének ablakát törik be. Innen már csak egy ugrásra vagyunk a Vichy-korszak politikájától, amely elsőként törli el a Crémieux-rendeletet és ideiglenes jogszabályokat vezet be Algériában.[78] 1940. október 7-én a Vichy-kormány megsemmisíti[79] a Crémieux-rendeletet, visszavonva ezáltal minden olyan, a francia állampolgársághoz fűződő jogot, amely a zsidó közösséget illeti: újra a muzulmánokkal egyenrangúakká válnak. Bevezetik a numerus clausust: 2500 köztisztviselőt bocsátanak el, 1941-ben közel 12 000 gyermeket utasítanak ki az általános, középfokú és szakiskolákból, a következő évben ez a szám eléri a 18 000-et. 1941. június 2-án[80] megszületik a "zsidók státusáról szóló törvény", amely többek között bizonyos szakmák gyakorlásától tiltja el őket. 1942. július 2-án újabb törvény kihirdetésére kerül sor, amely kizárólag a francia gyarmatokon élő zsidókra vonatkozik: többek között bővíti a nem gyakorolható szakmák listáját. Tizenhat, náci barát idegenlégiósok által őrzött tábort nyitnak, amelyek egy részébe algériai zsidó munkaszolgálatosokat gyűjtenek be. 1942-ben a súlyos veszteségeket elszenvedő angolszász csapatok e táborokban összesen 2000 embert találnak.
* * *
A tanulmányt Zola szavaival zárnám, aki a következőket mondta a Dreyfus-ügy kapcsán: "Des jeunes gens antisémites, ca existe done, cela ? Il y a donc des cerveaux neufs, des ämes neuves, que cet imbécile poison a déja déséquilibrés ? Quelle tristesse, quelle inquiétude pour le XXe siécle qui va venir" (Antiszemita fiatalok, tehát léteznek ilyenek? Vannak tehát olyan új agyak, lelkek, amelyeket ez az ostoba méreg megbomlasztott? Milyen szomorúság, milyen aggodalom ez az érkező XX. századnak".) ■
JEGYZETEK
[1] Armed Islamic Group más néven Croupe Islamique Armé (GIA). Az 1990-es évek elején, a véres polgárháború közepette alapították Algériában az afgán háborúból visz-szatérők. Célja a tisztán vallási alapú, nyugati befolyástól mentes muzulmán szellemiségű állam létrehozása, ezért állandó fenyegetettségben tartotta a civil lakosságot, főleg a külföldi állampolgárokat. Terrorista támadásainak nem csak Európában, hanem Algériában is több ezres áldozatai voltak. Jelenleg is terrorista csoportként van nyilvántartva.
[2] Geniza (jelentése: elrejtés) - a zsinagógának az a része, amelyben a használhatatlanná vált (bepiszkolódott, elszakadt stb.) kegytárgyakat és imakönyveket, illetve tekercseket tartják. Egy bizonyos idő után ezeket a temetőben a temetési szokások szerint elföldelik <http://www.zsido.hu/tortene-lem/torok.htm>.
[3] A kairói Geniza-levelek egyrészt közel 200 000 zsidó kéziratot felölelő gyűjtemény, amelyet a 882-ben épült Ben Ezra (Fostat, a mai Kairó óvárosa, Egyiptom) zsinagóga melletti temetőben találtak meg, másrészt a 19. század folyamán Kairóban fellelt régi - 870 és 1880 közötti keltezésű - arab nyelven, de héber ábécével írott dokumentumok összessége. A dokumentumok szerzői a mindenkori társadalom tagjai voltak, és céljuk az akkori társadalmi és szociális berendezkedés bemutatása volt. A témát kutatók számára mind a mai napig felbecsülhetetlen értékűek ezek az iratok, különösen a 950 és 1250 közötti évekre tehető dokumentumok. A témát hat kötetbe foglaló Shelomo Dov Goitein szerint az iratoknak közel 35 000 szerzője volt, amelyek olyan jeles személyeket is szerepeltetnek, mint Maimonidész és fia, Ábrahám. A kéziratok vallási tárgyú könyveket, leveleket, bírósági iratokat és hatóságokkal történő levelezéseket is tartalmaztak.
