A szociális igazgatás szervezeti keretei Magyarországon folyamatosan változtak, az elmúlt két évtizedben különböző modellek között hányódott. Ez azzal járt, hogy többször került sor ebben az időszakban rendszerszerű változásra. A következőkben - kapcsolódva a Magyar Tudományos Akadémia és a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar közös, MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoportjának a Területi közszolgáltatások szabályozásai című projektje keretében végzett kutatási munkához és annak eredményeihez - azt tekintem át, hogy a hazai igazgatásban milyen jelentősebb változásokra és átalakulásokra került sor az 1980-as évek végétől napjainkig.
A szocialista Magyarországon a szociális igazgatás kimondott területének elsősorban a társadalombiztosítás, valamint a személyes jellegű szociális szolgáltatások számítottak. A rászorultsági alapú szociális ellátások létjogosultságát sokáig nem ismerték el, az államszocialista rendszernek ugyanis a tabui közé tartozott az, hogy nem lehet egy egységes és önálló szociálpolitikai ellátórendszer, arra figyelemmel, hogy a hivatalos álláspont szerint nincs szegénység.[1] Ezt az elvet azonban a magyar jogi szabályozás már 1969-ben áttörte. A 2/1969. (V. 4.) EüM rendelet a rendszeres szociális segély intézményesítésével egy rászorultsági elvű ellátást vezetett be. Az államszocialista rendszerek másik központi eleme a (formális) munkanélküliség hiánya volt. Ezért az 1980-as évek közepéig a szociális ellátórendszeren belül egyértelműen a társadalombiztosítás volt a meghatározó jellegű. Ezt a területet a Nagy Imre-féle reformok időszakától 1984-ig a Szakszervezetek Országos Tanácsa igazgatta. A tanácsokról szóló 1971. évi I. törvény, valamint az annak végrehajtásáról rendelkező 11/1971. (III. 31.) Korm. rendelet alapján a megyei és a helyi (települési) tanácsok, mint az államigazgatás helyi-területi szervei voltak felelősek a szociális intézmények fenntartásáért. A rendszeres szociális segély megállapításáért pedig a községi (városi, fővárosi, megyei városi kerületi) tanácsok szakigazgatási szervei voltak felelősek.
Ez a rendszer az államszocializmus válságával jelentősen átalakult az 1980-as évek közepétől. Elsőként az 1984. évi 5. tvr. államosította a szakszervezeti társadalombiztosítást. Ennek igazgatására létrehozták a Minisztertanács irányítása alatt álló országos hatáskörű szervként az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságot. A tvr. szerint a Főigazgatóságnak területi (megyei) és szakmai alapon szervezett igazgatási szervei vannak, így a társadalombiztosításnak az általános területi igazgatástól való elkülönültségét nem érintette a módosítás. Az állami vállalatok meghatározó szerepére figyelemmel az elsőfokú igazgatás központi szereplői a vállalati társadalombiztosítási kifizetőhelyek voltak. A teljes foglalkoztatásra, s így a biztosítási rendszer széles kiterjedtségére figyelemmel az 1960-as évek végétől kezdődően kiépülő családtámogatási rendszert is a társadalombiztosításon belül helyezték el.
Az 1980-as évek második felének óriási változását a formális munkanélküliség megjelenése jelentette. 1986-ban egy korábbi tabut ledöntve intézményesítették a munkanélküli ellátások körét, majd ezeket 1988 és 1990 között tovább bővítették. Az ellátásokat a megyei tanács vb (munkaügyi) szakigazgatási szervei, valamint az általa megbízott munkaerő-közvetítő szervek állapították meg.
Azaz az 1980-as évek végén a társadalombiztosításért egy országos hatáskörű államigazgatási szerv és területi szervei, az adóbevételekből finanszírozott, de számos vonásában biztosítási elemeket is tartalmazó munkanélküli ellátásokért a megyei tanács szakigazgatási szervei és annak megbízott közvetítő szervei, a rászorultsági ellátásokért pedig a települési tanácsok feleltek. A személyes jellegű szolgáltatások igazgatását differenciált jelleggel a különféle tanácsokra telepítették.
