Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (a továbbiakban: UNHCR) adatai szerint 2012-ben a különféle fegyveres konfliktusok, üldöztetés, az általánossá vált erőszak, illetve az emberi jogi jogsértések következtében naponta átlagosan 23 ezer embert kényszerült arra, hogy az otthonát elhagyva az országhatárokon belül, esetleg azokon kívül keressen védelmet.[1] Többségük a szomszédos országokban keresett menedéket, míg mások a jobb élet, a magasabb életszínvonal reményében, vagy más okból Nyugat-Európát választották úti célul. 2012-ben az Európai Unió 27 tagállamában 296 700 menedékkérelmet regisztráltak, amely az előző évi 277 800 kérelemhez képest 7% növekedést jelent.[2] Németországban, az Európai Unió legtöbb menekültet befogadó tagállamában 2012 végén már 589 700 menekült élt, ami az előző évi adatokhoz képest 18 ezres, vagyis 3% növekedést jelent.[3]
Míg a Német Szövetségi Köztársaság hatóságai már az 1970-es években is találkoztak szülők nélkül érkező, kiskorú menedékkérőkkel, a tagállamok többségében csak az 1990-es években, a ruandai, valamint az egykori Jugoszlávia területén zajló konfliktusok kapcsán kezdődött azon gyermekek migrációja, akik a szüleik vagy más, a felügyeletükért felelős nagykorú személy kísérete nélkül léptek a területükre, illetve a megérkezésüket követően magukra maradtak.[4] A kísérő nélküli kiskorú fogalma a New Yorkban 1989-ben elfogadott gyermekjogi egyezményen (a továbbiakban: Gyermekjogi Egyezmény)[5] alapul. A dokumentum 1. cikke szerint "gyermek az a személy, aki tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a reá alkalmazandó jogszabályok értelmében a nagykorúságát már korábban eléri". Az 1994-ben kibocsátott UNHCR irányelvek szerint kísérő nélküli kiskorúak "azok a gyermekek, akik mindkét szülőtől elszakadtak, és nem gondoskodik róluk olyan felnőtt, aki a törvény vagy a szokás alapján ezért felelős".[6] Ezt a definíció néhány évvel később, a Separated Children in Europe Program (a továbbiakban: SCEP) javaslatára, mely szerint a "kísérő nélküli kiskorú" (unaccompanied minor) helyett, az "elszakított gyermekek" (separated children) terminológiát kellene alkalmazni, némileg módosult.[7] Az SCEP szerint az elszakított gyermek fogalom alkalmasabb annak a kiszolgáltatott helyzetnek az érzékeltetésére, hogy miközben számos migráns gyermek esetében úgy tűnik, hogy róluk az utazásuk során vagy a megérkezéskor valamely felnőtt gondoskodott, valójában elszakadtak a szüleiktől, illetve azoktól, akik az elsődleges gondviselőik voltak.[8]
A gyermekek migrációjával foglalkozó jog- és szakirodalomban mindkét fogalom fellelhető, azonban az Európai Unió dokumentumaiban, így a magyar jogban is a kísérő nélküli kiskorú megjelölés használatos, ezért a továbbiakban a dolgozat is ezt alkalmazza.[9]
Az UNHCR a kísérő nélküli kiskorú menedékkérőkről csak 2001-óta gyűjt adatokat.[10] A világszervezet szerint 2012-ben 21 300 kísérő nélküli kiskorú nyújtott
- 7/8 -
be menedékkérelmet, ami a legmagasabb szám az óta, hogy róluk az UNHCR adatokkal rendelkezik.[11] Miután néhány nagyobb állam, így például Kanada, az Amerikai Egyesült Államok vagy a Dél-afrikai Köztársaság nem szolgáltat adatokat, másrészt azon gyermekek száma sem ismert, akik a hatósági ellenőrzéseket elkerülve utaznak a kísérő nélküli kiskorúak tényleges száma ennél jóval magasabb.[12]