[4] Az ókori zsidóság legfontosabb vallási központja a jeruzsálemi Szentély volt. Itt végezték az áldozati szertartásokat, ide zarándokolt Izrael népe a fontosabb ünnepeken, hogy e jeles napokat együtt töltsék a kor egyik legcsodálatosabb épületének közelében. http://www.zsido.hu/synagogue/zsinag.htm.
[5] A második Szentélyt i. e. 70-ben a rómaiak, Titus vezetésével lerombolták.
[6] Az elsők között a kohaniták (Cohen törzse), akik minden valószínűséggel elsők között telepedtek le Djerba (Tunézia) szigetén.
[7] Dr. Bruce Maddy-Weitzman: Jews and Berbers; The Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies.
[8] Benjamin Stora: Les trois exils Juifs d'Algérie, Editions Stock 2006
[9]A Maghreb Észak-Afrika egyik nagy régiója, a Nílus folyótól nyugatra és a Szahara-sivatagtól északra, gyakorlatilag az Atlasz-hegység vidéke. Az arab szó nyugatot jelent "ahol (a nap) lenyugszik". Geopolitikai értelemben a Maghreb térséghez Marokkót, Nyugat-Szaharát, Algériát, Tunéziát és a régiót az arab Kelettől (Masrik) elválasztó, sivatagos Líbiát szokták sorolni.
[10] 1492. március 30. A zsidók kiűzetését elrendelő ediktum
[11] A zsidó családok egy része továbbra is megtartotta az ún. ladino (spanyol dialektus) nyelvet a 19. sz-ig. www.answers.com
[12] Esther Benbassa - Aron Rodrigue: A szefárd zsidók története, Osiris Kiadó, Budapest 2003
[13] Ibidem, 104. o.
[14] The Medici Archive Project: Jewish Religion, History and Culture; http://www.medici.org/jewish/jewmedici.html
[15] A dhimma az iszlám területen élő zsidó és keresztény közösséggel való - a mai napig fennálló, arab országonként változó - bánásmód politikája. A dhimmi egy olyan zsidó vagy keresztény vallású személy, aki valamely iszlám országban él. A dhimmikkel szembeni elvárások és követelmények időről időre változtak, azaz hol enyhébb, hol szigorúbb szabályok
- 108/109 -
irányították a zsidók és a keresztények mindennapi életét. A rendelkezések magukban foglaltak többek között öltözködési (elsősorban megkülönböztetési, azaz pl. egyes színek viseletének tilalma) és lakóhelyre vonatkozó szabályokat. A dhimma szabályainak elfogadása és végrehajtása Mohamed proféta nevéhez fűződik, aki 622-től szisztematikusan kezdte meghódítani Észak-Afrikában az arab törzseket és elfoglalni a szárazföldi és sivatagi területeket. Filozófiája és jelszava: betérés, halál vagy szolgaság. 628-ban a zsidókkal kötött egyezmény (dhimma) keretében engedélyezte a zsidóknak, hogy továbbra is ezen a területen - adó [jizya (Koran 9,29)] megfizetése fejében - éljenek. A Török Birodalom fennállása alatt a dhimma védelmet ad a zsidó és keresztény közösségeknek, cserébe az iszlám dominanciájának elismerését várja. Szigorú szabályok betartására kötelezettek, úgy mint kötelező ruha- és cipőviselet, kijárási tilalom este, fegyverhordozási tilalom, a bazáron kívül nem mehettek közterületre stb. A zsidó és keresztény lakosság egyebekben részleges autonómiával rendelkezett, amelyeket saját törvényeik és szokásaik irányítottak.
[16] Mark R. Cohen: Zsidók, muszlimok és a vallások közötti utópia, Élet és Irodalom 53. évf. 52. sz.
[17] Norman Stillman: The Nineteenth Century and the Impact of the West / Social Transformations. http://arab-world.nitle.org
[18] Esther Benbassa - Aron Rodrigue: A szefárd zsidók története, Osiris Kiadó, Budapest 2003. 114. o.
[19] Mark R. Cohen: Zsidók, muszlimok és a vallások közötti utópia, Élet és Irodalom 53. évf. 52. sz.
[20] Norman Stillman: The Nineteenth Century and the Impact of the West/Social Transformations. http://arabworld.nitle.org
[21] Benjamin Stora: Les trois exils Juifs d'Algérie, Editions Stock 2006; 40. o.
[22] Une famille dans l'histoire. http://pages.globetrotter.net/pcbcr/bacrie.html
[23] Helytartó Algériában.