Az államszocialista rendszer összeomlása, az új, kapitalista gazdasági rend kiépülése jelentős kihívás elé állította a szociális ellátások igazgatását is. Az 1991/93. között lezajlott reformok, az ellátórendszer átalakítása nagymértékben meghatározta a későbbi fejlődést is, ebben az időszakban épültek ki a rendszer alapjai. A következőkben elsősorban a területi, önkormányzati felelősségi körbe tartozó szociális közszolgáltatásokat tekintem át, azonban röviden kitérek az egyéb szociális ellátások igazgatására is.
A társadalombiztosítás rendszere jelentősen átalakult a rendszerváltást követően. A korábban, az 1975. évi II. törvény szerint egységes, az egészségbiztosítást, a nyugdíjbiztosítást és részben a családtámoga-
- 5/6 -
tásokat is magában foglaló rendszert több lépcsőben alakították át. Ennek keretében az 1990. évi XV. törvény a családi pótlékot alanyi jogú (univerzális) juttatásként határozta meg. A fenti átalakítás ellenére azonban a családtámogatások igazgatása a társadalombiztosítási szervek feladat- és hatáskörében maradt. A társadalombiztosítás átfogó reformjára 1991-93 között került sor, amikor is az 1991. évi LXXXIV. törvény - a németországi szabályozáshoz hasonlóan, építve a II. világháború előtti magyar hagyományokra - a társadalombiztosítást (testületi) önkormányzati alapokra helyezte[2]. A (testületi) önkormányzattá alakítás mellett fontos változást jelentett az is, hogy a korábban egységes igazgatási szervezetet is a két alapnak megfelelően szétválasztották egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási ágra, amelyek igazgatását önálló központi szervek és azok területi dekoncentrátumai látták el.
A munkanélküliek ellátórendszerének kiépítése során a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény (Flt.) egy sajátos, a korábbi ellátásokra építő, biztosítási jellegű rendszert hozott létre, amelynek igazgatását az elkülönült állami pénzalapnak minősülő Munkaerőpiaci Alap finanszírozta, jóllehet a feladatot egy, a miniszternek alárendelt területi államigazgatási szervezet látta el.
A területi szociális közszolgáltatásokban azonban kiemelkedő szerepet játszottak az egyes helyi önkormányzatok, amely szerepet a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (Szt.) is rögzített. A rendszerváltozás folyamatában ugyanis a korábbi, az államigazgatás részét képező tanácsok az államigazgatástól viszonylag elkülönült helyi önkormányzatokká alakultak át.[3] A települési önkormányzatok váltak felelőssé a pénzbeli és természetbeni ellátások biztosításáért. Ennek keretében az aktív korú inaktívak ellátását, valamint az egyéb jövedelemkiegészítő pénzbeli és természetbeni juttatásokat is a helyi közösségekre bízták. Ezeket a hatásköröket ekkor az önkormányzatok önkormányzati hatósági ügyként gyakorolták, azaz az államigazgatás ezekben az ügyekben nem rendelkezett felügyeleti szervi jogosítványokkal.
Az Szt. széles körben élt a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) 6. §-ának azon lehetőségével, hogy a különféle szolgáltatási feladatokat differenciáltan telepítsék. A szakosított ellátások nyújtásáért a megyei önkormányzatok voltak felelősek, ám az Ötv. viszonylag szabad feladatátvállalási szabályaira figyelemmel ezeket - elsősorban az idősgondozás terén - széles körben átvették a települések. A differenciált hatáskör-telepítés elvét érvényesítve a különböző méretű települések között osztották meg az alapellátási (alapszolgáltatási) feladatokat. Mivel a rászorultsági juttatások egyértelműen a településekhez tartoztak, továbbá az alapszolgáltatások szervezéséért is ők feleltek, ráadásul számos szakellátási feladatot vállalhattak át a megyéktől, ezért ez az önkormányzati szociális rezsim egyértelműen településközpontúnak volt tekinthető.