Az afganisztáni és az iraki konfliktus, valamint az "arab tavasz" nyomán kialakult politikai helyzet a kísérő nélküli kiskorúak migrációjára is ösztönzőleg hatottak. 2009-ben az Európai Unióba érkező kísérő nélküli kiskorúak túlnyomó többsége afgán vagy iraki állampolgár volt, akik 2010-ben kiegészültek az "Afrika szarváról" érkezőkkel.[13] 2010-ben az Európai Unió 27 tagállamában 10 845, 2011-ben 12 225,[14] míg 2012-ben már 12 715 kísérő nélküli kiskorú kért menedékjogot.[15] A migrációs közösségi statisztikákról szóló rendelet értelmében a tagállamok kizárólag a nemzetközi védelemért folyamodó kísérő nélküli kiskorúakra vonatkozó számadatokat kötelesek éves bontásban közölni.[16] Az Európai Unió területére érkező, valamennyi kísérő nélküli kiskorút átfogó, harmonizált közösségi statisztika jelenleg nem elérhető. [17]
Az Országos Rendőr-főkapitányság adatai szerint a magyar határőrizeti szervek 2008-ban 265, 2009-ben 261, 2010-ben 284, 2011-ben 359, míg 2012-ben már 875 olyan, személyazonosításra alkalmas okmánnyal nem rendelkező, túlnyomó többségében illegális határátlépést elkövető harmadik országbeli[18] állampolgárral szemben intézkedtek, akiknek a kiskorúságát a rendőrség által elrendelt orvosi vizsgálat valószínűsítette.[19] Ezek a gyerekek főként 14 és 18 év közötti fiúk voltak, ám akadt arra is példa, hogy ennél lényegesen fiatalabb, 5 éves gyerekeket fogtak el a rendőrök.[20] A Magyarországon 2012-ben benyújtott 2157 menedékkérelemből mindössze 183 származott kísérő nélküli kiskorútól.[21]
Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének felmérése szerint - a schengeni térség bővülésének, valamint a tagállami együttműködés fejlődésének eredményeként létrejött - a közösségi joganyag a tagállamok területén tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok mintegy húsz féle kategóriáját ismeri, akik a tartózkodásuk céljától, időtartamától, valamint az őket megillető védelemtől függően eltérő jogokat élveznek.[22] A dolgozatnak a célja, hogy az ENSZ és az Európai Unió legfontosabb dokumentumai alapján, a menedékjogi védelem alatt álló kísérő nélküli kiskorúakkal való bánásmód legfontosabb követelményeit röviden bemutassa.
A munkaerő szabad mozgása, a bevándorlás, valamint a menekültek kérdése a második világháborút, különösképpen a szocialista rendszer összeomlását követően folyamatosan az európai államok tárgyalásainak napirendjén szerepelt. Az érintett államok már 1950-ben a Római Szerződés aláírásakor előirányozták, hogy állampolgáraik számára a szabad mozgáshoz és munkavállaláshoz való jogot a lehető leghamarabb biztosítják. Az Európai Közösség 1968-ban kibocsátott, a munkavállalók szabad mozgásáról szóló első rendelete a szabad mozgás jogát a tagállamok állampolgárságával rendelkező munkavállalókon túl, kizárólag a családtagjaikat - állampolgárságuktól függetlenül - megillető alapjogként definiálta.[23]
1985. június 14-én öt tagállam, Franciaország, Németország, Belgium, Luxemburg és Hollandia azzal a céllal, hogy a köztük lévő belső határellenőrzést felszámolva egy közös külső határt hozzanak létre, aláírták a Schengeni Egyezményt. Az így létrejött "schengeni térség" tagállamai a külső határaik ellen-
- 8/9 -
őrzése, a rövid tartózkodásra jogosító vízumok, valamint a menedékkérelmek tekintetében közös szabályokat kívántak alkalmazni. Ezek a célkitűzések jelentették azon tárgyalások jogi hátterét, amelyek eredményeként 1990. június 19-én a schengeni végrehajtási egyezményt aláírták. 1995. március 26-án, a belső határok tényleges megszüntetése már hét tagállam - az alapítók, továbbá az 1991. június 25-én csatlakozó Spanyolország és Portugália - részvételével történt.[24]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