[24] A megbízási viszonyt támasztja alá egy 1798-ban íródott nyilatkozat: "Declaration by Antonio Callinich in front of William Mansfield Morrison, that the ship »La Estella« is the property of Natale Busgnach and Joseph Cohen Bacri, agents of the Dey of Algiers, and that the cargo is the property of the Dey himself; 18 Dec. 1798."; Portland (London) Correspondence: Official and Governmental Papers, 1778-1807. http://www.nottingham.ac.uk/mss/online/online-mss-catalogues/cats/port_londonplc_official.html. Az angol tengernagyi hivatalban fellelt dokumentumgyűjtemény tartalmazza azon beadványokat, nyilatkozatokat, amelyek azon hajók, illetve szállítmányaik visszaszolgáltatását kérelmezi, amelyeket kalózok támadtak meg. A fenti nyilatkozat, Antonio Callinichtől származik, aki a "La Estella" hajó német kapitánya volt és aki a fenti nyilatkozatot a Gibraltár partjainál megtámadott hajó miatt nyújtotta be. Jelen esetben a hajó tulajdonosai Busgnach (valószínűleg elírás) és Bacri volt, míg a szállítmány a dejé.
[25] A thermidori köztársaság alatt (1794. július 27.-1799. november 9.) az öttagú Direktórium gyakorolta a végrehajtó hatalmat.
[26] Napóleon 1801. március 9-i és 1802. július 7-i levelében a következőket írta Talleyrand külügyminiszternek: "Je désire, Citoyen Ministre, que vous fassiez venir les juifs Busnach et Bak-ry pour qu'ils expédient un courrier extraordinaire ä Alger [...] je désire qu'il [le Dey d'Alger] se décide promptement ä tenir une conduite qui l'honore ä mes yeux et puisse me convaincre qu'il est mon ami." (Lettre du 18 Ventőse an IX (9 mars 1801) au citoyen Talleyrand, ministre des Relations extérieures).
[27] Édesapja, Nephtali Ben Moses Busnach az 1805. évi pogrom áldozata lett.
[28] Egyes források légycsapóról beszélnek.
[29] Cahiers du centenaire de l'Algérie: L'Algérie jusqu'ä la pénétration saharienne; Publications de Comité National Métropolitain du Centenaire de l'Algerie; 46. o.
[30] Így többek között az Algéria "alkirályának" nevezett Nephtali Ben Moses Busnach, aki a bég igen jó barátja volt.
[31] A franciák többsége, így az intellektuális réteg kezdetekben támogatta Algéria gyarmatosítását, hiszen véleményük szerint csak így lehet legyőzni a barbarizmust. Victor Hugo feljegyzéseiben a következőket írja az 1830-as években: "Je crois que notre nouvelle conquéte est chose heureuse et grande. C'est la civilisation qui marche sur la barbarie. C'est un peuple éclairé qui va trouver un peuple dans la nuit. Nous sommes les Grecs du monde, c'est ä nous d'illuminer le monde. Notre mission s'accomp1it, je ne chante qu'Hosanna. Vous pensez autrement que moi c'est tout simple. Vous parlez en soldat, en homme d'action. Moi je parle en philosophe et en pen-seur." Később az emberi jogok védelmezőjeként kritikusabbá válik a gyarmatosítás módszereivel és az emberi kegyetlenségekkel szemben. A következőket írja 1862-ben a Nyomorultak c. regényében: "L'Algérie trop durement conquise et, comme l'Inde par les Anglais, avec plus de barbarie que de civilisation, le manque de foi ä Abd-el-Kader." (Algír túlságosan kegyetlen meghódítása - barbárokra valló, művelt néphez méltatlan hódítás, mint az angoloké Indiában -, az Abd-el-Kadernek tett eskü megszegése.)
[32] Marianne et les colonies, une introduction ä l'histoire coloniale de la France de Gilles Manceron, éd. La Découverte, Paris 2003
[33] Algéria meghódításakor az Algériában lakó európai lakosság száma közel 200 000.
[34] Esther Benbassa - Aron Rodrigue: A szefárd zsidók története, Osiris Kiadó, Budapest 2003. 111. o.