Az 1997-ben megalkotott gyermekvédelmi törvény (1997. évi XXXI. törvény) a gyermekvédelmi hatósági feladatokat - átruházott államigazgatási hatáskörként - a jegyzőkre és a városi polgármesteri hivatalok önálló hatáskörű, a városkörnyékre kiterjedő illetékességgel eljáró ügyintézőire (városi gyámhivatalok) telepítette, a személyes jellegű ellátásokért pedig differenciált feladat- és hatáskör-telepítéssel a különböző településeket és a megyei önkormányzatokat tette felelőssé, azaz a gyermekvédelmi rendszert is az önkormányzati szociálpolitikához kapcsolta. Megyei szinten a közigazgatási hivatalok önálló hatáskörű igazgatási szerveiként megyei gyámhivatalokat hoztak létre.
Az ezredforduló időszaka - bár a rendszer egészét alapvetően nem alakította át - komoly változásokat hozott. Ezek közül a legjelentősebbnek azt tekinthetjük, hogy egy sikertelen delegálási rendszer átalakítást követően az 1998. évi XXXIX. törvény államosította a társadalombiztosítási önkormányzatokat, azaz a fenti szervek államigazgatási szervvé váltak. A központi szervek megyei szintig építették ki dekoncentrált szerveiket.
A családtámogatási törvény (1998. évi LXXXIV. törvény) a családi pótlékot - a Bokros-csomag idején történő jövedelemtesztelését felszámolva - egyfajta univerzális juttatásként kezelte. A biztosítási rendszertől való elkülönülés fontos elemeként 2001-től a területi államháztartási feladatokat ellátó szervezetrendszer - a területi államháztartási hivatalok, majd a Magyar Államkincstár területi szervei - váltak felelőssé az ellátások igazgatásáért. Ehhez kapcsolódóan 2006-tól kezdve a munkáltatók által működtetett családtámogatási kifizetőhelyeket is felszámolták.
A munkanélküliek ellátórendszere több ízben, jelentősen átalakult az 1990-es évek végétől kezdődően. Bár a rendszer alapvető logikája változatlan maradt, azonban ki kell emelni, hogy a több lépcsőben elvégzett átalakítások - így a 2005/2006-os, a biztosítási elvű ellátásokat álláskeresési ellátássá alakító, valamint a rászorultsági ellátásokat családi alapúvá alakító reformok, a 2007/2009-es változások, amikor is erősítették a munkateszt, valamint a közfoglalkoztatás szerepét, valamint a 2011/12-es változások, amikor is a biztosítási elvű ellátások rövidítésével, a munkateszt erősítésével tovább növelték a közfoglalkoztatás szerepét - eredményeképpen az Állami (később Nemzeti) Foglalkoztatási Szolgálat által nyújtott ellátások szerepe csökkent.
2006-ban, az első Ksztv. (2006. évi LVII. törvény) megalkotását követően a szociális igazgatásban közreműködő központi államigazgatási szerveket központi hivatalokként határozták meg. A területi államigazgatási szervezetrendszer felépítésében 2007-2010 között került sor egy jelentősebb átalakításra, amikor is a szociális igazgatásban érintett valamennyi államigazgatási szervet - a nyugdíjbiztosítási igazgatóságokat, a Magyar Államkincstár területi igazgatóságait, a munkaügyi központokat, valamint a közigazgatási (az Alkotmánybíróságnak a regionális közigazgatási hivatalokkal összefüggő döntéseit követően államigazgatási) hivatalokat - is regionális keretek között szervezték át. Ez a változás azonban alapvetően csak az illetékességi terület változásával járt, a központi - területi - helyi munkamegosztás gyakorlatilag nem változott.
Ezzel együtt járt a pénzbeli és természetbeni rászorultsági ellátások átalakítása is. A legjelentősebb igazgatási változásra 2005/2006-ban került sor, amikor is a SZOLID Projekt keretében megfogalmazott javaslatok hatására az eddig önkormányzati hatósági ügyként kezelt ellátások közül bizonyos kiemelkedő jelentőségű, országosan egységesen kezelendő ellátással - így a rendszeres szociális segéllyel, az időskorúak járadékával és a normatív ápolási díjjal - összefüggő hatáskört a jegyzők átruházott államigazgatási hatásköreként határoztak meg, amelyek tekintetében a közigazgatási hatósági felügyeleti jogköröket a megyei közigazgatási hivatal szakigazgatási szerveiként működő, a megyei gyámhivatalok bázisán álló megyei szociális és gyámhivatalok láttak el.
