A pótmagánvád jogintézménye lassan 20 esztendeje része hazánk büntető eljárásjogi szabályozásának, ugyanakkor megítélését újabb és újabb jogértelmezési és jogalkalmazási nehézségek övezik. Ezt támasztja alá az Alkotmánybíróságnak a pótmagánvád jogintézményéhez kapcsolódó széleskörű és egyre bővülő gyakorlata, valamint önmagában az a tény is, hogy a pótmagánváddal összefüggésben említést érdemlő számban érkeznek az Alkotmánybíróságra indítványok. A jogintézményt övező bizonytalanságok feloldásában a kapcsolódó alkotmánybírósági határozatok szerepe kiemelkedő. A törvényi szintű szabályok értelmezéséhez és alkalmazásához ugyanis az Alaptörvényből levezethető követelmények rendszere adja az alkotmányos alapokat. A jelen tanulmány célja az Alkotmánybíróság pótmagánvádhoz kapcsolódó gyakorlatának a bemutatása és annak segítségével azon szempontok feltárása, amelyek a pótmagánvád alkotmányos megítélését, a pótmagánvádnak az alapjogvédelem rendszerében elfoglalt helyét meghatározzák.
Kulcsszavak: pótmagánvád, Alkotmánybíróság, alkotmányos büntetőjog, büntető eljárásjog, sértetti jogok
A jogalkotó 2003. július 1-jétől kezdődően szélesítette ki a sértett büntetőeljárási jogosítványait a pótmagánvád jogintézménye - ismételt[1] - bevezetésével. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: régi Be.) eredeti szövegállapotában is rendelkezett arról, hogy a sértett mely esetekben léphet fel pótmagánvádlóként.[2] A törvény normaszöveg-javaslatához fűzött indokolás a pótmagánvád intézményét "[a] hatósági tétlenség, illetve tárgyszerűtlen eljárás talán legfontosabb korrekciós" eszközeként nevesítette. A pótmagánvádlóként való fellépést a jogalkotó akkor tekintette indokoltnak, ha a hatóság döntése mérlegelésen alapult, és a sértettnek reális lehetősége volt arra, hogy a bírósági döntést kikényszerítse.[3] Az indokolás értelmében továbbá a jogintézmény megteremtésével a jogalkotó célja nem volt más, mint a "sértetti jogok bővítése."[4] Erre ugyanakkor csak a törvény szabta szigorú keretek között biztosított lehetőséget.
A régi Be. ezen eredeti szövegét a jogalkotó még a hatálybalépés előtt, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2002. évi I. törvény 36. §-ával módosította, tovább szélesítve a pótmagánvádlói fellépés lehetséges eseteinek a körét.[5] A módosítás következtében a nyomozás megszünte-
- 24/25 -
tésének szinte minden esetében megnyílt a pótmagánvádlóként történő fellépés lehetősége.[6] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény további változtatásokat[7] eszközölt a pótmagánvád szabályain, ismét kiegészítve a pótmagánvádló fellépésének lehetséges eseteit tartalmazó taxatív felsorolást.[8] Majd a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló, 2012. október 25-i 2012/29/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv átültetése érdekében szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2015. évi CLI. törvényben foglalt módosítás szélesítette ki a pótmagánvádló halála esetén helyébe lépni jogosult személyek körét.[9]
A jogintézmény ezen szabályainak alkalmazásán alapuló, mintegy 15 éves jogalkalmazói gyakorlatot kiinduló pontnak tekintve alkotta meg a jogalkotó a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényben (a továbbiakban: Be.) a hatályos szabályozást. Fontos újítás, hogy a sértettre irányadó rendelkezések körben a Be. 54. §-a rögzíti a pótmagánvádló fogalmának a meghatározását. A definíció értelmében a pótmagánvádló "az a sértett, aki vagy amely az e törvényben meghatározott esetekben közvádra üldözendő bűncselekmény miatt a vádat képviseli." Így kétség sem férhet ahhoz, hogy a pótmagánvádló "a sértett egyik alcsoportját jelenti," és vonatkoznak rá a sértettre irányadó szabályok.[10] További, hasonlóan fontos újítás, hogy a törvény a pótmagánvádas eljárást külön eljárásként, önálló fejezetben, mintegy 30 összefüggő rendelkezésben szabályozza.[11] A törvény normaszöveg-javaslatához fűzött indokolás kifejezetten utal rá, hogy ennek következtében a szabályozás "könnyen áttekinthető, koherens, s a sértetti igényérvényesítést is megkönnyíti."[12]
A több évtizedes tapasztalatok ellenére a pótmagánvádat napjainkban is jogértelmezési és jogalkalmazási nehézségek övezik. Ezt támasztja alá az Alkotmánybíróságnak a pótmagánvád jogintézményéhez kapcsolódó széleskörű és egyre bővülő gyakorlata, valamint önmagában az a tény is, hogy a pótmagánváddal összefüggésben említést érdemlő számban érkeznek az Alkotmánybíróságra indítványok. A jogintézményt övező bizonytalanságok feloldásában a kapcsolódó alkotmánybírósági határozatok szerepe kiemelkedő. A törvényi szintű szabályok értelmezéséhez és alkalmazásához ugyanis az Alaptörvényből levezethető követelmények rendszere adja az alkotmányos alapokat.