[35] Zsigmond László: Franciaország 1789-1968, Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969
[36] 1845. november 9-i királyi rendelet (l'ordonnance royale de Saint-Cloud)
[37] Norman Stillman: The Nineteenth Century and the Impact of the West / Social Transformations. http://arab-world.nitle.org
[38] Benjamin Stora: Les trois exils Juifs d'Algérie, Éditions Stock 2006. 43. o.
[39] A marseille-i Jacques Isaac Altaras és Joseph Cohen 1842-ben jár Algériában és igen elmaradottnak, hagyományaival szakítani képtelennek írja le a zsidó közösséget. Benjamin Stora: Les trois exils Juifs d'Algérie, Editions Stock 2006; 43. o.
[40] A Crémieux-rendelet vallási háborút eredményez a muzulmánok részéről, amennyiben a muzulmán lakosságra nem terjed ki a kollektív honosítás. Polgárháborús hangulat alakul ki, az Algériába kiküldött civil biztos alkotmányellenesnek tekintette, illetve Algéria kormányzója megsemmisítés iránti kérelmet nyújtott be a Thiers-kormánynak, amely végül nem lépett ebben az igen kényes ügyben. A Crémieux-rendelet - 1940 és 1943 közötti időszaktól eltekintve - hatályban maradt egészen Algéria függetlenségének kikiáltásáig.
[41] Norman Stillman: The Nineteenth Century and the Impact of the West/Social Transformations. http://arabworld.nitle.org
[42] A Nimes-ben született republikánus, liberális és szabadkőműves jogtudós (1796-1880) hamar hírnévre tesz szert azzal, hogy gyakran jár el ügyvédként sajtóperekben a Semmítőszék előtt. 1836-ban képviselő, majd 1848 után a júliusi monarchia összeomlását követően mint igazságügy-miniszter az ideiglenes kormány tagja volt. A politikai perekben kiszabható halálbüntetés eltörlésének élharcosa és a Törvényhozó Nemzetgyűlés megválasztott tagja. 1850-ben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Victor Hugo fiának, Charles Hugo újságírónak védőügyvédje annak büntetőperében. 1870-től igazságügy-miniszter, aki általános amnesztiát hirdetett a politikai okok miatt elítéltek ügyeiben. Az 1860-ban megalakult emberjogi szervezet, az Alliance Israélite Universelle alapító tagja és annak haláláig elnöke volt.
[43] 1962-ben közel 140 000 zsidó hagyta el Algériát és telepedett le Franciaországban.
- 109/110 -
[44] Décret du 7 octobre 1871 (application du décret Crémie-ux). A zsidó származás bizonyításához vagy születési bizonyítványra volt szükség vagy hét olyan személy tanúvallomására (írásban vagy szóban), akik legalább 10 éve éltek Algériában. A bizonyítási eljárásban a békebíró járt el. A békebíró kedvező határozatát ezt követően az izraelita személy tartozódási helye szerinti polgármesteri hivatalba juttatta el annak érdekében, hogy ez utóbbi az adott személyt mint francia állampolgárt felvegye a választási névjegyzékbe. A békebíró határozata ellen, kihirdetését követően három napon belül jogorvoslati kérelem volt benyújtható a kerületi elsőfokú bíróság elnökéhez.
[45] Benjamin Stora: Une famille juive de Constantine. Le Monde 2004. július 6.
[46] A félelem azokban, akik a rendelet eltörlését indítványozták az volt, hogy a zsidó közösség tagjai mint francia állampolgárok - az 1870-es években egyre népszerűbb - baloldalra szavaznak majd.
[47] Hubert Hannoun: La déchirure historique des juifs d'Algérie. "Le quotidien d'Oran". 2004. június 24.
[48] Précis du systéme hiéroglyphique des anciens Égyp-tiens, 1824
[49] http://www.herodote.net/dossiers/
[50] www.sulinet.hu
[51] Amelynek nevét a mai napig hordja a Suez Lyonnaise des Eaux társaság.
[52] Érdekesség, hogy a Panama-csatorna legjobb átvágási nyomvonalát kijelölő expedíció munkájában részt vevő nemzetközi csoport tagja volt Türr István tábornok, aki 1870-ben Magyarországon víziút-fejlesztési programot dolgozott ki és Gerster Béla, a Korinthoszi-csatorna tervezője.
[53] Már Kolumbia első elnöke, Simon Bolivár is megbízott az 1830-as években két mérnököt azzal, hogy a két óceán között létesítendő csatorna tervét alaposan tanulmányozzák.