A személyes jellegű szolgáltatások igazgatása körében csak a 2007/2008-as reformkísérlet során került sor jelentősebb átalakításra. Ekkor két szolgáltatást - a közösségi ellátásokat és a támogató szolgáltatást - kivettek a kötelező önkormányzati feladatok közül, s azokat egyfajta pályázati úton a szociális ügyekért felelős minisztérium közvetlenül finanszírozta. A reformkísérlet részeként megkezdték a szociális ágazatban a szolgáltatási szerepkörök elválasztásának az első lépéseit. Így a jogosultság megállapításához egy ellátási vizsgálatot írtak elő, amely vizsgálat lefolytatásáért az alapszolgáltatások kapcsán a körzetközponti város jegyzője, a szakellátások tekintetében pedig az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet és annak területi szervei váltak felelőssé. Ezzel egyidejűleg megerősítették a személyes jellegű szociális szolgáltatások ellenőrzését végző szociális és gyámhivatalokat, valamint ellenőrzési jogokat biztosítottak a központi hivatalként működő Foglalkoztatási és Szociális Hivatalnak. A személyes jellegű szociális szolgáltatások biztosításáért való felelősség körében rendszerszerű változás nem következett be, csak egyes, bonyolultabb alapszolgáltatások ellátása kapcsán csökkentették az ellátásra kötelezett települések körét azzal, hogy a feladatellátás kötelezettségéhez magasabb állandó lakónépességet írtak elő.
- 6/7 -
A területi szociális közszolgáltatások igazgatásának rendszere továbbra is a korábbi alapokon nyugszik, számos eleme nem alakult át jelentősen 2010-et követően. Egyes területeken - elsősorban az önkormányzati szociális közszolgáltatások terén - azonban 2010-13 között rendszerszerű változásokra került sor.
Bár a társadalombiztosítás rendszere 2010-et követően jelentősen átalakult - így az 1997/98-ban bevezetett magánnyugdíjrendszer egyfajta önkéntes rendszerré vált, a rokkantsági nyugdíjak finanszírozása az E-Alaphoz került át, valamint az Alaptörvény elfogadásával alapvetően átalakult a társadalombiztosítási ellátások alkotmányos védelme - az igazgatási szervezetrendszer ehhez képest csak kisebb mértékben módosult.
Ez a módosulás a megyei és fővárosi kormányhivatalok 2011-es kiépítésével függött össze. Így az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság irányítása alatt álló korábbi területi szervek, a 2007-2010 között regionális szinten működő nyugdíjbiztosítási pénztárak 2011. január 1-jétől a megyei kormányhivatalok önálló hatáskörrel rendelkező szervezeti egységeivé, azaz szakigazgatási szervvé váltak. Ezek tekintetében a szervi vezetési jogköröket a kormányhivatalt vezető kormánymegbízott, a szervi irányítási jogokat a Kormány nevében a közigazgatási és igazságügyi miniszter gyakorolta, s amelyek felett az a 2010. évi XLIII. törvény szerinti szakmai irányítási jogköröket gyakorolja.
Hasonló folyamatok játszódtak le az álláskeresési támogatások körében is. Az álláskeresési támogatások körét jelentősen csökkentették,[4] azonban az igazgatási szerkezet átalakítása alapvetően az általános területi államigazgatási reformokkal állt összhangban. A foglalkoztatási szervezetrendszernek azonban a központi szinten is sor került az átalakítására, a korábban egymástól elkülönülő foglalkoztatási, valamint munkavédelmi és munkaügyi ellenőrzési szerveket 2012. január 1-jével összevonták, s kialakították az egységes munkaügyi igazgatási szervet, a Nemzeti Munkaügyi Hivatalt. Figyelemmel arra, hogy a foglalkoztatási szervezetbe már 2011. január 1-jével integrálták a szakképzés és a felnőttképzés központi szervezetét, így 2012-ben egy általános munkaügyi, foglalkoztatási és képzési központi hivatal alakult meg.