Jelen tanulmányban a továbbiakban az Alkotmánybíróság gyakorlatáról szeretnék egy áttekintő képet nyújtani.[13] Annak segítségével szeretném továbbá felvázolni a pótmagánvád alkotmányos megítélésének főbb szempontjait és azt, hogy miként határozható meg a pótmagánvád jogintézményének az alapjogvédelem rendszerében elfoglalt helye.
A pótmagánvád alkotmánybírósági vizsgálatának kiindulópontját a 40/1993. (VI. 30.) AB határozat főbb megállapításai adják. A döntés tételmondata szerint "[a] demokratikus jogállamban a büntető hatalom az állam - alkotmányosan korlátozott - közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonása. Ebben a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmeként szerepelnek és a büntetés jogát az állam gyakorolja. A bűncselekmények ténylegesen okozhatnak magánsérelmet, azonban a társadalom, a jogrend megsértéseként való értékelésük vezetett az állam büntető hatalmához, az állami büntetőmonopóliumhoz. A bűnüldözés kizárólagos joga egyben a büntető igény érvényesítéséről való gondoskodás kötelezettségét jelenti."[14] "Mivel büntető igénye [...] az államnak
- 25/26 -
és nem az egyéneknek van, az Alkotmány [...] rendelkezéseiből nem következik olyan szabályozás szükségessége, amely a sértetteknek feltétlen jogot adna a büntető igény bíróság előtt való érvényesítésének követelésére."[15]
Ezeket a megállapításokat az Alkotmánybíróság néhány év elteltével a 715/D/1994. AB határozatban (1997)[16] azzal egészítette ki, hogy "[a]z Alkotmány szerint a büntetőjogi felelősségre vonás az állam alkotmányos kötelessége."[17] A 14/2004. (V. 7.) AB határozat összegzése értelmében továbbá "[a] bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik és a büntetés joga kizárólag az államot mint közhatalmat illeti."[18] Ezen tételeket az Alkotmánybíróság utóbb számos további határozatában megerősítette.[19]
Ha áttekintjük ezeket a megállapításokat, látható, hogy a büntetőhatalom állami monopóliumával kapcsolatosak. Az Alkotmánybíróság értelmezésében az állami büntetőhatalom jog és kötelezettség is egyben. Az állam ugyanis egyrészről jogosult a bűncselekmények elkövetőnek a felelősségre vonására, ez az állam - alkotmányosan korlátozott - közhatalmi jogosítványa. Másrészről a büntető igény érvényesítése az állam alkotmányos kötelezettsége is. A büntetőhatalom állami monopóliumából következik az is, hogy büntető igénye az államnak és nem az egyénnek van. Ezért a büntetőhatalommal összefüggő alkotmányos rendelkezésekből az Alkotmánybíróság szerint nem vezethető le olyan szabályozás szükségessége, amely a sértettnek feltétlen jogot adna a büntetőigény bíróság előtt való érvényesítésére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