[54] Türr István: A panamai csatorna, Nemzetgazdasági Szemle, IV. évf. 1880. október-december, IV. füzet
[55] Loi de concession du 18 mai 1878 du gouverneur co-lombien qui approuve le contrat pour l'ouverture d'un canal interocéanique. http://www.archivesnationales.culture.gouv.fr/camt/fr/inventairesaq/7aq-3.html
[56] A csatornaépítést és annak pénzügyi hátterét legpontosabban Emile Zola írja 1891-ben megjelent, a Pénz c. regényében (fordította: Bajomi Lázár Endre). " (...) s itt egyszerre nagy távlatok nyíltak, hatalmas vállalkozások sorozatára volt kilátás. Hamelin különösen részletesen beszélt az Egyesült Tengerhajózási Társaságról, amelynek részvényei hamarosan kibocsátásra kerülnek: ez az ötvenmilliós alaptőkéjű társaság monopolizálja az egész földközi-tengeri hajózást (...) Ha ezeket az egymással versengő és egymást tönkretevő vállalatokat és cégeket egyetlen társaságba tömörítik, meghódíthatják az egész Földközi-tengert. Befejezésül a (.) jelentés rámutatott arra, hogy feltétlenül emelni kell a tőkét. Meg kell kétszerezni, huszonötmillióról ötvenre emelni. A kibocsátás lehető legegyszerűbb módját fogadták el, hogy mindenki könnyen megértse: ötvenezer újabb részvényt bocsátanak ki, és kiosztják az első ötvenezer részvényes között, éspedig úgy, hogy minden részvénybirtokos egy régihez kap egy újat, s így nyilvános jegyzésre nem kerül sor. Ezeknek az új részvényeknek a névértéke azonban ötszázhúsz frank lesz, hozzászámítva a húsz frank jutalékot, ami összesen egymilliót tesz ki, s ezt az összeget a tartaléktőkéhez csatolják. Az elsőbbségi részvényesekre kivetett csekély adó nagyon is okos és igazságos volt, hiszen előnyökben is részesültek. Különben csak a részvény névértékének negyedrészét kellett befizetni meg a jutalékot".
[57] www.herodote.net
[58] Egyes források 104 parlamenti képviselő megvesztegetéséről beszélnek. http://www.scripophilie.com/temoig-nages/canal_panama.htm
[59] Érdemes megemlíteni, hogy panamai csatornához kapcsolódó botrány részese volt George Clemenceau is, aki szintén részesült Cornélius Herz "támogatásából", nevezetesen ez utóbbi a "La Justice" c. lap kiadásához nyújtott jelentős összegeket.
[60] A pénzügyi botrányt követően végül az Egyesült Államok veszi meg a csatornaépítési jogokat 40 millió dollárért a franciáktól.
[61] Alfred Dreyfus egy elszászi zsidó textilgyáros család hét gyermeke közül volt a legfiatalabb. Alfred Dreyfus 1880-ban végzett az École Polytechnique-ben, majd 1880-1882 között a fontainebleau-i akadémiára jár, hogy tüzértiszti képesítést szerezzen. 1885-ben, az akadémia elvégzése után a 32-es lovasságiakhoz helyezték és hadnaggyá léptették elő. 1893-ban próbaszolgálatra a vezérkarhoz osztották be.
[62] A feszült hangulat oka Franciaország veresége, illetve Elszász-Lotharingia elvesztése, amelyet nem tud feldolgozni. Egy egész generáció azzal a tudattal nő fel, hogy az elcsatolt területet vissza kell szerezni, bosszút kell állni a németeken. Az újabb háború úgy tűnik elkerülhetetlen, mindkét tábor készül rá és ehhez mind a két oldal kémeket alkalmaz - nemegyszer kettős ügynököket.
[63] hu.wikipedia.org
[64] Anne Bernet: A l'épreuve des faits, Historia, No. 696, 2004. december, 58. o.