Míg központi szinten erőteljes integrációra került sor, addig a területi szinten erre csak annyiban került sor, hogy a területi államigazgatási szervek - amelyek 2010. december 31-éig regionális szervként működtek - 2011. január 1-jével a fővárosi és megyei kormányhivatalok szakigazgatási szerveivé váltak, ám azok önálló hatásköreiket megőrizték, így ágazati integrációra területi szinten nem került sor. A következő jelentősebb változást a járási rendszer 2013. január 1-jével történő kiépítése jelentette. A járási hivatalok létrejöttével a 2012. december 31-éig a munkaügyi központok kistérségekben működő önálló hatáskörű kirendeltségei a 218/2012. (VIII. 13.) Korm. rendelet 2. § (1) bek. f) pontja alapján a járási hivatalok önálló hatáskörű szakigazgatási szerveivé váltak. További változást jelentett, hogy az egységesülő szabályozású közfoglalkoztatás szervezését jelentős részben központosították, s abban a belügyminiszter kapott fontos hatásköröket.
A családtámogatások körében csak annyiban került sor igazgatási változtatásra, hogy 2011. január 1-jétől a Magyar Államkincstár területi szervei (az igazgatóságok) ismét megyei szinten működnek. E körben jelezni kell, hogy a családtámogatások mellett a 2010-ben hivatalba lépett új kormányzat a gyerekek után járó támogatások egy jelentős részét - a németországi szabályozáshoz hasonlóan - az adórendszeren keresztül, személyi jövedelemadó-kedvezményként biztosítja.
A Gyvt. 1997-es megalkotása óta a gyámügyi igazgatási feladatok többségéért az önkormányzatok átruházott államigazgatási hatáskörben eljáró szervei és tisztségviselői voltak felelősek. Így számos gyámhatósági feladat- és hatáskört gyakoroltak a települési önkormányzatok jegyzői, azonban számos, a helyismerettel szemben nagyobb gyámügyi szakismeretet igénylő ügyben a kijelölt városi polgármesterek önálló hatáskörű ügyintézői, a városi gyámhivatalok rendelkeztek feladat- és hatáskörrel. Szűk körben elsőfokú hatáskörei is voltak a - települési és körzeti szintű rendszer feletti - felügyeleti szervi feladatokat ellátó megyei gyámhivatalnak (2005-től megyei szociális és gyámhivatalnak).
Az Alaptörvény és az Alaptörvény Átmeneti Rendelkezéseinek 2012-ben és 2013 elején hatályos szövege nem tette lehetővé, hogy a polgármesteri hivatalok ügyintézőire átruházott államigazgatási feladat- és hatásköröket telepítsenek.[5] Ezért 2013. január 1-jével a városi gyámhivatali feladatok - a települési jegyzők gyámhatósági feladatrendszerének érdemi változtatása nélkül - átkerültek a járási hivatalok önálló hatáskörű szakigazgatási szerveiként működő járási gyámhivatalokhoz.
A pénzbeli és természetbeni rászorult-sági ellátások igazgatása körében megfigyelhető változások többirányúak voltak, azonban alapvetően az önkormányzati felelősség csökkenését és az államigazgatási feladatok bővülését hozták magukkal. A 2010-2013 közötti jogalkotás keretében ugyanis egyrészt szűkítették az önkormányzatoknak azt a jogát, hogy bizonyos ellátások tekintetében a törvényi szabályozástól eltérő - attól kedvezőbb - jogosultsági feltételekkel biztosítsanak hozzáférést a pénzbeli ellátásokhoz. Így gyakorlatilag hangsúlyozták a szociális segélyezési rendszer országos egységességét. Bővítette azonban az önkormányzatok mozgásterét a jogalkotó annyiban, hogy az egyébként a települési jegyzők hatáskörébe átruházott államigazgatási hatáskörként utalt aktív korúak ellátásaival kapcsolatban a helyi önkormányzatok képviselő-testületei jogosultsági feltételt is érintő rendeletet alkothatnak, amely rendeletalkotási jogkör csak és kizárólag a felhatalmazó szabályban meghatározott, a szociális jog körébe tartozó kérdésekre terjedhet ki.[6]
A pénzbeli és természetbeni ellátások területén az önkormányzati hatáskörök mellett fontos szerepet játszott a jegyzők átruházott államigazgatási hatáskörgyakorlása is. A járási rendszer kiépítésével e körben is bizonyos átrendeződésre került sor. A korábban a jegyzők hatáskörébe tartozó, normatív alapú ápolási díj és közgyógyellátás megállapítását, valamint az egészség-
- 7/8 -
ügyi szolgáltatásra való - biztosítási jogviszony nélküli - jogosultság megállapítását 2013. január 1-jétől átvették a járási hivatalok. Továbbra is a jegyzők államigazgatási hatáskörében maradt a legjelentősebb ügyszámú szociális és gyermekvédelmi rászorultsági alapú ellátások megállapítása. A járási rendszer kiépítése bár gyöngítette a településközpontú ügyintézést, jelenleg a meghatározó szereplők a települési jegyzők, mint államigazgatási hatóságok, valamint a települési önkormányzatok képviselő-testületei és szerveik, mint önkormányzati hatóságok.
Az új önkormányzati törvény (Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény - Mötv.) a jegyző szociális feladat- és hatásköreit is várhatóan érintő újítást vezetett be azzal, hogy 2013. január 1-jétől lehetővé tette, hogy a jegyzők önkormányzati feladat- és hatáskört telepítsenek. Figyelemmel arra, hogy az önkormányzati hatósági ügyek elsősorban a szociális ágazatban jelennek meg (2010-ben az önkormányzati hatósági ügyek 82,57%-a, 1 408 162 ügy az 1 705 364 ügyből a szociális igazgatás körébe tartozott)[7], ez az új szabályozás kibővítheti a jegyzői feladatellátás körét.[8]
A legjelentősebb igazgatási változásokra a személyes jellegű szociális szolgáltatások igazgatása terén került sor. A 2011-ben kiadott Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció a szolgáltatásszervezés centralizációját úgy kívánta elvégezni, hogy a szolgáltatási szerepkörök elválasztásával egy erős finanszírozási hatáskörökkel rendelkező államigazgatási szolgáltatásvásárlót hozott volna létre, azonban végül más eszközökkel került sor egy határozott és széles körű központosításra a területen.
A központosítás első lépését a 2011. évi CLIV. törvény jelentette, amely államigazgatási fenntartásba utalta a megyei önkormányzatok által fenntartott szociális és gyermekvédelmi intézményeket, amelyek az akkor még hatályos Ötv. 70. §-a alapján alapvetően szakellátási (szakosított szolgáltatási) feladatokat láttak el. Ezeknek az intézményeknek a fenntartását ekkor még a megyei kormányhivatal irányítása alatt álló megyei intézményfenntartó központok látták el.
A következő lépésben a 2012. évi CXCII. törvény alapján az államigazgatás átvette a települési önkormányzatok (ideértve a fővárosi és a fővárosi kerületi önkormányzatokat is), valamint azok társulásai által fenntartott, a törvényben meghatározott szakosított ellátást nyújtó szociális és gyermekvédelmi intézményeket is. Az új szabályozás alapján a települési önkormányzatok a szakosított ellátások közül alapvetően az idősellátás terén rendelkezhetnek feladat- és hatáskörökkel (2012. évi CXCII. törvény 1. § 1. pontja). Az államigazgatási fenntartás kiterjesztésével egyidejűleg megváltozott a fenntartói jogkörök gyakorlása is, ezeket a feladat- és hatásköröket egy ágazati fenntartói szervre, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságra telepítették. Így hasonlóan az egészségügyi és a közoktatási ágazathoz, ahol az államigazgatási fenntartásba vett intézményeknek külön ágazati fenntartóik (a GYEMSZI és a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) vannak, a szociális és gyermekvédelmi területnek is egy külön ágazati fenntartót hoztak létre. 2013. január 1-jével mindezeken túl a megyei intézményfenntartó központok (MIK) irányítása is az ágazati miniszterhez, az emberi erőforrások miniszteréhez került át. A MIK-ek bázisán - azok átalakításával - építették ki 2013 márciusától a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság megyei szerveit. Ezek a szervek a 316/2012. (XI. 13.) Korm. rendelet alapján főszabály szerint ellátják az állami fenntartásba vett intézmények fenntartói jogköreit.