[65] Maga a vád egy banális kémkedési ügyből ered, miszerint megtalálták a párizsi német követség katonai attaséjának, Max von Schwarzkoppen (aki egyebekben egy ismert kém) ezredesnek átadott, kézzel írott listát, a "bordereau"-t, amely katonai titkokat tartalmaz. A francia elhárítás, aki a "Statisztikai Szekció" (Section de statistiques) álnevet viseli, a kezdetektől fogva éles szemmel figyelteti Schwarzkoppent. A beépített emberük a német követség takarítónője, Marie Bastian, aki minden este az általa kiürített szemetes tartalmát eljuttatja felettes tisztjének, Henry parancsnoknak. Itt találják meg azt a listát, amelynek alapján Dreyfust beper-lik 1894. december 22-én és amit követően árulás vádjával életfogytiglanra ítélik. A listát Dreyfusnak tulajdonították, annak ellenére, hogy kezdetektől egyértelművé vált, hogy nem az ő írása található a listán. Az ellene megindított eljárás oka, hogy a listán szerepel egy név rövidítése: "D", továbbá hogy Dreyfusnak két testvére is az elcsatolt területen lakik, illetve hogy Dreyfus zsidó származású (a hadsereg 10%-a zsidó származású ebben az időszakban). Hogy rá lehessen fogni, meghamisítják a grafológiai jelentést, amelyet Henry parancsnok 1898 augusztusában el is ismer. Ártatlanságának kiderítése és nyilvánosságra hozatala felesége Lucie és testvére Mathieu érdeme, hiszen bűnösségében rajtuk kívül mindenki hitt. 1897-ben egyértelművé válik, hogy a listán Ferdinand Walsin-Esterházy őrnagy kézírása található és bár Esterházyt 1898-ban hadbíróság elé állítják, az őrnagyot felmentik a vádak alól.
[66] www.herode.net
[67] Zolát rágalmazásért bíróság elé állították és elítélték, ami elől az író Angliába menekült.
[68] Érdekes adalék az értelmiségi réteg megosztottságához, hogy egyazon "szalonba" tartozó festők mint Degas, Renoir és Cézanne "antidreyfusard"-ok, addig Monet és Pissarro "dreyfusard"-ok voltak. Erről a megosztottságról ír Proust a Szodoma és Gomorra c. művében, amelyben a férfiak véleménye Drey-fusról megoszlik, míg az asszonyok Poiré abbét arra kérik, hogy Dreyfus, boldogtalan felesége és gyermekei érdekében tartson miséket ("dire des messes a l'intention de Dreyfus, de sa malheureuse femme et de ses enfants" 107. o.).
[69] Francis Démier: La France du XIXéme siécle (18141914), Éditions du Seuil, 384. o.
[70] Ádám Péter: Dreyfus sorsa, Élet és Irodalom, 2006. augusztus 11. 32. sz.
- 110/111 -
[71] Genevieve Dermenjian: Alger 1860-1939 - Le modele am-bigu du triomphe colonial, éd. Autrement, collection Mémoires n° 55, mars 1999. www.ldh-toulon.net
[72] A népszámlálás adatai szerint 1931-ben Algírban 23 550 zsidó, 156 971 európai és 76 601 muzulmán él; Oranban 20 493 zsidó, 111 031 európai és 32 219 muzulmán él; Konstantinban 13 110 zsidó, 34 493 európai és 52 999 muzulmán él.
[73] Benjamin Stora: Les trois exils Juifs d'Algérie, Editions Stock 2006. 76. o.
[74] Ibidem 78. o.
[75] Genevieve Dermenjian: La malaise colonial de l'Algé-rie des années trente au mirroir du pogrom de Constantine. Acte de colloque "Juifs au terre d'islam et dans les Balkans XI-Xe-XXe siécle". École francaise d'Athénes, 2000. április 2-4.
[76] Ibidem 10. o.
[77] Benjamin Stora: Les trois exils Juifs d'Algérie, Editions Stock 2006; 80. o.
[78] A Vichy-Franciaország által megszállt területeken - Algéria, Tunézia - élő zsidók az európai zsidósághoz hasonló fenyegetettségnek voltak kitéve azzal a különbséggel, hogy a földrajzi távolság és a közvetlen vasútvonalak hiánya igen nehézkessé tette a végső célok elérését. Kárpáti Judit: A közel-keleten élő zsidó közösségek sorsa a második világháborúban. OR-ZSE Doktori Iskola, II. évf. 2005.november 17
[79] Gilles Manceron et Hassan Remaoun: d'une rive ä l'autre - la guerre d'Algérie, de la mémoire ä l'histoire, éditions Syros. www.ldh-toulon.net
[80] Journal Officiel du 14 juin 1941.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