A 2011. évi CLIV. törvény alapján megszűnt a megyei önkormányzatok intézményfenntartói szerepköre. Így az önkormányzati igazgatás a szociális és gyermekjóléti alapszolgáltatások, valamint az idősgondozás egyes szakellátásai terén rendelkezik feladat- és hatáskörökkel. E körben azt is jelezni kell, hogy a szakellátások közül a statisztikai adatok szerint a legtöbb személyt az idősgondozási rendszer látja el. A szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi területen már az Ötv. hatálya alatt éltek az Ötv. által még csak lehetőségként biztosított differenciált feladat- és hatáskör-telepítéssel, így az ellátórendszer felépítésében nem hozott jelentős változást a Mötv. 11. § (2) bekezdésének azon szabályozása, amely szerint a kötelező feladatok differenciált telepítése immáron nem a törvényalkotó lehetősége, hanem kötelezettsége. Mindezekre figyelemmel, bár az államigazgatás szerepe jelentősen megnőtt a személyes jellegű szociális ellátások terén, a magyar szabályozás továbbra is a településközpontú modell körébe sorolható.
A magyarországi szociális igazgatás rendszerében a társadalombiztosítási ellátásokat és a biztosítási jellegű foglalkoztatási ellátásokat hagyományosan centrálisan irányított szervezetek igazgatják, igaz, hogy a társadalombiztosítás tekintetében 1993-98 között ezt a központi irányítást testületi önkormányzatok látták el. A területi önkormányzatok, illetve azok átruházott államigazgatási hatáskörben eljáró szervei voltak felelősek jellemzően a gyámügyi igazgatásért, a rászorultsági alapú pénzbeli és természetbeni ellátásokért, valamint a személyes jellegű szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi szolgáltatásokért. Bár az önkormányzati feladatellátás e körben is szűkebbé vált, különösen a 2011-13 közötti időszak kiterjedő államigazgatási feladatellátása révén, az önkormányzati szociális rendszer település-központúsága ezt követően is fennmaradt.
1. Fazekas Marianna: A szociális igazgatás. In: Ficzere Lajos-Forgács Imre (szerk.): Magyar közigazgatási jog. Különös rész európai uniós kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest 1999.
2. Hatósági Statisztika 2010 (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium)
3. Krémer Balázs: Bevezetés a szociálpolitikába. Napvilág Kiadó, Budapest 2009.
4. Nagy Marianna - Hoffman István (szerk.): A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény magyarázata. HVG-Orac Kiadó, Budapest 2012. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia és a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar közös, MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoportjának a Területi közszolgáltatások szabályozásai című projektje keretében készült. A projekt leírására ld.: Horváth M. Tamás: Szempontok a területi közszolgáltatások regulációs változásainak vizsgálatához. In: Horváth M. Tamás: (szerk.) Kilengések. Közszolgáltatási változások. Budapest: Dialóg Campus, 2013. 9-25. old.
[1] L. Krémer Balázs: Bevezetés a szociálpolitikába. Napvilág Kiadó, Budapest 2009. 150-151. o.
[2] Fazekas Marianna: A szociális igazgatás. In: Ficzere Lajos-Forgács Imre (szerk.): Magyar közigazgatási jog. Különös rész európai uniós kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 288-289. o.
[3] Nagy Marianna - Hoffman István (szerk.): A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény magyarázata. HVG-Orac Kiadó, Budapest 2012. 15-16. o.
[4] Az álláskeresési járadék legfeljebb 270 napos időtartama legfeljebb 90 napra rövidült, az álláskeresési segélyt pedig ismételten csak az öregségi nyugdíjkorhatár előtt lehet folyósítani - azonban a korábbi, ötéves folyósítási időtartam itt is lerövidült három évre.
[5] Ezt azonban ismételten lehetővé tette az Alaptörvény negyedik módosítása, ám a hatáskörök telepítése annak 2013. április 1-jei elfogadása után sem módosult.
[6] A felhatalmazás terjedelmének értelmezésével kapcsolatban részletesen ld. a Kúria Köf.5051/2012/6. számú határozatát.
[7] Forrás: Hatósági Statisztika 2010 (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium).
[8] Mivel a kézirat lezárásakor a 2013-as országos hatósági statisztika még nem állt rendelkezésre, ezért ennek mértékéről még nem lehet pontos képet alkotni.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, ELTE ÁJK Közigazgatási Jogi Tanszék.
Visszaugrás
